2015. október 2., péntek

A múlt képei, a jelen rémei? - 3. fejezet



Baekhyun
Több óra elteltével sikerült ismét Jongin közelébe kerülnöm, ám nem sejtettem, hogy ez mekkora hiba volt. Még hozzá se tudtam szólni, mikor megragadtak minket.
- Baekkie négyes szoba, Kai nyolcas.
Nagyot sóhajtva bólintottam. A hetesben első áldozatom pihengetett, nem messze az egyik fotelban, pedig az őt követő vendégem csókolózott talán a szülinapossal.
- Tudod mekkora szívás volt őket összehozni? – morgott Jongin, és a kanapéra mutatott.
- Tied volt az őzike?
- Luhan a neve, és totál bele van zúgva a másikba.
- Remek – röhögtem el magam. - a másik is belé.
- Komolyan? - mosolygott elégedetten, és kedvesen méregette az egyre elfoglaltabb párost. - Már úgy voltam vele, hogy egyszerűbb lett volna egy menet, mint a kerítősdi... még sírt is.
- Ilyen az elcseszettség – nevettem fel. - Majd látlak – csaptam kezébe, mikor a négyes szobához értem.
- Sok sikert.
Nem volt lelkes, nekem sem volt már sok kedvem a naphoz, de éltetett, hogy pár óra múlva vége. Nagy sóhaj közepette nyitottam be, hogy...
- Baekhyun – mosolygott rám a colos elégedetten.
- Baekkie! - szisszentem fel, és meghajoltam.
- Végre. Ki hitte volna, hogy ilyen nehéz téged elkapni!
- Elnézést – hajbókoltam megint.
- Hagyd ezt abba! - mordult rám. Értetlenül pislogtam felé.
- Elnézést? - rohadtul tudtam mi baja volt, és rohantul leszartam. Host klubba jött? Hát akkor meg?
- Mit keresel te itt? - meredt rám értetlenül. Mielőtt válaszolhattam volna a fotelra mutatott. - Ülj már le!
- Máris – huppantam le a különálló ülőalkalmatosságra.
Elégedett voltam magammal. Régen nem lettem volna erre képes, ám most remekül tudtam adni a rideget. Az élet megtanított, hogy hazudni tudni kell, és remekül kihasználtam minden tapasztalatomat. Nyoma sem volt már a régi Baekhyunnak bennem. Gyerek voltam, mikor utoljára láttam őt, nem kellett volna meglepődnie változásomon.
- Kérdésére válaszolva dolgozom – keresztbe raktam lábam, és hátradőltem.
- Miért vagy itt? Komolyan nem értem!
- Nem értem mi ebben az érthetetlen, de ha gondolja még egyszer elmondom. Dolgozom.
- Baekhyun! - kiabált rám indulatosan. - a francba is! Miért vagy ilyen?! - tajtékzott.
- Mert ez a munkám. Biztosan olvasta a szabályzatot, vagy tévedek? - gúnyolódom gyengéden, nem sértve az említett iratot.
- Tegezz – mordult fel.
- Rendben.
- Szóval mi a faszért nem ülsz egy egyetemen?
- Magán jellegű kérdések megválaszolására nem vagyok kötelezhető, már ne is haragudj.
Tekintete láttán, apró mosoly szökött arcomra. Elégedetté tett, hogy dühös, egy egészen apró elégtételt éreztem, de messze voltam attól, hogy bármi pozitívat vagy kevésbé negatív érezzek vele kapcsolatban.
- Baek... - figyelmeztetőm köhécseltem. - ie.
- Igen? - mosolyogtam rá kedveskedve. Hamis volt, ő tudta, de más nem. Bárki is nyitott volna be kedvesnek vélt volna.
