A múlt képei, a jelen rémei? - 19. fejezet

Baekhyun

Óvatos motozásra ébredtem, és mikor kinyitottam szemem, egyedül találtam magam az ágyban. Chanyeol épp akkor csukta be maga után az ajtót, nem vette észre ébredésemet. Hálás voltam érte. Ki kellett találnom valamit. Meg kellett magyaráznom azt, ami történt.

Lustán felültem mire kellemetlen fájdalom hasított végig rajtam, mégis valahogy jól éreztem magam. Hiába várt rám egy bizonyosan nehéz beszélgetés, olyan nyugodt voltam és kipihent, mint már régen.

Hajamba túrtam, és felmértem a szobát. A ruháim még mindig szerteszét hevertek Chanyeol cuccaival egyetemben, a telefonom a földön feküdt és világított szaggatottan jelezve, hogy történt valami. Nem érdekelt. A csörgésre felkeltem volna, Jongin pedig utált sms-t írni – igazából mit nem utált az a gyerek? - így vele se lehetett gond.

Fel kellett volna kelnem, de én még lustálkodtam majd negyed órát. Aztán csak győzött az ébredezés, és magamra kapdostam tegnapi gönceimet. Amik nem is az enyémek voltak. Semmi sem volt a sajátom a rajtam lévő ruhák közül, minden elállt testemen de nem zavart különösebben a dolog. Pedig máskor nagyon figyeltem öltözködésemre. Szerettem ha megbámultak az utcán, és összesúgtam miattam.

Szememet dörzsölgetve léptem ki a szobából, hogy aztán meg is dermedjek. Chanyeol a konyhapultnál ült, és nekem teljesen kiment a fejemből, pedig basszus nála voltam!

- Szia – nézett fel és mosoly nélkül üdvözölt.

- Szia – motyogtam, majd lassan felé vettem az irányt.

Letelepedtem a vele szembe levő székre, és bizonytalanul gondolkodtam. Mit kellene mondanom? Egyszeri alkalom volt? Azzal tönkretennék mindent amit idáig sikerült visszaépítenünk. Igaz kis barátságvárunk nem volt sok, de több volt mint az elmúlt években bármikor. Ellenben azt se mondhattam neki, hogy akkor vágjunk bele, elégre mibe? Nem voltam szerelmes belé, nem tudtam ő miért engedte át magát nekem, vagy hogy mit gondolt. Teljes sötétség jellemezte kapcsolatunkat. Meg kellett volna találnom a villanykapcsolót, mert úgy éreztem egy egészen kis segítséggel minden tök világos és egyértelmű lenne. Okosnak gondoltam magam, de ebben az ügyben reménytelen voltam.

- Gondolom... - szólalt meg pár perc csend után, mire rákaptam a tekintetem. - Most jön az a rész, hogy te közlöd ez semmi volt és elmész.

- Annak kell jönnie? - Meredtem magam elé, és észre se vettem, hangosan is kicsúszott a kérdés.

- Mi más jöhetne?

- Ne...nem tudom – hajtottam le a fejem.

- Én egyszer felajánlottam a segítségem, amit te elfogadtál. Ennyi.

Nem értettem őt. Nem ilyennek ismertem. Mintha csak túl akart volna lenni rajta, és szándékosan lökdöste volna a szavakat a számba. Neki ennyi volt? Szabadulni akart tőlem? Lehetséges lenne, hogy nekem többet jelentett ez az egész, mint neki?

- Akkor ennyi – bólintottam rá ajánlatára. - Akkor én... - lecsúsztam a székről. - jobb ha megyek. Viszlát Chanyeol.

Minden további nélkül indultam az ajtóhoz, magamban rágódva a dolgokon. Annyira lehetetlennek tűnt a helyzet, annyira...furának. Bár nem akartam bonyodalmakat és magyarázatot ez így nem volt rendben. Már a kilincsen volt a kezem, mikor mehallottam lépteit. Hátrakaptam fejem, de már csakannyit fogtam fel, hogy erős kezeivel maga felé fordít, és a következő pillanatban az oldalamba nyilal a fájdalom, ahogy a hátam az ajtónak, említett testrészem pedig a kilincsnek lökődik.

Karjaiba kellett kapaszkodnom, hogy a hév ne vegyen le lábaimról. Hevesen tapadt ajkaimra, én pedig alig pár másodperc hezitálás után megadtam magam. Csimpaszkodtam alkarjába, kizártam a kilincs kellemetlen érzését, és csak a csókra koncentráltam.

Ködös tekintettel meredt rám, mikor elvált tőlem, én pedig próbáltam nem úgy lihegni, mint aki most futott le egy maratont. Pár másodpercig bámult még rám, majd eltávolodott.

- Az ajánlat maradt – jegyezte meg érzéketlenül, és visszasétált a konyhába.

Fogalmam sincs hogyan sikerült elhagynom a lakást.

Otthon Jongin rángatott ki elmélyült filozofikus gondolataimból, amik csak Chanyeol körül forogtak. Hiába próbáltam letisztázni a dolgokat semmi értelmesre nem jutottam. Mi volt ez? Hogyan jött ez össze? Mi a fenére gondolt az a nagyfülű barom, hogy csak úgy lekapott és otthagyott? Semmi de semmi nem volt világos... sőt egyre sötétebbnek tűnt minden. Tényleg ilyen ostoba lettem volna, hogy nem esett le semmi vagy, valami furcsa volt a helyzetbe?

Persze, hogy furcsa volt! Lefeküdtem azzal az emberrel, aki kiskoromba a legjobb barátom volt, és akit utána több mint tíz évig utáltam. Mi ez ha nem furcsa!?

Belső elcseszett monológom nem hatott ki külvilágomra, és hamarosan Jongin elcsalta gondolataimat, aminek kifejezettem örültem. Szerettem vele még ha csak nagy vonalakban is de átbeszélni a történteket, így bár nem fejtettem ki mélyen egy gondolatom se, de mindent elmondtam neki. Apámat, Chanyeolt, ő pedig Kyungsoot.

Csodáltam, hogy így a talpára állt és végre tudott lépni valamit, bár kételkedtem abban, hogy az ultimátuma jót tett neki. Magasról szartam a Mókusképű érzéseire, szenvedjen csak, Jongin is szenvedett, de legjobb barátomnak ennél többet már nem akartam hagyni.

Kész kínszenvedés volt este munkába indulni, komolyan kezdtem elgondolkodni, hogy mi a fene történt velem. Alig pár hónapja minden gond nélkül adtam el magam, még egy nap alatt többször is, ám most... most elhúzódtam a csók elől. Fintor szökött számra, mikor hozzám értek. Nem akartam, hogy bárki megérintsem... ez így nem volt igaz, ami még jobban dühített és megrémített.

Chanyeol járt a fejemben. Hiába nem akartam rá gondolni, mindenről eszembe jutott.

Egy harmincas pasi kaparintott meg magának, és mikor nyakamra hajolt Chanyeol csókja jutott eszembe. Teljesen más volt, az ő érintése jól esett testemnek, nem úgy a mostani, amitől legszívesebben elhúzódtam volna.

Szombatig bírtam ebben az állapotban, aztán úgy éreztem, hogy ha nem teszem meg azt, amiért már az első pillanattól kezdve könyörgött testem lelkem, akkor bizony isten meghülyülök.

Borzalmas volt a munka, rendesen fájt, hogy ott kellett lennem. Jonginnal se volt más a helyzet így döntésre jutottam. Fel akartam mondani még aznap este, de meg kellett ezt beszélnem legjobb barátommal, ám nem tudtam kivárni, hogy hazaérjünk és átvitassuk a témát, arra jutottam majd holnap... nekem most máshova kellett eljutnom.

Jongin látta, hogy be vagyok sózva, és tuti leszűrte magában mi bajom, mert csak vigyorgott mellettem mindentudón. Bárcsak tudtam volna ő mitől volt ilyen megvilágosult velem kapcsolatban, míg nekem fogalmam sem volt saját magamról.

Lefürödtem, lemostam magamról a hülye munkahelyi kölnimet. Világos farmert, kényelmes pólót kerestem, és befújtam magam azzal az illattal, amiért Jongin odavolt, és amiből végre sikerült utánrendelést szereznem. Hajamat igazgattam, mikor belépett a fürdőbe és vigyorogva meredt továbbra is rám. Nem tudta letörölni magáról.

- Mi van? - szemeztem vele a tükörből.

- Semmi Hyung – persze, hogy nem tudta eltüntetni undok fogait.

- Jongin...

- Csak boldog vagyok. Tényleg!

- Én... - elakadtam mert nem bírtam kinyögni végcélom. - szóv...

- Megyek aludni Hyung – vágott szavamba, amiért piszok hálás voltam.

- Jó éjt.

- Inkább nappalt nem? - vigyorgott tovább aztán összeborzolta profin belőtt hajam, amivel perceket szenvedtem.

- Borzalmas vagy... - nyavalyogtam, majd újra nekiálltam igazgatni tincseimet.

Idegesen meredtem a nemrég megismert ajtóra. Emeltem a kezem, de csak nem sikerült odáig juttatnom, hogy kopogjon párat, és még csak a csengőig se jutottam. Harapdáltam a számat és méregettem azt a kibaszott gombot. Ez annyira... szívás és nyugtalanító...

Jongin

Baekhyun végül visszajött velem dolgozni, de rajta is érződött a nem akarás, és még csak nyögés se lett a vége. Bár ezt szerencsésnek mondható. Nem akartam, hogy megint úgy vezessen le akármit, hogy összefekszik valami részeges alakkal. Most már volt neki Chanyeol! Annyira más volt utána...

Szombat délelőtt hiába is próbáltam aludni nem ment. Dög meleg volt, aminek nem kellett volna meglepőnek lennie, hiszen nyár volt. Hiába kerestem a légkondi távirányítóját sehogy se találtam rá. Hát fogtam magam és elmentem zuhanyozni.

Kínait akartam enni, de nem tudtam hogyan kell csinálni, ráadásul biztos voltam benne, hogy nem volt itthon semmi hozzávaló. A telefonos rendelés gondolatától kirázott a hideg. Nem. Semmiképpen sem...

Felöltöztem, végre kedvem szerint belőhettem a hajam – amíg Baek a családjával foglalkozott unalmamban elpakoltam az összes cuccunkat – és végül megkerestem pénztárcámat. Persze, hogy egy won se volt benne...

Nagyot sóhajtva léptem ki az ajtón és lépkedtem a lift felé. Lefelé megállt rögtön alattunk, és beszállt két ismerős.

- Sziasztok – mosolyogtam rájuk, de csak fintorokat kaptam. Bizonytalanul pillantottam Sehunra.

- Szia – köszönt végül Luhan, a másik pedig csak intett lomhán egyet.

- Merre? - kezdeményezett beszélgetést végül Sehun.

- Valahova kajálni. Kínait akarok enni... - erre csak megint elfintorodott és egy pillanatra Luhanra kapta tekintetét. - vagy valami mást... - jegyeztem meg akaratomon kívül. - És ti? Mentek valahova?

- Haza – vágták rá egyszerre, de ezzel csak tovább romlott a hangulat. Egyáltalán nem értettem mi folyik itt.

- Szakítottunk – vágta félbe értetlenkedésem Sehun gúnytól csöpögő hangja.

- Oh... - akadtam el, és döbbenten meredtem rájuk. - Sa...sajnálom.

- Nincs mit – vagdalkozott tovább Sehun, és amint kinyílt a lift ajtaja kilépett rajta. - Elmegyek veled valahova kajálni – vette vállára táskáját és várakozón nézett rám.

- Sehunie... - szólalt mg végül Luhan.

- Gyerünk!

- Sehunie! - lépett ki ő is, és megragadta a fiatalabb kezét.

- Hagyj már békén – rántotta ki a kezét. - majd találkozunk ha kezdődik az egyetem, nem Luhan? - gúnyolódott. - Addig gondold végig édes kis életed.

- Sehunie!

- Hagyj engem békén Luhan. Vagy csak addig volt nagy a szád, amíg azt hitted nincs tétje?

Kapkodtam a fejem mindenfele. Sehun nem volt ilyen. Amikor beszélt velem elkeseredett volt, és azt hittem bármit megtett volna a békülésért.

Luhan nem tudott reagálni csak fájdalmasan nézett a másikra, aki viszont nem foglalkozott vele.

- Ha bármim itt maradt volna, nyugodtan dobd ki, biztos nem lesz már rá szükségem. Megyünk Jongin? A közelben van egy jó Thai kajás.

- Öhm... - pislogtam Luhanra, aki lefagyva bámult a másik felé. - Szia – intettem és Sehun után rohantam.

Két háztömböt sétáltunk szó nélkül, mikor belépett egy apró étterembe. Kérdés nélkül huppant le az egyik szabad helyre, majd azzal a mozdulattal lefejelte az asztalt.

- Olyan hülye vagyok – ütögette kobakját a fához.

- Mi történt? - hajoltam hozzá közelebb és óvatosan megsimogattam fejét. Felnézett és könnyek csillogtak a szemében.

