A múlt képei, a jelen rémei? - 16. fejezet

 Baekhyun

- Felhívjam a szerelőt, vagy szeretnétek még pár napig nálunk vendégeskedni? - kérdezte Chanyeol pár perc múlva. Jonginnal épp a spongyabob egy idétlen részén nevettünk miközben mandarint ettünk.

- Én szívesen maradnék még pár napot, de Soonak elég kicsik a ruhái...
- jegyezte meg Jongin pofátlanul, mire az említett fülig vörösödött és kiköpte a vizet, amit le akart nyelni.

Chanyeol döbbenten bámult rá, én pedig majd megpukkadtam a nevetéstől.

- Talán ha helyet cserélünk lehet róla szó... - jegyeztem meg. Jongin nem vette fel a dolgot, de a másik kettő ledermedve pillantott rám. - Az ő ruhái inkább a méretem, mint a tieid – magyaráztam Chanyeolnak. Nem lett tőle jobb kedve.

- Hívom a szerelőt – morogta és kifordult a nappaliból. Amint eltűnt Kyungsoot figyelmen kívül hagyva felnevettünk. Szerencsétlen párának visszaszólni sem volt ereje.

Jongin önfeledt jókedve tanúsította, hogy valamivel alaposan feladta a leckét a Mókusképűnek, és ez egy cseppet sem zavarta. Kíváncsi voltam, mivel tudott így felé kerekedni, de mégiscsak vendégségben voltunk így tovább majszoltuk a mandarint nevetgélve az ostoba sorozaton.

A szerelő morogva nyitotta ki nekünk az ajtót, és kellemes felárat számolt a vasárnapi kiszállásért, de leszartuk. Ott álltunk felette négyen és vártuk, hogy végre bejuthassunk a lakásba. Mikor ez megtörtént Jonginnal sikeresen bevetettük magunkat egy új kanapára, hogy folytathassuk a mozimaratont, de a másik kettő nem így gondolta. Komolyan léptek be az ajtón és felénk magasodtak.

- Mi az? - pislogott Jongin összezavarodva, kisfiús ábrázattal. Neki fel sem tűnt ilyenkor milyen kis cuki.

- Tv kikapcsol, és irány az ágy – jelentette ki Kyungsoo, mire Jongin ledermedt majd elvörösödött, végül akaratlan vigyor kéredzkedett arcára. - Ya! Nem úgy! - pápá vigyor, jöhettek a bánatos kiskutyaszemek.

Az édes kis páros nekiállt veszekedni, ami nagyjából abból állt, hogy Kyungsoo mondott valamit, Jongin pedig mimikájával az őrületbe kergette.

Figyeltem őket pár másodpercig, aztán Chanyeol felé fordultam.

- Ez a parancsolgatós cucc nekem is szólt?

- Gondolom. Te se vagy jobb állapotban, mint a másik – mért végig.

- Mi ez a tekintet?

- Pocsékul festesz...

- Füles! - pattantam fel, hogy nekimenjek, de túl magas volt, hogy fejbe csaphassam. - Megyek is addig se kell látnom téged – választottam a menekülést egy nyelvnyújtás közepette.

- Gyerekes vagy, Baekhyun... - szólt utánam, mire vigyorogva hátrafordultam.

- Apuci nem mond akkor esti mesét? Csak, hogy jól aludjak – gúnyolódtam, de nem számítottam rá, hogy tényleg elindul felém, és a szobám felé. Magára hagytuk a még mindig veszekedő párost, bár úgy éreztem alig várták, hogy eltűnjünk a színről, hogy egymásnak eshessenek. - Szóval mit mesélsz? - turkáltam szekrényemben valami itthoni ruha után. Hiába aludtam éjszaka valamennyit, tényleg fáradt voltam.

- Komolyan mondjak neked mesét? - nézett rám meglepetten.

