Tökéletes is lehetett volna - Baekyeol

Fehér volt minden. Ezernyi más és más formájú apró hópehely hullott az égből, elfedve a fakó tájat, valami különleges ragyogást adva neki. Hiába volt minden kihalt és üres, a havazás szebbé tette a mindenséget, új külsőt, új esélyt adva neki. Lábai alatt halkan ropogott a porhanyós réteg, nyomai megmaradtak, de tudta hamarosan elvesznek. A hó tényleg mindent eltörölt.

*

Nevetve figyelte az óriás alakot, ahogy bohócorrban vágott ostoba grimaszokat a kisfiúnak. A fiatal kezéből infúzió lógott, bőre sápadt volt, ám gyermeki arcán rég nem látott öröm szikrázott. Nyár volt, ilyenkor, aki tehette és olyan munkája volt, hanyagolta az unalmas hétköznapokat, és a napsütésben sütkérezve pihente ki az addigi év fáradalmait.

Ám ő más volt.

Tavasszal hirdetett a kórház önkéntes alapon egy programot, melyben a fiatal kis betegek mellé kerestek lelkes segítőket, akik néha napján foglalkoztak velük. Mikor elsőnek meglátta a fiút, legszívesebben elküldte volna, mondván semmi keresnivalója itt, ez egy komoly dolog, nem pedig holmi ostoba elfoglaltság. Ám rideg viselkedése ellenére, a magas alak volt az, aki a legtöbbet bejárt és foglalkozott a betegekkel, gyakran látta az önkénteskedés után is a kórházban lébecolni, volt, hogy idős magányos emberek mellé telepedett le és beszélgetett velük hosszan.

Nagyjából két hét kellett mire elfogadta a fiatal srác ténykedését, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy hajlandó legyen megjegyezni a kölök nevét.

*

- Hé... - seperte le a padot majd lehuppant rá nem foglalkozva azzal, hogy farmerja átázhat. Annyira mellékes dolog volt, abban a pillanatban, hogy egy pillanatig sem érdekelte. - Már megint nem válaszolsz... borzasztóan idegesítő ez a szokásod, igazán kinőhetnéd.

Némán meredt előre, miközben a mellette levő havat kezdte formázgatni.

Készített egy tenyérnyi gömböt, majd még kettőt egyre kisebb kiadásban. Nem sokat ügyködött építményével, de elégedett volt a végeredménnyel. Egyelőre egy orratlan szemetlen igazán hóembertelen hóember ült mellette, de hamar zsebébe túrt és keresett pár apró kavicsot. Kettőt a felső kis gömbbe nyomott szemek gyanánt, egy szövetdarabot körbetekert rajta sálként, és még egy ágat is kibogarászott a hóréteg alól, hogy kezet adjon csúf kis barátjának.

- Remélem tetszik. Tudom, hogy oda meg vissza vagy a télért. Mindig, azt hajtogattad, hogy imádod a sapkákat. Bezzeg, a sálakat, hogy utáltad... Mert, hogy nem kapsz benne levegőt, és eltakarja a fél arcod, nincs elég oxigén... - csóválta a fejét lemondóan.

*

Park Chanyeol – ez volt a neve a magas alaknak, aki szinte a kórházba költözött és örökös optimista mosollyal járt kelt benne.

- Baekhyun-ssi... nem tudja, hol van a kisfiú a négyes szobából? Megígértem neki, hogy játszunk ma de az ágya...

- Sajnálom de Junghee tegnap éjszaka rosszul lett és...

- Meghalt?

Baekhyun csak szó nélkül bólintott, és hagyta magára a fiút, hogy betegeivel foglalkozzon, miután halkan elmormolt neki egy sajnálomot.

Ám utána figyelte a magas fiút, akinek arcán nem játszott mosoly, így mindenki elkámpicsorodott. A műszakja végén megunta a dolgot, és egy kólával indult a fiúhoz, aki épp egy babzsákfotelban üldögélt.

