A múlt képei, a jelen rémei? - 25. fejezet

Baekhyun

Chanyeol halvány mosollyal az arcán lépett ki a hajnalba. Még alig világosodott mégsem éreztem a fáradtságot, ami negyed órával ezelőtt még maga alá tudott volna temetni. Most boldog voltam, mosolyogtam, mint egy bolond kisfiú, miközben hatalmas kezét szorongattam.

- Hova menjünk? - pislogott rám.

Elgondolkodtam pár pillanatra, majd megtaláltam a tökéletes programot. Gyermeki vigyorral néztem fel rá, ő pedig sejtette szomorú sorsát.

- Van bérleted?

- Bérlet? - pislogott megzavarodva, majd hirtelen megvilágosodott. - Van, de nincs rajta sok...

- Ott egy automata – húztam magamra, és saját kártyámat rögtön feltöltöttem. Rá pislogtam kérdőn, mire megrázta a fejét.

- Nem kell pénz költened rám, én is...

- Jézusom Chanyeol! Ez csak pénz... vedd úgy, hogy ezt a randit én fizetem – csóváltam a fejem, kis grimasszal. Komolyan azon akad ki, hogy pár ezer wont feltöltök egy idióta kártyára?

- Randi?

Rákaptam a tekintetem, szeme meglepetten csillogott, de szájáról nem tudta letörölni az idióta, ám kissé döbbent mosolyát.

- Randi – bólintottam magamban ízlelgetve a szót. Mi most randizni fogunk, még ha nem is a megszokott módon.

- És mit csinálunk? - lelkesedett be rögtön, mikor sikerült az ő kártyáját is feltölteni.

- Semmit – vontam vállat. - Gyere – indultam el.

Kezeimet zsebembe rejtettem, mert bár hajnal volt mégiscsak voltak emberek az utcán, én pedig nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. Most csak szórakozni akartam, kettesben vele, nem pedig másokkal foglalkozni.

Meglepetten pislogott a begördülő járatra majd rám, mire rámosolyogtam.

- Hova megyünk?

- Metrózni – vontam vállat.

- Néha komolyan nem értelek – sóhajtott, de ellenkezés nélkül indult a beérkező szerelvény irányába.

- Szerintem meg tökéletesen értesz – mosolyogtam utána.

Ismert, mint a rossz pénzt, mellette visszajött a gyermek énem, aki a semmiből is játékot varázsolt. A korai időnek hála nem voltak sokan, így kényelmesen leülhettünk. Szorosan mellé préseltem magam, amire nem reagált semmit, csak a megállok nevét és a metróhálózatot jelző kis táblát figyelte a másik oldalon.

Én nem beszéltem, csak néztem ki a fejemből, az évek során rengeteget kalandoztam itt. Valahogy mindig nyugtató hatással volt rám, a monoton mozgás és a különleges egyhangúság, amit itt kaptam. A föld alatt voltam, a metró ugyanaz volt, a megállók mások de mégis egyformák, és mikor úgy döntöttem, hogy felmegyek a felszínre, mindig valahol máshol kötöttem ki. Igaz utána megesett, hogy órákat szenvedtem mire hazajutottam, de sosem bántam egy percig sem.

- Menjünk – állt fel hirtelen Chanyeol, mire felpattantam, és mellé simultam.

Szerettem a közelébe lenni, valamilyen szinten hozzáérni, és kezdett hidegen hagyni a miért. Persze ott volt a fejemben a kérdés, hogy miért csinálom ezt, miért jó ez? Mi az ok, de az ilyen pillanatokban nem foglalkoztam vele.

Most csak szó nélkül várta, hogy kinyíljon az ajtó, majd követtem őt. Figyeltem, ahogy a lépcső felé sétált, kielemeztem magamban a járását, az egész lényét, és arra jutottam, hogy tökéletes.

Magas volt, néha szerencsétlen, és ostoba, de mosolya mindenkit felvidított, képes volt hajnalban boldog arcát mutatni a világnak, a szemében ott ragyogott a gyengédség, mikor hátranézett rám, és lassított, hogy beérhessem.

- Mi a terv?

- Majd meglátod. - Bár kicsit idegesített a fordított helyzet, mégsem morgolódtam csak egy apró fintort vágtam. - Láttam ám – vigyorodott el, miközben csuklómért nyúlt, hogy terelgethessen.

- Borzalmasan jól csinálod – sóhajtottam, de nekem is fülig ért a szám.

- Kicsiként te is mindig ezt csináltad, most legalább megtudod milyen érzés.

- Törődő...

Olyan érzés volt, mintha törődtek volna velem.

Késő délután már hulla fáradtan lépkedtünk egymás mellett.

- Ez azért nevetséges volt... - jegyezte meg Chanyeol nagy lomha léptekkel. - Ennyit még sosem bolyongtam...

