A múlt képei, a jelen rémei? - 12,5. fejezet

Sehun

Luhan végre hosszú idő után kinőtte magát a legjobb barát szerepből, és egy egészen más körbe került. Legjobb barát maradt, ám a barátság extrákkal helyett, párnak mondhattuk magunkat.

Én elégedett voltam, nem tagadtam a dolgot, ám ő a kezdetben bizonytalan volt, és félt felvállalni a kapcsolatunkat. Nem lepett meg.

Mindig próbálta adni a heterót, aki csak piálás után nézi meg más srácok seggét. Egyedül azért nem rágtam be, mert már tudtam egy ideje, hogy az enyémet alkohol nélkül is képes stírölni hosszú percekig.

Ám a seggbámulás nem adott elég lendületet a csóklopáshoz, így nem tudtam kideríteni mit is érzett irántam. Maradtak a drasztikus módszerek, de azok sem hoztak eredményt. Végül a szülinapján célt értem, és magaménak tudhattam. Végre...

Már untam az egy éjszakás kalandokat, de a felgyülemlett stresszt, amit Luhan adott, muszáj voltam levezetni. És egy részem azt akarta, hogy érezze szarul magát, ha már én is pocsékul voltam a szerelem hiánya miatt.

Az a majom hamarabb is kinyöghette volna, hogy szeret, akkor sokkal régebb óta szeretgethettem volna, bamba kis fejét, de ő nem... Ő csak fintorogva hallgatta éjszakás meséimet, és nyelte a megjegyzéseit, amik ugyan néha kibuggyantak, de sosem hordoztak teljes egyértelműséget.

Bár úgy voltam vele, hogy most már mindegy, mert az enyém, így nem hánytorgattam fel neki. Ahogy ő sem nekem a kis kalandjaimat, miközben őt szerettem. De az elmúlt két hónap összecsiszolt minket. Könnyű dolgunk volt, hisz imádtuk egymást csak ez az imádat kiteljesedett.

Hamar összeszoktunk és kialakult a változatos kis rutinunk. Az egyetemen az eldugott sarkok felfedezése, a lakása megismerése, ahova a szülinapja előtt költözött be.

Lassan már én is itt laktam.

Kaptam a szekrényébe helyet, volt kijelölt bögrém, két személyre volt ágyazva az ágy, a fogkefém ott pihent az övé mellett, a törölközöm pedig szinte ugyanolyan rendszerességgel volt használva, mint az övé, hiába nem laktam itt.

Bár ez sem mondható teljesen igaznak.

Oké. Hivatalosan még otthon laktam, de volt, hogy napokig nem aludtam otthon, vagy mentem haza, mert Luhannál kötöttem ki. De ez őt nem zavarta. Hamar átállt egyszemélyes életmódja kettőbe, én pedig megtanultam milyen együtt lakni valakivel, aki nem a rokonod.

Persze apró kis súrlódások voltak, mint például a cipőt szépen rakd le, és ne ledobd, mosd ki a kádat magad után, az edényt ne a mosogatóba tedd, hanem leöblítve a mosogatógépbe és így tovább. Cserébe kaptam Luhan féle reggelit, kávét, szeretgetést és mindent amire valaha vágytam.

Azt hittem mikor összejöttünk, hogy olyan lesz ez is, mint az előző kapcsolataim. Mármint nem az egy éjszakások, hanem a hosszabb-rövidebb járások. De nem untam meg megcsókolni, nem idegesített egyik szokása sem, és hamar beszoktam életébe.

Szinte természetessé vált, hogy szombaton is felkeltem kilenc körül, hiába alhattam volna délig. Megesett, hogy mesecsatornát bámultunk, és basszus hiába nem konyítottam a kínaihoz, egyáltalán nem zavart ha Luhan kínai tv-t akart nézni.

Persze ezen szokásai egy részét már ismertem. De például sosem tudtam, hogy szeret reggelire pirítóst enni, vagy, hogy ha fáj a hasa valami miatt, akkor tejet iszik. Azt se tudtam, hogy ha este nem tud aludni, akkor halkan énekelni kezd, ami így megtudva nekem a legszebb altatóvá vált rövid időn belül, ezzel módosítva lágy hangjának szerepkörét.

Szinte minden este énekelt nekem, amikor együtt aludtunk, én pedig imádtam azt a pár percet.

Persze Luhan nem volt egy imádni való őzike. Dehogy. Makacs öszvér volt, aki mindig elérte, amit akart. Régen nem tudott annyira hatni rám, de mostanában megtalált a módszert amivel sarokba szoríthatott. Egész egyszerűen Luhan megvonásnak nevezte.

Az első alkalommal, mikor nem úgy sültek el a dolgok, ahogy ő akarta kirakott a lakásból. Nem sikerült az építészet elmélet dolgozatom, mire felhúzta magát, hogy ő hiába beszélt, hogy tanuljak meg minden, és kirakott. Két napra! Még a kulcsomat is elvette, és azt mondta addig nem beszél velem, amíg nem tanulom meg az anyagot a pót dolgozatra. Elsőre azt hittem viccel. De mikor a kérdésére, hogy tanultam-e azt válaszoltam, hogy nem rám baszta az ajtót. Szó szerint. Ha nem ugrok időben hátrébb a lábam bánta volna.

Két napig magoltam az anyagot, és morcos képpel somfordáltam vissza hozzá, hogy elmondjam teljesült kívánsága. Ám ő nem hagyta ennyiben. Végre beengedett, de se egy szia vagy puszi. Leültetett a konyhaasztalhoz és belekérdezett az anyagba. Tátott szájjal bámultam, ahogy tudatosan felmondatott velem néhány részt.

Volt, hogy nem tudtam válaszolni, ám nem haragudott meg, hanem segített. Ezzel csak egy probléma volt. Ő gazdasági szakon tanult, aminek köze nem volt az építészethez.

Miközben feleltem nála, alaposan megnéztem, és láttam a karikákat szeme alatt, és azt a tipikus Luhan fejet, ami a vizsgaidőszakban szokott nála jelentkezni. Képes volt miattam megtanulni a tananyagomat.

Mikor letudtam a dolgozatot, nem várt módon kedveskedett nekem. A terem előtt állt, megölelt nem foglalkozva a többiekkel, és hazarángatott magához. Ebédet kaptam, masszást és egy hihetetlen hosszú éjszakába nyúló délutánt belőle. Akkor jöttem rá, hogy ha másért nem hát miatta megéri tanulni.

- Sehunie! Ezt vidd fel a szomszédnak kérlek – nyomott a kezembe egy nagy halom sütit szépen tányérra tornyozva, letakarva.

- Minek? Miért nem mi esszük meg?- ellenkeztem hisz imádtam sütijeit.

- Csak vidd fel, és köszönd meg neki, hogy összehozott minket – nyomott egy apró csókot számra, és tovább forgolódott.

Nem értettem miről beszélt, de fogtam magam és felsétáltam az emeletre.

Így találtam szembe magam egyik volt smártársammal. Az ajtó melletti tükörről pedig beláttam a lakásba, és megpillantottam azt a rohadtul helyes hostot, aki Luhant megsiratta. Persze Lu tagadta a dolgot de akkor is unszimpatikus volt. Kellemes dugópartit kívántam majd le is léptem. Nem érdekelt különösebben, hogy Baekhyun tagadta a dolgot.

Ellenben ismerős volt a neve... valahonnan nagyon ismerős volt...

- Lulu! Nem ismerős neked az a név, hogy Byun Baekhyun?

Megállt a mozdulatába és felém fordult. Tátott szájjal bámul rám elgondolkodva, majd lassan bólintott.

- Chanyeol és Kyungsoo azt hiszem ismernek ilyen nevű egyént. Miért?

- Mert az új szomszédunk Baekhyun!

- Kai neve Baekhyun? - már megint a kreol félistene...

- Az ő nevét nem tudom... - jegyeztem meg morogva, és sértettem felhúztam az orrom. Mindig csak Kai...

- Sehunie... - szólt rám rosszallón. - még mindig féltékeny vagy? - bújt hozzám.

- Én nem vagyok féltékeny! - tagadtam a tényt, mire kinevetett, és szorosan megölelgetett.

Vigyorogva ültettem fel a konyhapultra, hogy megszüntessen a magasságkülönbséget, ráadásul még előnyt is adtam neki.

- Te nem vagy kíváncsi honnan ismernek Kyungsooék egy hostot? - kérdezte pár perc csókolózás után.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne Lulu – csóváltam a fejem, de ördögi mosolya már az arcán játszott.

- Szerintem meg remek ötlet – szélesedett vigyorrá mosolya. - Holnap ki is derítjük, mit szólsz Sehunie? - hajolt a nyakam legérzékenyebb pontjára, és kicsit beleharapott.

- Oké... - nyögtem fel. Amint megkapta beleegyezésem el is hajolt tőlem. - Na azt már nem! - húztam vissza magamhoz. - Ennyire nem lehetsz mocsok – csókoltam meg, amit édesen mosolyogva viszonzott.

- Elégedett vagy? - néztem végig a nappalin. Mindenki néma csendben ült, állt és sokkosan meredt a másikra.

- Teljesen – suttogta elégedetten és nekem dőlt. - Kai és Kyungsoo már csak hab a tortán nem?

Csak megcsóváltam a fejem. Brutális volt a légkör amit ez a négy ember teremtett.