Szó nélkül
sétáltam Soo mellett, miközben az elmúlt pár percet próbáltam
feldolgozni. Baekhyun annyira más volt. Más volt, mint eddig
bármikor. Nyoma sem volt az erőnek benne, egy kisfiúnak láttam,
aki visszakapott valamit amit rég elvesztett. Borzalmasnak tűnt a
kép, de reménykedtem benne, hogy jóra fordulnak a dolgok.
Chanyeol szó nélkül
meredt előre, apja ugyancsak némán lépdelt, én pedig féltem
megszólalni.
- Nincs semmi gond
Chanyeol.
Az apa hangja
megtörte a csendet, mindenki rá figyelt, ám ő csak fiára
koncentrált.
- Mióta tudjátok?
- Egy ideje.
A némaság vissza
is szökött közénk, halkan váltunk el egymástól.
- Soo... - öleltem
át, mikor becsukta az ajtót.
- Ez borzalmas volt
– suttogta mellkasomnak.
- Vége van –
próbáltam nyugtatni. Legalábbis egy időre biztosan.
- Meglepett, hogy
itt vannak, ők mindig hirtelen döntéseket hoznak – sóhajtotta,
majd kiszabadult kezeim közül és a konyhába bandukolt. - Csinálok
valami kaját, az lenyugtat.
Mosoly nélkül
bólintottam és ültem le az egyik szék az asztalnál. Tudni
akartam mi van Baekkel nem akartam ott hagyni, bár nem volt túl sok
választásom. Ők mégiscsak ismerték régről egymást, és úgy
tűnt nem lehet akkora gond. Vagyis ebben reménykedtem.
Soo órák hosszat
sündörgött a konyhában, néha hozzám lépett megölelt,
megcsókolt, vagy csak biztató mosolyt várt, amit mindig megadtam
neki. Ennél többet nem tudtam tenni érte, de ennyit akartam.
Legalább ennyivel segítsek neki.
Biztos borzalmas
érzés lehetett hallani azt a rengeteg dolgot, a szülei em
vélekedtek róla túl jól, és amit hallottunk valószínűleg egy
erősen cenzúrázott verzió volt. Régen is vasakarattal
rendelkeztek, mindig tudták, hogy mit várnak el a gyereküktől, és
nem hagyták, hogy a dolgok másképp történjenek. Azt hiszem a
legnagyobb hiba a gépezetükben én voltam, hisz én borítottam fel
mindent. Soo belém szeretett, miattam titkolózott és végül
miattam is romlott meg a kapcsolatuk. Igaz ez sosem volt így
kimondva, de attól egyértelmű volt a dolog.
Ha én nem vagyok
valószínűleg, követte volna a kijelölt utat ellenkezés nélkül,
és most boldogan élje jegyben valakivel, nem pedig így, ahogy most
van.
- Ugye nem gondolsz
butaságokra? - huppant mellém nyers tésztától ragacsos ujjakkal
és halvány mosollyal kente össze orrom.
- Nem szeretnék –
ráztam meg a fejem.
- Akkor ne tedd. Az,
ami most van már megtörtént, jó? És bár sajnálom, hogy így
alakult, nem bánom.
- De olyan rossz
dolgokat mondott...
- Ennél ezerszer
kegyetlenebbek a szüleim, és kaptam tőlük néhány hívást.
- Mikor? - meredtem
rá döbbenten, mert ezt sosem mondta.
- Pár napja jött
rájuk. Apám részeg volt és ki tudja mik történhettek. Csak
elküldött a fenébe, meg kitagadásról beszélt, de nem fogják
megtenni.
- Miért?
- Mert
elviselhetetlen szégyen lenne nekik, ha kitagadnának. Sokkal
nagyobb, minthogy meleg vagyok. Azt még kimagyarázzak, ha valaha
pedig rájuk jön, még a saját hasznukra is fordítják, de ha
kitagadnának... oda lenne a tökéletes család, aki annyit
adományoz másoknak, és a családi szellemért küzd. Fontos nekik
a külsőség szóval csak titkos haragban vagyunk.
- Ez borzalmasan
hangzik... - húztam el a szám elégedetlenül, mert ez így még
kegyetlenebb volt.
- Ne foglalkozz
ezzel. Tudtam mit vállalok, amikor beszéltem velük. Tényleg sokat
gondolkodtam ezen, és nem bánom, hogy ez lett. Szeretlek és boldog
vagyok szóval nem érzem azt, hogy rosszul döntöttem volna.
- Én is nagyon
szeretlek – öleltem meg őt szorosan, magamban majd kiugorva
bőrömből az öröm miatt.
Mire nagyjából
lenyugodott, kétszer jártam meg a boltot, plusz hozzávalók
vásárlása miatt. Na jó a második út részben már azért volt
mert a falra tudtam volna mászni a rengeteg kaja miatt. Túl sok
volt, mindenféle és nagyon fura. Már az amúgy ínycsiklandó kis
illatok is idegesítettek.
Végül estére csak
lenyugodott minden ételt rendszerezetten elpakolt és a levegőt
hosszan kifújva esett mellém a kanapéra. Fejét ölembe húztam,
így kényelmesen elterülhetett és szó nélkül cirógattam
tincseit, ő pedig lehunyt szemmel élvezte cselekedetem.
Nem indultunk
aludni, ő még mindig túl nyugtalan volt, nekem pedig kavarogtak
gondolataim, hol körülötte, hol Baekhyun körül. Borzalmas volt a
látvány, szívszaggató és meglepődtem, mikor Chanyeol hívott
telefonon, hogy menjek fel a lakásba.
Baekhyun a földön
feküdt, arcára rászáradtak a könnyek, és halkan szuszogott,
Chanyeol anyukája egy gyengéd érintéssel búcsúzott tőlem, a
magas pedig aggódó tekintettel figyelte alvó legjobb barátomat,
de nem ért hozzá, nem mert a közelébe menni.
Mondani akartam
neki, hogy maradhat, hogy nem gond, de féltékenykedő és önző
énem győzött az, aki magának akarta Baekhyunt, így egy halk
elköszönés után kizártam őt a házból.
Barátomat óvatosan
kanalaztam össze, de meg sem rezzent, szinte ájultan hevert kezeim
közt, nem mozdult akkor sem, mikor az ágyra fektettem, sem akkor,
mikor óvatosan próbáltam kényelmesebb öltözetet aggatni rá.
Néha megrezdült szempillája, egyszer egy könnycsepp is
kiszabadult, de féltő gyorsasággal tüntettem el meggyötört
arcáról. Mikor nyakig betakargattam, és leoltottam a halvány
fényt árasztó kislámpát ki akartam menni a szobából, de
megérezhette.
Nem tudtam, hogy
csak álmában keresett, vagy félálomban lebegett a valóságban,
de halkan kérlelt, hogy maradjak vele.
Szorosan simultam
hozzá egy másodpercig sem gondolkodva a dolgon, és hamarosan haja
csiklandozta orrom, ahogy tudatlanul fészkelődött minduntalan
közelebb hozzám.
Akkor gondolkodtam
el elsőnek, hogy talán nem kellett volna nekünk ez, ami most van.
Hogy jobban jártunk volna fényűző nyomorunkkal, mint ezzel az
egésszel. Valamikor régen, még az előző munkahelyünkön egyszer
egy részeg estén Taemin megkérdezte, hogy pontosan mi is van
köztünk Baekhyunnal. Mosolyogva adtuk meg neki a választ, hogy
semmi olyasmi, hogy sosem szerettük egymást szerelemmel, de még
akkor sem hitt nekünk.
Nem tudtam, hogy
akkor igazat mondtam-e. Szerettem Baeket, jobban, mint Soot, csak
máshogy. Magam mellett akartam tudni egész életemben, minden
pillanatot vele képzeltem el, igazából Baekhyun volt a mindenem.
Amikor barátok
lettünk megkérdezte, hogy miért segítettem neki, miért nem
hagytam, hogy laposra verjék és megalázzák, hogy bántsák őt,
én pedig azt mondtam, hogy megsajnáltam. Pedig egy csepp
sajnálatot sem éreztem akkor, abban a pillanatban. Szántam őt,
amiért gyenge volt, de ennyiért nem szóltam volna közbe. Akkor
Baekhyun vonzott. Megragadta a figyelmem és nem eresztett el, ő
volt az első ember, aki kirángatott a monoton életemből Soo után,
én pedig kényszeresen kezdtem ragaszkodni hozzá.