Csak vállat vontam, majd leragadtak a szemeim, és nem éreztem túl jól magam attól az ételtől, amit az egyik aluljáróban ettünk. Elsőre finom volt aztán megláttam az árus kezét illetve, hogy miket csinált, és máris nem volt olyan jó íze... Legszívesebben kidobtam volna a kukába, de Chanyeol olyan jóízűen falatozott, hogy nem volt szívem bevágni a hisztit, így kínkeservesen de lenyomtam az egészet kis falatokban a torkomon. Most úgy kezdtem bánni a dolgot.

- Álmos vagyok... - nyafogtam halkan, mert már hangosan sem volt kedvem beszélni. Órákat ültünk a legkülönbözőbb metróvonalakon, néha elszunnyadtam pár pillanatra, de amúgy jó volt. Ostobaságokról beszélgettünk, kielemeztük az embereket, figyeltem magunkat az ablakból, láttam a rejtettnek hitt reakcióit. Nem voltunk már gyerekek, mégis ugyanolyan volt minden.

- Hé – bökött oldalba.

- Mi az? - pislogtam fel rá.

- Állva elaludni nem lenne túl nyerő.

- Csak érjünk haza...

Kinevetett, rajta nem látszódott a fáradtság, pedig ő is ugyanúgy ébren volt. Bár végig lelkes volt, folyton ő irányított minket, néha a felszínre is felráncigált, és elámult, hogy mekkora móka ez. Nevetséges volt lelkesedése, mintha el sem tudott volna képzelni ennél jobb szórakozást.

Átbújtam keze alatt, mikor kinyitotta az ajtót, és alig vártam, hogy felérjek, és aludhassak egy nagyot. Fáradt voltam nem éreztem jól magam és bármennyire is élveztem vele lenni, most tényleg csak aludni akartam. Azt nem bántam volna, ha ő is velem marad, de jelenleg az ágy vonzott leginkább.

A liftben közelebb somfordáltam hozzá kezei közé bújtam, amire megmerevedett, de szinte rögtön magához húzott. Lazán öleltem át derekát, fejem mellkasának döntöttem, hallgattam kissé szapora szívverését, ami mosolygásra késztetett. Miattam vert így a szíve. Nem tudtam, csak éreztem. És hihetetlenül élveztem.

- Forró vagy – suttogta mikor ajkait homlokomnak nyomta, én pedig lehunyt szemmel élveztem az érintését. A szívét hallgatni sem volt rossz, de ez valami teljesen más volt, új és elképzelhetetlenül jó.

- Csak fáradt vagyok.

Éreztem magamon aggódó tekintetét de nem volt kedvem tovább ezen kattogni. Rámosolyogtam felágaskodtam és puhatolózó csókot loptam tőle.

- Féltelek... - suttogta mikor elvált tőlem.

- Nincs miért – mosolyogtam. - Jól vagyok, csak a fejem fáj. Lehet megfáztam... és akkor te is el fogod kapni – örültem előre nyomorának, amiért csak lenézően horkantott.

- Borzalmas vagy...

Jongin

- Nagyon szépen berendeztétek a lakást – mosolygott Chanyeol anyukája, mire zavartan vállat vontam, nem igazán tudtam, mit kezdeni a helyzettel.

Soo kedvesen beszélgetett vele, míg a másik felnőtt csak csendben ült a kanapén és nézelődött. Nem volt ellenszenves egyikük sem, a nő igazán szép volt, Chanyeol tőle örökölte a tekintetét, a férfi pedig valamiféle meghatározhatatlan nyugalommal nézett körbe, és mérte fel tudatosan a helyet.

- Kyungsoo... beszéltem a szüleiddel – hirtelen ért a téma így megfeszülten. Soo mosolya megfakult, és mintha kicsit lesápadt volna, ám a nő bizalomébresztően simított kezére. - Próbáltam beszélni anyukáddal, de egyelőre még...

- Megértem őt, de nem érdekel – vágott közbe. Hangja tisztelettudó volt, de érezhető él áradt belőle, szülei irányába.

- Jól döntöttél Kyungsoo.

- De hát... maguk is – zavarodott össze, én pedig meghúzva magam figyeltem az eseményeket. Chanyeol apja megfeszült, majd hirtelen felállt. Mindenki felé nézett, de ő csak szó nélkül kisétált a lakásból. Pár másodperc csend követte, majd az anyuka felsóhajtott.

- Neki még kell egy kis idő, de én rájöttem, hogy el kell fogadnunk a döntéseiteket.

Kissé furcsa volt a többes szám nem tudtam meghatározni pontosan kikre is tartozott, ami keserű érzéssel töltött el, bár kicsit meg is nyugtatott. Soonak így is maradt valakije, aki támogatja, még ha a szülei jelen pillanatban nem is álltak mellette, én viszont ismét kivert kutyának éreztem magam. Oda nem illőnek, aki senkinek sem kell.