- Mi történt veled? - kérdezte őszintén. Sajnálat és lenézés érződött hangjából. Jobban gyűlöltem, mint eddig bármikor.
- Mi a faszért érdekel? - vesztettem el türelmem. - Nem tűnt még fel, hogy nincs hozzám semmi közöd? Több mint tizenkét éve láttalak utoljára, te meg úgy beszélsz hozzám, mintha legjobb barátok lennénk, akik tegnap dumáltak utoljára. Szállj le a felhőcskédről Füles, mert el vagy tévedve.
- Baek? - meredt rám döbbenten. - mi...? - elakadt, bizonytalan volt.
Talán most jött rá, hogy milyen rég találkoztunk. Talán meglepte, hogy nem vágtam magam hanyatt pénzes kinézetétől. Talán rájött, hogy már nem az a szerencsétlen vagyok, aki voltam. Rengeteg minden járhatott a fejében, de nem érdekelt. Nem akartam többet mondani. Nem akartam vele többet találkozni.
- Tudom, hogy túl rég találkoztunk...
- Talán inkább túl hamar – morogtam közbe halkan, sutba vágva az összes host erényemet.
- Micsoda? Hamar? Mikor kellett volna? - vesztette el a fonalat.
- Soha, mikor máskor? - felálltam és berögzött mozdulattal öntöttem két pohár pezsgőt. Felé nyújtottam egyiket, és mikor elvette halk koccanással érintettem össze a sajátommal.
Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt, de mint ahogy neki nem volt köze egy host magánéletéhez, úgy nekem sem volt közöm a vendégéhez. Kivéve ha saját maga mondta el. Márpedig az, hogy itt volt, elég beszédes jel volt. Mégis kérdeztem.
- Kai-jal a mókusfej van? - most esett le igazán, hogy ezek végig együtt lébecoltak, és ha Chanyeol itt volt, akkor a másik Jongin nyakába szakadt.
- Mókusfej? - nevetett fel. - még mindenkire ostoba beceneveket aggatsz? - kortyolt egyet pezsgőjéből. Rohadt elegáns mozdulat volt, a rohadt elegáns ruháiban, és rohadtul idegesítő. Pimaszul vigyorgott. Kiskorában is mindig hamar felvette adott stílusomat ezzel az őrületbe kergetve szüleit. Lehet magasabb volt már akkor nálam, mégis mindig követett, mint valami kiskutya.
- Vele van? - mordultam fel. Nyolcas szoba? A nyolcas volt, ugye?
- Igen. Kyungsooval van. Miért, a pasid? - nyelvemmel csettintettem egyet.
- Rossz kérdés. Magánélet – mosolyogtam rá, és fejét látva vigyorrá sikeredett reakcióm.
- Akkor hogyan szórakoztatod a vendégeidet, ha minden elöl kitérsz? - kötekedett.
- Nem tekintek rád vendégként.
- Nem? Akkor mi vagyok?
- Hm... ki tudja. Valaki, akit soha többet nem akarok látni? - tettem fel elgondolkodva a kérdést. - Ja nem. Az is túl korán van. Elnézést! - pattanok fel, és elegáns mozdulattal – a kamerák miatt, mintha véletlen történne – leverem a pezsgőt.
Megszívta Chanyeol, hisz az egyik legdrágább volt, ráadásul alig ittunk belőle, bár nem hiszem, hogy árthatna pénztárcájának ennyi.
- Sajnálom – hajoltam meg mosolyogva. - Máris szólok, hogy takarítsák fel! - már az ajtóhoz is értem.
- Baek... - csapódott utánam a nyílászáró, elnyelve a magas hangját.

Rögtön a nyolcas szoba felé indultam, ám észre sem vettem és már Jongin kezei fonódtak körém.
- Nem bírom – suttogta megtörten nyakamnak. Átöleltem. Teste rázkódott.
- Nincs semmi baj – simogattam hátát. Hallottam ajtót nyílni de nem érdekelt.
- Miért van itt? Miért kellett pont neki megjelennie? - suttogta hajamba.
- Cshh... Nincs semmi baj Jongin. Csak a ma éjszaka és soha többé nem kell vele találkoznod. Ugye tudod?
- Tudom – motyogta.
Nedves lett az ingem. Sírt. Gyűlöltem azt a gyereket, hogy ezt tette egyetlen barátommal. És mikor felnéztem természetesen ő állt velem szemben. Élesítettem érzékeim és Chanyeol tekintetét is megéreztem magamon. Elcseszett négyesünk ismét révbe ért. Esélyünk sem volt szó nélkül lelépni, hisz mindkét irányba álltak, máskülönben csak szobák voltak, oda meg mégsem mehettünk.
- Jongin – szólalt meg. Most először hallottam hangját. - beszéljük ezt meg. Kérlek – tette hozzá szinte rögtön. Tekintete könyörgő volt, de nem dőltem be neki.
- Hagyd őt békén! - sziszegtem miközben gyilkos tekintettel méregettem. - esküszöm ha nem hagyod őt békén megöllek.
- Baek... - szólalt meg Chanyeol. Felé fordultam, fél kézzel még mindig a hozzám bújó Jongint ölelve.
- Te! Te meg, menj a picsába! Senki nem kíváncsi rád! Ha buzi vagy, van kint még egy rahedli host. Húzzatok a kurva életbe! - ordítottam. - Ne merj közelebb jönni – mutattam vakon hátra, mert hallottam Mókusfej lépteit. - Jongin az egyetlen, akiért tűzbe nyúlnék – néztem komolyan Chanyeol szemébe. - Az egyetlen. Felfogtad? - néma csend. - Felfogtad, Chanyeol? Sikerült végre? - hergeltem.
- Sikerült! - vesztette el ő is a türelmét.
- Ennek igazán örülök. Ha megbocsátanak, Kai máris elmegy egy takarítóért, önöket pedig ha úgy gondolják előre invitálom egy kellemes koktélra.
Visszatértem alapbeállításaimhoz. Kedves mosoly, csillogó szemek, érdeklődés, és mérhetetlen udvariasság. Szó nélkül meredtek rám. Senki nem mert reagálni. Rettegj is te dög! - szuggeráltam mélyen Chanyeolt, de úgy tűnt, még teljesen sokkhatás alatt volt. Mókusfej sem mert mozdulni, és Jongin is lassan összeszedte magát.
- Megkeresem a takarítót – nyögte, és óvatosan rászorított a kezemre, majd eltűnt.
- Mi van köztetek? - hallottam a harmadik idegesítő hangját, mire felé fordultam.
- Önnek is elmondom, hogy a hostok magánéletében való vájkálás nem etikus viselkedés, de mivel maguknak ez nem kenyere így elmondom. Jongin az egyetlen ember, aki fontos nekem. Az egyetlen. Az egész világon. Ha valaha meg mered bántani, élvezettel fogom megtorolni, és semmilyen mocskos módszert nem fogok bánni. Értetted? - néztem rá gyilkosul, és észrevettem valamit. Egy egyszerű kis gyűrűt. Chanyeol felé fordultam és az ő kezét is megnéztem. Más stílusú, de ott van. - Legalább egymást sikerült eljegyeznetek, vagy tagadjátok buzi léteteket?
Utolsó csapásom után elégedetten távoztam a jeges hangulatból. A főterületre tévedtem. Volt itt már minden, ami csak elborzaszthatja az embert, de nem foglalkoztam vele. Jongint kiszúrtam a pult mögött, úgy tűnt rendben van.
Betársultam egy emberhez, leittam magam, amit sosem tettem, hagytam, hogy elhúzzon valahova, hagytam a csókjait, és porig égettem magamból mindent, ami Chanyeolhoz kapcsolhatott valaha. Gyűlöltem őt, gyűlöltem, hogy létezik, és gyűlöltem a fájdalmat a tekintetében szavaim hallatán. Nem tudtam mit várt tőlem, ennyi idő után. Hogy megint legjobb barátok leszünk? Hogy majd minden olyan lesz, mint régen?
Nagyot nyögve élveztek belém, és pár perc múlva, testem tudatos izgalomba hozásával én is elmentem. Lihegve fordult le rólam az idegen, de nem értem el, amit akartam. Felejtést akartam, megnyugvást, és békét. A szex után, mindig jobban éreztem magam, de még csak kikapcsolni sem tudtam ostoba gondoltaim.
Két menettel később, már többet nem tudott magából kisajtolni vendégem. Részeg volt, szétesett, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem én voltam ma az első neki.
Pénzhalommal távoztam a szobából. Az öltözőbe mentem. A táskába raktam. Monoton voltam. Egy vaskos boríték állt a szekrényemben.
„Park Chanyeol”
Benne talán egy havi fizetésemnek megfelelő összeg.
Felnevettem.
Sírtam.
Nevettem.
Nem tudtam mit csinálok.

„Menj el innen Baek. Könyörgöm! Ez nem te vagy!”


Jongin
Óvatosan vigasztalgattam Luhant, reméltem, hogy végre abbahagyja a sírást. Hát persze, hogy nem. Végül az egyik sarokban kötöttünk ki, nem sokkal később pedig megjelent célpontja is...Baekkie szájába mélyedve. Hát semmi sem tökéletes.
Baek teljesen eladta magát, láttam, hogy farzsebébe pénz volt gyűrve, de tudtam, hogy nem jött be neki a srác. Gyűlölte az alárendeltséget, hiába volt alárendelt. Azt mondta, hogy idáig nagyon kevés férfival sikerült élveznie is ténylegesen a szexet, de nem bánta. Úgy volt vele, hogy kikapcsolja őt. Nem kell éreznie, és ez így volt rendben. Szerinte. Tudtam, hogy érzelmileg nulla,de azt is tudtam, hogy ezzel csak védi magát. Sosem ellenkeztem vele, hisz elismerte, hogy volt már olyan alkalom, hogy tényleg vágyta a dolgokat.

Luhan míg nem figyeltem, megitta a pezsgőt, és újabb siránkozásba kezdett. Negyed órán át csendesítgettem, de semmire sem jutottam.
- Luhan! Mi a baj? Mit csinált veled?! - megjelent Rómeó. Romantika a köbön. Magamban a szemem forgattam. Baek eltűnt.
- Te! - bökött teljesen másfelé, mint amerre Sehun állt. - Hol vagy? - pislogott kábán körbe.
Nagy sóhajjal beállítottam kezét a megfelelő irányba. Feje teljesen másfele nézett. Elgondolkodtam, hogy nem lehetséges-e, hogy kancsal.
Végül meglelte az irányt.
- Te vagy a baj Sehunie! Miért smárolsz előttem másokkal? - nagyokat pislogtam. A végén még annyira bellendül, hogy szerelmet vall?
- Hyung? De hát...
- Ő – mutatott a mosdóra – sokkal kedvesebb!
- A wc? - nevetett fel a srác.
- NEM! Kai hol vagy? - keresett mindenfele, és egyszer csak megtalált. Jól fejbe kólintott hátulról. - Ő! - tapogatta leütött testrészem. - Ő kedves!
- Mert host!
- Nem! - akadékoskodott a részeg Luhan. - Ő kedves, te...te... te egy köcsög vagy! Egy tejesedény!
Teljesen bepörgette magát, és ismét Luhan nyelven kezdett valamit magyarázni hihetetlen átéléssel. A másik próbált rá figyelni, szerintem volt, mikor meg is értette, én csak a nevemet hallottam ki pár alkalommal.
- Hyung... nem értelek – vonta össze szemöldökét, és egyre jobban próbált koncentrálni. Vicces volt a dolog, de számomra unalmas.
- Szeret téged. Azt akarja, hogy végre észrevedd és te is szeresd. Vagy akármi.
- Kai! - ölelt meg ebben a pillanatban a részeg nyelvész. - Köszönöm! - puszit kaptam, egy seggre csapást, és végül leléphettem.
Csak az öltözőbe vettem észre, hogy az a szerencsétlen egy bankkártyát csúsztatott farzsebembe.
- Menthetetlen pojáca – forgattam meg vigyorogva a kis tárgyat kezembe, majd visszafordultam, hogy leadjam a főnöknek.

Baek jóval éjfél után talált oda hozzám. Sok helyen megfordultunk mindkettem, valamilyen csoda folytán belekerültem egy majdnem négyesbe is, de időben közöltem, hogy ez nem az én műfajom ma, így elszabadulhattam.
Barátom még hozzám sem szólt, máris elrángattak mellőle, és szobára kültek. Még elkaptuk Luhanék édes párosát, mire Baek cseppet sem meglepő módon leszerencsétlenezte őket. Neki mindenki szerencsétlen vagy elcseszett volt, aki érzelmeire hagyatkozott. Azt mondta, ő csak két emberért hajlandó küzdeni. Érte és értem. Én is hasonlóan éreztem...

Mosolyogva léptem be a nyolcas szobába. Már egész jó kedvem volt, sikerült túllendülnöm Soo jelenlétén. A tekintete még mindig előttem lebegett, de Luhan alaposan elterelte figyelmem. Kemény munka volt azzal a szerencsétlennel bármit is kezdeni. Kártyáját lepasszoltam, elvégre biztos hiányolná kis időn belül.

- Jongin? - pattant fel rögtön vendégem.
Ennyit a jókedvről. Hozzám sietett, és szorosan magához ölelt. Kirázott a hideg, kezeim automatikusan öleltek vissza. Próbáltam nem levegőt venni, de nem bírtam. Ugyanaz a parfüm volt rajta, mint régen, és eszembe jutott minden. Az első csók, az első szeretlek, és a rengeteg, rengeteg fájdalom. Megremegtem, mégsem tudtam mozdulni.
- Jongin! Jongin-ah!
Évek óta nem öleltem át őt, azóta mióta elhagyott. Csak egy kicsit akartam érezni, hiába tudtam, hogy rossz lesz utána.
Kyungsoo egy igazán érdekes ember volt. Megbabonázott mikor megismertem, és máig nem sikerült elszabadulnom tőle. Miatta ment tönkre az életem, miatta maradtam egyedül, és lettem nincstelen. Annyira gyűlöltem, hogy arra nem voltak szavak, mégis olyan érzés volt a karjai közt lenni, mintha hazataláltam volna. Még ha csak egy kicsit is, de úgy éreztem, most így minden rendben van. Pedig egyáltalán nem volt. Nekem nem volt otthonom, így nem is kellett hova hazamennem. Felesleges érzés volt.
- Jongin.
Remegni kezdtem, és éreztem szemembe gyűlni a könnyeket. Magamhoz tértem. Lassan elengedtem, hátrébb léptem. Robotként cselekedtem.
Nem szabad hozzáérnem. Nem kell hallanom a hangját. Nem kell foglalkoznom vele. Szükségem volt Baekhyunra.
- Ha...hagyj békén! - léptem még hátrébb. Rémülten nézett rám, de nem értettem miért.
Kettőnk közül nekem volt okom félni, hisz én voltam az áldozat. Engem vertek át, és én veszítettem el mindent.
- Jongin, csak...
- Baek... - motyogtam elveszetten, annyira kába voltam, hogy a kijáratot is alig találtam meg. - Baek... - léptem ki az ajtón. Négyes szoba talán? Nem tudtam gondolkodni, semmi nem jutott eszembe.
Szerencsémre nem kellett bemennem. Baekhyun kilépett és pedig lendületből ölelhettem át apró testét. Le kellett hajolnom, hogy elbújhassak nyakába, de tökéletes védelmet éreztem. Az ölelése teljesen már volt, mint Soo-é. Szeretet és békességet éreztem, biztonságot, és olyan karokat, amikről tudtam, hogy sosem engednének el.
Ő lelkileg erősödött meg az évek során, én fizikailag. Ő megmentett minden lelki támadástól, én nem hagytam, hogy bármi külső sérülés érje őt. Dühös volt, mégis tudta irányítani magát. Kiabált, úgy, hogy én is megrémültem. Ha csak hallom megijedtem volna, de éreztem is. Éreztem a szavaiban megjelenő törődést, és az elszántságot.

Ma éjszaka nem csak engem támadott meg a múltam. Kézen fogva robbant be Baekhyunével egyetemben.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése