Megkésett gyermekkor - 11.kanál

Amikor Chanyeol előző nap ráírt Baekhyunra, hogy nem megy haza, nem értette a fiú kissé sértett válaszát, majd utána a némaságát. Megfordult a fejében, hogy hagyja a bulit Jonginnal, és inkább Baekhyun mellett marad, de a kreol bőrű addig nyaggatta, amíg vele nem tartott.
Most pedig, ahogy belépett a lakásba valamivel hajnali három előtt, a kulcs hangosan csapódott a fölre, miközben a magas kővé dermedve nézett maga elé. Nem értette mi történt. 
A kopár, kissé személytelen falak helyett megcsapta az az ünnepi hangulat, amit otthon szokott érezni. Girlandok futottak körbe a nappaliban, az ablakban fényfűzér lógott a tévé mellett apró kis figurák sorakoztak. 
Az egész túl tökéletes volt. Ő pedig meg sem tudott mozdulni. 
percekig állt szótlanul, és csak arra tért magához, hogy szipognia kell. Észre sem vette mikor csordult ki szeméből az első könnycsepp, utána pedig még egy pár. Amióta Baekhyunt rávette erre az ünnepi készülődésre azóta olyan volt, mint valami kisgyerek, akit újra és újra elragadnak az érzelmek. 
A meghatottság közben szívét elkezdte mardosni a bűntudat, hogy nem jött haza a másikhoz. 
Ő akarta ezt az egészet, és amikor Baekhyun végre nyit a dolog felé, magára hagyta...
 
Egy gyors zuhany és fogmosás után már pizsamában tért vissza a nappaliba, és mérte végig újra az egész szobát. Nem holmi gyors munkának tűnt, minden szépen a helyén volt, a színek harmonizáltak, olyan érzés fogta el, mint mikor otthon volt. Ki se nézte volna a fiúból, aki folyton azt hajtogatta, hogy neki mennyire nem számít a karácsony, sőt néha rosszabb napjain kerek perec közölte, hogy ő utálja az ünnepeket, hogy ilyet hoz össze. 
Ő pedig holmi buliért, amiben még különösebben jól sem érezte magát, csak iszogatott pár haverjával, akik utána leléptek csajozni, hagyta, hogy Baekhyun ezt az egészet egyedül csinálja meg. 
Akaratlanul indult meg az alacsonyabb szobája felé, maga sem tudta pontosan miért, amikor a kanapén észrevett egy kissé megviselt dobozt. 
 
Kíváncsian ment közelebb és pár díszt fedezett fel benne körülötte néhány megsárgult újságpapírral, amibe csomagolva voltak valószínűleg. Lehajtotta a doboz tetejét, és elmosolyodott a kissé kusza gyermeki írásra. "Baekhyun díszei". 
Egy fából készült már kopott festésű hintaló volt az első, amit a kezébe vett, aztán meglátott egy piros kisautót, aminek a tetején egy fenyő pihent. Régen valószínű élénk zöldben játszott, mostanra viszont már pár helyen lepattogzott róla a festék. Az utolsó egy aranyos vonat volt, melynek tetején aranyszál lógott, hogy fel lehessen akasztani a fára. Egyik sem tűnt mai darabnak így Chanyeol rájött, hogy ezek olyan kincsek, amik Baekhyunt hosszú évek óta kísérhették, ám ő ezeket sosem látta még. 
Kellemetlen érzés volt ráébrednie, hogy mennyi mindent nem tudott még a fiúról. Azt sem tudta pontosan, miért is nem szerette az ünnepeket, meg úgy alapjáraton az egész ajándékozós érzelmet kifejező pillanatokat. Persze a szülinapokat megünnepelte a fiú, arra odafigyelt, de jószerivel minden más alkalmat mellőzött az életéből. 
Ahogy ezeket a díszeket is, ki tudja mennyi ideje. De most újra elővette őket. 
 
Halkan nyitott be a szobába, ahol Baekhyun az igazat álmát aludta paplanjába burkolódzva, és csak akkor riadt fel, mikor megérezte besüppedni maga mellett az ágyat. 
 
- Hé - köszönt neki halkan Chanyeol.
- Mi a franc? Mit csinálsz itt? 
- Bocsánat, hogy nem jöttem haza... - suttogott a magas halkan, bűnbánó hangon.
- Jesszusom - szusszant fel és hajába túrva hunyta vissza a szemeit. - Tök mindegy, nem volt nagy cucc. 
- De tényleg sajnálom.
- De tényleg nem számít csak pár idióta dísz volt, nincs ebbe semmi, hagyj aludni - vackolta össze magát, és a fal felé fordult.
Chanyeol egy pillanatra tényleg elhitte, hogy az egész nem számított, aztán egy halk szipogást hallott. Baekhyun, aki sosem sírt, aki nem akadt ki, jószerivel a nyugalom és érzéketlenség minta példánya volt, halkan szipogott, mert ő konokul, ment a maga feje után. Pedig, ha belegondolt volna Baekhyun még megsértődni sem volt hajlandó. 
Azon gondolkodott mivel tudná megolvasztani a fiú szívét, hogy ne legyen rossz kedve, de nem jutott semmi eszébe, így meggondolatlanul folytatta a már lezárt beszélgetést.
- Láttam a díszeket.
- Jó neked... - morgott Baekhyun a paplanba, semmi figyelmet nem fordítva rá. 
- Keresünk majd nekik valami különleges helyet. 
- Jó... - ugyancsak nulla lelkesedés. - Mi a? - fordult hirtelen hátra, amikor megérezte, hogy Chanyeol bebújt az ágyba. 
- Feltehetnénk majd a fára őket - húzta magához a kisebbet, aki csak beletörődve sorsába bújt hozzá. 
- Még fát is akarsz? - mormogta elégedetlenül a magas pólójába bújva. 
- Naná! Plafonig érőt, te rakhatod rá majd a csúsz díszt. 
- Bolond vagy - szipogott Baekhyun, mire Chanyeol elmosolyodva kezdte simogatni a fejét. 
- Te nagy gyerek, ne sírj - borzolta meg a haját. 
- Nem sírok. Hagyjál! 
Nem moccant, pedig Chanyeol, azt hitte ez annyit jelent, hogy menjen a fenébe, ám Baekhyun pár perc múlva békésen szuszogott szorosan ölelve a magas alakot.