- Hát, ha már itt vagy legalább legyen valami hasznod – vigyorogtam, és kikaptam egy fehér rövidnadrágot, meg egy sötétkék pólót. - Átöltözök addig találd ki – adtam ki az utasítást, de megtorpantam. - Azt hiszem nem lenne okos ötlet kimenni a nappaliba...

- Talán igazad van – hagyta rám.

- Akkor kezdheted a mesét – léptem vissza az ajtótól, és kibújtam ingemből. A tükörből elkaptam Chanyeol ledermedt pillantását.

Nem éreztem magam zavarba, hisz annyian láttak már, hogy semmi újdonsággal nem tudtak szolgálni. Legalábbis azt hittem, addig, amíg fel nem gyorsult szívverésem. Véletlen pillantottunk egymásra, mire zavartam fordította el kissé vörös fejét.

Megköszörülte a torkát, és hátradőlt az ágyamon.

- Egyszer volt hol nem volt, talán igaz sem volt, az óp...

- Ugorjunk a lényeghez ha lehet – szakítottam félbe, és mikor befejeztem az öltözködést mellé huppantam.

- Szóval volt egyszer egy kissrác, akit hm... Yeolnak hívtak. Yeolnak volt egy nagyon jó barátja Hyun, akivel rengeteget játszott. Nagyon szeretett vele lenni, ám egyszer olyan dolgok mondott, ami miatt a szülei úgy gondoltál, el kell menniük onnan, ahol eddig laktak.

- Mit mondtál? - fordultam felé teljes testemmel. Lában felhúztam, kezeim mellkason előtt pihentek. Fejét felém fordította, és fájdalmas mosolyt villantott.

- Az egy másik történet. Talán egyszer majd elmondom... szóval kicsi Yeol elköltözött, és szó nélkül kellett elválnia legjobb barátjától. Nagyon hiányzott neki a fiú, de nem tudott mit csinálni, hisz túl fiatal volt. Végül később kiharcolta, hogy levelet írhasson a barátjának, ám a több tucat levélből egyre sem érkezett válasz.

- Mikor? - döbbentem le. Írt volna?

- Tizenkét éves korom környékén.

- Sosem kaptam tőled egy levelet sem.

- Igazából lehet sosem adták fel a szüleim... nem tudom.

- Folytasd – kértem halkan komolyan figyelve őt.

- Majd máskor – ült fel hirtelen. - Fel kellene mondanod. Tönkretesz titeket az, amit most csináltok.

- Tudom de...

- Biztos találsz másik munkát.

- Chanyeol, nekem nincs iskolám. Nem járok egyetemre, nem tanultam szakmát. A középiskola vége óta ezt csinálom.

- Mióta? - döbbent le és sokkosan fordult hozzám.

- Több, mint két éve.

- De hát...neked az iskolát tizenkilenc évesen kellett volna...-pislogott rám összezavarodva.

- Csúsztam két évet – vontam vállat. - Huszonegy múltam mire végeztem. Jongin osztálytársa voltam – hajtottam le a fejem szégyenemben.

- Akkor menj el, most tanulni! - nem kezdett faggatni amiért rohadt hálás voltam, pedig biztosan tudtam majd megöli a kíváncsiság.

- Én... nem akarok megint csóró lenni – suttogtam halkan, a takarót bámulva. - soha többi nem akarok úgy élni.

Elnyúltam az ágyon, mikor egyedül maradtam ,és magamra húztam a paplant, de tudtam úgy sem fogok tudni elaludni. Chanyeol az utolsó megjegyzésemhez nem fűzött semmit. Jó pihenést kívánt és kiment. Ennyi.

A munkán kezdtem gondolkodni, és azon, hogy mit kellene most csinálnom. Sokat kerestünk. Többet, mint régen, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Nem akartam csinálni. Nem is igazán sikerült visszarázódnom annyi kihagyás után. A számlámon sok pénz volt, Jonginnal végül voltunk ügyvédnél és a fél lakást az ő nevére írattuk, amit ki is fizetett, hiába nem akartam. Valamilyen szinten mégis örültem neki. Nem a pénz miatt, hanem mert egyenlő felek voltunk, és nem érezte kevésbé az otthonának a lakást, mint én.

