A múlt képei, a jelen rémei? - 22. fejezet

Baekhyun

Olyan gyorsan maradtam kettesben Chanyeollal, hogy jóformán feleszmélni sem időm, nem hogy menekülési tervet kieszelni és kivitelezni.

Szar dolog volt, hogy egy részem mindennél jobban vágyott a társaságára a másik viszont menekült volna. Nem értettem... nem értettem őt, nem értettem magam, nem értettem a helyzetet.
Komolyan ilyen hülye lennék? - morfondíroztam magamban, de ezzel se jutottam előrébb. Sehogy sem volt ez jó...

- Szóval üzlet? - kérdezte Chanyeol miután ténylegesen kettesben maradtunk.

- Nem tudom. Jongin vágya most a továbbtanulás, én ellennék nélküle.

- De ahol ő, ott te.

- Úgy valahogy.

- Hogy ismerted meg? - kérdezte kíváncsian, mire összeugrott a gyomrom.

- Chanyeol... - meredtem rá kérlelőn. Egyszerűen nem tudtam volna elmondani neki. Még Jongin hagyján, de ami előtte történt az... az őt is befolyásolta volna. Még inkább másképp nézett volna rám, amit valamiért nem akartam. Nem szeretem volna, hogy megutáljon.

- Akkor mennyi idős voltál, mikor találkoztatok? - kérdezett kevésbé fontos dolgot, de még ez sem akart igazán kicsúszni a számon.

- Tizenöt múltam. Jongin megvédett néhány sráctól.

- Miért, bántottak? - Csak bólintottam. - Miért? - értetlenkedett. Hosszan fújtam ki a levegőt.

- Mert egy szerencsétlen utcakölyök voltam, Chan. Tudod az a fajta, akinek még kajára se telik. Így tökéletes célpont voltam mindenkinek. Hiába lettem volna okos vagy tehetséges ugyanez lett volna.

- Sajnálom... - nem kérdezett tovább, amiért hálás voltam.

- Mennyit tudsz apámról?

- Nem sokat – vágja rá rögtön mentegetőzve. - Mikor találkoztam vele, elmentem hozzá de... nagyon furcsa volt. Régebben találtam egy papírt a szüleimnél, ők tudták hol lakik, és az alapján kerestem meg. Teljesen ledöbbentem, hogy...

- Apám nem normális. Ne foglalkozz vele, jó? Azzal se ha esetleg bármit mondott.

- Nem mondott semmit, csak pénzt kért.

- Ez nem meglepő... - bólintottam.

- Baek, én... tényleg tudni szeretném, hogy mi történt veled.

- Semmi jó Füles, semmi jó.. - tértem ki ismét a válasz elől.

Nem tudtam, hogy eshetett neki a zárkózottságom, de egyszerűen nem tudtam elmondani neki. Annyira szar volt átélni, hogy soha többet nem akartam rá gondolni vagy beszélni róla. Néhány percig hallgatott és maga elé meredt, mintha mérlegelt volna, hogy faggasson vagy hagyjon, aztán már mosolyogva fordult felém, azt kérdezve zavar-e ha marad. Nemet mondtam, mert nem volt kedvem egyedül lenni, és vele jó volt.

Felvetette, hogy ennek örömére játszunk valamit, de el kellett keserítenem, mert nem volt semmi játékunk. Amúgy is... mennyi idős, hogy társasozni akarjon? Végül lemondóan felhozta, hogy nézzünk valami filmet.

Mivel dvd- hiányában is voltunk, és letölteni sem volt kedvem semmit, így a tv szolgáltatásaira bíztuk magunkat, de mint előre sejtettem semmi jó nem ment.

Ott döglöttünk a kanapén, valamikor ledőltem ölébe, mire hajamat kezdte birizgálni és lestünk ki a fejünkből.

- Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy... adj valami nevet nekem Füles – pillantottam fel rá, míg ő döbbenten bámult le rám. Tudta mi fog következni.

- Angyal! - vigyorodott el.

- A fiúk nem lehetnek angyalok Chan...

- Már tudhatnád, hogy ez hülyeség – pöckölte meg a homlokom. Megráztam fejem mire hajam homlokomra hullott.

- Komolyan azt akarod, hogy angyalként meséljek magamról? - sóhajtottam lemondóan.

- Naná! Végre egyszer engedsz nyerni – lelkesedett és visszatért hajam birizgálásához.

