A múlt képei, a jelen rémei? - 20. fejezet

Baekhyun

- Megnyomod még ma? - hallottam egy hangot, mire megugrottam, és rémülten fordultam hátra.

- Chanyeol?

Érdeklődve nézett rám, míg én meg se bírtam moccanni, nem hogy kinyögni bármi értelmeset.
Szám porzott a szárazságtól így gyorsan benedvesítettem. Magára vonzotta Chanyeol tekintetét és a következő pillanatban, már az ajtónak nyomva tapadt számra.

Karjába csimpaszkodtam a hirtelen érzelmi kavalkád miatt, éhesen viszonoztam csókját. Egy másodpercig sem zavart, hogy a folyosón estünk egymásnak ahol bárki megláthatott minket. Bár őszintén... ki járhatott volna erre?

Chanyeol vaktában próbálta beütni a kódot, és második alkalommal már sikerült is, mire az ajtó megadta magát. Hirtelen tántorodtam hátra, nem számítottam a támasztékon eltűnésére. Ha nem tartott volna biztos kezekkel biztos a padlón kötöttem volna ki, emlékezetes kék zöld foltokkal. Így viszont csak botladozva léptem hátra párat, végig szájába csimpaszkodva.

Nem tudom, hogyan sikerült becsuknia az ajtót, bár felőlem nyitva is hagyhatta volna. Az se érdekelt volna ha valaki végignézi csókunkat.

Hamar a konyhapulton találtam magam, ahova úgy rakott fel, mint valami élettelen kis marionett bábút. Morcosan pillantottam rá, de ő csak egy apró gúnyos mosolyt villantott. Mivel magas volt a szekrény így én is magasabb lettem, és még őt is túlnőttem. Ritka alkalma egyike...

Teljesen más érzést keltett a csók most, hogy nem nekem kellett felhajolnom. Lábammal derekába csimpaszkodtam és közelebb húztam magamhoz. Chanyeol csak a hajamba túrt, és ugyanolyan szenvedélyesen csókolt, mint eddig.

Aztán egyik keze megindult lefelé a hátamon, majd vissza az oldalamon a póló alatt. Beleremegtem természetellenesen hideg érintésébe, és a végigfutott rajtam a libabőr. Hogy lehetett nyáron ilyen hideg a keze?

- Sajnálom – morogta a csókba. - fagyasztott zöldségek – magyarázta hidegsége okát, mire elhúzódtam tőle. Halál komolyan meredt rám, ami kezelhetetlen röhögőgörcsöt eredményezett nálam.

- Talán el kellene pakolnod – jegyzetem meg jó öt perc múlva nevetéstől rekedt hangon.

- Talán... - hagyta rám de egy millimétert se mozdult semerre.

- Talán nem kellene, hogy kiolvadjanak... - próbáltam cselekvésre ösztönözni, bár aztán akarta a franc, hogy elmenjen még ha csak pár percről is volt szó.

- Talán majd veszek másikat – hajolt vissza számra.

Nem ellenkeztem, elvégre hol érdekeltek engem azok a nyamvadt kaják?! Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom nap mint nap és jelenleg Chanyeol kötötte le minden gondolatom.

Elmém egy része meg akarta kérdezni, miért megy ebbe bele. Neki semmi érdeke nem függött tőlem, ha egy jó numerát akart, biztosan felszedhetett volna bárkit, de ő nem. Ő pár napja kicsókolta lábaimból az erőt és azt mondta, ha kell még nekem, akkor jöhetek.

Talán azt hitte nem jövök? Végül is igaza lehetett. Ha nem jelent volna meg a hátam mögött, akkor csengettem volna? Lett volna hozzá bátorságom? Le tudtam volna győzni a szégyent, amit éreztem? Ő nem ezt érdemelné... nem így kellene valakivel lennie, mint, ahogy velem volt.

- Ne gondold túl a dolgokat, Baek – suttogta nyakamba, mire megremegtem.

- Én... - nyögtem szétesve, ahogy másik keze is becsúszott pólóm alá. - nem tudok ésszerű lenni... - nyögtem miközben vállára ejtettem fejem. Lehunyt szemmel élveztem minden érintését.

- Nem is kell...

Újabb csókot kaptam, minek hála tényleg minden normális gondolatom megszűnt. Agyam alfába állt és csak a legfontosabb információkat dolgozta fel. Chanyeol jelenléte, Chanyeol érintése, Chanyeol létezése... semmi más nem maradt a fejemben. Chanyeol mindenhol... abban a pillanatban csak ő létezett nekem, és ezt tökéletesen elégnek éreztem.

Gyengéd érintésre ébredtem, mire laposakat kezdtem pislogni. Szemeim sehogy sem akartak kinyílni, így nekiálltam alaposan megdörzsölni őket. Percekig kínoztam magam, mire hajlandóak voltak pár milliméternél is nagyobb résen szemlélni a világot. Elsőnek a nem megszokott szoba tűnt fel, utána realizálódott bennem az ébredésem oka. Oldalra fordítottam fejem, és egy lehunyt szemű Chanyeolt láttam, akinek keze ütemesen simogatta oldalam.

Nagyot nyújtóztam, mire végül ő is feladta a meditálást és kinyitotta szemeit. Álmosan csillogtak, mégis úgy éreztem egy pillanatot sem aludt.

- Miért? - kérdeztem hosszú csend után. Próbáltam kutatni tekintetében, de olyan ismeretlen érzések voltak benne, amiket nem tudtam megfejteni.

Boldognak tűnt, nyugodtnak, olyan... valamilyennek. Semmi negatívat nem láttam bennük, ami szokatlan volt számomra. Hiába imádtam Jongint, őt sosem láttam ilyennek, ő egy pillanatra se tudta hátrahagyni múltját.

- Mi miért? - kérdezett vissza. Nem engedett el, én pedig akaratlanul csúsztam egy kicsit közelebb.

- Miért hagyod, hogy ez történjen. Kettőnk közül mostanában te rendelkezel a több ésszel akkor...?

- Akkor? Nekem kellene nemet mondanom? - bólogatok. - És ha én nem akarok nemet mondani? - nézett rám kíváncsian.

- Miért nem?

- Azért amiért akkor azt mondtam segítenék felejteni, azért amiért amikor megjelentél és visszacsókoltam, azért amiért ma örültem, hogy ott álltál az ajtóban.

- Miért? - kérdeztem makacsul.

- És te miért? - fordította vissza a kérdést. Tanácstalanul bámultam arcát. A kérdésre választ nem kaptam, de rájöttem, milyen jól néz ki a szája ennyi csók után. Szinte könyörgött néhány pusziért de türtőztettem magam. Mi most beszélgettünk. Vagy mi a fene. Nem éreztem túl kommunikatívnak magam.

- Nem tudom... - nyögtem végül a haszontalan választ, de nem lett dühös. Én a helyébe elküldtem volna magam a fenébe egy ilyen után. Én kérdezgetek, de egy választ se tudok adni.

- Majd elmondom ha rájöttél a miértedre – hajolt közelebb és alig érezhető csókot nyomott számra. Aztán orromra, szemhéjamra, homlokomra, fülemre, én pedig előre remegtem minden érintéséért.

Valamikor visszaaludtam elmémbe égetve a tudatod, hogy Chanyeol mellettem fekszik, átölel és néha random puszit nyom arcomra. Nem alhattam mélyen, mert minden rezdülését éreztem és pontosan tudtam mikor mit csinált. Így eshetett meg, hogy mikor mocorogni kezdett hátráltatása érdekében felé fordultam és hozzá bújtam. Hangosan engedte szabadjára sóhaját, ami homlokomat melengette, de nem csinált semmit amivel elüldözhetett volna. Helyezkedett kicsit, aztán átölelt és mély egyenletes levegővételek közepette hagyott pihenni.

Már percek óta éber voltam, tekintetem csupasz mellkasára irányítottam, és csak üresen pislogtam. Természetesnek tűnt itt lenni, átölelni. Légzéséből tudtam, hogy nem alszik, de nem is bántam.

- Ap... - elakadtam és megfeszültem. én... majdnem elmondtam neki, hogy mi történt velem.

- Baek? - pillantott le rám, mire elhúzódtam és felültem.

- Semmi – ráztam a fejem gyorsan, zavartan.

Lassan ő is feltápászkodott haja mindenhogy állt, csak sehogy sem, amitől mosolyoghatnékom támadt. Még rémlett milyen volt beletúrni miközben...

-Kérsz valamit enni? - nyújtózott nagyot, mire végigmértem testét és elakadt a szavam. Imádtam nézni.

- Ugye nem akarsz palacsintát csinálni? - nyögtem visszadőlve mire fintort vágott.

- Nem. Nincs itthon tojás.

Nehezen kecmeregtünk ki az ágyból és basszus vörös fejjel szedtem össze szerteszét heverő ruháimat. Rajta nem látszott a zavarnak semmi nyoma, ami pokolian dühített. Hamarabb összekapta magát és ki is ment így végre én is hajlandó voltam felöltözni és ledobni a takarót vissza az ágyra. Hajamat igazgatva léptem ki a nappaliba és most először néztem igazán körbe. Ciki nem ciki első alkalommal aggódtam Jonginért utána pedig meglehetősen más elfoglaltságaink voltak. A tv felé – jobban mondva a szekrény felé, ahol volt – vettem az irányt, és rengeteg fényképpel találtam szembe magam.

Egy csomó azzal a társasággal, akikkel elsőnek láttam, még több Kyungsooval. Aztán a családjával is láttam néhányat, meg egy csomó idegennel. Ami viszont igazán megfogott az a három darab kép, amin én is szerepeltem. Az egyik a hetedik szülinapomon készült.

Hyung anya nyakába csimpaszkodott, mi Chanyeollal pedig apa ölében vigyorogtunk cinkosan a kamerába, miközben valamit mindketten szorongattunk. Valami plüss volt, amit tőle kaptam, mondván mi is olyanok vagyunk mint ők. Azt hiszem tépőzár volt a mancsaikon, ami a ragaszkodásukat jelképezte...

A másodikon Dara Noona is rajta volt, hárman ültünk a lány szobájába. Épp hajamat birizgálta, amit annyira szerettem. Itt is a kamerába vigyorogtunk. Chanyeol nagy elálló füleit pedig kiemelte az épp jelentkező baseball sapka imádata.

A harmadik képen csak mi voltunk. Én a kamerába nevettem valamitől vörös volt az arcom, Chanyeol pedig engem bámult. Sokszor volt, hogy éreztem magamon tekintetét, mire mindig azt hittem van valami az arcomon. Mikor rákérdeztem csak teli szájjal elvigyorodott és megrázta fejét, majd tovább bámult.

Valami utálatos ruha volt rajtam, talán az általános iskolai egyenruhám, amit gyűlöltem. Olyannak éreztem magam benne, mint egy kirakati majom. Chanyeol is olyat viselt, mégis más volt. Az övé ízléses volt és elegáns. Látszott rajtunk, hogy mások voltunk.

Most tűnt csak szembe igazán, hogy régen mennyire mások voltunk. Persze emlékeztem a körülményekre, de sosem érdekelt különösebben. Ha vidáman újságolta az új játékát, akkor kipróbáltam vele, de nem éreztem irigységet vagy bármi ilyesmit. Nekem nem kellett sose semmi, hogy akár órákra elfoglaljam magam.

Végigpillantok a Mókusképűvel közös képein. Nagyjából felfedezem a növekedésüket és változásukat. Láttam a nagy szemű változását a képein, és észrevettem valamit, amit nem akartam. A tekintete olyan volt, mint Jonginé.

