A múlt képei, a jelen rémei? - 6. fejezet

Baekhyun

Szerdán Chanyeol semmiségekről kezdett beszélni. Mesélt nekem Amerikáról, a tanulmányairól, és hiába akartam nem figyelni, minden szavát ittam. Én nem mondtam semmit. Ismét a négyes szoba kényelmes foteljában ültem, és meredtem magam elé füleimet hegyezve.

Volt, ami érdekelt, de nem akartam feladni magam, és az éveket, amik megkeményítettek. Tudni akartam miért ment el, és kihez tartozik, hisz a jegygyűrűje lyukat égetett szinte retinámba. Ám ezekről nem beszélt.

Felesleges témák tömkelegét hozta fel, és úgy éreztem gyerekkorunkhoz képest fordult a kocka.
Akkor mindig ő csüngött szavaimon, és hallgatta ámulattal történeteimet, most ő volt az, akinek be nem állt a szája, és bár próbáltam tettetni, hogy nem, de igenis érdekelt.

Az üzlettel kapcsolatos tanulmányokat folytatott, most volt harmadéves az egyetemen, és úgy döntött visszajön Koreába. Elárulta, hogy a társaság nagy része, akivel megjelent két hete, szintén Amerikából érkezett vele. Mesélt az őzikéről és Sehunról, akivel egy csókcsatába bonyolódtam. Érdeklődve hallgattam, hogy elmondhassam majd Jonginnak, mivel megesett, hogy kérdezett róluk. Mondta, hogy szeret gitározni, és dobolni, és szívesen foglalkozna zenével, de szülei annyira nem örültek neki, így csak hobbi szinten játszadozott.

Beszélt pár szót Kyungsooról, mintha jó színben akarta volna feltüntetni, de ebben a témában a legkevésbé sem érdekelt a srác kedves és őszinte személyisége. Utáltam őt, és ezen nehezen lehetett volna változtatni.

Bort hozatott megint, és megkért, hogy üljek mellé. Már kényelmesebb ruhákban jelent meg, lazábban viselkedett, és rengetegszer vigyorgott, pedig semmi vicceset nem mondott, én pedig tényleg nem reagáltam semmire.

Próbált rávenni a beszédre, de makacsul hallgattam, pedig sok téma érdekelt volna azok közül, amiket felhozott. Néha kérdezgetett is, hátha megnyílok, de mindig a lehető legkevesebb információt osztottam meg vele.

- Tudod mikor visszajöttem kerestelek – mondta valamivel éjfél után, mire felkaptam a fejem. Mennyit tudhatott? - megtaláltam az általános iskoládat, és a középiskolát is, de azt mondták nem fejezted be. Tényleg nem? - meredt rám nagy szemeivel. Olyan volt mint valami kicseszett füles manó.

- Befejeztem az iskolát – árultam el neki óvatosan, de nem részleteztem a dolgokat.

- Tényleg? Az jó! - lelkesedett fel rögtön. - nem gondoltál rá, hogy tovább tanulj?

- Nem! - Dehogynem! De csóró voltam. Az utolsó, ami eszembe jutott, hogy főiskolára menjek. Miből mentem volna? Még azt a kibaszott garzont se tudtuk fizetni Jonginnal az egyik nyomornegyedben nem hogy egy iskolát!

- De később sem? Mármint egy jó diplomával könnyű elhelyezkedni és akkor...

- Állj le, Chanyeol. Ne akard kitalálni az életem, jó? - morogtam sötéten, és bort ittam. Hirtelen fogyott el, észre se vettem és már üres volt poharam.

- Sajnálom... én csak... segíteni szeretnék.

- Nincs szükségem a segítségedre! Boldogulok egyedül is!

- Azt tapasztaltam. Komolyan odaadtál annyi pénzt egy menhelynek? - szörnyülködött, de vigyorgott közben. - Azt hittem felrobbanok, mikor szóltak.

- Ez van – vontan vállat fapofával, de alig bírtam lenyelni nevetésem. Megnéztem volna a fejét mikor... Állj! Dehogy néztem volna! Tizenkét év Baekhyun, tizenkét év! Már nem vagytok barátok!

Magamat dorgáltam, és a beszélgetés ismét megszakadt. Némán meredtem magam elé, és Chanyeol sem mondta tovább a magáét. Nem néztem rá, bármennyire is szerettem volna.

- Tudod... - szólalt meg pár perc múlva. - Találkoztam az apáddal.

Bennem rekedt a levegő. Nem. Az nem lehet!

- Pár hónapja voltam nála, mikor kerestelek – beszélt halkan és óvatosan. Nem tudom mit remélt, ebbe a témába nem lehetett gyengéden belemenni. Rám törte a falat, és mindegy hogyan akarta rettegéssel töltött el a tudat. Nem akartam, hogy tudjon róla, de ez a szemét sosem bírt a seggén maradni.

Talán fél éve beszéltem utoljára apámmal, akkor is csak azért, hogy pénzt kérjen. Feladtam neki postán, mert képtelen voltam a közelébe menni. Azóta nem keresett, de két hónapja megint küldtem neki egy nagyobb összeget. Hiába tudtam, hogy eljátssza és alkoholra költi, nem akartam, hogy elveszítse azt a háznak nevezett lyukat, amiben élt. Reméltem volt annyi esze, hogy legalább a cseszett számlákat kifizette.

- Emlékszel? Régen mindig a nyakába ugrottunk mikor hazajött, és te mindig jöttél a kitalált meséiddel az iskoláról. Sose hagytad abba a beszédet, mindig meg kellett várni, hogy végigmondhasd. A konyha...

- Fogd be! - suttogtam sötéten.

- Baek? - pislogott rám.

- Minek hozod fel állandóan azt a kicseszett múltat? Minek jössz ide? Miért nem hagysz békén? - vesztettem el a türelmem. - Ha hiányod van beszélj a barátaiddal, ne engem zaklass, mert az életkedvem is elmegy tőled!

- Baek, én nem...

- Tudom... te nem akartál rosszat, te sajnálod, te csak segíteni akarsz, de fogd már fel, hogy nincs szükségem rád! Tizenkét év Chanyeol. Még csak ismerősöknek sem mondhatjuk egymást, nem, hogy barátoknak!

- De én... - kapkodva próbált valamit mondani, de valaki berontott az ajtón.

- Menj Jongin után! - rántott fel a kanapéról a Mókusfej. Könnyek közt parancsolt rám.

Egy pillanatig tétlenkedtem, mert nem fogtam fel miről beszélt, de hirtelen leesett.

- Cseszd meg, te seggfej! - löktem félre őt.

Mint valami baba zuhant a fotelba de leszartam. Az irodába rohantam, de nem volt ott senki. Aztán az öltözőbe.

- Jongin? - kérdeztem halkan, körbekémlelve a helységet. Csend volt, de szinte rögtön megéreztem ahogy hátulról hozzám simul.

-Hyung, én bolond vagyok – nevetett halkan. Fejét fejemre támasztotta.

Nem sírt, teste nevetésétől rázkódott. A falon lévő tükörből visszanézett rám párosunk. Könnyektől volt maszatos az arca, szemei bedagadtak, de ajkán mosoly játszott.

- Menjünk haza, jó? - fogtam meg kezeit, és óvatosan lefejtettem magamról. Szembenéztem vele, mire így is magához ölelt.

- Elmondtam neki. Elmondtam, hogy mennyire gyűlölöm, és most olyan boldog vagyok! Baek miért nem mondtam el neki korábban?

Nagy volt a baj, éreztem. Sajnos ismerős mosolyával találtam szembe magam, és tudtam semmi jóra nem számíthatok. Jongin belebetegedett a helyzetbe...

Jongin

Nevetve sétáltam haza Baekhyunnal. Boldog voltam. Nem volt többé semmi gondom. Hiába volt éjszaka, nappali fények táncoltak szemem előtt. Nevetgéltem mindenem, minden olyan boldognak tűnt, ám Baekhyun nem élvezte az életet úgy, mint én.

Egyik karomat fogva húzott maga után, pedig tudtam az utat. Másik kezében telefonja pihent, és idegesen várta, hogy valaki felvegye. Harmadszor nyomta meg a hívás gombot.

Mondani akartam neki, hogy udvariatlanság felhívni valakit az éjszaka közepén, de azt hittem valamelyik barátjával akar beszélgetni. Eszembe se jutott, hogy én voltam az egyetlen barátja.

-Sajnálom, sajnálom – kért valakitől sűrű elnézéseket. - De fontos! Jongin... megint.

Felvontam a szemöldököm mikor leesett, hogy rólam beszél, elvégre én voltam Jongin.

Nem tudom miről beszélhettek, mert mikor a telefonhoz hajoltam Baek eltolt, és el is engedett, hogy távolabb menjen tőlem. Nem tetszett, így sértettem vonultam nagy léptekkel tovább.

Pár méter után, már a nevemet kiabálva rohant utánam.

- Menjünk el bulizni! - álltam meg hirtelen a zebra közepén. Hiába volt éjszaka a forgalom még így is jelentős volt, de hát kit érdekelt?

- Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet – ellenkezett rögtön Baek.

- Akkor megyek egyedül!

- Jongin! - rohant utánam. Levonszolt a zebráról, és zavarodottan meredt rám. - Nem csinálhatod megint ezt!

- Mit? - értetlenkedtem.

- Nem menekülhetsz el, Jongin, ezzel csak magadnak ártasz!

- De én nem csinálok semmit Hyung!

Talán az a baja, hogy bulizni akarok, mikor már ennyire késő van.

- Rendben, akkor menjünk holnap bulizni. Anyáék már biztosan aggódnak.

- Jongin... - megint megállított. Kezdett nagyon idegesíteni.

Eszembe jutott, hogy egyáltalán honnan is ismertem őt. Tudtam, hogy Byun Baekhyun a neve, és hogy a legjobb barátom, de akárhogy törtem a fejem nem jutott eszembe más. Sőt. Azt se tudtam milyen nap volt ma, vagy, hogy honnan jöttem.

Megzavarodva néztem rá. Nem értettem mi bajom van.

- Menjünk haza, jó? - nyújtotta felém a kezét, egy biztató mosollyal. - Nincs semmi gond Jongin, oké?

- Oké – fogadtam el kezét.

Ismeretlen házhoz vezetett, de teljesen céltudatosan vitt valahova. Felmentünk a huszonnyolcadikra, és táskájából egy kulcsot húzott elő.

- Itt laksz? - léptem be a házba. Furcsán ismerősnek hatott.

- Igen... - meredt rám kétségbeesetten. - Gyere – adott egy papucsot és a nappaliba vezetett.

Leültetett mint valami gyereket, és eltűnt kis időre. Alaposan megnéztem mindent. Ismerősnek hatott a hely, de nem rémlett, hogy valaha jártam volna itt.

Baekhyun gőzölgő teával tért vissza hozzám, amit elém rakott. Összekuporodott a lábamnál, és úgy nézett fel rám.

- A beceneved Kai, egy host klubban dolgozol, és itt lakunk már két éve. A legjobb illetve egyetlen barátod vagyok Baekhyun. Ma találkoztál valakivel, aki miatt sok mindenen mentél keresztül. Emlékszel, Jongin? - beszélt hozzám folyamatosan, míg agyam ismerősként üdvözölte az információkat.

- Kivel találkoztam? - meredtem rá nagy szemekkel.

- A neve Do Kyungsoo. Tizennégy se voltál mikor megismerted. Ő volt az első szerelmed. Nagyon szeretted, de szakítottatok, és most...

Lassan indultak meg szememben a könnyek, ahogy minden beugrott.

- Baek... már megint? - néztem le rá. Lemásztam mellé, és a kanapénak dőlve öleltem át.

Nem sokkal azután, hogy megismertem és elmeséltem neki mi történt velem, valami elszállt a fejemben. Évekkel ezelőtt ugyanez volt mint most. Akkor lesokkolt, hogy elmondtam neki a történteket, most lesokkolt, hogy újra emlékeznem kellett rá.

Hetekig járt velem orvostól orvosig, de senki nem foglalkozott két csóróval, csak egy nyugdíjas pszichológus segített annyit, hogy egy diákjának beajánljon minket. Végül a srác hajlandó volt megnézni engem. Azt akarta, hogy feldolgozzam a dolgokat, így Baekhyun napokig mesélte újra és újra a történetem, míg sikerült ismét önmagammá válnom. Fájdalmas ébredés volt, most is kimerített, de jobban fogadtam, mint akkor régen.

- Megijesztettél – sóhajtotta.

- Sajnálom.

- Máshogy viselkedtél, mint akkor.

- Tudom. Igazából nem emlékeztem, hogy mitől lettem boldog, és, hogy kinek mondtam mit – beszéltem nyakának. - fogalmam sem volt Baek... csak jöttek a szavak és nem is értettem.

- Jól van, nincs semmi gond – simogatta hátam. - elmondod mi történt? - kérdezte óvatosan.

Elengedtem őt, visszahuppantam a kanapéra, és kortyolgatni kezdtem a langyos teát.

Meséltem, hogy a nyolcasba küldött a főnök, hogy minden lejátszódott újra a fejemben, hogy még mindig mennyire szerettem, és mennyire élveztem az ölelését, és a nyaka megcsókolását.

Elmondtam, hogy vele akarok lenni és, hogy bár tőle nem akartam hallani, mégis tudni akarom mi volt az oka. Ennek Baek nem örült.

- Biztosan volt valami oka. Te nem ismerted akkor, nem láttad, hogyan nézett rám. Tényleg szeretett Baekhyun. Nagyon!

Bizonytalanul vonultam el aludni, Baekhyun csak egy rideg sziával köszönt el tőlem, ami miatt bűntudatot éreztem. Ő volt az, aki megmentett és nem hagyott magamra. Ő volt, aki foggal körömmel harcolt értem, akárki volt az ellenség. Most mégis úgy éreztem egy fal került közénk. Ő hiába próbálta nem értette meg az érzéseimet, én pedig nem is foglalkoztam vele. Úgy éreztem cserbenhagytam az egyetlen embert, aki igazán számított.