- Egy ostoba indok miatt fogott és kidobott. Olyan hülyeségeket hordott össze, hogy még most sem értem. De a faszom kivan vele, hogy folyton hülye gyereknek tart. Már az elején se vett komolyan. Mindig én voltam a rossz meg a kioktatható meg a minden. Pokolian szerelmes vagyok belé, de ha nem kellek neki akkor így járt – morogta a végét dühösen. - Felőlem mehet Kínába vagy Amerikába én nem fogok utána nyöszörögni. Azt mondtam nem kell találkoznia a szüleimmel, mondtam, hogy hagyok neki időt arra, hogy elfogadja a dolgokat, vagy dűlőre jusson, de nem! Ő végig csak azt hajtogatta, hogy milyen felelőtlen vagyok, hogy elmondtam anyáéknak, hogy meleg vagyok! Miért baj az ha tudják? Én legalább nem hazudok a világnak, mint ő.

Sehun nagyon mérges volt, de láttam a fájdalmat a szemébe. Talán dacból dobta végül ki ő Luhant, hogy igaza lehessen, de kételkedtem abban, hogy a srác ilyen egyszerű lett volna. Sokkal inkább a megbántottság és megalázottság uralkodott rajta. Úgy tűnt fájt neki a másik minden szava és megmozdulása, én pedig igazán sajnáltam szegény srácot.

Annyira cukik voltak együtt, és olyan vidámak és különlegesek, hogy sose hittem volna, hogy ilyen hamar szakítanak ráadásul ilyen viharosan.

Azt mondta nem akar kibékülni Luhannal, mert az alapvető gondolkodáson és megítélésen nem lehet változtatni. Márpedig ő nem akarta letagadni a párját, legyen az akár fiú, akár lány. Szerintem csak dühös volt és bizonytalan ezért ragaszkodott annyira elhatározásához. Bár nem voltam biztos benne. Olyan jeges viszontlátást még valamikori pártól nem láttam, mint amit ők lerendeztek, hála neki.

- És most mi lesz veled?

- Hazaköltözök – vont vállat. - gondolkodtam albérleten, de ahhoz dolgoznom kellene, iskola mellett pedig ez nem olyan könnyen kivitelezhető. Amúgy is szeretek otthon lenni, és anya is örül, hogy hazamegyek. Bár sajnálja, hogy szakítottunk.

Csak bólogattam és dolgoztam fel az információkat.

- Tudod amekkora gyökérnek tűntél az elején most annyira vagy szimpatikus.

- Ez kedves – gúnyolódtam, de nem bírtam megállni a nevetést.

- Komolyan – vigyorodott el ő is. - A társaságban mindenki Luhannal van jóban inkább, így kerültem be én is. Megismerte Minseok hyungot, aztán rajta keresztül a többieket. Én pedig valami sokadik keréknek számítottam.

- Nekem nem úgy tűnt. Ha egy olyan társaság valakit nem akar befogadni, akkor azt elüldözi, de téged nem hagytak ki semmiből.

- Talán igazad van. De mégsem olyan jó velük a kapcsolatom. Nehezen barátkozom össze másokkal.

- Nem meglepő. Alapjáraton bunkó vagy!

- Csak nem töröm magam a szeretetért – vágott vissza mire megint nevettem.

Csevegésünket a pincér szakította félbe, mire gyorsan átfutottam az étlapot és rendeltem valamit. Alig tíz perc múlva már ott hevert előttünk a gőzölgő ételcsoda. Nyami.

- Tudod... - szürcsöltem a levest. - nekem nincs sok barátom. Jobban mondva csak Baek van – javítottam ki magam, mire meglepetten nézett rám. - úgy hozta az élet, hogy így alakult – vontam vállat kérdő tekintetére. Azért mindent nem fogok neki benyögni. - de szívesen lógok veled ha van kedved hozzá.

- Szánalom barátkozás? - vonta fel szemöldökét kissé sértetten.

- Nem – ráztam a fejem. - Miért szánnálak?

- Mert most szakítottam...?

- És? Komolyan mondom, Sehun! Nem fogok veled rögtön mindent mélyrehatón átbeszélni, de bírlak, és szerintem jól kijönnénk.

- Remélem tudod, hogy ez egyre szánalom szagúbb...

- Akkor szánj meg engem.

- Micsoda?

- Legyél te szánalomból az én barátom. Gondolj bele mekkora nyomi vagyok. Nincs velem egykorú haverom, nincsenek ismerőseim, kitagadott a családom – soroltam az érveket.

- Oké – vágott közbe. - Nem kell már most eldarálnod az élettörténeted. Kedd délután van kedved kosarazni egyet?

- Naná! - vigyorogtam rá elégedetten.

Úgy éreztem ez mind a kettőnknek jót tett most.