- Tudom, hogy ócska szöveg, de nem menthetsz meg mindenkit – jegyezte meg mikor leült mellé.

- Persze... tudom... csak...

- Kegyetlen, igaz?

- Az. Maga miért dolgozik itt, ha maga szerint is ilyen rossz ez az egész?

- Tegezz nyugodtan, csak pár év van köztünk.

- De maga...vagyis te már orvos vagy én pedig még csak középiskolás.

- Rezidens vagyok, még van két évem a főiskolán mielőtt diplomát kapnék.

- Ó... - pislogott megletten, ami mosolyt csalt az idősebb arcára. - Végül is túl fiatalnak tűntél ahhoz, hogy orvos lehess.

Baekhyun ezen csak még inkább elmosolyodott, de nem emelt szót ellene.

Aznap beszélgettek el elsőnek hosszan, akkor még csak arról, hogy milyen a kórház világa, ami összehozta őket.

*

A hideg kövön émelyítően tisztán rajzolódott ki a név, ő pedig csak fintorogva figyelte, mint az elmúlt hetekben már annyiszor. Hozzá kellett volna szoknia, el kellett volna fogadnia, de ez az egész annyira abszurd és igazságtalan volt, hogy bár esze tudta a valóságot, szíve minduntalan tagadta. Nem kellett volna ezt csinálnia, nem kellett volna minden nap idejárnia, de képtelen volt szabadulni a dologtól.

Annyi tervük volt, annyira várták a telet, a bolondozást. Hóembert ígért neki, akkorát amekkora ő maga volt, meg csatát és fürdetést, szánkózást a városon kívüli dombokon, csupa gyermeki dolgot, ami az életéből lassan kiveszett, ahogy felnőtt és komolyodott, de most visszakaphatta volna. És mégsem.

Most egyedül kellett megcsinálnia mindent, pedig semmi kedve nem volt hozzá, de kötötte az ígéret. Persze nem kellett volna betartania, hisz már senki nem kérhette rajta számon, de mégsem volt képes ellentmondani neki.

Annyi mindent kapott tőle, mégsem csalhatta el az utolsó kérését.

*

Chanyeol lépésről-lépésre került hozzá közelebb, mindig egy darabot kicsípve belőle, és mire feleszmélt már úgy ismerték egymást mint régi jó kebelbarátok. A magas gyakran somfordált oda hozzá beszélgetni, de csakis akkor ha egyiküknek sem volt dolga, Baekhyun pedig kezdte várni egy-egy napon, hogy megjelenjen és mellé üljön, hogy valami lehetetlenül ostoba témával próbáljon beszélgetésbe kezdeni.

Nem kellett sok idő, hogy barátságuk kialakuljon, és az sem sokat váratott magára, hogy a kórházon kívül találkozzanak.

Chanyeol egy energiabomba volt, ami édes robbanást hozott Baekhyun lassan lapossá váló életébe. Rég volt már karaoke terembe, pedig fiatalabb korában imádott odajárni, újra kosarazott, néha még koncertre is eljárt a fiatalabbal, aki barátainak sem félt bemutatni őt.

Igazán különleges volt a kapcsolatuk, ami kissé kínos módon vált teljesen mássá egy pillanat alatt.

Baekhyun már felnőtt volt, akkor és annyit ihatott amikor és amennyit szeretett volna, és egy szombat este, miután egyik kollégája születésnapját megünnepelték, kettesben ballagott haza Chanyeollal. A magas minden ingatag léptét aggódva figyelte, gyakran kapott utána, mielőtt elveszthette volna egyensúlyát, és bármennyire volt természetellenes ő vigyázott a kisebbre.

Mosolyogva figyelte a kusza lépteket, a néha összeakadó lábakat, és Baekhyun spicces beszédét.

- Hyung...

- Yeol? - elsőnek becézte le őt, ám ami ennél is jobban megragadta a magas figyelmét, hogy hangjában most nyoma sem volt a megszokott dajkáló, kissé lenéző élnek. Egyenrangúnak kezelte őt, ez pedig feldobta.