Amikor megláttam a
teremben, sosem érzett boldogság söpört rajtam végig, és nála
különlegesebb teremtést nem láttam addig, hiába volt szája
felszakadva, haja csáléra nyírva, arca lila színnel tarkítva.
Igaza volt Chanyeol anyukájának, Mrs Parknak. Baekhyun elvarázsol
mindenkit. Mindenki a fogságába esik, aki valaha képes meglátni
az igaz valóját.
Napokig kerülgettem
őt, lépésről lépésre közelebb kerülve hozzá, miközben én
magam is falak tucatjait húztam fel, hogy védekezzek ha esetleg
bármi történik, ha ő mégsem olyan, amilyennek megláttam abban a
pillanatban.
És nem hazudtolta
meg magát. Rengetegszer taposott belém addig, amíg el nem
fogadott, ő volt az első, aki nyíltan buzinak nevezett, még a
megvetés szikráit is láttam csillogni szemében, mégsem tudtam
menekülni előle. Később rengeteg olyan beszólást kaptunk, hogy
mi retkes kis undorító férgek vagyunk, levelek tucatjai
vándoroltak szekrényembe, részletes leírással, hogy miket
művelek vele, de ezekről ő sosem szerzett tudomást. Sosem mondtam
el neki, hogy valaha másképp néztem rá, még ha csak pár
pillanatig is, mint ahogy azt sem tudta meg sosem, hogy mekkora
titkot őrizgetek félve a lelkem legmélyén.
Próbáltam
kitörölni, és elfelejteni, de ő Baekhyun volt. Egy olyan
teremtés, aki ha egyszer megláttad és szikrát gyújtott benned
talán örök parázst hagy maga után.
Valamikor az
alsó-középiskola végén bevert képpel és teljes részegségben
tért haza az akkor már közös kis helyünkre, nyakán szívásnyomok
voltak, sápadt bőrét tarkává varázsolták, bennem pedig
féltékenységet szítottak.
Mérgesen enyhén
sírásra álló szájjal magyarázott valamiről, miközben
szemöldökénél próbáltam elállítani a vérzést. Nem volt
teljesen magánál, nem tudta, hogy mi történik körülötte, ám
akkorra voltam már annyira a bizalmasa, hogy teljes mértékben rám
bízta magát.
- Milyen egy
pasival csókolózni? - nézett fel rám csillogó szemekkel. - Te
tudod, te szeretted azt a bolond kölyköt. Ő milyen volt?
- Jó –
suttogtam bizonytalanul, mert szemeim előtt lehetetlen képek
peregtek le. A csókjaim Sooval, és a gondolat, hogy Baekhyunnal is
megtehetném ezt.
- A lányok
unalmasak. Hamisak és állhatatosak, ártatlannak játsszák
magukat, de náluk kiábrándítóbb teremtés nincs a világon.
- Miről
beszélsz? - csodálkoztam.
- Nem érdekelnek,
nem izgalmasa, én izgalmas dolgokat akarok – hadarta és ahogy
belendült véletlen megfejelt.
Egy pillanat nem
mozdult, nyaka annyira közel volt hozzám a foltok csak vonzották a
tekintetem minduntalan és idegesítettek egyre jobban. Nekik miért
lehetett? Én miért nem próbálhattam ki?
- Mit csinálsz?
- húzódott el, mielőtt még ajkaim hozzá érhettek volna. Forró
leheletem már csak pár milliméterre volt tőle.
- Semmit –
ráztam meg a fejem, remélve, hogy az ostoba képzelgések is
eltűnnek, de makacsak voltak, és határozottabbak, mint én.
- Más egy
sráccal csókolózni? - még mindig érdeklődő volt, mintha
elfelejtette volna az előző jelenetet.
- Más.
- Milyen?
- Próbáld ki –
húzódtam el, de ő fellelkesülve követett kíváncsi
tekintetével.
