Több óra
elteltével sikerült ismét Jongin közelébe kerülnöm, ám nem
sejtettem, hogy ez mekkora hiba volt. Még hozzá se tudtam szólni,
mikor megragadtak minket.
- Baekkie négyes
szoba, Kai nyolcas.
Nagyot sóhajtva
bólintottam. A hetesben első áldozatom pihengetett, nem messze az
egyik fotelban, pedig az őt követő vendégem csókolózott talán
a szülinapossal.
- Tudod mekkora
szívás volt őket összehozni? – morgott Jongin, és a kanapéra
mutatott.
- Tied volt az
őzike?
- Luhan a neve, és
totál bele van zúgva a másikba.
- Remek – röhögtem
el magam. - a másik is belé.
- Komolyan? -
mosolygott elégedetten, és kedvesen méregette az egyre
elfoglaltabb párost. - Már úgy voltam vele, hogy egyszerűbb lett
volna egy menet, mint a kerítősdi... még sírt is.
- Ilyen az
elcseszettség – nevettem fel. - Majd látlak – csaptam kezébe,
mikor a négyes szobához értem.
- Sok sikert.
Nem volt lelkes,
nekem sem volt már sok kedvem a naphoz, de éltetett, hogy pár óra
múlva vége. Nagy sóhaj közepette nyitottam be, hogy...
- Baekhyun –
mosolygott rám a colos elégedetten.
- Baekkie! -
szisszentem fel, és meghajoltam.
- Végre. Ki hitte
volna, hogy ilyen nehéz téged elkapni!
- Elnézést –
hajbókoltam megint.
- Hagyd ezt abba! -
mordult rám. Értetlenül pislogtam felé.
- Elnézést? -
rohadtul tudtam mi baja volt, és rohantul leszartam. Host klubba
jött? Hát akkor meg?
- Mit keresel te
itt? - meredt rám értetlenül. Mielőtt válaszolhattam volna a
fotelra mutatott. - Ülj már le!
- Máris –
huppantam le a különálló ülőalkalmatosságra.
Elégedett voltam
magammal. Régen nem lettem volna erre képes, ám most remekül
tudtam adni a rideget. Az élet megtanított, hogy hazudni tudni
kell, és remekül kihasználtam minden tapasztalatomat. Nyoma sem
volt már a régi Baekhyunnak bennem. Gyerek voltam, mikor utoljára
láttam őt, nem kellett volna meglepődnie változásomon.
- Kérdésére
válaszolva dolgozom – keresztbe raktam lábam, és hátradőltem.
- Miért vagy itt?
Komolyan nem értem!
- Nem értem mi
ebben az érthetetlen, de ha gondolja még egyszer elmondom.
Dolgozom.
- Baekhyun! -
kiabált rám indulatosan. - a francba is! Miért vagy ilyen?! -
tajtékzott.
- Mert ez a munkám.
Biztosan olvasta a szabályzatot, vagy tévedek? - gúnyolódom
gyengéden, nem sértve az említett iratot.
- Tegezz – mordult
fel.
- Rendben.
- Szóval mi a
faszért nem ülsz egy egyetemen?
- Magán jellegű
kérdések megválaszolására nem vagyok kötelezhető, már ne is
haragudj.
Tekintete láttán,
apró mosoly szökött arcomra. Elégedetté tett, hogy dühös, egy
egészen apró elégtételt éreztem, de messze voltam attól, hogy
bármi pozitívat vagy kevésbé negatív érezzek vele kapcsolatban.
- Baek... -
figyelmeztetőm köhécseltem. - ie.
- Igen? -
mosolyogtam rá kedveskedve. Hamis volt, ő tudta, de más nem. Bárki
is nyitott volna be kedvesnek vélt volna.
- Mi történt
veled? - kérdezte őszintén. Sajnálat és lenézés érződött
hangjából. Jobban gyűlöltem, mint eddig bármikor.
- Mi a faszért
érdekel? - vesztettem el türelmem. - Nem tűnt még fel, hogy nincs
hozzám semmi közöd? Több mint tizenkét éve láttalak utoljára,
te meg úgy beszélsz hozzám, mintha legjobb barátok lennénk, akik
tegnap dumáltak utoljára. Szállj le a felhőcskédről Füles,
mert el vagy tévedve.