- Kedvellek hyung... - vallotta be halkan a másik arcát fürkészve, aki erre megtorpant. Kissé nehezen összpontosítva mérte végig a magas alakot, majd közelebb botorkált. - mi...?

Ajkai lágyan érintették a másikét, Chanyeol pedig sokkosan pislogott előre. Ilyen reakcióra álmában sem mert volna gondolni, nem, hogy a valóságban megélni.

- Azt hiszem én is téged – hallotta a botladozó vallomást, majd már csak arra figyelt fel, hogy Baekhyun nevetséges csuklásba kezdett.

*

Ujjai végigfutottak a belevésett neven, majd halvány mosolyra húzódtak ajkai.

Az első pillanatok futottak végig szemei előtt. az első találkozás,és az akkori érzelmek. Az ellenszenv és lenézés, ami később érdeklődésbe fordult át. Kellett neki egy kis idő, mire elfogadta a másik jelenlétét és érdekelni kezdte őt. Az első beszélgetés, majd a lassú barátkozás, a koncertek, a karaoke termi kis szórakozásaik, ahol folyton rekedtre énekelték magukat. Az első csók, az apró kis lépések, vele minden olyan különleges volt.

Egyfajta álomvilágba csöppent mindig mikor meglátta. Olyan volt mint valami ajándék. Tudod, hogy jó és örülni fogsz neki, mégis izgulsz, a szíved majd kiugrik a helyéről, mert nem tudhatod biztosan mit rejt a szép csomagolás. Ő is olyan volt. Bár nem tűnt nehéz személyiségnek, idő kellett mire közel engedett magához bárkit, apránként kellett megismerniük egymást, kölcsönös felfedezésekkel, és ez az egész pont ettől volt, olyan különleges, mint amilyennek végig érezte. 

Nem volt ez szerelem első látásra, még csak szimpátia sem. Az ő kapcsolatuk attól lett olyan amilyen, hogy időt hagytak neki. Elsőnek csak szemlélődtek, majd puhatolózva beszélgettek, ismerősökké majd barátokká váltak, hogy később tényleg a másikba - annak az igazi valójába - szerethessenek bele. 

*

Az első pár randi folyamatos kudarc volt. Ami az egyiküknek tetszett az a másiknak idétlen volt. Hiába voltak jóba, valahogy ez az egész felborult abban a pillanatban amikor kiderült, hogy másképpen is kedvelik egymást.

Minden lépésük bizonytalan és suta volt, ráadásul egy csomó dolog miatt titkolniuk kellett ezt az egészet. Végül Baekhyun volt az, aki rövid időn belül ráunt a tehetetlenségre, és ő vette rá magát a következő lépésre. Bár az a randi sem volt tökéletes, messze jobb volt minden programnál, mint amit addig összehoztak.

Ezután nem kellett sok idő, hogy egymásra hangolódjanak és kiépítsék a titkos kis rutinjukat. Chanyeol iskola után sokszor lébecolt Baekhyun albérletében, ha az alacsonyabb is ráért, ilyenkor pedig gyakran filmekkel ütötték el az időt.

Sosem haladtak túl gyorsan, az első csók után soká csattant el a következő, amit egyikük sem bánt. Ez az egész új volt, különleges és nem akarták elsietni, vagy tönkretenni a felesleges kapkodással.

Baekhyun gyakran mosolyogva ébresztgette a kanapén elterülő Chanyeolt és csak a sokadik alkalommal engedte meg neki, hogy a fiú hosszas nyavalygások után nála aludhasson. Persze egy ideje sejtette, hogy ez volt a terve, mikor sorozatosan elaludt véletlen pont az utolsó busz előtt, de ilyenkor mindig taxiba ültette és hazafuvaroztatta.

A várttal ellentétben az első együtt alvás nem volt olyan kínos, mint hitték, reggel mosolyogva váltottak apró csókot, és Baekhyun onnantól kezdve nem ellenkezett az ilyen pillanatoknál, Chanyeol pedig lelkesen használt ki minden adandó alkalmat.