- Szóval egy Angyal nevű fiú... - fújtam ki a levegőt. - Tíz éves volt mikor a legjobb barátja egyik napról a másikra eltűnt, amit azóta sem ért. Angyal utána még makacsabb és rosszabb gyerek lett mindenki szerint, pedig csak unatkozott mivel egy része egyedül maradt. Aztán Angyalnak olyat mondtak amit sosem akart megérteni. Beteg lett az anyukája. Tizenegy éves korában pedig meg is halt – Chanyeolt figyeltem végig míg meséltem. Döbbenten kapta rám tekintetét, ami furcsán csillogott. - Ezek után minden elromlott Angyal életében. Az apukája megutálta, mert olyan volt, mint az anyukája, a bátyja elfordult tőle és saját gyászába menekült. Angyal nem várta a tizenkettedik szülinapját, mert tudta egyedül kell töltenie, de meglepetést kapott tortát és elvitte a testévre a vidámparkba – a hajamba túrt és végigsimított párszor arcomon. - Aztán minden elromlott. Már kapott ütést az apjától de azon a napon minden még rosszabb volt. Angyal nagyon szerette volna visszakapni az apját, de végül pórul járt.

- Baek... - valami nedves hullott arcomra, és mikor kinyitottam a szemem rájöttem, hogy Chanyeol sírt. Kissé szánakozón rámosolyogtam, majd letöröltem kibuggyanó könnycseppjét.

- Azt hiszem mára elég volt a mese Óriás...

Nem szólt semmit, csak tovább bámult rám, majd megindult még egy könnycsepp. Sírt értem... Elrettentő és ismeretlen érzés volt, olyan szívig hatoló kristálytiszta fájdalom szagú. Mégis volt benne valami, valami olyan tiszta és tökéletes és mély volt, hogy megremegtetett

- Mond el, hogy mi történt utána...

- Nem hiszem, hogy...

- Tudni akarom – makacskodott.

- Jó, de akkor nem sírhatsz. Én se bőgök neked sem szabad.

- Milyen hülye érv ez? - szipogott, és gyorsan megtörölte arcát.

- Tök normális érv! - paskoltam meg arcát, mire könnyfoltos grimaszt kaptam.

- Miért engem utáltál?

- Mert nem voltál ott, hogy megments... hiányoztál – mondtam ki azt amit idáig még sosem. Hiányzott nekem. Magányos voltam nélküle...

- Mi történt utána?

- Legurultam egy félemeletet a panelba, aztán másfél emelet magasról beestem a köztes részbe, ami a lépcsők közt fut. Apa pedig szó nélkül ott hagyott. Sokáig kórházba voltam és ott... - nagyot nyeltem, de úgy voltam vele most már édes mindegy mennyit tud. - rászoktam a fájdalom csillapító gyógyszerre. Egy évvel utána betiltották mert kiderült, hogy függőséget okoz, de én már rászoktam... miután kiengedtek apám nem bírt rám nézni, én pedig, hogy ne fájjon se testileg se lelkileg mindig gyógyszerrel tömtem magam. Aztán Hyung megtudta és kiakadt én pedig eljöttem otthonról. Tizenhárom voltam.

Chanyeol arcán átfutott egy sötét árnyék, ami egyáltalán nem illett hozzá. Neki folyton vigyorognia kellett volna.

- És utána?

- Utána úgy boldogultam, ahogy tudtam. Keveredtem piti ügyekbe de mindig megúsztam. Az iskolából kimaradtam mert nem volt kedvem látni a többieket, lemaradtam tanulásba és megbuktam. Nem akartam visszamenni, így egy évig teljesen elvoltam. Aztán valamiért utána úgy döntöttem mégiscsak visszamegyek. Hyung mindig azt mondta, hogy csak az iskolával ér valamit az ember, és az iskola legalább védett volt úgy voltam vele. Az évnyitó előtti napon találkoztam Jonginnal. Megmentett mikor megvertek, és valamiért egymás bizalmasai lettünk. Éveken át csak ő volt nekem. Leszoktatott a gyógyszerről, nem hagyta, hogy rosszá váljak. Valószínűleg ha nem találkoztam volna vele, már megőrültem volna.

Fura volt így definiálni a Jongin és köztem levő kapcsolatot. Igazából ismét fel kellett fognom, hogy mennyit segített az a forró fejű gyerek mikor tizenhat voltam.