- Baek? - meredt rám
döbbenten. - mi...? - elakadt, bizonytalan volt.
Talán most jött
rá, hogy milyen rég találkoztunk. Talán meglepte, hogy nem vágtam
magam hanyatt pénzes kinézetétől. Talán rájött, hogy már nem
az a szerencsétlen vagyok, aki voltam. Rengeteg minden járhatott a
fejében, de nem érdekelt. Nem akartam többet mondani. Nem akartam
vele többet találkozni.
- Tudom, hogy túl
rég találkoztunk...
- Talán inkább túl
hamar – morogtam közbe halkan, sutba vágva az összes host
erényemet.
- Micsoda? Hamar?
Mikor kellett volna? - vesztette el a fonalat.
- Soha, mikor
máskor? - felálltam és berögzött mozdulattal öntöttem két
pohár pezsgőt. Felé nyújtottam egyiket, és mikor elvette halk
koccanással érintettem össze a sajátommal.
Meg akartam
kérdezni, hogy mit keres itt, de mint ahogy neki nem volt köze egy
host magánéletéhez, úgy nekem sem volt közöm a vendégéhez.
Kivéve ha saját maga mondta el. Márpedig az, hogy itt volt, elég
beszédes jel volt. Mégis kérdeztem.
- Kai-jal a mókusfej
van? - most esett le igazán, hogy ezek végig együtt lébecoltak,
és ha Chanyeol itt volt, akkor a másik Jongin nyakába szakadt.
- Mókusfej? -
nevetett fel. - még mindenkire ostoba beceneveket aggatsz? -
kortyolt egyet pezsgőjéből. Rohadt elegáns mozdulat volt, a
rohadt elegáns ruháiban, és rohadtul idegesítő. Pimaszul
vigyorgott. Kiskorában is mindig hamar felvette adott stílusomat
ezzel az őrületbe kergetve szüleit. Lehet magasabb volt már akkor
nálam, mégis mindig követett, mint valami kiskutya.
- Vele van? -
mordultam fel. Nyolcas szoba? A nyolcas volt, ugye?
- Igen. Kyungsooval
van. Miért, a pasid? - nyelvemmel csettintettem egyet.
- Rossz kérdés.
Magánélet – mosolyogtam rá, és fejét látva vigyorrá
sikeredett reakcióm.
- Akkor hogyan
szórakoztatod a vendégeidet, ha minden elöl kitérsz? -
kötekedett.
- Nem tekintek rád
vendégként.
- Nem? Akkor mi
vagyok?
- Hm... ki tudja.
Valaki, akit soha többet nem akarok látni? - tettem fel
elgondolkodva a kérdést. - Ja nem. Az is túl korán van. Elnézést!
- pattanok fel, és elegáns mozdulattal – a kamerák miatt, mintha
véletlen történne – leverem a pezsgőt.
Megszívta Chanyeol,
hisz az egyik legdrágább volt, ráadásul alig ittunk belőle, bár
nem hiszem, hogy árthatna pénztárcájának ennyi.
- Sajnálom –
hajoltam meg mosolyogva. - Máris szólok, hogy takarítsák fel! -
már az ajtóhoz is értem.
- Baek... -
csapódott utánam a nyílászáró, elnyelve a magas hangját.
Rögtön a nyolcas
szoba felé indultam, ám észre sem vettem és már Jongin kezei
fonódtak körém.
- Nem bírom –
suttogta megtörten nyakamnak. Átöleltem. Teste rázkódott.
- Nincs semmi baj –
simogattam hátát. Hallottam ajtót nyílni de nem érdekelt.
- Miért van itt?
Miért kellett pont neki megjelennie? - suttogta hajamba.
- Cshh... Nincs
semmi baj Jongin. Csak a ma éjszaka és soha többé nem kell vele
találkoznod. Ugye tudod?
- Tudom –
motyogta.
Nedves lett az
ingem. Sírt. Gyűlöltem azt a gyereket, hogy ezt tette egyetlen
barátommal. És mikor felnéztem természetesen ő állt velem
szemben. Élesítettem érzékeim és Chanyeol tekintetét is
megéreztem magamon. Elcseszett négyesünk ismét révbe ért.
Esélyünk sem volt szó nélkül lelépni, hisz mindkét irányba
álltak, máskülönben csak szobák voltak, oda meg mégsem
mehettünk.
- Jongin – szólalt
meg. Most először hallottam hangját. - beszéljük ezt meg. Kérlek
– tette hozzá szinte rögtön. Tekintete könyörgő volt, de nem
dőltem be neki.
- Hagyd őt békén!
- sziszegtem miközben gyilkos tekintettel méregettem. - esküszöm
ha nem hagyod őt békén megöllek.
- Baek... - szólalt
meg Chanyeol. Felé fordultam, fél kézzel még mindig a hozzám
bújó Jongint ölelve.
- Te! Te meg, menj a
picsába! Senki nem kíváncsi rád! Ha buzi vagy, van kint még egy
rahedli host. Húzzatok a kurva életbe! - ordítottam. - Ne merj
közelebb jönni – mutattam vakon hátra, mert hallottam Mókusfej
lépteit. - Jongin az egyetlen, akiért tűzbe nyúlnék – néztem
komolyan Chanyeol szemébe. - Az egyetlen. Felfogtad? - néma csend.
- Felfogtad, Chanyeol? Sikerült végre? - hergeltem.
- Sikerült! -
vesztette el ő is a türelmét.
- Ennek igazán
örülök. Ha megbocsátanak, Kai máris elmegy egy takarítóért,
önöket pedig ha úgy gondolják előre invitálom egy kellemes
koktélra.
Visszatértem
alapbeállításaimhoz. Kedves mosoly, csillogó szemek, érdeklődés,
és mérhetetlen udvariasság. Szó nélkül meredtek rám. Senki nem
mert reagálni. Rettegj is te dög! - szuggeráltam mélyen
Chanyeolt, de úgy tűnt, még teljesen sokkhatás alatt volt.
Mókusfej sem mert mozdulni, és Jongin is lassan összeszedte magát.
- Megkeresem a
takarítót – nyögte, és óvatosan rászorított a kezemre, majd
eltűnt.
- Mi van köztetek?
- hallottam a harmadik idegesítő hangját, mire felé fordultam.
- Önnek is
elmondom, hogy a hostok magánéletében való vájkálás nem etikus
viselkedés, de mivel maguknak ez nem kenyere így elmondom. Jongin
az egyetlen ember, aki fontos nekem. Az egyetlen. Az egész világon.
Ha valaha meg mered bántani, élvezettel fogom megtorolni, és
semmilyen mocskos módszert nem fogok bánni. Értetted? - néztem rá
gyilkosul, és észrevettem valamit. Egy egyszerű kis gyűrűt.
Chanyeol felé fordultam és az ő kezét is megnéztem. Más
stílusú, de ott van. - Legalább egymást sikerült eljegyeznetek,
vagy tagadjátok buzi léteteket?
Utolsó csapásom
után elégedetten távoztam a jeges hangulatból. A főterületre
tévedtem. Volt itt már minden, ami csak elborzaszthatja az embert,
de nem foglalkoztam vele. Jongint kiszúrtam a pult mögött, úgy
tűnt rendben van.
Betársultam egy
emberhez, leittam magam, amit sosem tettem, hagytam, hogy elhúzzon
valahova, hagytam a csókjait, és porig égettem magamból mindent,
ami Chanyeolhoz kapcsolhatott valaha. Gyűlöltem őt, gyűlöltem,
hogy létezik, és gyűlöltem a fájdalmat a tekintetében szavaim
hallatán. Nem tudtam mit várt tőlem, ennyi idő után. Hogy megint
legjobb barátok leszünk? Hogy majd minden olyan lesz, mint régen?
Nagyot nyögve
élveztek belém, és pár perc múlva, testem tudatos izgalomba
hozásával én is elmentem. Lihegve fordult le rólam az idegen, de
nem értem el, amit akartam. Felejtést akartam, megnyugvást, és
békét. A szex után, mindig jobban éreztem magam, de még csak
kikapcsolni sem tudtam ostoba gondoltaim.