*

-Szia.

A hang ismeretlenül szállt a szélbe, ő pedig meglepetten fordult hátra. Sosem találkoztak a másik családjával, ahhoz még túl friss, új és bizonytalan volt az egész, bár már felmerült bennük az ötlet és... egy részről már tervezett is volt, csak...

- Sokat mesélt rólad – mosolygott az idegen, ahogy végigsimított a síron. - Nagyon kedvelt téged, bár a neved sosem mondta el, mert féltett.

- Féltett? - nézett a másikra meglepett fénnyel szemében.

- Az apám nehezen fogadta el, hogy a fiúkat szereti. Sok vita volt belőle, de utána háttérbe szorult. A végén már mindenki örült annak, hogy boldog. Előtted csak létezett, de veled.. veled élni akart. Úgy igazán.

*

- Karácsonyozzunk együtt – vetette fel Chanyeol egy kora őszi délutánon.

- Mikor lesz az még... - sóhajtott Baek, majd tovább bújta könyveit. - nekem amúgy is vizsgáim lesznek karácsony után. Tanulnom kell.

- Egy este nem oszt nem szoroz. Kérlek! - kérlelő szemei mindig meggyőzték az idősebbet, aki sóhajtva csapta be vaskos, nehéz könyvét.

- Jó rendben. Szenteste a tiéd vagyok, így jó?

- Köszönöm, hyung! - mosolyogva adott puszit a kisebbnek és lelkesen vetette bele magát újra az egyik könyvébe.

- Nincs kedved inkább sétálni?

- Bármi izgalmasabb a tanulásnál – csapta be történelem könyvét, majd már szedte is sátorfáját.

- Ilyen hozzáállással mit akarsz kezdeni magaddal az életbe? - csóválta fejét Baekhyun lemondóan.

- Ki tudja...

Október végén Chanyeol megfázott így nem találkozhattak. Baekhyun az első napon úgy volt, hogy pár nap szünet nem árthat nekik, de végig benne volt a hiányérzet. Tudta nem szabadna ennyire kötődnie egy középiskolás sráchoz, hisz még csak tizenhét volt, ő pedig már huszonnégyet taposta, mégsem próbált szabadulni a hálóból. Jól érezte magát vele, úgy érezte Chanyeol is boldog mellette, valahogy az egész srác megváltozott, amióta együtt voltak. A magas sokkal őszintébben nevetett, máshogy állt a szája mosolygásnál, nem tudta megmagyarázni csak érezte.

Majd egy hétig nem találkoztak, addig csak telefonon tartották a kapcsolatot. Baekhyun a végén már szüntelenül azt hajtogatta, hogy meglátogatja, de Chanyeol mindig leszavazta az ötletet, mondván, hogy csak ő is elkapná, márpedig neki a tanulmányaira kell koncentrálnia.

Pár nappal később visszakapta Chanyeolt. A magas sápadt volt, lefogyott de mosolya sosem ragyogott szebben, mint abban a pillanatban, mikor Baekhyun kinyitotta neki az ajtót, és szorosan magához ölelte.

Valahol akkor lehetett a kapcsolatukban a következő ugrás, akkor vált a másik természetessé és valamiféle második otthonná Baekhyun apró albérlete a fiatal srác életében.

Chanyeol lassan szedte össze magát, de Baekhyun akármit csinált súlyát nem tudta visszaetetni rá, sőt mintha folyamatosan fogyott volna. Nem mintha egy izompacsirta lett volna, de azért nem volt ezidáig csont és bőr.

- Nincs semmi gond hyung – intette le a magas, amikor valami új vitamint akart beleerőltetni. - Jól vagyok, csak kicsit lefogytam, ilyen szokott lenni.

- De ez nincs rendben. Ez veszélyes!

- Betegnek nézek ki? - háborgott játékosan, és szorosan megölelte a kisebbet. -Egy beteg nem bírna el téged! - vigyorgott előre, majd felemelte a kisebb alakot.

- Chanyeol! Normális vagy?! - kiabálva kapaszkodott a másik nyakába, aki csak vigyorgott magában. Baekhyunnak is csak pár pillanat kellett, hogy mosolyogva ölelje a másikat, harag nélkül, hiába is volt lábától a föld oly messze.

*

Úgy gondolta lassan mennie kellene, de lábai csak nem akartak elindulni. A hátrahagyott gyertyák már szinte csonkig égtek, a télnek hála lassan sötétedett már, hiába volt még csak délután.

Nekik most az apró kis albérletbe kellett volna ténykedniük és ismerve magukat veszekedni a karácsonyfa elhelyezésén. Biztosan mondta volna a magáét a csúcsdíszről és a díszek összhangjáról, ő pedig... csak nevetett volna, majd ha megunva a dolgot, egy csókkal hallgattatta volna el.

Ehhez képest a fa egyedül állt, már talpig pompában, neki pedig holnap utaznia kellett családjával, akik hosszas vita után tudtak csak elcibálni innen.

*

Chanyeol, ahogy kezdődött a hidegebb időszak egyre rosszabbul lett. Haja fakult, tincsei élettelené töredezetté váltak, tapintásuk rideg lett. Baekhyunban éledezett a gyanú, de elodázta a kérdést, nem akart belegondolni a lehetséges eshetőségekbe. Az túl borzalmas lett volna. Ám tudta ideig óráig még védekezhet ezzel a gyerekes hozzáállással, de később akkor is szembe kell néznie vele.

Október közepén Chanyeol az ő lakásában lett rossszul, neki kellett mentőt hívnia, és bevinnie őt. Végig mellette volt, ám mikor családja megjelent Chanyeol félálomban könyörgött, hogy ne mondja el magáról ki ő. Így Baekhyun lévén estére úgyis be kellett volna mennie, szimplán hamarabb felvette a műszakját és saját osztályára vonult, és csak akkor nézett vissza, mikor már jócskán túl voltak a látogatási időn.

Megvárta míg Chanyeolnál rendeződik a helyzet, addig alaposa átnézte a fiatalabb leleteit és eredményeit, mert tudni akarta pontosan mi baja volt.

Csak utána veszett össze vele, de akkor nagyon.

Majd egy hétig nem beszéltek, Chanyeol hiába is kereste, egyszerűen végig kellett gondolnia a dolgokat.

Az azért megnyugtatta, hogy a fiatalabb nem gyógyíthatatlan beteg, és megfelelő ellenőrzés mellett átlendülhet ezen az egészen, de mérges volt rá, hogy neki nem szólt, nem avatta be, nem engedte, hogy segítsen.

 Aztán, ahogy telt az idő rájött, hogy hiányzik neki, és ez az egész egy megoldható probléma. Túllépett sértettségén és egóján, majd levelet írt neki. Nem kért ugyan nyíltan bocsánatot, de békejobbot nyújtott, amit a fiatal eszméletlen tempóban fogadott el.

Miután elküldte neki az üzenetet, két óra sem kellett, hogy Chanyeol az ajtajában álljon bebocsátást kérve.

Ő pedig persze hogy visszaengedte az életébe.

*

Halkan rezgett zsebében telefonja, de nem akarta megnézni az értesítést. Nagyon jól tudta mi van beleírva. Karácsony vele. Csak, hogy ő már nem volt.

Neki ma este egyedül kell lébecolnia az apró albérletbe, és tizenegykor ki kell bontania az apró ajándékot, amit kapott. Csak ő már sosem adhatja oda azt amit a másiknak szánt, és ez mindennél jobban mutatta, hogy egyedül maradt a világba.

