A múlt képei, a jelen rémei? - 17. fejezet

Jongin

Kissé bizonytalanul mért végig, aztán kibökte a kérdést, ami aggasztotta.

- Bejönnél velem?

Szó nélkül szálltam ki a kocsiból és sétáltam mellé.

- Örülök, hogy ti ketten találkoztatok – mosolyodott el. - rengeteget segítettél neki. Amikor ma ott ültem a cellában egy pillanatig sem volt tanácstalan, hogy mit tegyen, vagy kit hívjon. Ő megtette azt amire én képtelen lettem volna. Ugrott abban a pillanatban, ahogy segítséget kértem.

- Baek szeret téged – mosolyodtam el, miközben beléptünk a kórházba.

A recepción útbaigazítást kértünk, és hamar megtaláltuk a kijelölt szobát. Baekbeom – aki igazából totál elfelejtett bemutatkozni, de mindegy hisz tudtam már nevét – rögtön belépett. Én megtorpantam, és csak pár másodperc késéssel mertem átlépni a küszöböt. Az ágyon egy szép, törékeny nő feküdt, aki megkönnyebbült mosollyal ölelte át férjét.

- A kicsi? - kérdezte Beom.

- Anyáéknál van. Hazavitték. Anya azt mondta pár napig nyugodtan maradhat – magyarázta, aztán észrevett. Sebes szája fájdalma ellenére mosolyra húzódott. - Hát ő? - nézett rám, de férjétől kérdezte.

- Kim Jongin vagyok. Örülök a találkozásnak – hajoltam meg mélyen.

- Jongin-ssi – bólintott, hogy megjegyezte a nevem. - Baekhyun?

- A rendőrségen maradt elintézni a papírokat. Jongin a barátja, ő hozott be.

- Értem. Köszönöm, hogy segítettél.

Bizonytalanul elmosolyodtam és vállat vontam, valami olyat makogva, hogy semmiség. Rettentő zavarban éreztem magam. Az elmúlt időben a közelemben nem volt semmi ilyesfajta intimitás, ami rettentő frusztráló volt.

Semleges témákról kérdezgettek, ügyesen kerülve a legkínosabb dolgokat, így kimaradt az iskola, a munka, és a család – bár az utóbbit Baekbeom zárta le egy gyors pillantással. Biztosan megmaradt neki, amit a kocsiban mondtam. Ellenben kérdeztek a hobbimról, arról, hogy kutya vagy macska párti vagyok-e, néhány személyes dolgot, és természetesem Baekhyun is szóba került.

Megkérdeztem, hogy hozzak-e valamit a büféből, de nem kértek semmit, igazából úgy éreztem nem akartak elengedni. Majd két órán át tartottak szóval, mire odaért Baekhyun.

Amilyen lendülettel berobbant úgy is torpant meg. Hirtelenjében elhallgatott mindenki, ami számára biztos borzalmas volt. Végül Minhee mosolyodott el, és köszönt neki.

- Szia Baekhyun.

- Hogy vagy? - lépett beljebb bizonytalanul.

- Megvagyok – mosolygott töretlenül a nő.

- Sajnálom, amit apám tett. Én...

- Nem a te hibád.

Baekhyun csak lassan oldódott fel a társaságban, de Minhee rengeteget csevegett vele. Kiderült, hogy mi történt.

Apjuk rengeteg adósságot halmozott fel, és mivel Baek sosem volt elérhető, így nem tudott tőle pénzt kérni. Őket tudta hol laktak így megtalálta a megoldást pénzbeli problémáira. Csakhogy Baekbeom nem akart neki pénzt adni és ezt az apjuk nem fogadta jól. Dulakodni kezdtek, és valahogy Minhee is belekeveredett. Amikor az apjuk megütötte őt, Baekbeom összeverekedett vele. Mindkettőjüket letartoztatták, de a részeges alak sérülései veszélyesek voltak, így kórházba hozták, míg Baek bátyját a rendőrségre vitték.

Estefelé végül hazaindultam, Baek nem volt hajlandó eljönni, inkább testvérével maradt. Hazamentek, hogy megnézzék mi történt a lakással, és azt hiszem át akarták beszélni négyszemközt, hogy mi legyen apjuk sorsa.

Fáradtan csoszogtam a folyosó padlóján otthon, és semmi kedvem nem volt egyedül lenni, de nem volt senki, akit megkérhettem volna, hogy jöjjön át. Luhanék jó fejek voltak, imádtam Sehunnal vitázni, mert mindig elterelte a figyelmem, de nem mertem közvetlenül keresni a társaságukat. Sooval nem akartam beszélni, mert olyan bájos hangulatban váltunk el, hogy elment az életkedvem ha csak rá gondoltam.

Nagyon idegesített az a gyűrű. Folyton ott csillogott az ujján, akár jelentett valamit, akár nem. Ott volt és kész. Mindig.

Arra azonban nem számítottam, hogy az ajtónk előtt Chanyeol fog üldögélni. Amint meglátott felpattant, szemei álmosan csillogtak.

- Szia – köszöntem neki halkan, és mikor kinyitottam az ajtót beengedtem.

- Mi történt Baekhyunnal? - kérdezte rögtön.

- Baek jól van. A részleteket pedig nem hiszem, hogy jogom lenne elmondani, ne haragudj.

- Tényleg jól van?

- Igen.

Egy kis sóhajjal huppant le a kanapéra. Körbenéztem a konyhába de nem volt semmi itthon, amivel megkínálhattam volna. Leszámítva persze a cuccokat, amiket Baek hozott a gyógyulás érdekében. A felismerés örömére be is kaptam gyorsan pár szemet a tengernyi vitaminból.

- Beszélhetek veled egy kicsit...Kyungsooról? - nyeltem egyet, és hosszan fújtam ki a levegőt.

- Muszáj?

- Nem. De talán egyszerűbb lenne semmint, hogy felőrlitek egymást - El kellett ismernem, hogy volt benne valami igazság. Beestem a fotelba, és felé fordultam. - A gyűrű...tényleg nem jelent semmit. Csak a megszokás és a biztonság hatalma.

- Te is hordod – bökök kezére.

- Pontosan – bólintott. - Mikor megismertem Kyungsoot szét volt esve. Hónapok alatt kapta össze magát, és, amint ezt a szülei érzékelték rögtön eljegyeztették. Nem tudom miből gondolják, hogy egy gyűrű változtat bármin is, de szentül hisznek benne. Még sosem találkozott azzal a lánnyal, és esküvőről még szó sem volt tudomásom szerint. Csak azért kell, hogy ne legyen senkije.

- Neked is ezt a célt szolgálja? - lepillantott ujjára és vállat vont.

- Nem tudom.

- Ennek semmi értelme! Miért nem veszitek le ha semmit nem jelent?

- Mert másoknak sokat számít. Kyungsoo egyszer levette, mert elege volt. Napokig nem volt nyugta. Azt mondta elhagyta. Másnapra vettek neki egy másikat. Csak a szülei miatt hordja, hogy ne piszkálják.

Nem kérdeztem semmit, pedig rengeteg minden járt a fejembe. Nem értettem meg azt, amit Chanyeol mondott. Nem tudtam megérteni. Nem tudtam mit akart Kyungsoo.

Hagyta magát elcsábítani, bújt hozzám, kezdeményezett. De mit akart tőlem? Mi volt a célja? Szeretett? Velem akart lenni? Vagy csak szórakozik?

Az, ami volt nem tetszett. Lépni nem volt bátorságom. Ha kaptam volna valami egyértelmű jelet, elhatároztam volna magam. Tudta egyáltalán, hogy mit jelentene velem lennie? Én képes voltam érte elveszíteni mindent, de kételkedtem abban, hogy ő képes lenne ugyanerre.

Az a gyűrű nekem a megadást jelentette. Nem volt bátorsága szembemenni a normákkal. A szüleivel. Egyszerűen hátat fordított az érzéseinek.

- Én szeretem őt. Ezt ő is tudja. De nem szolgált rá arra, hogy higgyek benne. Ő hagyott el, ő nem áll ki magáért.

- Kyungsoo nem te. Mindenki másképp kezeli a helyzetet. Csak adj neki időt.

- Időt? - nevettem fel. - Már mennyit kapott? Nem gondolod, hogy hét év elég ahhoz, hogy elhatározd magad?

- Te elhatároztad magad? - fordította ellenem a kérdést.

- Igen. Akarom őt.

- Akkor már nem ér rá egy kicsit még várni?

Lehajtottam a fejem. Igaza volt. Valamennyire. Ha az elhatározása után vele lehettem volna, akkor már nem mindegy, hogy várnom kell kicsit?

Hajamba túrtam. Ideges voltam. Bizonytalan.

Mennyi az a kicsi? Pár nap, pár hónap? Pár év? Éveket éltem túl nélküle, és egy pillanatig sem bántam volna ha nem jelenik meg újra. De megjelent, és felforgatott mindent. Eszembe juttatta, hogy milyen szerelemmel szeretni valakit. Az én hibám volt, hogy nem akartam többet ezt elveszteni? Miért baj, hogy minden pillanatot vele akartam tölteni?

- Adok neki időt – álltam fel. - Adok amennyit akar. De addig a pillanatig, amíg nem határozza el magát véglegesen, nincs beleszólása a tetteimbe. Siettesd Chanyeol vagy a végén meg fogja bánni, hogy visszajött, vagy sokáig habozott.

Meglepetten nézett rám, de a tekintetem elszánt volt. Akart Soo? Hát akkor szerezzen meg! Csak egy szavába került, hogy mindenemet ami eddig volt eldobjam. De ameddig nem tudja bevallani, egy másodpercig sem várhat el tőlem semmit.

- Mire gondolsz?

- Szerinted hét év fájdalmát könnyű elfelejteni?

- Ő is szenvedett!

- Ő engem veszített el! Én mindent! - akadtam ki. - Ha tényleg akar, akkor fel kell tudnia adni mindent. Szerinted a szülei elviselnék, hogy megint azzal a suhanccal kavar? Hagynák, hogy vele éljek, míg a fiúknak tekintik? Komolyan, azt hiszitek élvezet eladni magam? Mindenki hostjának és félistenének lenni? Addig amíg nem dönt, én nem adok fel érte semmit. Miért veszíteném el az egyetlen dolgot, amiből megélhetek?

- Mindent el akarsz venni tőle? - nézett rám gyűlölködőn.

- Egy pillanatig se bánnám ha semmije se lenne csak én – ismertem el őszintén. - De nem akarnám, hogy mindent elveszítsen. Nem bántana ha a szüleivel jóban lenne, ha lennének barátai, semmi nem bántana, ha közben merne engem szeretni.

- Szóval amíg nem lép tisztán, nem adod fel a mostani életed – összegezte, mire bólintottam. - Tulajdonképpen kit akarsz bántani?

Elfordultam tőle, és a szobámba sétáltam.

Hogy kit akartam bántani? Soot és magamat.

Baekhyun

Órákat szenvedtem a papírokkal, mire mindent úgy véltek, hogy elfogadható. Csomó időt vesztegettem, azon az átok helyen, ami rettenetesen idegesített, és mégis megnyugtatott. Amíg ott kellett ülnöm a kényelmetlen székben, addig nem kellett szembetalálnom magam a hibáztató tekintetekkel.

Az én hibám volt.

Figyelnem kellett volna, hogy apa ne menjen Hyung közelébe. Több pénzt kellett volna küldenem. Szemmel kellett volna tartanom.

Kínos és rémületet keltő volt belépni a kórterembe. Féltem szembetalálni magam Hyunggal és a feleségével. Annyira rettegtem tőle, hogy ismét rosszat tettem, hogy megint elbuktam, hogy sosem lehettem elég jó Baekbeomnak.

Mégis mikor beléptem nem utáltak, nem mondtak rám rosszat, elfogadtak. Jongin mellettem volt, nem kérdezett kedves volt, és támogatott. Hyung... mosolygott rám. Hozzám ért. Nem nézett rám gyűlölettel. Alig mertem elhinni mindent. Felfoghatatlan volt számomra, hogy beszéltek hozzám, hogy kényszer nélkül kaptam mosolyt.

Még jobban rettegtem.

Túl szép volt minden. Annyira tökéletes a maga elcseszettségével, hogy az hihetetlen volt. Lassan mertem csak mosolyogni, vagy lazábban válaszolni, órák kellettek, mire túljutottam a sokkon, és nem fontoltam meg minden válaszom háromszor. Gördülékenyen beszélgettem... a családommal.

Este ért véget az idill.

Hyung és én csendben ültünk a kocsiba. Észre se vettem, hogy beindítottam, és háza felé indultam. Nem szólaltam meg az úton, a rádió hallgatott, ahhoz sem volt bátorságom hozzányúlni. Milyen zenét szerethetett Hyung? Mi van ha elítélte volna az ízlésem? Ha rossz benyomást keltettem volna? Csodáltam, hogy a vezetés biztos kezekkel ment.

Szöszmötölt mellettem, fél szemem mindig rajta tartottam, igyekeztem mindenre felkészülni és megfelelően reagálni.

Végül meg sem kellett szólalnom. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz. Arra jutottam ez van, lehetett volna ennél ezerszer rosszabb.

Óvatosan léptem át a küszöböt, még sosem jártam ebben a házban. Tudtam hol van, láttam már kívülről, de a kis előkertbe vagy a tágas nappaliba még sosem léptem be.

Minden fel volt dúlva, pohárdarabkák hevertek a földön, a nappali közepében helyet foglaló – valamikori üvegasztal – csupaszon állt, üvegdarabkák mindenhol.

- Mit csináljunk apával? - szólalt meg végül jó tíz perc bámészkodás után Hyung. - ez így nem mehet tovább. Mi van ha legközelebb valami brutálisabb dolgot művel? Bántotta Minhee-t.

- Kinek tartozik? - túrtam félre a kanapéról az üvegszilánkokat, és párnákat, majd lehuppantam rá.

- Adott egy címet. Azt mondta egy hete van rá és...

- Azt elintézem – vágtam közbe. Nem akartam, hogy ezzel kelljen foglalkoznia.

- Baekhyun, uzsorásokkal van dolga! Nem hiszem, hogy...

- Elintézem – szakítottam félbe ismét.

- Nem csinálhatod egyedül!

- Miért nem? - értetlenkedtem.

- Mert ez nem csak a te dolgod. Engem is érint. Nekem is közöm van hozzá!

Bambán bámultam rá pár pillanatig. Segíteni akar? Nekem?

- Hyung meg tudom oldani, te foglalkozz a fontos dolgokkal és...

- Az a fontos, hogy ne essen senkinek se baja. Nem mehetsz egyedül hozzájuk.

- Ha megkapják a pénzt megoldódik minden.

- Szerinted apa nem megy majd újra hozzájuk? Nem fog többet inni? Szerencsejátékozni?

- Kitalálok valamit! - szisszentem fel idegesen. Úgy éreztem az egész az én hibám. Miattam lett apa őrült...

- Nem akarom, hogy egyedül kelljen megoldanod mindent – ült le az egyik fotelbe, és gondterhelten nézett rám. Gondot okoztam. Megint. - Nem akarlak téged is kórházban látni, vagy kicsinálva az újság címlapján...

- Mi? - tátottam el a számat döbbenetemben. Aggódott értem? Értem? Aki mindent tönkretett?

- Csináljuk együtt Baekhyun. Én... rendbe akarom hozni a dolgokat. Mindent – nézett rám áthatón.

Ki akart volna békülni velem? Elfogadni olyannak, amilyen voltam? Szeretni testvéreként? Családtagként?

Megijedtem. Az én világom annyira más volt, mint az övé. Annyi szart hoztam össze az életemben a fennmaradás érdekében, hogy nem volt képem belerondítani az ő életébe.

- Ez nem hiszem, hogy...

- Baekhyun az isten bassza meg! Nem érdekel, hogy mit csináltál! Nem érdekel, hogy kit szeretsz, hol dolgozol, mit csinálsz! Nem akarok mást elveszíteni már. Vissza akarlak kapni!

Megmozdulni se tudtam annyira sokkolt kirohanása. Mindent tudott rólam? Tudta, hogy a fiúk érdekelnek? Hogy hol dolgoztam? Vagy csak tippelt? Esetleg azért mondta, hogy úgy érezzem tényleg elfogadna? De mi van ha nem? Mi van ha rájön, hogy nem elfogadható az a Baekhyun, aki lettem?

- Hyung... én nem illek az életedbe – suttogtam halkan lehajtott fejjel. - Én nem tudok mást csak csalódást okozni. Hányszor csalódtál már bennem? - néztem fel rá szomorúan.

- Kevesebbszer mint magamban...

- Micsoda?

- Féltékeny voltam rád, arra ahogy a világot láttad, és mit csináltam? Elvettem tőled! Jószerivel mindent elvesztettünk, és én még el is löktelek magamtól. Segítenem kellett volna. Veled lenni, szeretni téged. Ha akkor másként csináltam volna a dolgokat, most minden sokkal jobb lenne.

Rájöttem, hogy Hyung magát okolta. Pont úgy, mint én. És rájöttem valamire. Talán egyikünk hiába sem volt. Hisz csak...

- Gyerekek voltunk.

Nem firtattuk tovább a témát. Leheveredtünk aludni, meghívást kaptam a vendégszobába. Fáradt voltam így nem ellenkeztem. Beszéltem Jonginnal, hogy maradok, illetve közöltem nem tudom mikor megyek haza. Sok sikert kívánt, és megígértette, hogy ha bármi gond van szólok. A mai után zokszó nélkül rávágtam az igent. Rengeteget segített és egy fintor sem volt az arcán családi helyzetem miatt. Tudott rólam mindent, de sosem akartam, hogy személyesen belekerüljön, féltettem őt, nem akartam több nehézséget neki.

Hyung másnap reggel törölközővel és ruhákkal várt, aztán mondta, hogy nézzünk be a kórházba. Én azomban nem felesége felé vettem az irányt, hanem egy sokkal nehezebb utat választottam.

Halkan léptem be az ajtón, szememben már abban a pillanatban könnyek csillogtak. Apám az ágyban feküdt, véreres szemeivel meredt rám. Tudtam, hogy kellett neki pár pillanat, hogy felismerjen, mert nem láttam a tekintetéből áradó gyűlöletet. Végül hamar megleltem.

- Nahát, nahát Baekhyun... - hangja gúnytól csöpögött de megacéloztam magam. Csendben visszahúztam az ajtót, és felé sétáltam. - Mit akarsz itt?

- Beszélni – sóhajtottam, és megálltam jó két méterre tőle.

- Nem érdekelsz.

- Azt sejtettem. Mennyi pénzt kértél? - rám villant tekintete, és eszelős vigyorral adta meg a választ. Nem volt olyan vészes. Meg tudtam oldani. - akkor most figyelj rám mert egyszer fogom elmondani.

- Milyen komoly valaki – gúnyolódott.

- Ez az utolsó alkalom, hogy segítek neked. Kifizetem az összes pénzt, és beszélek valakivel, aki vigyáz rád. Nem fogsz ellenkezni, mert mentális zavarral fognak diagnosztizálni. Elmész vidékre és soha többet nem zaklatsz minket. Nem kell dolgoznod, igazából nem fog érdekelni, hogy mit csinálsz, de soha többet nem iszol, nem drogozol, és nem szerencsejátékozol. Tőlem ülhetsz egész nap egy sötét szobában, de nem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyet művelj.

Nem vett komolyan. Tekintete szánakozva mért végig, mint, aki nem hitte, hogy képes vagyok bármi ilyesmire. Nem ismert. Hiába hangzott kegyetlennek tervem, tudtam, hogy mindenki ezzel járt volna a legjobban. Hyunggal nem beszéltem meg. Nem akartam zaklatni ezzel, főleg nem most, mikor Minhee kórházban volt a gyerekük felesége szüleinél, akik ki tudja mit gondoltak a dolgokról. Biztosan féltették unokájukat, és lányukat.

- Szerinted én ezt hagyni fogom? - ült fel az ágyba. Alakja természetellenesen vékony volt, nem bírt egyenesen ülni. Sajnáltam őt, de nem mutattam. Nem ért volna semmit a szánalmam.

- Azt mondtad olyan vagyok, mint anya – megvonaglott az arca. - Anya nem hagyta volna, hogy ilyen állapotba kerülj. Én nem fogom hagyni, hogy tovább rombold a családod életét.

- Takarodj innen! - vesztette el türelmét. Felkapta az éjjeliszekrényről a vízzel teli poharat és nekem vágta.

Nem tudott eltalálni, a pohár a földnek csapódott és ezer darabra tört.

- Valamikor jövök egy szakemberrel, aki segít elintézni a dolgokat – fordultam el.

Túl voltam rajta...

Este szó nélkül huppantam le a nappaliba. Délután takarítottunk, megrendeltük az új bútorokat. Beszélten Jonginnal, és érdekes dolgot mondott. Aggódtam érte, de azt mondta nem kell, jól van. Tudtam, hogy nem hazudik, mégis az aggodalom maradt. Szerettem volna tudni mi történt, de nem bírtam most ennél több dologra koncentrálni. És jól volt. Tényleg. Hangja nem csengett gyengén, nem éreztem benne a bizonytalanságot, és a hazugság színét. Emiatt voltam képes arra, hogy ráhagyjam a dolgot. Annyit mondtam csak, hogy vele maradok. Megígérte, hogy elintéz mindent.

Kedd reggel elhatároztam, hogy ideje lesz hazamennem. Yixing délutánra ígérte magát a kórházba, egy ismerősével. Furcsállta kérésem, de nagy vonalakban elmondtam a történetet, és azt mondta segít, ahogy tud. Azt vártam tőle, hogy apámat titulálja őrültnek, háborodottnak, nem beszámíthatónak, egész egyszeráen el akartam venni tőle a szabad döntés jogát.

Délelőtt elmentem megkeresni azt a címet, ahol az uzsorások voltak. Fenyegettek, megpofoztak, de kellő magabiztosságom, azt sugallta nekik, hogy hagyjanak. Megkérdeztem a pontos összeget, és megkötöttem velük az alkut. Soha többet nem adhattak apámnak pénzt, ők pedig nem ellenkeztek. Késő délutánra beszéltem le velük a találkát, hogy elintézhessem addig Yixinget.

Hyungnak ebédkor mondtam el terveimet, aminek nem örült, de elfogadta. Az egyetlen kapott ütésem helyét észrevette, de nem tette ténylegesen szóvá. Délután jött velem.

Yixing hamar rájött, hogy ténylegesen gond van apám fejével. Beszélt az orvosával, és délután négyre megvoltak a papírok, amik biztosítottak arról, hogy apám nem beszámítható. Tény, hogy a józan esze még nem ment el teljesen, hiszen felfogta, hogy mit jelent a kiadott dokumentum, ellenben minden megjelenő orvos, ön- és közveszélyesnek titulálta.

Egy kávé mellett ültünk négyen, és a kínai terapeuta magyarázta a lehetséges megoldásokat. Egy vidéki otthonba mehetne, ahol gondoskodnának róla, gyógyszereket kapna, és próbálnák valamilyen szinten rendbe hozni emberként. Ám mindezek előtt egy elvonókúrán kell részt vennie.

Belegyeztem mindenbe, teljesen Yixingre hagytam a döntést.

Ezek után tértem vissza az uzsorások rejtekhelyére. Több pénzt adtam nekik, mint kellett volna ezzel biztosítva a kapcsolat megszakítását. Megmondtam, hogy ha valaha bármilyen kapcsolatot próbálnának létesíteni bárkivel a közelembe akkor hívom a rendőrséget, és mindent megteszek a börtönbe kerülésük érdekében.

Nem tetszett nekik a fenyegetőzésem, de nem tettek ellenem semmit. Kellemetlen szájízű viszlátot mondtunk egymásnak.

Úgy éreztem végre sikerült lezárnom apámat. Talán nem volt helyes, és emberi cselekedet döntéseim sorozata, de nem akartam, hogy még egyszer árthasson hyungnak... vagy nekem. Több sebet nem élte volna túl tőle. Túl mélyek és fájdalmasak voltak. Túl sok volt.