Két menettel
később, már többet nem tudott magából kisajtolni vendégem.
Részeg volt, szétesett, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem én
voltam ma az első neki.
Pénzhalommal
távoztam a szobából. Az öltözőbe mentem. A táskába raktam.
Monoton voltam. Egy vaskos boríték állt a szekrényemben.
„Park Chanyeol”
Benne talán egy
havi fizetésemnek megfelelő összeg.
Felnevettem.
Sírtam.
Nevettem.
Nem tudtam mit
csinálok.
„Menj el innen
Baek. Könyörgöm! Ez nem te vagy!”
Jongin
Óvatosan
vigasztalgattam Luhant, reméltem, hogy végre abbahagyja a sírást.
Hát persze, hogy nem. Végül az egyik sarokban kötöttünk ki, nem
sokkal később pedig megjelent célpontja is...Baekkie szájába
mélyedve. Hát semmi sem tökéletes.
Baek teljesen eladta
magát, láttam, hogy farzsebébe pénz volt gyűrve, de tudtam, hogy
nem jött be neki a srác. Gyűlölte az alárendeltséget, hiába
volt alárendelt. Azt mondta, hogy idáig nagyon kevés férfival
sikerült élveznie is ténylegesen a szexet, de nem bánta. Úgy
volt vele, hogy kikapcsolja őt. Nem kell éreznie, és ez így volt
rendben. Szerinte. Tudtam, hogy érzelmileg nulla,de azt is tudtam,
hogy ezzel csak védi magát. Sosem ellenkeztem vele, hisz elismerte,
hogy volt már olyan alkalom, hogy tényleg vágyta a dolgokat.
Luhan míg nem
figyeltem, megitta a pezsgőt, és újabb siránkozásba kezdett.
Negyed órán át csendesítgettem, de semmire sem jutottam.
- Luhan! Mi a baj?
Mit csinált veled?! - megjelent Rómeó. Romantika a köbön.
Magamban a szemem forgattam. Baek eltűnt.
- Te! - bökött
teljesen másfelé, mint amerre Sehun állt. - Hol vagy? - pislogott
kábán körbe.
Nagy sóhajjal
beállítottam kezét a megfelelő irányba. Feje teljesen másfele
nézett. Elgondolkodtam, hogy nem lehetséges-e, hogy kancsal.
Végül meglelte az
irányt.
- Te vagy a baj
Sehunie! Miért smárolsz előttem másokkal? - nagyokat pislogtam. A
végén még annyira bellendül, hogy szerelmet vall?
- Hyung? De hát...
- Ő – mutatott a
mosdóra – sokkal kedvesebb!
- A wc? - nevetett
fel a srác.
- NEM! Kai hol vagy?
- keresett mindenfele, és egyszer csak megtalált. Jól fejbe
kólintott hátulról. - Ő! - tapogatta leütött testrészem. - Ő
kedves!
- Mert host!
- Nem! -
akadékoskodott a részeg Luhan. - Ő kedves, te...te... te egy
köcsög vagy! Egy tejesedény!
Teljesen bepörgette
magát, és ismét Luhan nyelven kezdett valamit magyarázni
hihetetlen átéléssel. A másik próbált rá figyelni, szerintem
volt, mikor meg is értette, én csak a nevemet hallottam ki pár
alkalommal.
- Hyung... nem
értelek – vonta össze szemöldökét, és egyre jobban próbált
koncentrálni. Vicces volt a dolog, de számomra unalmas.
- Szeret téged. Azt
akarja, hogy végre észrevedd és te is szeresd. Vagy akármi.
- Kai! - ölelt meg
ebben a pillanatban a részeg nyelvész. - Köszönöm! - puszit
kaptam, egy seggre csapást, és végül leléphettem.
Csak az öltözőbe
vettem észre, hogy az a szerencsétlen egy bankkártyát csúsztatott
farzsebembe.
- Menthetetlen
pojáca – forgattam meg vigyorogva a kis tárgyat kezembe, majd
visszafordultam, hogy leadjam a főnöknek.