Megint arcomra hullott egy könnycsepp mire lemondóan néztem fel Chanyeolra.

- Úgy volt, hogy nem bőgsz...

- Úgy volt, hogy mesét mondasz... - morogta miközben próbálta visszatartani sírását.

- Bolond... Angyal ezek után összeszedte magát, és bár nem voltak túl jók a körülményeik, a barátjával mindent megtettek, hogy jobb életük legyen. Ma egy ultra-hiper-szuper-mega menő házba lakik, és találkozott újra a gyerekkori barátjával akib... - megakadtam mert megrémültem, hogy majdnem mi csúszott ki a számon.

- Aki? - nézett rám Chanyeol. Úr Isten! Én tényleg majdnem azt mondtam?

- Aki egy bőgőmasina... - nyögtem sokkosan gondolataimtól. Nem hiszem el, hogy ilyen akaratlanul majdnem kicsúszott a számon...

Jongin

Soo vidáman lépdelt az utcán én pedig nem értettem, mire fel ilyen boldog. Hova akart menni? Mit akart csinálni?

- Ho...

- Nem mondom meg – szakított félbe vidám.

- De...

- Majd meglátod.

Sértetten baktattam utána, és morcosan szálltam fel az egyik buszra. Lehúztam a bérletem, és lehuppantam mellé. Nem szólt hozzám, nosztalgikus mosollyal figyelte a környéket. Egyre ismerősebb helyre tévedtünk.

- Gyere, leszállunk.

Hozzájuk mentünk.

- Nem lesz gond? - kérdeztem mikor megálltunk a kapu előtt.

- Miért lenne? - mosolygott rám töretlenül, majd belépett a kapun.

- Hát...

- Figyelj Jongin. Elmondtam a szüleimnek és vagy elfogadják vagy nem. Innentől nem érdekel.

- De...

- Ne aggódj már! - nyomott egy puszit számra, hogy befogjam végre. Terve bevált, mert csak vigyorogni tudtam.

Előkotorta kulcsát, és úgy lépett be a házba, mint, aki ezer éve járt itt utoljára. Ami ha belegondolok megeshetett. Hisz Chanyeollal a lakásba laktak. Nem értettem miért nem költözött vissza, bár gondolom mindegy volt, hogy hol lakott.

- Kyungsoo? - lepődött meg egy idős nő, mikor megjelent valahonnan. - Jongin? - pislogott rám, majd boldog mosoly költözött szájára.

- Jó napot – köszöntem bizonytalanul. Nem emlékeztem rá. Ellenben Soo rögtön felé lépett és szorosan megölelte.

- Jó újra látni téged.

- Úgy tudom már hónapok óta itt vagy, de csak most jössz te neveletlen kölök.

- Csak el akartam hozni magammal valakit – mosolygott bocsánatkérőn. - Sokszor segített nekünk találkozni – magyarázta nekem, mire zavarba jöttem.

- Jó együtt látni titeket.

Még mindig nem értettem teljesen miről volt szó, de Soo boldognak tűnt, ahogy beszélgetett a nővel. Amíg egymással foglalkoztak én óvatos felfedezésre indultam. Bejártam a már régről ismert nappalit, konyhát, ami őket nem zavarta. A hatalmas megpakolt könyvespolc ugyanott volt, a könyvek sorrendje nem változott. Ha nem tudtam volna, hogy hét évig nem lakott itt a család, nem hittem volna el. Minden olyan volt, mint mikor utoljára jártam itt.

- Gyere – ragadta meg a kezem Soo, és az emelet felé kezdett húzni.

Akaratlanul fontam össze ujjainkat, végig sem gondolva, hogy más is láthat, de Soot ez sem zavarta.

- Miért jöttünk ide? - kérdeztem bizonytalanul, mire ravasz fény csillant szemében.

- Volt valami, amit mindenképp ki akartam próbálni itt... - mosolygott sejtelmesen kissé perverzen, mire rögtön leesett mire gondolt.

- Te itt? De...

Elhallgattatott egy csókkal. A lépcső közepén! Még inkább zavarba jöttem, és próbáltam elhúzódni, de nem engedett.

- Mit csinálsz? - motyogtam szájába.

- Évek óta erre vártam, ne rontsd el a mókát – próbált újra megcsókolni.

- De Soo! Bárki...

- Ne csináld már! Te elcsábítottál részegen, nekem is kijár a szórakozásból!

- Hogy mi? - nyekkentem, és véletlen hátralépve, majdnem lezúgtam a lépcsőről. Még időben elkapott és kinevetett. - hihetetlen vagy! - szörnyűlködtem.

- Csak hagyd magad... - hajolt vissza hozzám, én pedig megadón hunytam le szemeim. Ki a fene tudott volna neki ellenállni?

Hiába járt itt régen, még én is tökéletesen emlékeztem a szobájába vezető út mibenlétére, így csók közben indultam el vele, ami neki nagyon bejött. Belekuncogott játékunkba, és már a lépcső tetején próbált kibújtatni ruhámból.

- Legalább azt várd meg míg a szobádba érünk.

- Minek? - nevetett és tovább incselkedett megadó gombjaimmal.

Nekem dörgölőzött mire akaratlanul is felnyögtem, ami még inkább lázba hozta.

- Szemét módon játszol.

- Csak magamhoz ragadom a kezdeményezést. Olyan vagy, mint régen – nevetett rajtam. - ha te kezded megállíthatatlan, de amúgy ártatlan.

- Micsoda?

- Látnád a fejed. Vörösebb, mint egy érett paradicsom!

Meg akartam kérdezni, hogy ezen mi a meglepő, de neki elege lett a beszédből, így megint befogta a számat, miközben már övem kicsatolásával foglalatoskodott.

Nehezen kapkodva a levegőt, figyeltem diadalittas arcát. Elégedetten szuszogott mellkasomra dőlve, nekem pedig minden ellenérzésem elszállt.

- Szóval ez volt a terved...

- Évek óta erre vártam. Itthon, titkok nélkül, veled – puszilta meg mellkasom. - Azóta is féltékeny vagyok, hogy nem velem feküdtél le elsőnek. Valószínűleg ezt sosem bocsátom meg senkinek – ismerte el, mire megint zavarba jöttem.

Ha én kettős személyiség voltam a szex terén, róla nem tudtam mit lehetne mondani. Olyan ártatlannak tűnt a nagy szemeivel, meg a szív alakú szájával... az egész kisugárzása veszélytelennek tűnt, de ha akart valamit előbújt belőle az ördög és csellel szerezte meg azt. Régen is ilyen volt. Ellopta az első csókom, mikor még bizonytalan voltam, magába bolondított mert szeretett.

- El kell ismerni meg tudod nyerni magadnak az embereket...

- Mire célzol?

- Az első csókom például? - felnevetett.

- Annyira édes voltál, ahogy ott álltál és meredtél rám, hogy muszáj voltam megtenni.

- Egy szünet végén mikor ki tudja ki láthatott volna meg minket.

- De nem láttak.

Az első csókomat alsó-középiskola második osztályában lopta el tőlem. Már régóta jóban voltunk, ő volt az első barátom az iskolában, hiába járt felettem. Egy dolgozat miatt paráztam, amit a következő órában irtunk. Soo végig próbált lenyugtatni és lelkesíteni, hogy nem lesz semmi gond, de én nagyon féltem tőle. Akkor tájban kaptunk egy új tanárt, akivel ez volt az első számonkérésünk. Nem szerettem a nyelveket, az angol nem volt az erősségem, a tanár pedig szigorú volt. Emlékszem akkor még nagyon odavoltam a tanulásért, így tőle kértem segítséget. Az előtte levő napokban órák hosszat nyúzott a tananyaggal, ami sehogy sem akart megmaradni a fejembe. Ezért is mentem siránkozni neki még az óra előtt is. Már a jelző csengő volt, ami elhallatszott arra a beugró kis részre is, ahol voltunk az egyik mellékfolyosó végén, mikor magához rántott és lecsókolt. Annyira ledöbbentem, hogy fogalmam sem volt mit kellett volna reagálnom. Bezzeg ő... pár másodperc múlva elhúzódott rám mosolygott, és közölte, hogy egy csókot viszonozni kell, majd visszahajolt számra. Én pedig döbbenetemben – akkor még csak nem is sejtettem, hogy amit iránta éreztem nem csak barátság volt – követtem halk utasítását és viszonoztam. Mire észbe kaptam, hogy mi is van, becsengetett és jó tíz perc késéssel értem be órára, csókunktól duzzadt ajkakkal. Ötös dolgozatot írtam, annak ellenére, hogy sose tudtam meg, mik voltak a kérdések, illetve, hogyan válaszoltam meg azokat. Egész órán azon kattogott az agyam, hogy úr isten! Ez volt az első csókom! Az a dolog, ami állítólag mindenkinek sokat jelent, és én... én a legjobb barátommal tettem meg.