- Nem akarom. Én
nem vagyok meleg, csak érdekel.
- Egy csóktól
még nem leszel meleg – pöcköltem arrébb egy tincset homlokáról,
mire láthatóan elgondolkodott a dolgon.
- Igazad lehet –
bólintott. - Talán ki kellene próbálnom.
Sosem érzett
féltékenység cikázott át rajtam, ahogy szavai kiszöktek
alkoholtól mámorosan és valamit tovább motyogott magának.
Botladozva
öltözött át, fázósan húzta össze magát, mikor pólójában
furakodott az ágyba.
- Hé, aludj
velem, fázom – invitált maga mellé.
- Nem hiszem,
hogy ez jó ötlet lenne – ellenkeztem.
- Ugyan már –
nevetett fel. - megfagyok. Nem akarok megfagyni. Cserébe holnap
kérhetsz valamit.
- Holnap?
- Vagy ma. Nem
tudom mennyi az idő – rázta fejét.
Félve
somfordáltam közelebb és fészkeltem be magam mellé. Háta
mellkasomnak simult, de neki nem volt kényelmes, mert szembe fordult
velem. Közelről szemeztem vele, olyan közelről, mint eddig még
soha és mielőtt felfogtam volna a dolgot hozzá hajoltam.
Ajkaira csókoltam
óvatosan, félve, de nem tolt el magától. Bizonytalanul kivárt,
kezem tincsei közé furakodott, néhány gubanctól megszabadítva
azokat, majd kicsit elfordítottam fejem és ténylegesen
megcsókoltam.
Hosszú percekig
élveztem a csókját, amit viszonzott, sokkal bátrabban és
szenvedélyesebben, mint valaha hittem volna. Gyorsan kapkodva a
levegőt váltam el tőle. Csillogó szemekkel figyelt, magában
feldolgozva az eseményeket.
- Azt mondtad
kérhetek valamit – figyeltem szemeit, mire bólintott, ajkai
mosolyra húzódtak. - Felejtsd ezt el, jó hyung?
- Rendben –
motyogta, majd le is hunyta szemeit, és pillanatokon belül álomba
merült.
Óvatosan
nyomtam puszit nyaka hátuljára, mire kicsit megrezdült, de egy
nagy sóhaj után tovább szuszogott.
Az
az este valahogy sosem került szóba köztünk, amit én sosem
bántam meg, mert akkor megtettem, azt, amire vágytam és lezártam
a dolgot. Nem voltam szerelmes Baekhyunba, ezt tisztán éreztem, és
az után a csók után nem is vágytam soha többre.
Ő
egy varázslatos teremtés volt, valami csalfa bájjal megáldva, ami
magával ragadó. Különleges egyén, akiből nincs több, aki akkor
is tökéletes, ha szanaszét van csúszva, vagy ha a porban fekszik
több sebből vérezve.
-
Szeretlek Hyung.
Baekhyun
Elképzelhetetlen
méretű rémület járt át, ahogy felfogtam kik álltak
nappalinkban. Chanyeol apukája halványan rám mosolygott,
valamiféle gyengéd fénnyel a szemébe, de nem mertem elfogadni a
dolgot, mert lehetetlennek tartottam.
Menekültem fiúk
közeléből, elvégre a helyzet ennél rosszabb nehezen lehetett
volna. Maximum akkor ha akkor látnak meg minket ha csókolózunk,
vagy... tovább inkább nem is gondoltam a dolgot. Ez is épp elég
rémes volt, pedig egy kézfogást még ki is lehetett volna
magyarázni.
Chanyeol sem volt
jobb állapotban, ahogy néhány gyors pillantásból meg tudtam
állapítani. Sokkos volt, megszólalni sem bírt percekig, csak
ledöbbenve meredt maga elé. Végül nehezen nyögte ki a kérdést,
ami engem is izgatott, de mikor nevem volt a válasz, illetve felém
intéződött a kérdés, már bántam mindent.
Chanyeol anyukája
óvatosan lépett közelebb, én pedig segélykérőn pislogtam a
megszeppent Jonginra, majd Chanyeolra de egyikük sem akart
megmenteni. Kyungsoo kivezette legjobb barátomat a nappaliból, a
nagy fülű pedig még mindig nem tért napirendre a sokk felett, így
nem számíthattam senkire.