Jonginon is gondolkodtam. Úgy tűnt ki fog békülni a Mókusképűvel, ha még esetleg nem történt volna meg. Egy részen örült, mert ritka boldog volt, még ilyen köztes állapotban is, a másik részem viszont mocskosul féltékeny volt rá. Féltem, hogy kevésbé fog kötődni hozzám, hogy már nem leszek fontos neki. Elvégre a szerelem mindig fontosabb mindennél nem?

Rossz kedvvel fordultam a fal felé. Nem akartam egyedül maradni és Jongint is elveszíteni. Azt már nem tudtam volna elviselni.

Telefonom csörgésére ébredtem. Ismeretlen szám hívott, amit fel sem akartam venni, de végül csak rávettem magam. Rövid hívás volt, alig másfél perces, de rögtön felpattantam, hogy mehessek. Ugrálva kaptam magamra néhány göncöt, kirobbantam a szobámból papírjaimmal a kezembe. Felkaptam a kocsikulcsot, és nem foglalkoztam Jongin kiáltásával.

Nem hittem volna, hogy valaha az életem lehet szarabb annál, mint amilyen már volt, de hála apámnak ma úgy tűnt sikerülhet.

Jongin

Nevetgéltem Kyungsooval vagy rajta, nehéz volt eldönteni, de nem is érdekelt. Hiába próbált ágyba parancsolni én nem akartam, és rövid távon próbáltam ismét elcsábítani. Ha már elhatároztam magam úgy voltam vele mindent vagy semmit.

Nem is akart ellenállni, mikor magam mellé húztam, szorosan mellém simulva ült le a kanapéra.

- Pihenned kellene – jegyezte meg, de azért mellém fészkelte magát.

- Pihenek. Veled – vontam vállat, és átkaroltam őt. Ennek sem állt ellen.

Ám idilli érzéseimet keresztülvágta a felismerés. A gyűrű. Ott volt az ujján. Mindig. Beugrott az összes közös pillanat. Az az ostoba gyűrű mindig rajta volt. Odalett friss jókedvem és visszazuhantam monoton meglátásaimba.

- Jongin? Minden rendben?

- Persze... - sóhajtottam, és inkább átkapcsoltam a tévét. Megint valami mesecsatornán kötöttem ki, és szó nélkül kezdtem bambulni a Naruto egy részét. Nem ismertem annyira, hogy értsem a történetet, de az alappal tisztában voltam. Figyelemelterelésnek jó volt.

Soo csendben bújt közelebb hozzám, átölelte derekam, fejét mellkasomra hajtotta. Eszeveszetten kezdett verni bolond szívem, amiért legszívesebben kitéptem volna. Miért van mindig elcseszve minden?

Egy csomó időt voltunk így. Néhány percre csatlakozott hozzánk Chanyeol aztán valamire hivatkozva eltűnt. Kyungsoo ütemesem monoton mozgással simogatta oldalam, amit próbáltam, komolyan próbáltam figyelmen kívül hagyni de nem ment.

Időközben vége lett a Narutonak, elkezdődött egy másik anime, aztán megint másik, majd megint. Órákat ültünk így, semmit csinálva.

Ebből pedig Baekhyun távozása szakított ki.

- Baek! - kiabáltam mikor feltépte az ajtót, de nem reagált. Cipőjét félig vette csak fel, úgy bukdácsolt ki a lakásból.

Rögtön felpattantam, Soo végigcsúszott a kanapén, de nem érdekelt. Utána rohantam, de nem tudtam elérni. Valami baj volt.

Visszafordultam a lakásba, és rögtön hívtam. Az első pár alkalommal nem vette fel, de nem engedtem elkeseredni magam. Tudtam, hogy reagálni fog.

- Visszahívlak Jongin nemsoká jó?

- Hyung... - nyögtem és éreztem könnyeket gyűlni a szemembe.

- Velem nincs semmi baj, jó? Majd elmondom.

- Hyung...

- Apám... csinált valamit. Valami rosszat. El kell intéznem.

- Hyung, vigyázz magadra...

- Persze – felelte rögtön, és éreztem hangján, hogy kicsit elmosolyodott.

- Hívj ha tudok segíteni.

Sóhajtott majd megszakadt a vonal. Ott álltam a nappali boltíve alatt és azon gondolkodtam, hogyan ölhetném meg azt a mocskot, akit még mindig képes volt apjának nevezni.

Szó nélkül kuporodtam vissza a kanapéra, nem foglalkoztam Sooval. Nem reagáltam ha kérdezett csak telefonomat szorongattam, tudva, hogy Baekhyun valamikor hívni fog.

Másfél óra kellett hozzá.

Soo végig ott ült figyelt, kérdezett de csak halvány árnyékként férkőzött tudatomba.

- Baek! - vettem fel rögtön mikor megszólalt kis készülékem.

- Megtennél nekem valamit?

- Persze! - pattantam fel.

- Kellene pénz. Sok pénz.

Mikor meghallottam az összeget összevontam a szemöldököm, de bólintottam.

- Fél óra múlva ott leszek oké, Hyung?

Csak sóhajtott és megint megszakadt a hívás.

- Jongin mi történt? - adta fel végül Soo és megragadta kezem.

- Ne most! - rántottam el magam tőle, és szobámból felkaptam néhány ruhát. összeszedtem a papírjaim egy táskába dobtam, és a telefonom megkerestem a legközelebbi bankot, ahol nagyobb összeget lehetett kivenni.

- Jongin! - jött utánam. - Baj van?

- Szerinted? - vesztettem el a türelmem. - Csak a vicc kedvéért rohant el Baekhyun úgy mint egy fenevad, de nincs gond. Minden szép és rózsaszín és ülünk a cuki kis felhőinken.

Elképedve bámult rám, de nem érdekelt.

- Veled megyek – jelentette ki.

- Nem.

- De Jongin és ha...

- Idáig is túléltem felügyelet nélkül, nem pont most kell bébicsősz. Hagyj békén!

- Jongin ez nem normális! - jött utánam a lakás minden pontjába. Vártam, hogy telefonom megjelenítse a címet, és közben felkutattam a másik kocsikulcsot. Legalább ennyi haszna volt annak a kicseszett munkának.

- Tudod mi a nem normális? - vesztettem el a türelmem. Jelen pillanatban, csak meg akartam szabadulni tőle. - Az, hogy úgy fekszel le velem, hogy még azt a kibaszott gyűrűt sem vagy képes lehúzni az ujjadról. Annyira nem tartottál egy alkalommal se, hogy legalább elrejtsd! Az a nem normális. Hagyj békén!

- Jongin én...

- Nem érdekel. Most nem – léptem ki az ajtón. Nem foglalkoztam vele, hogy bezárjam felőlem akár ki is pakolhatták volna. Soo jött utánam. Ő becsukta azt és benyomott néhány gombot a panelen.

Nyomogattam a lift gombját, hogy gyorsabban odaérjen, de csak nem használt, mégis a kényszeredett mozdulatsor megmaradt.

Kyungsoo mellém lépett, és óvatosan megfogta a kezem. Egy pár pillanatra kirántott kábulatomból, de rögtön visszasüllyedtem.

- Nem akarom, hogy velem gyere – jelentettem ki ridegen.

- Rendben... -egyezett bele nehezen. Végre megjött a lift, így rögtön be is szálltam. - Jongin! - szólt még rám Soo, mire rápillantottam. - Ez a gyűrű nekem semmit nem jelent – mondta komolyan, miközben felemelte azt a kezét.

- Ha így lenne nem hordanád – mondtam és hagytam, hogy elválasszon minket a lift csukódó ajtaja.