Jongin

Mivel nem volt jobb dolgom felajánlottam Sehunnak, hogy hazadobom. Elfogadta, így visszasétáltunk a lakáshoz, hogy összeszedjük a kocsimat. Nyomott hangulata visszatért, és kedvetlenül dobta be hátra a táskáját.

Meg akartam kérdezni, hogy komolyan gondolta-e azt amit mondott, hogy végleg vége Luhannal de nem volt bátorságom felhozni a témát. Amúgy sem volt hozzá semmi közöm, hisz messze nem voltunk olyan jóban.

- Amúgy te tényleg nem vagy együtt Baekhyunnal? - szólalt meg mikor már beindítottam a kocsit.

- Tényleg nem. Baek a legjobb barátom. Sose történt köztünk semmi.

- Csók se? - nézett rám furán.

- Nem – ráztam meg kicsit a fejem.

- Pedig kajak olyanok voltatok, mint valami baszó pajtások.

- Sokan félreértenek minket, pedig sosem léptük át a határt.

- A határt?

- Tudod a barátság és a barátság extrákkal.

- Ja...

Az út többi része nagyjából némaságban telt, Sehun teljesen magába fordult és csak bámult ki az ablakon. Kedvtelenül köszönt el és szállt ki egy szép külvárosi családi háznál, majd lépett be a szépen rendezett kis első kertbe. Még intett egyet, aztán én tovább is álltam.

Gondolkodtam, hogy mit csinálhatnék de semmi nem jutott eszembe, így csak városi tempóban kocsikázgattam mindenfele.

Délután kettő körül csörgött a telefonom, mire alaposan szívrohamot kaptam. Nem a megszokott csengőhang jelzett, ami azt jelentette, hogy nem Baek keresett. Helyette Soo képe villant fel a telefonom képernyőjén. Gyorsan fülembe dugtam a fülhallgatót és csatlakoztattam telefonomhoz is, hogy tudjak vele kommunikálni.

- Szia – köszöntem kissé bizonytalanul. Elég rég beszéltünk.

- Ráérsz? - kérdezte fáradt hangon, mire összevontam szemöldököm.

- Történt valami? - hiába próbáltam kihallatszott az aggodalom hangomból.

- Majd személyesen, jó?

- Hol vagy?

- Egy óra múlva már otthon. A reptéren vagyok hívok ta...

- Kimegyek eléd – vágtam szavába. - Egy negyed óra és ott vagyok, jó?

- De... - elakadt majd nagyot sóhajtott. - Rendben.

- Sietek Soo – mosolyodtam el, és bontottam a vonalat.

Tényleg nem kellett sok idő, hogy odaérjek, mert valamiért alapból erre húzott a szívem. Érdekes pedig még sosem repültem. Hamar odataláltam bár a bejutással bajlódtam, és fogalmam sem volt egy idő után, hogy merre kell mennem, vagy hol voltam.

Hát maradt az, hogy hívtam Soot.

- Igen?

- Itt vagyok a... valahol... - adtam neki értelmes magyarázatot. Aprót nevetett majd elhalt hangja.

- Valami konkrétum Jongin?

Alaposan körbenéztem és kiszúrtam egy igencsak érdekes szobrot, amit el is magyaráztam neki. Azt mondta tudja, hogy az hol van és mindjárt ott lesz. Sas szemekkel pásztáztam a tömeget, és nem tettem le a telefont. Tényleg két perc kellett és feltűnt. Egy közepes utazótáskát húzott maga után, úgy nézelődött.

Lehet tilos volt elhagyni a kocsit, de én kiszálltam és eszeveszett csápolásba kezdtem, miközben mondtam neki, hogy forduljon meg. Így sikerült egy viharos elköszönés után megint találkoznunk.

Mosolyogva indult felém, és óvatosan megölelt mikor hozzám ért.