- Imádtam a szerencsétlenkedésedet – jegyezte meg, mire tettetett sértettséggel néztem le rá.

- Te egy ádáz sátán vagy! Megrontottál egy tizenhárom éves srácot.

- Megszereztem magamnak azt, akiről tudtam, hogy szeretem! Ha rajtad múlt volna a dolog a mai napig szüzek lennénk...

- Honnan kellett volna tudnom, hogy szeretlek, ha? Tizenhárom voltam! Ráadásul, azt hittem, hogy az első szerelem egy édes kis lány képébe jön, aki elbűvöl.

- Nem vettem volna fel szoknyát, és a hajamat se növesztettem volna meg a kedvedért, ha erre célzol.

- Csak nem gondoltam, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba!

- Mert szerinted miért ölelgettél, és bújtál hozzám?

- Mert szerettelek?

- Na látod!

- De nem gondoltam, hogy olyan szeretettel, hanem, hogy amolyannal.

Erre megint kinevetett, és nem sok kellett hozzá, hogy én is vele mosolyogjak az emléken. Soo a csók után nem viselkedett velem másképp, egész egyszerűen csak... gyakrabban érintett meg, ölelt át, mosolygott rám valami fénnyel a szemébe.

A második csókot már én kezdeményeztem, ami meglepte őt, de lelkesen tanítgatott tovább. Aztán mielőtt észbe kaphattam volna, már vele álmodtam, és mikor a szerelem szó került szóba az ő képe jelent meg lelki szemeim előtt.

Egy részem a mai napig sajnálta, azt amit ő is. Hogy nem vele feküdtem le elsőnek, de akkoriban még korainak tartottam volna. Őszintén eszembe se jutott azokba az időkbe a szex, vagy bármi hasonló. Már a csóktól is furcsán éreztem magam, akkor meg pláne mikor elsőnek szívta ki a nyakam, és sátáni mosollyal figyelte elképedt arcomat, mikor ráébredtem tettére.

Utána szórakozás szintjén mindig volt a nyakunkon legalább egy apró kis nyom, ami feldobta napjainkat. Elég volt reggel félálomba a tükörbe néznem és észrevennem, hogy egy mosoly szökjön arcomra.

Lenéztem a lassan álomba merülő Soora, és úgy éreztem ideje feleleveníteni a régi dolgokat. Vidáman fordítottam magam alá, ami őt meglepte, de rögtön nyöszörögni kezdett mikor csókokkal borítottam be selymes nyakát. Próbáltam elvenni az eszét, hogy később ne essen le neki, mi is történt itt pontosan. Tervem bejönni látszott, amire valószínűleg rátett fáradtsága, így alig pár perc kényeztetés után óvatosan haraptam meg enyhén bőrét. Felsóhajtott az érzésre és magához szorított. Innentől kezdve semmi nem akadályozott, neki pedig eszébe se jutott mit művelhettem vele. Jó húsz perc után tértem át szájára, és szinte álomba csókoltam.

Mikor már mellettem szuszogott elégedetten pislogtam nyakára. Tucatnyi kisebb-nagyobb szívásnyom látszott sápadt bőrén, ami így nyáron eléggé kínos viselet lehetett.

Alig vártam, hogy felkeljen és feltűnjön neki.

Nem aludt sokáig, egy fél óra múlva magához tért, és mosolyogva nyomott csókot számra. Akaratlan vigyor kéredzkedett ajkaimra, amikor feltápászkodott és a fürdő felé indult. Direkt arrébb csúsztam az ágyon, hogy profilból láthassam majd ahogy tükörbe néz.

Elsőre nem esett le neki. Megmosta az arcát és már nyúlt a törölközőért, amikor megdermedt. Nyakához kapott végigtapogatta, megdörzsölte, de nyomaim nem akartak halványulni. Halálra vált tekintettel méregette magát.

- Baszd meg, Jongin!

Kész. Felröhögtem.