A múlt képei, a jelen rémei? - 12. fejezet

Jongin

- Ya Kim Jongin! - kiabált utánam Baekhyun a folyóson, de nem foglalkoztam vele. Nevetve kerülgettem az utamba eső dolgokat és próbáltam talpon maradni.

Életem első fizetését a host klubból természetesen mindenféle szarra költöttem. Ezek között volt egy mp3 lejátszó, amit két hét múlva elhagytam, egy drága sapka, ami az első eső után szétment, egy rahedli édesség, meg még egy csomó dolog. A görkori is ide tartozott.
Már összepakolásnál ki akartam próbálni, de Baek elkobozta mondván haladnunk kell.

- Hyung! Ilyet neked is vennünk kell! - kiabáltam lelkesen. Nem érdekelt, hogy esetleges szomszédaink, vagy mások a lépcsőházban meghallják-e.

- Kell a fenének! Csak kitöröm a nyakam! - kiabált. - Vigyázz!

- Nyugi már! - fordultam félig hátra, nevetve, majd a következő pillanatban seggre estem.

- Mondtam... - sétált oda hozzám, és segített felszerencsétlenkedni magam a földről.

- Ez akkora poén! - nevettem gyerekesen. - Próbáld fel! Biztos át lehet állítani vagy valami – akartam levenni de csak mosolyogva megrázta a fejét.

Még egy negyed órát szlalomoztam vihogva a folyosón, mikor meguntam – bár inkább a második seggesem térített el ettől a karriertől – és a folyosó közepén szenvedtem le magamról a korit.

- Kai? - hallottam egy bizonytalan hangot, mire egy nyakroppanás kíséretében fordultam abba az irányba.

- Luhan? - pislogtam meglepetten. Luhan volt a neve? Várjunk! Mit keres ő itt?

- Tényleg te vagy az – nevetett fel és felém indult. - Jól áll ez a haj, bár a másik se volt rossz – mondta mikor elém ért.

Jesszus! Mi a fenét csináljak? Miért van itt? És hogy a francba ismert fel, mikor full részeg volt aznap éjszaka! Már két hónapja! Vagy több ideje?

- Szóval? - nézett rám, mire értetlenül viszonoztam tekintetét.

- Micsoda? - ráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Nem jutottam sokra.

- Azt kérdeztem, hogy itt laksz-e.

- Nem! Igen... mármint nem tudom! - hadartam zavartam. Bizonytalanul pislogott felém. - ez még olyan... kérdéses? - néztem rá félve, ajkamba harapva, hogy beveszi-e, de Luhan nem kezdett mélyebbre ásni a témába. - És te?

- Ó én itt lakom! - nevetett fel. - Az alsó szomszédod vagyunk, azt hiszem. A tizenkilencediken lakom.

- Ah...ha.

Mi van ha Soo is itt van? Vagy Chanyeol? Baekhyun szívrohamot kapna. Ráadásul, hogy szabadulna meg a háztól? És mi lesz így? El kell mennünk? Pedig tetszett ez a hely.

- És... sok ismerősöd lakik itt? - próbáltam ártatlanul kérdezősködni.

- Ó igen! Az egyik srác szüleié a hely. Amikor lakás kellett mondta, hogy az apját nem érdekli az épület, így rezsiért ideköltözhetek. Basszus hihetetlen nem?

- De... - nyögtem. Végiggondoltam mindent. Soo szüleinek volt pénzük, de nem hiszem, hogy annyi lenne, hogy egy luxusépületet csak úgy hanyagoljanak... Chanyeolról nem tudtam ilyen téren sokat, de annyit igen, hogy pénzes volt. De ugyan... mennyi az esélye, hogy majd harminc emberből pont ő.

- Chanyeol-ssi a neve, nem tudom ismered-e – magyarázott tovább. - Kai! Kai, jól vagy?!

Ebédnél még mindig döbbenten ültem Baekhyunnal szemben. Luhant lenyugtattam és leráztam, bár parázott kinézetem miatt. Állítása szerint lesápadtam, és nem reagáltam kis ideig semmire. Valami olyat magyarázott, hogy szólni akart Sehunie-nak vagy mentőket hívni. Végül egyik sem volt szükséges.

- Minden rendben, Jongin? - nézett fel leveséből Baek.

- Öhm... minden okés volt a lakásvétellel? - tértem inkább ki.

- Mire gondolsz? - nézett rám furán.

- Hát... nem tudom. Akármire. Személyes kérdések, változás, hirtelen váltás, akármi! - pattogtam idegesen.

- Hát... áron alul kaptam meg az tény... - mondta kis hezitálás után. - de arra fogták, hogy nem szeretik a tetőtéri lakást a sokemeletes épületeknél... Bár ez fura és ak...

- Chanyeol szüleié a ház! - vágtam közbe gyorsan hadarva.

- HOGY MI? - merevedett meg, a kanál meg kiesett a kezéből.

- A ház. Az egész. Chanyeol szüleié – ismételtem meg. Aggódva figyeltem, ahogy alapból sápadt bőre, még halványabbá vált.

- Jézusom.

Nem tudott reagálni. Ledermedt, még pislogni is elfelejtett.

- Baekhyun – érintettem meg óvatosan. - Öhm... megvagy? - azt mégsem kérdezhettem, hogy jól van-e mert tudtam, hogy nem. Okés se volt a helyzet. Egész egyszerűen inkább hihetetlen.

- Szerinted erre... mennyi volt az esély? - nézett félre. Kibámult az ablakon. - Néha komolyan kezdek hinni a sorsban... - jegyezte meg gúnyos kis mosollyal, majd felállt. Az ajtóhoz sétált és kilépett a kertünkbe.

Este a kipakolás elkezdése után – mert persze sehova se jutottunk – majd egy órát hevertünk kint, és beszélgettünk semmiségekről. Akkor úgy éreztem az életünk sínen van, és nem lehet itt semmi gondunk. Most már nem éreztem így.

Baekhyun után sétáltam, mindent hátrahagyva, hiába tartottunk még az ebéd elején. Nem akartam egyedül hagyni, de belelépni személyes terébe se, így az ajtónak dőlve figyeltem.

- Szerinted ő intézte ezt? - mutatott körbe. - Tudta, hogy én vagyok a vevő, és azért intézte így a dolgokat? Tudod elsőnek soknak tartottam az árát, és nem akartam. De utána hirtelen lecsökkent pont abba a tartományba, ahol elfogadhatónak véltem. Nem értettem, de nem akartam foglalkozni vele. De így azt hiszem minden egyértelmű. Miért tette? Mi a fene jár abban a hülye fejében?

Végig egy virágnak beszélt, mire befejezte már mellette álltam, és kezét szorongattam.

- Nem lehet, hogy valami miatt bűntudata van? Vagy esetleg... - félve szorítottam rá kezére, és böktem ki azt a kérdést, ami már régóta kínzott. - Nem lehet, hogy... szeret?

Baekhyun úgy rántotta ki kezét a kezeim közül, mintha megégettem volna. Ridegen nézett rám, úgy mint a legnagyobb ellenségére. Teljesen ismeretlen volt, és ez megrémített. Ám ez a tekintet csak pár másodpercig tartott.

- Chan sosem szeretne belém – nevetett fel vidáman. Megrémített a gyors hangulatváltozás. - Mi szeretni való lenne bennem, egy hozzá hasonlónak? Nem tanulok, nem úgy vagyok gazdag, mint ő. eladom magam. Mi vonzaná őt?

- Az, hogy te vagy Baekhyun.

- Ugyan már Jongin, milyen Baekhyun? Nézzünk szembe a tényekkel, rajtunk kívül senki sem ismer minket. Honnan tudná akárki, hogy milyenek vagyunk, ha sosem lehettünk őszinték senkivel?

Kiábrándult igazsága pofonként ért, de nem tagadhattam. Amióta találkoztunk és felnőttünk magunk módján az élethez, mindig úgy alkalmazkodtunk ahogy tudtunk. Ha valakit ki kellett használnunk, hogy legyen valamink megtettük minden szívfájdalom nélkül. Sosem loptunk, ténylegesen nem, de csalással maradtunk életbe. Ha valaki kedvesnek akart minket, megadtuk neki, amíg megkaptuk azt, amire szükségünk volt. A host klubban sem volt sosem másként. És ha ez így van, akkor Soo mit látott bennem? Melyik énemmel feküdt le annyi idő után, kinek suttogta a szavait? Kit látott?

- Nem lehetnénk önmagunk?

- Ahhoz még túl fiatalok és senkik vagyunk... - rázta meg a fejét.

- És ha a kettőt együtt csinálnánk? Ha lehetnél Baekhyun és Baekkie is? Én pedig Kai és Jongin?

- Szerinted bírnánk a kettős mércét?

- Egy próbát megérne nem? - mosolyogtam rá. - Iskola és munka, mint minden normális embernél. Csak egy kicsit más.

Bizonytalanul nézett rám, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tudtam, hogy szeretett volna tovább tanulni – az ő elmondása szerint, akármit – de azt is tudtam, hogy félt ilyen téren elköteleződni. A tanulás pénz, nekünk pedig nem volt akkoriban semmink. De most volt, ez pedig felvetette a lehetőséget, hogy végre azt csináljuk, amit akartunk.

- Talán egy próbába nem halunk bele... - sóhajtotta bizonytalanul. - de sokba kerül, és nehéz lesz a kettőt együtt csinálni, remélem tudod. Ráadásul ha...

- Hyung. Ha bármi probléma lesz, majd akkor aggódunk rajta. Ha nem próbáljuk meg sosem derül ki, hogy mi lett volna – bölcselkedtem.

- De Jongin! Rengeteg probléma lehet!

- Lehet! Nem biztos, hogy lesz, és ha lesz is te elintézed ésszel én pedig erővel. A középiskolát is túléltük nem? ÉS milyen jól fejeztük be. Talán még esélyünk is lehet bekerülni valahova.

- Nem tudom...

- Csak egy próba. Ha nem sikerül, nem vesztünk semmit, ha sikerül akkor pedig lehet normális életet nyerünk. Nem lenne jó?

Baekhyun

Beláttam, hogy igaz, amit Jongin mondott, tényleg megpróbálhatnánk, de féltem is. Hiába segített Yixing annyit, most semmit nem ért. Fejben kusza voltam, ráadásul még mindig remegtem attól, hogy Chanyeol keze volt a dologban a házzal kapcsolatban.

Mégis, hogy képzelte ezt, mi járt abba az ostoba fejébe, hogy erre vetemedett? Valami könyöradománynak szánta, vagy, jófejségnek, hogy neki nem számít az a pénz, amitől így elesett? De ha tényleg ő volt, miért nem személyesen intézte a dolgot, miért kellett átlátszó hazugsággal előállnia? Mert bár el akartam hinni a mesét, amit Jonginnak is mondtam, de hát ki az a hülye, akinek nem kell tetőtéri ház, beépített kerttel? Persze nekem is sántított a dolog, de nem akartam foglalkozni vele. Azt akartam, hogy minden rendben legyen, és rendben is volt. És úgy tűnik ez Chanyeol hatása.

Sokat gondolkodtam rajta is, míg távol voltam, próbáltam dűlőre jutni kapcsolatunkkal, vagy ismeretségünkkel, hiszem nem sok kapcsolat volt köztünk. Próbáltam arra fogni, hogy hiányzott a barátságunk neki, esetleg szánalomból tette, azt amit, de sajnos a csókja egyikbe sem illet bele. Ezernyi verziót találtam ki, de a csók mindent megcáfolt. Amikor Jongin azt kérdezte, hogy mi van akkor ha szeret, megrémültem. Chanyeol? Engem? Ez annyira abszurd volt. Ám ez tűnt idáig az egyetlen felvetésnek, amibe beleillet csókja. Ám nem akartam elhinni. Mert ha igaz lett volna, akkor... nagyon sok kérdés szakadt volna a fejemre.

Most pedig egyetlen kérdésen tudtam gondolkodni. Mégpedig azon, hogy mi legyen a házzal? Eladjam? Vagy maradjunk és... és mi? Találkozzak Chanyeollal? Beszélgessek vele jó szomszédhoz illőn? Vagy mi a fenét kellene tennem?

- Próbáljuk meg Hyung... - adta meg a választ Jongin. - Ennyi véletlen a világon nem lehet, mint amennyit tapasztaltunk az elmúlt időben.

- Ez az a pillanat, amikor vagy elfutunk, vagy szembenézünk a múlttal, igaz? Nem félsz, hogy fájni fog?

- Már fáj – vont vállat keserédes mosollyal. - de talán ez kell ahhoz, hogy végre minden rendbe jöjjön.

Elhatározásunk után, nem szakadt ránk az ég, nem kezdett el villámlani se semmi. Minden ugyanaz maradt. Én nem vártam mosolyogva a holnapot, nem úgy mint Jongin, de kíváncsi voltam. Holnapra hívtak próbanapra minket, ami a főnök ajánlásának hála, már szinte biztosan az első napunk is lesz.

Délután javarészt ejtőztünk, és az interneten nézelődtünk, hogy ismét mosodát meg ilyeneket találjunk magunknak. Tiszta ruháink ugyan jelen pillanatban voltak, de mindegyik gyűrötten hevert a lakás valamilyen pontján.

A pláne az volt, hogy hiába hordtunk más méretet Jonginnal legalább egy tucat ruha volt, amiről nem tudtuk eldönteni melyikünkké lehetett. Volt olyan, amit esküszöm életemben nem láttam.

- Két sarokra innen van egy ugyanolyan, mint ahova jártunk! - jelent meg laptopjával Jongin.

- Tudod merre kell menni?

- A telefonon van GPS... és csak két sarok. Majdcsak odatalálunk.

- Kocsival kell menni, mert rengeteg cuccunk van. Vagy válogassunk?

- Válogatni kéne – nyújtózott nagyot. - de az olyan unalmas...

- Ne nyavalyogj! - vágtam combjára, mire morcosan pillantott rám.

- Olyan szadista vagy... - pislogott rám, megbántott szemeivel, mire nem bírtam komoly maradni.

Pár másodperc múlva már ő is nevetett, és nem sok idő múlva a földön verekedtünk, miközben hangosan hahotáztunk a semmin.

A csengő szakított minket félbe, és meglepetten kaptuk az ajtó felé a fejünk.

- Van csengőnk? - nézett nagyon Jongin.

- Úgy tűnik... bár ezen miért lepődünk meg? - nevettem el magam megint. Igazából tudtam a meglepődésünk okát. Hozzánk sosem csengetett be váratlanul senki. Ezt a figyelemfelhívást csak a kajafutárok használták, róluk pedig mindig tudtuk, hogy jönni fognak, így sosem lepett meg minket a hang. Ám ez mást más volt.

Feltápászkodtam, leporoltam nadrágom és ajtót nyitottam.

- Szi... - nézett rám egy ismerős arc, de nem tudtam honnan. - Baszki te vagy a host Lulu bulijából!

- Te ki vagy? - meredtem rá. Basszus! Ez ismer?!

- Oh Sehun. Luhan barátja. Mondta, hogy ismerős költözött a szomszédba, és ezt küldte – bökött a kezében lévő tányérra.

- Ó hát... köszönjük? - pillantottam fel rá, felvont szemöldökkel. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe.

- Nincs mit Luhan nagyon szeret ilyeneket gyártani – vont vállat. - Neked mi is a neved? Lehet a buliba mondtad, de nem rémlik...

- Ba...ekhyun – mondtam végül pár másodperc hezitálás után a rendes nevem. - Byun Baekhyun vagyok. Örvendek a találkozásnak – mosolyogtam rá, és kissé meghajoltam.

- Hát... érezzétek jól magatokat – nézett rám mindentudón, és kacsintott egyet.

- Mi? - méregettem furán, aztán oldalra pillantva megláttam magam a tükörbe. - Ja, mi nem vagyunk együtt – ráztam meg a fejem, és hajamba túrtam, hogy elrendezzem.

- Nekem nem gáz vagy ilyesmi – vont vállat most már vigyorogva, ami kicsit zavart.

- Tényleg nem vagyunk együtt, csak verekedtünk.

- Ha te mondod... - hagyta rám, de nem hitte egy szavam se. - Én mentem. További szép verekedést – tette idézőjelbe jókívánságait.

- Majom... - morogtam halkan. -Akármit kívánsz, akkor se járunk – kiabáltam utána, majd hangosan csaptam be maga, után az ajtót.

Nem voltam mérges rá, mert már annyian értettek félre minket, hogy megszoktam. Csak zavart egy kicsit, hogy máris félreértéssel indult az első normálisnak szánt kapcsolatom egy új emberrel.

Végül vállat vonva vittem be a tányért a nappaliba. Jongin már a kanapén kuporgott kezében egy új távirányítóval, amivel vaktában kapcsolgatott, hogy rájöjjön mire való. Vicces volt.

- Kaptunk valamit.

- Mit?

- Azt nem tudom. Az őzike küldte a magas kobold barátjával.

- Luhan a neve, a másik pedig....

- Oh Sehun.

- Ismerkedtél Hyung? - fordult felém gúnyos kis mosollyal.

- Bekaphatod.... - néztem rá csúnyán. - Jé süti!

- Kérem! - pattant is fel rögtön.

Elmajszolgattuk az édességet valamilyen étkezés gyanánt, és megállapítottuk, hogy az őzike kinézetű srác finomat tud sütni. Megtárgyaltuk, hogy nem lenne rossz ha jóba maradnánk vele, hátha máskor is csurran cseppen nekünk néhány falat.

Aztán felvérteztük magunkat, két táska ruhával, és lecuccoltunk a kocsiba, hogy mosodát keressünk. Messze volt, és húzták ránk a szájukat, ami új alternatív lehetőségek felkutatását eredményezte. Nekiálltunk keresni egy bejárónőt, akire rátukmálhattuk ezt is. Majd többet fizetünk neki.

Másnapra mégis kaptunk szépen vasalt ruhákat, és bár próbáltam tagadni izgultam. Változni kezdtünk. Új életünk lett. Megismertünk új embereket. Olyanokat, akiknek nem volt köze a host klubhoz. Bár belegondolva ez így nem volt helytálló. Mégis csak ott láttak minket elsőnek. De akkor is más volt.

Ez volt hosszú idő óta az első alkalom, hogy nem a pénzért beszéltünk valakivel. Persze a süti iránti vágyunk vezetett minket valamilyen szinten ám ez nem fedte le a valóságot.

Tettünk egy lépést a normális élet felé.