Szó nélkül pakolta be bőröndjét a hátsó ülésre és huppant be a kocsiba. Nekem kellett pár pillanat míg reagálni tudtam otthonos, természetes mozgására. Ám arra nem számítottam, hogy, amint becsukom az ajtót hozzám simul és megcsókol. Annyira meglepődtem, hogy pár pillanatig nem is viszonoztam, de miután sikerült felfognom mi történt rögtön ugyanolyan heves lettem mint ő.

Percekig faltuk egymás ajkait nyilvánosan egy kocsiban, de annyira nem tudott érdekelni...

Kifulladva váltunk el egymástól, majd mintha mi sem történt volna, lihegve hátra dőlt. Én csak pislogni tudtam és tágra nyílt szemekkel bámulni. Aztán felemelte kezét... amin nem volt ott a gyűrű.

- Soo? - nyögtem döbbenten. Felém nézett és rám mosolygott.

- Elmondtam a szüleimnek.

- De hát... - elakadtam. Nem tudtam megszólalni, de még csak gondolkodni sem igazán.

- Csak vigyél haza és bizonyítsd be, hogy megérte.

Megérte?

- Mi történt? - kaptam végre észbe, de ő csak megrázta a fejét. - Baj van?

- Csak menjünk haza, jó? Majd... - sóhajtott és lehunyta szemét.

Bámultam pár pillanatig, végül szó nélkül indítottam, hogy teljesítsem kérését.

Az úton meg se szólalt.... Komolyan vagy mindenki azt hiszi, hogy csendbe kell lenni miközben vezetek, vagy ennyire rossz társaság vagyok...

- Baekhyun? - kérdezte már a parkolóban.

- Nincs otthon ha erre vagy kíváncsi.

- Felmehetek? - csak bólintottam. Nem tudtam pontosan mi történt vele.

Az oké volt, hogy elmondta szüleinek de hogyan reagáltak rá? És pontosan mit mondott? Hogy találkozott velem? Vagy nem akarja az esküvőt? Velem akar lenni? Mit?

Nem is ment a saját lakásához bőröndöstől jött fel hozzám.

- Szóval? Kérdeztem mikor becsukódott mögöttem az ajtót.

- Türelmetlen vagy... - sóhajtott.

- Csodálkozol? - Háborodtam fel akaratlanul.

- Az utolsó találkozás után azt hittem nem érdekellek... - vágta oda csípősen mire zavarba jöttem.

- Én... én csak...

- Mindegy. Nem azért jöttem mert veszekedni akarok veled. Kimehetünk? - pillantott a kert felé mire bólintottam.

Csendben helyezkedett el a hintaágyba én meg mellé huppantam, mire ringani kezdtünk. Egy óvatlan mozdulattal ölébe húzott, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem fejemet combján pihentetve.

- Szerinted mi lehetünk olyanok, mint évekkel ezelőtt?

- Akkor gyerekek voltunk – ellenkeztem.

- Ha akkor együtt maradunk, még most is együtt lennénk?

- Nem tudom... én... én még mindig szeretlek szóval... - motyogtam. Vallomásomra végre kaptam egy boldog mosolyt. Szeme felcsillant, de valami borús ragyogás még mindig volt benne.

- Ezeket kérdezte anya...

- Miért?

- Mert azt akartad, hogy álljak ki érted, és mert bűntudatom volt, mert te már évekkel ezelőtt felnőttebb voltál, mint én. Te tizennégy éves fejjel kiálltál értem, én pedig csak most jutottam el idáig. Sajnálom.

- Én nem ezt akartam... - suttogtam. Nem akartam, hogy ténylegesen összevesszen a szüleivel. Én csak annyit akartam, hogy velem legyen, hogy ne legyen az a nyamvadt gyűrű.

- Anyám egész jól fogadta... mintha sejtette volna, hogy ha nem te akkor egy másik srác. Apa... ő... ennyire nem tudta elfogadni.

- Mi történt? - néztem arcát, ahogy a semmibe bámult. Ujjai tincseim közé furakodtak, és gyengéden birizgálta őket.