Keservesnek fogta fel a mai napot, mégis mosolygott, mert tudta a másik mennyire odavolt érte. Folyton ajkait figyelte, szerette nézni, ahogy mosolyra görbült szája, és ezt nem is titkolta. Rengetegszer kérte, hogy mosolyogjon rá, azt mondta az a gesztus volt az, ami végképp megszerettette őt vele. Miután ezt megtudta sokkal gyakrabban engedte, hogy fülig érjen a szája, mert az nem csak saját magának volt öröm, hanem neki is.

*

Baekhyun lelkesen nézegette az apró medált. Valami furcsa jel volt állítólag a banda jelképe, amiért Chanyeol oda meg vissza volt. Még október végén döntötte el, hogy ez lesz a szülinapi ajándéka hamar meg is rendelte – karácsonyra pedig felkutatott neki egy pengetőt, amire már régóta vágyott. Kicsit ugyan félt, hogy nem lesz megfelelő, de végül nem váltott tervet. Kapcsolatuk még túl friss volt ahhoz, hogy valami mély romantikus dolgot vegyen neki, de mégis valami emlékezetest akart adni.

Mosolyogva tekerte körbe a karácsonyra szánt apró dobozt, nevetségesen aranyos masnit kötve a tetejére, hogy elrejthesse majd szobájában a szekrénybe. Még mellé firkantott egy kísérő kártyát rajta cikornyás betűkkel, hogy Chanyeolnak. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, vagy esetleg túl sok ajándék lett volna a háznál, szimplán szerette az édes kis lapokat, saját maga megírni.

Két héttel ezelőtt kérdezte meg Chanyeol, hogy nem menne-e el a családhoz, hogy velük ünnepelje a tizennyolcadik szülinapját. Elsőnek nem akart menni, mondván ez túl kínos, de a magas addig addig győzködte míg beadta derekát és igent mondott a meghívásra.

Bár lelke mélyén örült neki, mégis rettegett elvégre, nem mindennapi kapcsolat volt az övéké. Már alapból a korkülönbség gondot okozott, bár még ennél is nagyobb volt a szakadék a nemeik miatt, ráadásul ezernyi kis tényező volt, ami azt sugallta nekik nem kellene együtt lenniük.

- Ne aggódj hyung nem lesz semmi gond. Noona teljesen a mi oldalunkon áll – hallotta a másik hangjából áradó örömöt és lelkesedést, ami az ő hangulatát is javította.

- Jól vagyok, tudom, hogy nem lesz semmi gond, ha meg bármi lenne, megoldjuk.

- Rendben. Viszont ne haragudj nekem mennem kell, megérkeztek a nagynénémék és... érted. Kész káosz. Holnap találkozunk.

- Várj Yeol! - szólt közbe mielőtt letehette volna a telefont.

- Hm?

- Csak...Szeretlek – ez volt az első alkalom, hogy kimondta ezt a szót, szíve örülten kalapált, ahogy belepillantott a tükörbe, látta vörösen játszó arcát és csillogó szemeit.

- Én is szeretlek Baekhyun. Nagyon.

- Köszönöm – suttogta elhalón a telefonba, majd bontotta a vonalat.

Akaratlanul pattant fel és ugrált párat, mint holmi kisfiú, hogy levezesse a felgyülemlett érzéseket. Chanyeol viszont szerette. Ez annyira jó volt!

*

Talán nem kellett volna annyira az a szülinap és ők még mindig együtt lennének. Ki sem kellett volna mozdulniuk aznap, csak otthon lébecolni. De sosem gondolta volna, hogy valaha ilyesmi történhet.

Így sosem ismerkedhetett meg a családdal, pedig mennyire szerette volna.

A szíve még mindig beleremegett abba, ahogy a szeretlek szó kicsúszott ajkai közül. Hirtelen vallomás volt, az első és egyetlen, akkor csak a pillanat egy nagyon fontos tört része volt, ma pedig már csak egy emlék, ami sosem ismétlődhet meg. Pedig mennyire szeretné átölelni, becézni, megcsókolni, szimplán csak szeretni.