Baek jóval éjfél
után talált oda hozzám. Sok helyen megfordultunk mindkettem,
valamilyen csoda folytán belekerültem egy majdnem négyesbe is, de
időben közöltem, hogy ez nem az én műfajom ma, így
elszabadulhattam.
Barátom még hozzám
sem szólt, máris elrángattak mellőle, és szobára kültek. Még
elkaptuk Luhanék édes párosát, mire Baek cseppet sem meglepő
módon leszerencsétlenezte őket. Neki mindenki szerencsétlen vagy
elcseszett volt, aki érzelmeire hagyatkozott. Azt mondta, ő csak
két emberért hajlandó küzdeni. Érte és értem. Én is hasonlóan
éreztem...
Mosolyogva léptem
be a nyolcas szobába. Már egész jó kedvem volt, sikerült
túllendülnöm Soo jelenlétén. A tekintete még mindig előttem
lebegett, de Luhan alaposan elterelte figyelmem. Kemény munka volt
azzal a szerencsétlennel bármit is kezdeni. Kártyáját
lepasszoltam, elvégre biztos hiányolná kis időn belül.
- Jongin? - pattant
fel rögtön vendégem.
Ennyit a jókedvről.
Hozzám sietett, és szorosan magához ölelt. Kirázott a hideg,
kezeim automatikusan öleltek vissza. Próbáltam nem levegőt venni,
de nem bírtam. Ugyanaz a parfüm volt rajta, mint régen, és
eszembe jutott minden. Az első csók, az első szeretlek, és a
rengeteg, rengeteg fájdalom. Megremegtem, mégsem tudtam mozdulni.
- Jongin! Jongin-ah!
Évek óta nem
öleltem át őt, azóta mióta elhagyott. Csak egy kicsit akartam
érezni, hiába tudtam, hogy rossz lesz utána.
Kyungsoo egy igazán
érdekes ember volt. Megbabonázott mikor megismertem, és máig nem
sikerült elszabadulnom tőle. Miatta ment tönkre az életem, miatta
maradtam egyedül, és lettem nincstelen. Annyira gyűlöltem, hogy
arra nem voltak szavak, mégis olyan érzés volt a karjai közt
lenni, mintha hazataláltam volna. Még ha csak egy kicsit is, de úgy
éreztem, most így minden rendben van. Pedig egyáltalán nem volt.
Nekem nem volt otthonom, így nem is kellett hova hazamennem.
Felesleges érzés volt.
- Jongin.
Remegni kezdtem, és
éreztem szemembe gyűlni a könnyeket. Magamhoz tértem. Lassan
elengedtem, hátrébb léptem. Robotként cselekedtem.
Nem szabad
hozzáérnem. Nem kell hallanom a hangját. Nem kell foglalkoznom
vele. Szükségem volt Baekhyunra.
- Ha...hagyj békén!
- léptem még hátrébb. Rémülten nézett rám, de nem értettem
miért.
Kettőnk közül
nekem volt okom félni, hisz én voltam az áldozat. Engem vertek át,
és én veszítettem el mindent.
- Jongin, csak...
- Baek... -
motyogtam elveszetten, annyira kába voltam, hogy a kijáratot is
alig találtam meg. - Baek... - léptem ki az ajtón. Négyes szoba
talán? Nem tudtam gondolkodni, semmi nem jutott eszembe.
Szerencsémre nem
kellett bemennem. Baekhyun kilépett és pedig lendületből
ölelhettem át apró testét. Le kellett hajolnom, hogy elbújhassak
nyakába, de tökéletes védelmet éreztem. Az ölelése teljesen
már volt, mint Soo-é. Szeretet és békességet éreztem,
biztonságot, és olyan karokat, amikről tudtam, hogy sosem
engednének el.
Ő lelkileg
erősödött meg az évek során, én fizikailag. Ő megmentett
minden lelki támadástól, én nem hagytam, hogy bármi külső
sérülés érje őt. Dühös volt, mégis tudta irányítani magát.
Kiabált, úgy, hogy én is megrémültem. Ha csak hallom megijedtem
volna, de éreztem is. Éreztem a szavaiban megjelenő törődést,
és az elszántságot.
Ma éjszaka nem csak
engem támadott meg a múltam. Kézen fogva robbant be Baekhyunével
egyetemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése