Fehér volt minden. Ezernyi más és más formájú apró hópehely hullott az égből, elfedve a fakó tájat, valami különleges ragyogást adva neki. Hiába volt minden kihalt és üres, a havazás szebbé tette a mindenséget, új külsőt, új esélyt adva neki. Lábai alatt halkan ropogott a porhanyós réteg, nyomai megmaradtak, de tudta hamarosan elvesznek. A hó tényleg mindent eltörölt.
*
Nevetve figyelte az
óriás alakot, ahogy bohócorrban vágott ostoba grimaszokat a
kisfiúnak. A fiatal kezéből infúzió lógott, bőre sápadt volt,
ám gyermeki arcán rég nem látott öröm szikrázott. Nyár volt,
ilyenkor, aki tehette és olyan munkája volt, hanyagolta az unalmas
hétköznapokat, és a napsütésben sütkérezve pihente ki az
addigi év fáradalmait.
Ám ő más volt.
Tavasszal hirdetett
a kórház önkéntes alapon egy programot, melyben a fiatal kis
betegek mellé kerestek lelkes segítőket, akik néha napján
foglalkoztak velük. Mikor elsőnek meglátta a fiút, legszívesebben
elküldte volna, mondván semmi keresnivalója itt, ez egy komoly
dolog, nem pedig holmi ostoba elfoglaltság. Ám rideg viselkedése
ellenére, a magas alak volt az, aki a legtöbbet bejárt és
foglalkozott a betegekkel, gyakran látta az önkénteskedés után
is a kórházban lébecolni, volt, hogy idős magányos emberek mellé
telepedett le és beszélgetett velük hosszan.
Nagyjából két hét
kellett mire elfogadta a fiatal srác ténykedését, és ennyi idő
kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen megjegyezni a kölök nevét.
*
- Hé... - seperte
le a padot majd lehuppant rá nem foglalkozva azzal, hogy farmerja
átázhat. Annyira mellékes dolog volt, abban a pillanatban, hogy
egy pillanatig sem érdekelte. - Már megint nem válaszolsz...
borzasztóan idegesítő ez a szokásod, igazán kinőhetnéd.
Némán meredt
előre, miközben a mellette levő havat kezdte formázgatni.
Készített egy
tenyérnyi gömböt, majd még kettőt egyre kisebb kiadásban. Nem
sokat ügyködött építményével, de elégedett volt a
végeredménnyel. Egyelőre egy orratlan szemetlen igazán
hóembertelen hóember ült mellette, de hamar zsebébe túrt és
keresett pár apró kavicsot. Kettőt a felső kis gömbbe nyomott
szemek gyanánt, egy szövetdarabot körbetekert rajta sálként, és
még egy ágat is kibogarászott a hóréteg alól, hogy kezet adjon
csúf kis barátjának.
- Remélem tetszik.
Tudom, hogy oda meg vissza vagy a télért. Mindig, azt hajtogattad,
hogy imádod a sapkákat. Bezzeg,
a sálakat, hogy utáltad... Mert, hogy nem
kapsz benne levegőt, és eltakarja a fél arcod, nincs elég
oxigén... - csóválta a fejét lemondóan.
*
Park Chanyeol – ez
volt a neve a magas alaknak, aki szinte a kórházba költözött és
örökös optimista mosollyal járt kelt benne.
- Baekhyun-ssi...
nem tudja, hol van a kisfiú a négyes szobából? Megígértem neki,
hogy játszunk ma de az ágya...
- Sajnálom de
Junghee tegnap éjszaka rosszul lett és...
- Meghalt?
Baekhyun csak szó
nélkül bólintott, és hagyta magára a fiút, hogy betegeivel
foglalkozzon, miután halkan elmormolt neki egy sajnálomot.
Ám utána figyelte
a magas fiút, akinek arcán nem játszott mosoly, így mindenki
elkámpicsorodott. A műszakja végén megunta a dolgot, és egy
kólával indult a fiúhoz, aki épp egy babzsákfotelban üldögélt.
- Tudom, hogy ócska
szöveg, de nem menthetsz meg mindenkit – jegyezte meg mikor leült
mellé.
- Persze... tudom...
csak...
- Kegyetlen, igaz?
- Az. Maga miért
dolgozik itt, ha maga szerint is ilyen rossz ez az egész?
- Tegezz nyugodtan,
csak pár év van köztünk.
- De maga...vagyis
te már orvos vagy én pedig még csak középiskolás.
- Rezidens vagyok,
még van két évem a főiskolán mielőtt diplomát kapnék.
- Ó... - pislogott
megletten, ami mosolyt csalt az idősebb arcára. - Végül is túl
fiatalnak tűntél ahhoz, hogy orvos lehess.
Baekhyun ezen csak még inkább elmosolyodott, de nem emelt szót ellene.
Aznap beszélgettek
el elsőnek hosszan, akkor még csak arról, hogy milyen a kórház
világa, ami összehozta őket.
*
A hideg kövön
émelyítően tisztán rajzolódott ki a név, ő pedig csak
fintorogva figyelte, mint az elmúlt hetekben már annyiszor. Hozzá
kellett volna szoknia, el kellett volna fogadnia, de ez az egész
annyira abszurd és igazságtalan volt, hogy bár esze tudta a
valóságot, szíve minduntalan tagadta. Nem kellett volna ezt
csinálnia, nem kellett volna minden nap idejárnia, de képtelen
volt szabadulni a dologtól.
Annyi tervük volt,
annyira várták a telet, a bolondozást. Hóembert ígért neki,
akkorát amekkora ő maga volt, meg csatát és fürdetést,
szánkózást a városon kívüli dombokon, csupa gyermeki dolgot,
ami az életéből lassan kiveszett, ahogy felnőtt és komolyodott,
de most visszakaphatta volna. És mégsem.
Most egyedül
kellett megcsinálnia mindent, pedig semmi kedve nem volt hozzá, de
kötötte az ígéret. Persze nem kellett volna betartania, hisz már
senki nem kérhette rajta számon, de mégsem volt képes
ellentmondani neki.
Annyi mindent kapott
tőle, mégsem csalhatta el az utolsó kérését.
*
Chanyeol
lépésről-lépésre került hozzá közelebb, mindig egy darabot
kicsípve belőle, és mire feleszmélt már úgy ismerték egymást
mint régi jó kebelbarátok. A magas gyakran somfordált oda hozzá
beszélgetni, de csakis akkor ha egyiküknek sem volt dolga, Baekhyun
pedig kezdte várni egy-egy napon, hogy megjelenjen és mellé üljön, hogy valami lehetetlenül ostoba témával próbáljon beszélgetésbe kezdeni.
Nem kellett sok idő,
hogy barátságuk kialakuljon, és az sem sokat váratott magára,
hogy a kórházon kívül találkozzanak.
Chanyeol egy
energiabomba volt, ami édes robbanást hozott Baekhyun lassan
lapossá váló életébe. Rég volt már karaoke terembe, pedig
fiatalabb korában imádott odajárni, újra kosarazott, néha még koncertre is
eljárt a fiatalabbal, aki barátainak sem félt bemutatni őt.
Igazán különleges
volt a kapcsolatuk, ami kissé kínos módon vált teljesen mássá
egy pillanat alatt.
Baekhyun már
felnőtt volt, akkor és annyit ihatott amikor és amennyit szeretett
volna, és egy szombat este, miután egyik kollégája születésnapját
megünnepelték, kettesben ballagott haza Chanyeollal. A magas minden
ingatag léptét aggódva figyelte, gyakran kapott utána, mielőtt
elveszthette volna egyensúlyát, és bármennyire volt
természetellenes ő vigyázott a kisebbre.
Mosolyogva figyelte
a kusza lépteket, a néha összeakadó lábakat, és Baekhyun
spicces beszédét.
- Hyung...
- Yeol? - elsőnek
becézte le őt, ám ami ennél is jobban megragadta a magas
figyelmét, hogy hangjában most nyoma sem volt a megszokott dajkáló, kissé lenéző élnek. Egyenrangúnak kezelte őt, ez pedig
feldobta.
- Kedvellek hyung...
- vallotta be halkan a másik arcát fürkészve, aki erre
megtorpant. Kissé nehezen összpontosítva mérte végig a magas
alakot, majd közelebb botorkált. - mi...?
Ajkai lágyan
érintették a másikét, Chanyeol pedig sokkosan pislogott előre.
Ilyen reakcióra álmában sem mert volna gondolni, nem, hogy a
valóságban megélni.
- Azt hiszem én is
téged – hallotta a botladozó vallomást, majd már csak arra
figyelt fel, hogy Baekhyun nevetséges csuklásba kezdett.
*
Ujjai végigfutottak
a belevésett neven, majd halvány mosolyra húzódtak ajkai.
Az első pillanatok futottak végig szemei előtt. az első találkozás,és az akkori érzelmek. Az ellenszenv és lenézés, ami később érdeklődésbe fordult át. Kellett neki egy kis idő, mire elfogadta a másik jelenlétét és érdekelni kezdte őt. Az első beszélgetés, majd a lassú barátkozás, a koncertek, a karaoke termi kis szórakozásaik, ahol folyton rekedtre énekelték magukat. Az első csók, az apró kis lépések, vele minden olyan különleges volt.
Egyfajta álomvilágba csöppent mindig mikor meglátta. Olyan volt mint valami ajándék. Tudod, hogy jó és örülni fogsz neki, mégis izgulsz, a szíved majd kiugrik a helyéről, mert nem tudhatod biztosan mit rejt a szép csomagolás. Ő is olyan volt. Bár nem tűnt nehéz személyiségnek, idő kellett mire közel engedett magához bárkit, apránként kellett megismerniük egymást, kölcsönös felfedezésekkel, és ez az egész pont ettől volt, olyan különleges, mint amilyennek végig érezte.
Nem volt ez szerelem első látásra, még csak szimpátia sem. Az ő kapcsolatuk attól lett olyan amilyen, hogy időt hagytak neki. Elsőnek csak szemlélődtek, majd puhatolózva beszélgettek, ismerősökké majd barátokká váltak, hogy később tényleg a másikba - annak az igazi valójába - szerethessenek bele.
*
Az első pár randi
folyamatos kudarc volt. Ami az egyiküknek tetszett az a másiknak
idétlen volt. Hiába voltak jóba, valahogy ez az egész felborult
abban a pillanatban amikor kiderült, hogy másképpen is kedvelik
egymást.
Minden lépésük
bizonytalan és suta volt, ráadásul egy csomó dolog miatt
titkolniuk kellett ezt az egészet. Végül Baekhyun volt az, aki
rövid időn belül ráunt a tehetetlenségre, és ő vette rá magát a
következő lépésre. Bár az a randi sem volt tökéletes, messze
jobb volt minden programnál, mint amit addig összehoztak.
Ezután nem kellett
sok idő, hogy egymásra hangolódjanak és kiépítsék a titkos kis
rutinjukat. Chanyeol iskola után sokszor lébecolt Baekhyun
albérletében, ha az alacsonyabb is ráért, ilyenkor pedig gyakran
filmekkel ütötték el az időt.
Sosem haladtak túl
gyorsan, az első csók után soká csattant el a következő, amit
egyikük sem bánt. Ez az egész új volt, különleges és nem
akarták elsietni, vagy tönkretenni a felesleges kapkodással.
Baekhyun gyakran
mosolyogva ébresztgette a kanapén elterülő Chanyeolt és csak a
sokadik alkalommal engedte meg neki, hogy a fiú hosszas nyavalygások
után nála aludhasson. Persze egy ideje sejtette, hogy ez volt a
terve, mikor sorozatosan elaludt véletlen pont az utolsó busz
előtt, de ilyenkor mindig taxiba ültette és hazafuvaroztatta.
A várttal
ellentétben az első együtt alvás nem volt olyan kínos, mint
hitték, reggel mosolyogva váltottak apró csókot, és Baekhyun
onnantól kezdve nem ellenkezett az ilyen pillanatoknál, Chanyeol
pedig lelkesen használt ki minden adandó alkalmat.
*
-Szia.
A hang ismeretlenül
szállt a szélbe, ő pedig meglepetten fordult hátra. Sosem
találkoztak a másik családjával, ahhoz még túl friss, új és
bizonytalan volt az egész, bár már felmerült bennük az ötlet
és... egy részről már tervezett is volt, csak...
- Sokat mesélt
rólad – mosolygott az idegen, ahogy végigsimított a síron. -
Nagyon kedvelt téged, bár a neved sosem mondta el, mert féltett.
- Féltett? - nézett
a másikra meglepett fénnyel szemében.
- Az apám nehezen
fogadta el, hogy a fiúkat szereti. Sok vita volt belőle, de utána
háttérbe szorult. A végén már mindenki örült annak, hogy
boldog. Előtted csak létezett, de veled..
veled élni akart. Úgy igazán.
*
- Karácsonyozzunk
együtt – vetette fel Chanyeol egy kora őszi délutánon.
- Mikor lesz az
még... - sóhajtott Baek, majd tovább bújta könyveit. - nekem
amúgy is vizsgáim lesznek karácsony után. Tanulnom kell.
- Egy este nem oszt
nem szoroz. Kérlek! - kérlelő szemei mindig meggyőzték az
idősebbet, aki sóhajtva csapta be vaskos, nehéz könyvét.
- Jó rendben.
Szenteste a tiéd vagyok, így jó?
- Köszönöm,
hyung! - mosolyogva adott puszit a kisebbnek és lelkesen vetette
bele magát újra az egyik könyvébe.
- Nincs kedved
inkább sétálni?
- Bármi izgalmasabb
a tanulásnál – csapta be történelem könyvét, majd már szedte
is sátorfáját.
- Ilyen
hozzáállással mit akarsz kezdeni magaddal az életbe? - csóválta
fejét Baekhyun lemondóan.
- Ki tudja...
Október végén
Chanyeol megfázott így nem találkozhattak. Baekhyun az első napon
úgy volt, hogy pár nap szünet nem árthat nekik, de végig benne
volt a hiányérzet. Tudta nem szabadna ennyire kötődnie egy
középiskolás sráchoz, hisz még csak tizenhét volt, ő pedig már
huszonnégyet taposta, mégsem próbált szabadulni a hálóból. Jól
érezte magát vele, úgy érezte Chanyeol is boldog mellette,
valahogy az egész srác megváltozott, amióta együtt voltak. A
magas sokkal őszintébben nevetett, máshogy állt a szája
mosolygásnál, nem tudta megmagyarázni csak érezte.
Majd egy hétig nem
találkoztak, addig csak telefonon tartották a kapcsolatot. Baekhyun
a végén már szüntelenül azt hajtogatta, hogy meglátogatja, de
Chanyeol mindig leszavazta az ötletet, mondván, hogy csak ő is
elkapná, márpedig neki a tanulmányaira kell koncentrálnia.
Pár nappal később
visszakapta Chanyeolt. A magas sápadt volt, lefogyott de mosolya
sosem ragyogott szebben, mint abban a pillanatban, mikor Baekhyun
kinyitotta neki az ajtót, és szorosan magához ölelte.
Valahol akkor
lehetett a kapcsolatukban a következő ugrás, akkor vált a másik
természetessé és valamiféle második otthonná Baekhyun apró
albérlete a fiatal srác életében.
Chanyeol lassan
szedte össze magát, de Baekhyun akármit csinált súlyát nem
tudta visszaetetni rá, sőt mintha folyamatosan fogyott volna. Nem
mintha egy izompacsirta lett volna, de azért nem volt ezidáig csont
és bőr.
- Nincs semmi gond
hyung – intette le a magas, amikor valami új vitamint akart
beleerőltetni. - Jól vagyok, csak kicsit lefogytam, ilyen szokott
lenni.
- De ez nincs
rendben. Ez veszélyes!
- Betegnek nézek
ki? - háborgott játékosan, és szorosan megölelte a kisebbet. -Egy beteg nem bírna el téged! - vigyorgott előre, majd felemelte a
kisebb alakot.
- Chanyeol! Normális
vagy?! - kiabálva kapaszkodott a másik nyakába, aki csak
vigyorgott magában. Baekhyunnak is csak pár pillanat kellett, hogy
mosolyogva ölelje a másikat, harag nélkül, hiába is volt lábától
a föld oly messze.
*
Úgy gondolta lassan
mennie kellene, de lábai csak nem akartak elindulni. A hátrahagyott
gyertyák már szinte csonkig égtek, a télnek hála lassan
sötétedett már, hiába volt még csak délután.
Nekik most az apró
kis albérletbe kellett volna ténykedniük és ismerve magukat
veszekedni a karácsonyfa elhelyezésén. Biztosan
mondta volna a magáét a csúcsdíszről és a díszek
összhangjáról, ő pedig... csak nevetett
volna, majd ha megunva a dolgot, egy csókkal hallgattatta volna
el.
Ehhez képest a fa
egyedül állt, már talpig pompában, neki pedig holnap
utaznia kellett családjával, akik hosszas vita után tudtak csak
elcibálni innen.
*
Chanyeol, ahogy
kezdődött a hidegebb időszak egyre rosszabbul lett. Haja fakult,
tincsei élettelené töredezetté váltak, tapintásuk rideg lett.
Baekhyunban éledezett a gyanú, de elodázta a kérdést, nem akart
belegondolni a lehetséges eshetőségekbe. Az túl borzalmas lett
volna. Ám tudta ideig óráig még védekezhet ezzel a gyerekes
hozzáállással, de később akkor is szembe kell néznie vele.
Október közepén
Chanyeol az ő lakásában lett rossszul, neki kellett mentőt
hívnia, és bevinnie őt. Végig mellette volt, ám mikor családja
megjelent Chanyeol félálomban könyörgött, hogy ne mondja el
magáról ki ő. Így Baekhyun lévén estére úgyis be kellett
volna mennie, szimplán hamarabb felvette a műszakját és saját osztályára vonult, és csak akkor nézett vissza, mikor már jócskán túl voltak a látogatási időn.
Megvárta míg
Chanyeolnál rendeződik a helyzet, addig alaposa átnézte a
fiatalabb leleteit és eredményeit, mert tudni akarta pontosan mi
baja volt.
Csak utána veszett
össze vele, de akkor nagyon.
Majd egy hétig nem
beszéltek, Chanyeol hiába is kereste, egyszerűen végig kellett
gondolnia a dolgokat.
Az azért
megnyugtatta, hogy a fiatalabb nem gyógyíthatatlan beteg, és megfelelő
ellenőrzés mellett átlendülhet ezen az egészen, de mérges volt
rá, hogy neki nem szólt, nem avatta be, nem engedte, hogy segítsen.
Aztán, ahogy telt az idő rájött, hogy hiányzik neki, és ez az
egész egy megoldható probléma. Túllépett sértettségén és
egóján, majd levelet írt neki. Nem kért ugyan nyíltan bocsánatot,
de békejobbot nyújtott, amit a fiatal eszméletlen tempóban
fogadott el.
Miután elküldte
neki az üzenetet, két óra sem kellett, hogy Chanyeol az ajtajában
álljon bebocsátást kérve.
Ő pedig persze hogy
visszaengedte az életébe.
*
Halkan
rezgett zsebében telefonja, de nem akarta megnézni az értesítést.
Nagyon jól tudta mi van beleírva. Karácsony vele. Csak, hogy ő
már nem volt.
Neki ma este egyedül
kell lébecolnia az apró albérletbe, és tizenegykor ki kell
bontania az apró ajándékot, amit kapott. Csak ő már sosem
adhatja oda azt amit a másiknak szánt, és ez mindennél jobban
mutatta, hogy egyedül maradt a világba.
Keservesnek fogta
fel a mai napot, mégis mosolygott, mert tudta a másik mennyire
odavolt érte. Folyton ajkait figyelte, szerette nézni, ahogy
mosolyra görbült szája, és ezt nem is titkolta. Rengetegszer
kérte, hogy mosolyogjon rá, azt mondta az a gesztus volt az, ami
végképp megszerettette őt vele. Miután ezt megtudta sokkal
gyakrabban engedte, hogy fülig érjen a szája, mert az nem csak saját magának volt öröm, hanem neki is.
*
Baekhyun lelkesen
nézegette az apró medált. Valami furcsa jel volt állítólag a
banda jelképe, amiért Chanyeol oda meg vissza volt. Még október
végén döntötte el, hogy ez lesz a szülinapi ajándéka hamar
meg is rendelte – karácsonyra pedig felkutatott neki egy pengetőt,
amire már régóta vágyott. Kicsit ugyan
félt, hogy nem lesz megfelelő, de végül nem váltott tervet.
Kapcsolatuk még túl friss volt ahhoz,
hogy valami mély romantikus dolgot vegyen neki, de mégis valami
emlékezetest akart adni.
Mosolyogva tekerte
körbe a karácsonyra szánt apró dobozt, nevetségesen aranyos
masnit kötve a tetejére, hogy elrejthesse majd szobájában a
szekrénybe. Még mellé firkantott egy kísérő kártyát rajta
cikornyás betűkkel, hogy Chanyeolnak. Nem mintha nem lett
volna egyértelmű, vagy esetleg túl sok ajándék lett volna
a háznál, szimplán szerette az édes kis lapokat, saját maga
megírni.
Két héttel ezelőtt
kérdezte meg Chanyeol, hogy nem menne-e el a családhoz, hogy velük
ünnepelje a tizennyolcadik szülinapját. Elsőnek nem akart menni, mondván ez túl kínos, de a magas addig addig győzködte míg
beadta derekát és igent mondott a meghívásra.
Bár lelke mélyén
örült neki, mégis rettegett elvégre, nem mindennapi kapcsolat
volt az övéké. Már alapból a korkülönbség gondot okozott, bár
még ennél is nagyobb volt a szakadék a nemeik miatt, ráadásul
ezernyi kis tényező volt, ami azt sugallta nekik nem kellene együtt
lenniük.
- Ne aggódj hyung
nem lesz semmi gond. Noona teljesen a mi oldalunkon áll –
hallotta a másik hangjából áradó örömöt és lelkesedést, ami
az ő hangulatát is javította.
- Jól vagyok,
tudom, hogy nem lesz semmi gond, ha meg bármi lenne, megoldjuk.
- Rendben. Viszont
ne haragudj nekem mennem kell, megérkeztek a nagynénémék és...
érted. Kész káosz. Holnap találkozunk.
- Várj Yeol! -
szólt közbe mielőtt letehette volna a telefont.
- Hm?
- Csak...Szeretlek –
ez volt az első alkalom, hogy kimondta ezt a szót, szíve örülten
kalapált, ahogy belepillantott a tükörbe, látta vörösen játszó
arcát és csillogó szemeit.
- Én is szeretlek
Baekhyun. Nagyon.
- Köszönöm –
suttogta elhalón a telefonba, majd bontotta a vonalat.
Akaratlanul pattant
fel és ugrált párat, mint holmi kisfiú, hogy levezesse a
felgyülemlett érzéseket. Chanyeol viszont szerette. Ez annyira jó
volt!
*
Talán nem kellett
volna annyira az a szülinap és ők még mindig együtt lennének.
Ki sem kellett volna mozdulniuk aznap, csak otthon lébecolni. De
sosem gondolta volna, hogy valaha ilyesmi történhet.
Így sosem
ismerkedhetett meg a családdal, pedig mennyire szerette volna.
A szíve még mindig
beleremegett abba, ahogy a szeretlek szó kicsúszott ajkai közül.
Hirtelen vallomás volt, az első és egyetlen, akkor csak a pillanat
egy nagyon fontos tört része volt, ma pedig már csak egy emlék,
ami sosem ismétlődhet meg. Pedig mennyire szeretné átölelni,
becézni, megcsókolni, szimplán csak szeretni.
Sosem voltak nagy
vágyai az életbe, ez ma sem volt másképp, csak őt akarta
visszakapni, semmi egyebet. De ez az egy biztosan lehetetlen kívánság
volt. Senki sem teljesíthette.
*
Baekhyun ezredszerre
ellenőrizte kinézetét a tükörben, és idegesen pillantott
félpercenként órájára, pedig minden teljesen rendben volt. Nem
volt késésben, az öltözete hibátlanul festett rajta, haja
precízen állt sehogy, egyszerűen tökéletes volt. December
másodika volt, Chanyeol születésnapja már elmúlt, kettesben meg
is ünnepelték, ám a család csak hétvégére tudott összeülni
és erre volt hivatalos ő is.
Szíve majd kiugrott
helyéről, rettegett a találkozástól, félt, hogy elítélik Chanyeolt. Maga miatt nem aggódott, neki semmi köze nem volt
azokhoz az emberekhez, nem kellett azzal foglalkoznia mit mondanak
vagy gondolnak róla, de Chanyeol, ő más volt. Neki azok az
idegenek a családtagjai voltak, olyan személyek akik végigkísérték
az életében, és akik sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint
ő. épp ezért féltette a fiút. Gyerek volt még, ki tudja, hogy
fogadná valamelyik kotnyeles asszony beszólását, ezért nem is
akart ilyen nyíltan mutatkozni a család előtt. Főleg ekkora része
előtt, de ellenállni a magas kérlelő tekintetének és bánatos
szájhúzásának, lehetetlen küldetés volt, ezt pedig a használója
is tudta. Rengetegszer szerezte így meg Baekhyun figyelmét,
elcsalta az idősebbet a tanulás mellől, csókokat lopott tőle,
vagy szimplán csak mosolyával ajándékozta meg őt. Apróságok
voltak ezek, mégis Baekhyun különleges pillanatként élte meg az
összeset.
Vetett még egy
pillantást a tükörben magára, majd már a zárral bíbelődött.
Lesétált a házból,
ki az utcára, útközben pedig írt Chanyeolnak egy sms-t, hogy
elindult. Már épp a küldésre bökött volna, mikor megakadt a
keze, és valamiért szükségesnek érezte, hogy odavésse a nemrég
hangosan is kimondott szót. Kissé bizonytalanul pötyögte be a
szeretleket az üzenet végére, és morfondírozva küldte el, de
már nem tudott változtatni rajta. Tényleg megbolondult, hogy egy nap alatt ennyiszer leírta neki, azt a szót.
- Bakker! - állt
meg, mikor már a buszmegálló közelébe volt. - Az ajándék!
Gyorsan fordult
vissza, és sietett a zebra felé, ami még zölden világított,
közben telefonja üzenetet jelzett, Chanyeol válaszolt neki. Szemeit még kissé álmosan dörzsölgette, ajkai
mosolyra húzódtak, ahogy olvasta a rövid reakciót, fejét
csóválta a bolondos hangulatjelre, ami egy beagle kutyát ábrázolt
lelkesen csaholva, a következő pillanatban pedig minden megszűnt.
*
- Hiányzol Baek...
- suttogta a fakószürke betonlapnak, amibe feketével volt
gravírozva a név. - Bárcsak ne fordultál volna vissza... kit
érdekelt az ajándék, ha te ott vagy? Hm?
Könnyes szemekkel
meredt a ridegségre, ami a legjobb dolgot rejtette el előle.
- Tudod, anyu nagyon
kíváncsi volt rád. Mielőtt lettél volna te, belenyugodtam
mindenbe. Azért mentem a kórházba dolgozni, mert anyuék azt
akarták, azt remélték, hogy a sok halálos beteg között
megjön az eszem és küzdeni fogok, nem pedig hajszolni saját magam a halál felé.
De nem ők motiváltak hanem te. Abban az ostoba fehér köpenyben, a
kicsi jegyzetfüzeteddel, a mindig koncentráló tekinteteddel.
Annyira nem voltál orvosnak való, és mégis... valahogy sokkal
jobb, sokkal több voltál, mint a többiek. Örültem mikor elsőnek
beszélgettél velem, és, hogy barátok
lettünk, annak meg pláne, hogy akkor részegen elfogadtad az
érzéseimet. És sose bántam egy pillanatig sem, hogy nem siettünk,
hogy nem kapkodtunk el semmit . Egyedül
azt bánom, hogy most egyedül kell hazamennem, és egyedül kell
végigcsinálnom mindent. Pokolian hiányzol.
*
- Hé Yeol... -
szólt bele az álmos, fáradt hang a telefonba.
- Baek? Baj van?
- Nincs... én
csak... rosszat álmodtam. Borzalmas volt.
- Mi történt? - a
vonal túlsó végéről tisztán hallatszódott az aggódás.- Mit
álmodtál, ha elmondod nem történhet meg – próbált nyugtatón
beszélni. Legszívesebben már rohant volna hozzá, de nem tehette,
Baekhyun pedig erős ember volt, nem adta meg magát egy álomnak.
- Annyira valós
volt Yeol... nagyon ijesztő...
- Nincs semmi baj.
- Álmomban
meghaltam, és annyira valós volt. Éreztem. Éreztem az egészet
és... és... nagyon...
- Baek, hé, nincs
semmi baj! Átmenjek? Átmegyek jó?
- Nem, nem kell.
Sajnálom, hogy felkeltettelek.
- Kit érdekel, hogy
felkeltettél, hm?
- De hát a te
szülinapod lesz és...
- Ugyan hyung.
Meséljek neked addig amíg visszaalszol?
- Megtennéd nekem?
- Persze! Egyszer
volt...
Chanyeol hallotta a
vonal másik végéről a szaggatott szipogást, és a halk
csörtögést, de töretlenül próbálta meséjével megnyugtatni a
másikat. Hajnaltájban csendesedett csak el, mikor már semmit nem
hallott, de akkor sem nyomta ki a telefont. Úgy aludt el, hogy
Baekhyun szuszogása hallatszott a telefonba, ez pedig kissé
megnyugtatta.
*
"Hé
Yeol!
Tuti
furán nézel
rám ha
elolvasod, biztos
nem is vagyok normális, főleg, hogy közben itt beszélsz nekem
telefonon. Annyira jó hallani közben a hangod, elképzelhetetlenül
megnyugtat. Úgy szeretnélek most átölelni és csak veled lenni,
nem gondolni semmire, de pár óra múlva biztos elrabolhatlak néhány
percre, annyi még csak fel sem tűnhet senkinek. Te pedig majd
nevetsz a hülyeségemen, és legyerekesezel, mint mindig, ha olyan
vagyok mint te.
De
Chanyeol... Ha bármi lenne ígérd meg, hogy megteszel mindent, jó?
Nevethetsz rajtam, még örülni is fogok neki, de tényleg ezt
szeretném kérni. Élj normálisan, mosolyogj
úgy ahogy velem
szoktál, oké? Csinálj meg mindent amit
elterveztünk. Csináljuk meg!
Nagyon
szeretlek. Nem hittem, hogy valaha szerelmes leszek, azt meg pláne
nem, hogy pont beléd, de életem legjobb tévedése voltál, mert
egy teljesen új kezdetet hoztál.
Bakker
még veszekedni is szeretek veled! Sose civakodtam még annyit
senkivel, mint veled, de nem bánom, az se zavar, hogy csomószor
kinevetsz, pedig semmi vicceset nem csinálok.
Ah,
olyan hülyének érzem magam emiatt, nézd el nekem, de most minden
olyan rossz. Rettenetesen félek, csak a hangod nyugtat meg, de ki
kell írnom magamból. Tényleg bolond vagyok igaz? Remélem csak a
szülinapi izé után olvasod ezt el, mert különben végig ezzel
piszkálnál. Ugye
tudod, hogy ez nagyon gonosz lenne. Gondolj ebbe bele, ciki lenne a
családod előtt.
De
tudod mit? Piszkálj nyugodtan
mert az azt
jelenti, hogy
veled vagyok.
Délelőtt
találkozunk, jó? És akár olvasod akár nem, legyél kedves.
Szeretlek Chanyeol.
Baekhyun"
Ide miért nem ír senki, csak én vagyok ilyen őrült, hogy egy os-hez is írok? Mindegy ^^
VálaszTörlésSzia Te Àtverős Nőszemély! ^^
Totálisan átverve érzem magam duplàn és még padlóra is kerültem. Èjszaka akartam elolvasni először, de pár bekezdés után rájöttem, hogy itt valaki meg fog halni, azt meg nem szeretném 11-kor olvasni. Szóval most munka közben időt szakítottam rá. ^^
Tartottam magam a sírással, gondoltam majd a végén, de attól még a szívem facsarodott össze. Annyira szépen fogalmaztál, hogy magamról se tudtam úgy elmerültem a történetben, amíg olvastam. *.*
Szóval úgy hittem Chanyeol lesz a halál elszenvedője és ezt azelőtt gondoltam, hogy ténylegesen beteg lett volna, még amikor csak megismerkedtek Baekhyunnal.
Ezt az érzésemet az a tény sem cáfolta meg, amikor a temetőben egy pasi beszélgetett az ott lévő valakivel. Arra gondoltam, hogy nem figyeltem eléggé a srácok családjának megismerésekor és a nővérén kívül fiú tesója is van Yeolnak, amiről nem tudok vagy ez egy alternatív elképzelés. :-\ Minden esetre akkor nem esett le. Meg amikor Chan az egy szem noonájáról beszélt akkor sem.
Csak akkor jöttem rá, hogy bizony Baek hal meg, amikor rájött, otthon maradt az ajándék. De az, hogy ezután kiderül, hogy Bacon csak álmodta az egészet...hátha magamat nem is, de a telefonomat majdnem a földhöz vágtam. :-P
Emlékszem a Nyalókában és a ChanSoo-s oneshotban is úgy alakítottad a szálakat, hogy sokáig tévedésben voltam.
Nagyon bírom az ilyen fajta kivitelezést, csak az idegeim sínylik meg, de mindegy azoknak. Azokon már úgy se lehet segìteni. XD
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam egy élmény volt. Pusz
Ditta <3
Szia!:)
TörlésAzt hiszem most ravaszabbnak gondolsz, mint amilyen valójában vagyok.
Hogy miért nem írt senki? Számomra is rejtély, de nem adom meg magam néhány vélemény hiányának és szimplán örülök annak, aki veszi a fáradtságot és ír nekem. Szóval köszönöm :)
Elképzelhetetlenül örülök, hogy sikerült ennyire elvinni a történetbe és beleélni magad ^^ örülök, mikor ezt hallom vissza, lelkesít és felpörget :D
Alapjáraton Chanyeolt akartam megölni, de végül több dolog miatt nem ő lett. Az egyik az volt, hogy túl egyszerű lenne, a másik pedig, hogy valahogy elképzelhetetlen volt, pedig a történet nagy része azzal a beállással íródott, hogy bizony az Ő élete ért véget. De végül nem. Ellenben teljes sikernek élem meg, hogy nem volt egyértelmű, hogy két szemszög van, mert nagyon próbáltam ezt leplezni :)
Viszont itt félreértetted a történetet, és nem tudom, hogy ez neked jó-e vagy rossz, ugyanis Baek meghal.
A balesete Chanyeol felé menet történik, már délelőtt, de aznap éjszaka beszél telefonon vele, vagyis a baleset előtt, így csak megálmodja a dolgot előre, de nem kerüli el.
Szóval azt hiszem nagyobb cselszövőnek tartasz, mint amilyen valójában vagyok ^^"
Haha próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy ne legyen minden rögtön egyértelmű. Az idegeidre pedig vigyázz, szükséged lesz még rájuk, emiatt nem éri meg feladni őket :D
Köszönöm, hogy írtál nekem <3
Liti ^^
Imádtam ezt a rövid, de annál aranyosabb történetet!^^
VálaszTörlésA hangulatom tulajdonképpen, az időugrásokkal változott. Mikor kettejük kapcsolatáról volt szó, akkor megmosolyogtatott, hogy milyen kis imádni valóak, viszont mikor csak egyikőjük szerepelt (akiről egész végig azt hittem, hogy Bekhyun az, és Chanyeol halt meg) akkor a szemem bekönnyezett, szipogni kezdtem és emiatt alig tudtam olvasni.
Még én is meglepődtem, hogy mennyire gyorsan változik a hangulatom.
A vége egy tökéletes megnyugvást hozott számomra, mivel féltem, hogyha úgy végződik, ahogy gondolom, akkor lőttek a nyugodt álmaimnak éjszakára, de szerencsére ez nem következett be.
Összefoglalva a zavaros kis kommentemet, nagyon tetszett, és remélem, hogy még sok ilyet olvashatok, mert személy szerint oda vagyok a BaekYeol párosért <3
xxx, Daph
Örülök, hogy tetszett, úgy érzem akkor sikerült átadnom a dolgokat :) A hangulat változás bennem is megvolt, mindvégig, ahogy írtam, megviselő volt a gyakori váltakozás az érzésekben. Nem tévedtél sokat, ugyanis nagyon sokáig Baekhyun szemszögének szántam az egyedüli részt is, aztán gondoltam valamit és megváltoztattam, és úgy érzem jól tettem.
TörlésNem tudom, hogy most mennyire leszek lelombozó, illetve már gondolkodom, hogy hol ronthattam el a dolgot, de a végén Baekhyun meghal. Az üzenet a telefonhívás közben íródik, ami még a baleset előtti estén van. Szóval Baekhyun meghal.
Egy részem most azon van, hogy ne olvasd el a válaszom és akkor maradj abban a hitben, amit gondoltál, hisz az egy boldog befejezés, de azért reménykedem abban is, hogy elolvasod és másként látod a történetet.
Akárhogyan is, örülök, hogy tetszett, annak pedig pláne, hogy írtál is nekem köszönöm szépen ^^
Liti ^^