Sosem voltak nagy vágyai az életbe, ez ma sem volt másképp, csak őt akarta visszakapni, semmi egyebet. De ez az egy biztosan lehetetlen kívánság volt. Senki sem teljesíthette.

*

Baekhyun ezredszerre ellenőrizte kinézetét a tükörben, és idegesen pillantott félpercenként órájára, pedig minden teljesen rendben volt. Nem volt késésben, az öltözete hibátlanul festett rajta, haja precízen állt sehogy, egyszerűen tökéletes volt. December másodika volt, Chanyeol születésnapja már elmúlt, kettesben meg is ünnepelték, ám a család csak hétvégére tudott összeülni és erre volt hivatalos ő is.

Szíve majd kiugrott helyéről, rettegett a találkozástól, félt, hogy elítélik Chanyeolt. Maga miatt nem aggódott, neki semmi köze nem volt azokhoz az emberekhez, nem kellett azzal foglalkoznia mit mondanak vagy gondolnak róla, de Chanyeol, ő más volt. Neki azok az idegenek a családtagjai voltak, olyan személyek akik végigkísérték az életében, és akik sokkal fontosabb szerepet töltenek be, mint ő. épp ezért féltette a fiút. Gyerek volt még, ki tudja, hogy fogadná valamelyik kotnyeles asszony beszólását, ezért nem is akart ilyen nyíltan mutatkozni a család előtt. Főleg ekkora része előtt, de ellenállni a magas kérlelő tekintetének és bánatos szájhúzásának, lehetetlen küldetés volt, ezt pedig a használója is tudta. Rengetegszer szerezte így meg Baekhyun figyelmét, elcsalta az idősebbet a tanulás mellől, csókokat lopott tőle, vagy szimplán csak mosolyával ajándékozta meg őt. Apróságok voltak ezek, mégis Baekhyun különleges pillanatként élte meg az összeset.

Vetett még egy pillantást a tükörben magára, majd már a zárral bíbelődött.

Lesétált a házból, ki az utcára, útközben pedig írt Chanyeolnak egy sms-t, hogy elindult. Már épp a küldésre bökött volna, mikor megakadt a keze, és valamiért szükségesnek érezte, hogy odavésse a nemrég hangosan is kimondott szót. Kissé bizonytalanul pötyögte be a szeretleket az üzenet végére, és morfondírozva küldte el, de már nem tudott változtatni rajta. Tényleg megbolondult, hogy egy nap alatt ennyiszer leírta neki, azt a szót. 

- Bakker! - állt meg, mikor már a buszmegálló közelébe volt. - Az ajándék!

Gyorsan fordult vissza, és sietett a zebra felé, ami még zölden világított, közben telefonja üzenetet jelzett, Chanyeol válaszolt neki. Szemeit még kissé álmosan dörzsölgette, ajkai mosolyra húzódtak, ahogy olvasta a rövid reakciót, fejét csóválta a bolondos hangulatjelre, ami egy beagle kutyát ábrázolt lelkesen csaholva, a következő pillanatban pedig minden megszűnt.

*

- Hiányzol Baek... - suttogta a fakószürke betonlapnak, amibe feketével volt gravírozva a név. - Bárcsak ne fordultál volna vissza... kit érdekelt az ajándék, ha te ott vagy? Hm?

Könnyes szemekkel meredt a ridegségre, ami a legjobb dolgot rejtette el előle.

- Tudod, anyu nagyon kíváncsi volt rád. Mielőtt lettél volna te, belenyugodtam mindenbe. Azért mentem a kórházba dolgozni, mert anyuék azt akarták, azt remélték, hogy a sok halálos beteg között megjön az eszem és küzdeni fogok, nem pedig hajszolni saját magam a halál felé. De nem ők motiváltak hanem te. Abban az ostoba fehér köpenyben, a kicsi jegyzetfüzeteddel, a mindig koncentráló tekinteteddel. Annyira nem voltál orvosnak való, és mégis... valahogy sokkal jobb, sokkal több voltál, mint a többiek. Örültem mikor elsőnek beszélgettél velem, és, hogy barátok lettünk, annak meg pláne, hogy akkor részegen elfogadtad az érzéseimet. És sose bántam egy pillanatig sem, hogy nem siettünk, hogy nem kapkodtunk el semmit . Egyedül azt bánom, hogy most egyedül kell hazamennem, és egyedül kell végigcsinálnom mindent. Pokolian hiányzol.