Csúnya dolog volt ezt mondani, de pár pillanat múlva teljesen kiment a fejemből Kyungsoo és csak Baek maradt. Pár utcányira volt egy bank, hát azt vettem célba, hogy utána kiköthessek a rendőrségen. Nem tudtam mi történt, de feltétel nélkül követtem Hyung kérését, és levettem a pénzt.

- Baek – léptem be az épületbe és rögtön felé száguldoztam. Halvány mosolyt ugyan de villantott.

- Elhoztad?

- Persze – ütögettem táskámra.

- Oké, gyere – ragadta meg kezem és az egyik tiszthez lépett. Hadarni kezdett, így csak a leglényegesebb dolgok maradtak meg. Pénz, báty, óvadék, kórház.

Nem kellett sok idő és egy Baekhyunra kísértetiesen hasonló egyén állt mellettünk, csak épp pár évvel későbbi kiadásba, és eléggé bevert képpel.

- Jongin vidd be Hyungot a kórházba, én elintézem a papírokat – adta ki az utasítást Baek én pedig már indultam is.

- Várjon uram, ez nem így működik. Meg kell várniuk, amíg...

- a Felesége kórházba van, maguk rossz embert tartóztattak le, és magának áll feljebb? - vesztette el a türelmét teljesen Baekhyun, és alaposan leordította a fickót.

Az már visszavágáson gondolkodott, láttam a fejében, a „velem magam nem beszélhet így” vagy „ez a rendőrség ellen irányuló megmozdulás” szöveget.

Rövid vitába keveredtek, aminek természetesen az lett a vége, hogy mehettünk el, míg ő elintézi a papírokat.

Kicsit zavarba éreztem magam, elvégre még sosem találkoztunk személyesen, és belekeveredtem valami családi ügybe. Ráadásul rögtön a közepébe. Mégsem kérdezősködtem, csak megtettem, amit Baek kért tőlem. Csak a kocsiban szólt hozzám bátyja.

- Mi a neved?

- Kim Jongin vagyok – mutatkoztam be, miközben indítottam.

- A pasija vagy? - meglepetten pillantottam egy másodpercre oldalra, mert nem gondoltam volna, hogy tudja Baekről az igazságot.

- Nem. A barátja vagyok.

- Milyen értelemben?

- Olyan értelemben, mint ahogy neked van fiúba legjobb barátod – gúnyolódtam kicsit, de még leálltam mielőtt durvább lettem volna. Bólintott, és alaposan végigmért. A kesztyűtartóból előkotortam neki pár papírzsepit, hogy kicsit rendbe szedhesse magát. Talált egy félliteres üveget, abból ivott pár kortyot, majd segítségével eltüntette nagyjából a nyomokat fejéről. Nem szóltam hozzá, pedig igazán kíváncsi lettem volna mégis mi a fene történt.

Annyi minden kavargott a fejembe. Ő sose kereste Baekhyunt, most mégis az első szavára ugrott, és engem is hívott, pedig személyesen sose vont be az ügyeibe. Tudtam róla mindent, hogy hogyan maradt egyedül, hogyan vesztette el családját, de se az apját e a bátyját nem láttam. Eddig.

- Kérhetek tőled valamit, Jongin?

- Micsodát? - szegeztem tekintetem mereven az útra, és gyorsabban mentem a megengedettnél.

- Vigyázz rá. Ezerszer jobban, mint ahogy én tettem.

- Ez természetes – morogtam gúnyosan, de még mindig az útra figyeltem.

- Nekem már nincs merszem elé állni – folytatta vallomását, mire kicsit enyhültem. Kicsit. Még mindig nem volt szimpatikus.

- Ez nem meglepő – jegyeztem meg neki. Folyamatosan engem figyelt.

- Mennyit tudsz rólunk?

- Amennyit Baek elmondott. Remélem mindent, mert ha azon kívül még volt valami, én csinálnálak ki titeket – halál komolyan gondoltam. Ha azon felül, amit Baekhyun egy-egy éjszakán, vagy havas téli napon elmondott volt még bármi is...

- Tudod Baekhyun engem is anyára emlékeztetett, de én nagyon szerettem... szeretem. Kiskorában mindig egy kissráccal játszott, aki gazdag volt. Én sokszor voltam féltékeny rá, de Baekhyun sose. Ő ugyanúgy viselkedett náluk, mint otthon. Egyszer áthívtak engem is a kissrác szülinapjára. Borzalmasan éreztem magam, de neki meg se kottyant. Végig nevetett és szórakozott elérte, hogy attól, hogy más még ne legyen nyomi. Mindenki megkedvelte.

Elmosolyodtam mert ez annyira Baekhyunra vallott. Ő más volt, de nem rossz értelemben, hanem különlegesen. Kellett idő, mire megszoktam a személyiségét, de amint sikerült összecsiszolódni teljesen megváltozott a világom.

- Igazából csak az a kissrác volt közel hozzá. Voltak más játszótársai is, de csak vele volt olyan, mint most veled. Bízott benne, és bármit megtett volna érte. Megváltozott mikor elköltöztek. Rosszabb lett. Többet veszekedett apával és anyával, makacsabb lett, mint valaha. Aztán anya megbetegedett és rám maradt minden, Baek pedig nem akarta elfogadni a dolgokat. Annyira utáltam, amikor nevetve tudott mesélni anyának, és kitalált mindenféle történetet és emg nem valósuló közös programot, miközben én csak a sarokban tudtam ülni, és nyelni a könnyeimet. Én nem tudtam anyára mosolyogni, nem tudtam nevetni, mert én voltam kettőnk közül, aki el tudta fogadni, hogy meg fog halni.

- Ezért zárkóztál el tőle? Mert tizenkét évesen még nem fogta fel a halál igazát? - pillantottam oldalra, és éleset fékeztem a pirosnál.

- Nem. Azért mert anya megígérte neki, hogy mindenhova elmennek majd. Csak mikor Baekhyun elaludt fordult hozzám, és kért, hogy vigyázzak rá, hogy vigyem el mindenhova ahova menni akar. Ma már tudom, hogy nem így volt de akkor úgy éreztem anya csak rá gondolt. Azt hittem én nem számítok neki. Velem mindig csak fáradt szomorú mosolyokat mutatott. Aztán anya meghalt, apánk pedig meghülyült. Megutálta Baekhyunt, én pedig belefáradtam abba, hogy vele foglalkozzak. Nekem is hiányzott anya és a családom, de mindig csak Baekhyun volt a középpontban.

Nem válaszoltam neki, csak áthajtottam a kereszteződésen, és lefordultam a megfelelő utcába. Egyrészről megértettem másrészről nem. Persze gyerek volt, és mai fejjel már tudta, hogy hibát követett el, de Baekhyunt tönkretette.

- Mérges voltam Baekhyunra mikor a baleset után rászokott a gyógyszerekre, de magamra még inkább, mert tudtam, hogy az én hibám. Ha nem úgy viselkedtem volna akkor...

- Baekhyun nem hibáztat téged. Ő csak a bátyját akarja, akit elveszített. Csak egy kis segítség kellett neki, hogy megálljon a saját lábán.

- De én nem segítettem neki.

- Nem – ismerem el.

- De nélkülem is talpra tudott állni. Már nincs szüksége rám.

- Szerintem ez hülyeség – fékeztem le a kórház parkolójánál. - engem kitagadott a családom, de ha anyám vagy apám megjelenne azzal, hogy visszafogadnak és szeretnek, megbocsátanék, akármennyit is ártottak nekem az elmúlt években. A család az család. Baekhyun az apját se adta fel, hiába akarja az a sírban látni.

Találtam egy szabad helyet, mire rögtön betolattam. Leállítottam a kocsit.

- Nem tudom mi történik most, de ha segítség kell rá is és rám is számíthatsz – mondtam komolyan.

- Apám... - sóhajtott. - bekattant.