- Azt mondta, hogy undorító, és hogy felelőtlen vagyok, nem gondolok rájuk. Közölte, hogy nem fogadja el és az eljegyzéssel jött. Visszaadtam a gyűrűt és megmondtam, sosem fogom elvenni azt a lányt. Azt hiszem akkor jött rá, hogy komolyan gondoltam. Szó nélkül elment, anya meg utána, én pedig visszajöttem.

- Sajnálom... - suttogtam, még mindig őt figyelve mire rám mosolygott.

- Én is. De itt vagy.

Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Én végig itt voltam.

- Tudom. Sajnálom, hogy eddig tartott...

- Talán nem is baj. Lehet akkor még túl fiatalok voltunk...

- Szerinted akkor már szakítottunk volna? - nézett le rám.

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy örülök, hogy itt vagy végre.

- Én is.

Felszerencsétlenkedtem magam ülésbe, mire majdnem levágódtam a hintaágyból de megérte. Végre sikerült ellopnom tőle úgy egy csókot, hogy együtt voltunk. Teljesen belefeledkeztünk de egy milliméterrel sem léptük át a határt. Csak csókoltuk egymást, és olyan boldogságot éreztem, amit már évek óta nem.

- Már nem gondolhatod meg magad – suttogtam ajkaira csukott szemmel.

- Te se, mert nem szabadulsz tőlem.

- Nem is szándékozom – nevettem el magam és visszahajoltam hozzá.

Semmittevéssel töltöttük a napot, néha csókcsatával tarkítva, apróságokról beszélgetve. Rengetegszer tapogattam végig kezét, mindig megörülve a gyűrű hiányának, amit nem tudtam elrejteni, bár nem is akartam. Olyannak éreztem mindent mint régen, bár valami hiányzott. Úgy tűnt végre egyikünknek sem kellett titkolni, hogy együtt voltunk.

Estefelé szakadt meg idilli kis világunk, mikor meghallottam egy puffanást és Baek kellemes hangján a szokott cifra káromkodást.

Felpattantam és vigyorogva húztam magammal Soot, aki nem volt annyira lelkes. Baek a folyosón ült lábát dörzsölve szemével a bőröndöt gyilkolva.

- Mi a büdös pi... - megakadt morgásában, ahogy észrevett minket. - Nem tudtátok volna legalább nem az út közepén hagyni? - nyavalygott, mire a képébe röhögtem.

- Béna vagy Hyung – engedtem el Soo kezét, és felhúztam azt a szerencsétlent.

- Tudod milyen kemény a kereke? A földről már ne is beszéljünk! - háborgott. - Szia – vette végül figyelembe Soot, aki csak bizonytalanul intett. - az a kurva kerék... - nézegette a táskát, aztán valami villant a szemében. - Miért van ez itt?

- Sooé – mondtam, mire kihunyt a fény és értetlenül pislogott ránk. - Amerikába volt... - még mindig értetlen. - Mi... - elakadtam mert olyan nehéz volt már elhinni is, hogy kibékültünk, nem hogy elmondani.

Ellenben Baek nem várt magyarázatot Soohoz sétált és már emelte a kezét, hogy bemosson neki. És nem állt meg! Tényleg megütötte.

- Ha valaha még egyszer, csak egyetlenegyszer megbántod esküszöm kifilézlek feldarabollak és cápakaját csinálok belőled, hogy sose találjanak meg – Soo csak az orrát fogta, bár sejtettem nem lehetett baja, mert Baek nem tudott akkorát ütni. - Amúgy bocs, és örülök, hogy összejöttetek – mosolygott rá. - De... - itt félbehagyta a mondatot és szobájába masírozott.

- Aú... - nyögte mikor elengedte nóziját. Picit piros volt, de egyszerűen nem tudtam komolyan venni, csak visszanyelni nevetésem.

- Nagyon fáj? - simogattam meg arcát mire elmosolyodott.

- Nem. Nem ütött olyan nagyot.

- Hallottam! - kiabált még ki Baek a szobából, mire feladtam és nevetni kezdtem.