- Akkor tudnak rólunk? - érdeklődött barátom kíváncsian, ám a nő még erre sem fintorodott el.

- Természetesen. Anyukád a hír után szinte füstölögve hívott, hogy mi történt. Bolondság volt hinni abban, hogy pár év és egy gyűrű elfeledteti veled ezt az egészet.

- És mi történt?

- Természetesen vissza akart vinni téged és Chanyeolt is, mondván nehogy elcsavarja a fejét valaki, és az esküvőt sürgette, de azt hiszem Chanyeol feje már eléggé el lett csavarva – mosolygott szelíden. - Baekhyun már gyerekként megbabonázta, kételkedem benne, hogy valaha kikerült volna a bűvköréből.

- Micsoda? - szólaltam meg végül én halkan átszelve a csendet. Csak sóhajtott egyet, mosolya pedig megfakult. Arca gondterhelt lett, ahogy lepillantott elegáns, vékony kezeire.

- Az a gyerek... - nevetett fel. - mindenkit elbűvölt. Chanyeol pedig mielőtt észrevehette volna, már odáig is volt érte – értetlenül vontam össze a szemöldököm. - Istenem! - kapta fel a fejét, szemében pedig könnyek csillogtak. - Foglalkoznunk kellett volna vele, de eszembe se jutott, hogy bármi hasonló megtörténhet az életben! Ha tudtuk volna, ha figyelünk... nem kellett volna mindezt átélnie.

- Anyuka... - Soo mellé lépett és próbálta megvigasztalni, én pedig még mindig sokkosan meredtem magam elé. Annyira nem értettem semmit.

- Mondd csak, Kyungsoo, Chanyeol boldog?

- Én annak látom őt...

- Akkor jó.

Majd negyed óra kellett az Anyukának, hogy megnyugodjon, és Soo tovább faggathassa családjával kapcsolatban. Nem tudtam hozzászólni a témához, idegennek éreztem magam, pedig senki sem tett ilyen célzásokat. Soo gyakran sétálgatott vagy pattant fel dühösen, de mindig visszahuppant mellém. Volt, amikor csak lábunk simult össze, máskor ujjai zongoráztak végig pillanatok alatt rajtam, vagy csak megfogta a kezem néhány másodpercre.

Az Anyuka a beállt kis csöndekbe felém fordult, és megtörhetetlen mosollyal próbált mindenfélét megtudni rólam. Mármint, amit még nem tudott.

Ismerte a családi hátterem, a hivatalos életem, és még a host klubról is tudott. Félelmetes volt.

Késő délután volt, mire sikerült elsőnek barátságosan rámosolyognom. Az apuka néha-néha visszatért, de gyakran tűnt el telefonjába merülve, ám mikor itt volt, ő is teljesen normálisan viselkedett.

Kicsit kínos volt a helyzet elvégre biztosan Chanyeolra vártak, ő mégsem volt sehol. Telefonját nem vette fel, én pedig nem mertem felhívni Baekhyunt mert biztosan sokkot kapott volna a dologtól.

Aztán lehet jobban jártam volna... Enyhe mosollyal az arcán lépett be az ajtón, keze eltűnt Chanyeol markában. Már nyitotta volna a száját köszönni, mikor észrevette a két vendéget. Chanyeol szülei rögtön felpattantak, Baek pedig szinte sokkosan szorongatta a jégszobrot játszó Chanyeol kezét.

- Szia kicsim – mosolygott a fiára a nő, aki még mindig mozdulatlanul állt. Baek szerencsére összekapta magát, és gyorsan arrább lépett, jó két méter távolságot felvéve mindenkitől. Szemei idegesen cikáztak körbe, szinte egy pillanatra sem állapodva meg senkin és semmin.

- Anya... ti, mit kerestek itt?

- Baekhyun beszélhetnék veled?

Legjobb barátom szinte megugrott ijedtében, ahogy végül megállapodott szeme a nőn. Rengeteg érzés cikázott benne, ahogy innen láttam, annyi is olyan, amit és ahogy még sosem láttam.

Soo szó nélkül ragadta meg a kezem és indulta kijárathoz, én pedig semmit nem tudta tenni, mikor Baekhyun könyörgőn pislogott rám, és Chanyeolra.

A magas még toporgott pár pillanatig de mikor apja a vállára rakta a kezét ő is megindult. Az anyuka mondott valamit, de azt már nem értettem, hogy mit. Ám annyit még láttam, hogy Baekhyun szemeiből megindulnak a könnyek, és elveszett kisgyerekként keresett menedéket a nő karjaiban.

Még sosem láttam Baekhyunt sírni, legalábbis olyan mélyről jövőn, mint abban a pillanatban biztosan nem. Az ajtó lassan csukódott be, nekem pedig a lelkembe égett a kép, Baekhyun megtört valójáról.