*

- Hé Yeol... - szólt bele az álmos, fáradt hang a telefonba.

- Baek? Baj van?

- Nincs... én csak... rosszat álmodtam. Borzalmas volt.

- Mi történt? - a vonal túlsó végéről tisztán hallatszódott az aggódás.- Mit álmodtál, ha elmondod nem történhet meg – próbált nyugtatón beszélni. Legszívesebben már rohant volna hozzá, de nem tehette, Baekhyun pedig erős ember volt, nem adta meg magát egy álomnak.

- Annyira valós volt Yeol... nagyon ijesztő...

- Nincs semmi baj.

- Álmomban meghaltam, és annyira valós volt. Éreztem. Éreztem az egészet és... és... nagyon...

- Baek, hé, nincs semmi baj! Átmenjek? Átmegyek jó?

- Nem, nem kell. Sajnálom, hogy felkeltettelek.

- Kit érdekel, hogy felkeltettél, hm?

- De hát a te szülinapod lesz és...

- Ugyan hyung. Meséljek neked addig amíg visszaalszol?

- Megtennéd nekem?

- Persze! Egyszer volt...

Chanyeol hallotta a vonal másik végéről a szaggatott szipogást, és a halk csörtögést, de töretlenül próbálta meséjével megnyugtatni a másikat. Hajnaltájban csendesedett csak el, mikor már semmit nem hallott, de akkor sem nyomta ki a telefont. Úgy aludt el, hogy Baekhyun szuszogása hallatszott a telefonba, ez pedig kissé megnyugtatta.

*

"Hé Yeol!

Tuti furán nézel rám ha elolvasod, biztos nem is vagyok normális, főleg, hogy közben itt beszélsz nekem telefonon. Annyira jó hallani közben a hangod, elképzelhetetlenül megnyugtat. Úgy szeretnélek most átölelni és csak veled lenni, nem gondolni semmire, de pár óra múlva biztos elrabolhatlak néhány percre, annyi még csak fel sem tűnhet senkinek. Te pedig majd nevetsz a hülyeségemen, és legyerekesezel, mint mindig, ha olyan vagyok mint te.

De Chanyeol... Ha bármi lenne ígérd meg, hogy megteszel mindent, jó? Nevethetsz rajtam, még örülni is fogok neki, de tényleg ezt szeretném kérni. Élj normálisan, mosolyogj úgy ahogy velem szoktál, oké? Csinálj meg mindent amit elterveztünk. Csináljuk meg!

Nagyon szeretlek. Nem hittem, hogy valaha szerelmes leszek, azt meg pláne nem, hogy pont beléd, de életem legjobb tévedése voltál, mert egy teljesen új kezdetet hoztál.

Bakker még veszekedni is szeretek veled! Sose civakodtam még annyit senkivel, mint veled, de nem bánom, az se zavar, hogy csomószor kinevetsz, pedig semmi vicceset nem csinálok.

Ah, olyan hülyének érzem magam emiatt, nézd el nekem, de most minden olyan rossz. Rettenetesen félek, csak a hangod nyugtat meg, de ki kell írnom magamból. Tényleg bolond vagyok igaz? Remélem csak a szülinapi izé után olvasod ezt el, mert különben végig ezzel piszkálnál. Ugye tudod, hogy ez nagyon gonosz lenne. Gondolj ebbe bele, ciki lenne a családod előtt.

De tudod mit? Piszkálj nyugodtan mert az azt jelenti, hogy veled vagyok.

Délelőtt találkozunk, jó? És akár olvasod akár nem, legyél kedves.

Szeretlek Chanyeol.

Baekhyun"