Félve néztem a
régi ismerősre, a nőre, aki gyermekként szinte második anyám
volt, annyiszor voltam karjai közt. Az eltelt évek alatt nem nőttem
őt túl, talán csak pár centivel lehetett alacsonyabb, de cipője
teljesen egy magasságot biztosított számunkra.
- Baekhyunie... -
lépett közelebb hozzám, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.
Két ember hívhatott így, Ő és Anya, én pedig időtlen idők óta
nem hallottam kiejtve a nevem azzal a lágysággal egy hozzám közel
álló személytől.
Mert bármennyi
dolog történt az életben, bármennyire rettegtem a velem szemben
álló nőtől, és attól, amit okozhatott, fontos volt számomra.
Ezernyi kép szaladgált könnyektől nedves szemeim előtt, ahogy
kicsiként a karjába futottam, ahogy mosolyogva dajkált. Eszembe
jutott, amikor Chanyeol véletlen lelökött a lépcsőn, én pedig
sírva könyörögtem anyukámért, de csak ő volt ott mégis egy
gyógypuszija sokkal elviselhetőbbé tette a fájdalmat.
- Gyere ide... -
húzott halkan magához, én pedig megint egy nyolc éves kisfiú
voltam, aki nem tudta visszatartani könnyeit az addig elfojtott
fájdalom után. - Annyira sajnálom – simogatta fejem.
Rázott a zokogás,
órák hosszának tűnt az idő, amíg próbáltam lenyugodni, de
sehogy sem sikerült. Kapaszkodtam a nőbe, aki halk megnyugtató
szavakat suttogott fülembe, mégsem bírtam megnyugodni.
Testem-lelkem elfáradt, lassan csúsztam a földre, de még akkor
sem maradtam magamra. Ott ültünk a nappali padlóján, fejem
Chanyeol anyukájának a vállán pihent, és csak akkor vettem
észre, hogy ő is sírt, mikor már sikerült lassan felülkerekednem
magamon.
A földön feküdtem,
kezem görcsösen csimpaszkodott az övébe, miközben lágy,
végeláthatatlan hangon mesélt a múltról. Szemeim lehunyva
pihentek, pilláim alól még ennyi idő elteltével is kiszöktek a
ravasz könnycseppek. Ám a fájdalom lassan halványult, ahogy
visszatért belém az élet. Chanyeol anyukája a régmúlt ezer
kerge történetét elevenítette fel, olyan dolgokat mesélt el,
amikről nekem fogalmam sem volt, pedig én éltem át.
Anyuról mesélt, a
kapcsolatunkról, gyermeki csínyekről, a régi életemről. Ahogy
hallgattam és igyekeztem felidézni magamban a képeket
észrevétlenül nyomott el az álom. Nem érdekelt a kemény föld,
se a még mindig kibújó könnycseppek.
Puhaságban keltem,
nyakamban Jongin kusza légzését éreztem, miközben fulladás
szorosan ölelt magához.
- Hé... - fordultam
meg, ő pedig egy pillanat alatt vált éberré. Egyikünket sem
hozta zavarba a helyzet, hiába pislogtunk illetlenül közel
egymásra.
- Hyung! - ült fel
rögtön, ahogy realizálta, hogy ébren vagyok és aggódva mért
végig tetőtől talpig. - Jól vagy?
- Persze... mi bajom
lenne?
- Hát, elaludtál a
földön. Chanyeol anyukájával.
Végigfutottak
fejemben az események, minden perc egy pillanat alatt, érzések
kavalkádja rohant végig rajtam.
- Emlékszem...
- Sírtál.
- Igen.
- Jobb?
- Jobb - Magamhoz
öleltem, ő pedig lelkes kiskutyaként bújt hozzám. - A többiek
nincsenek itt ugye?
- Nincsenek –
rázta meg a fejét, hangjából áradt a megkönnyebbültség.
Eltoltam magamtól
és alaposan megnéztem magamnak. Szemei fáradtan, kissé
élettelenül csillogtak, testtartása bánatosságról árulkodott,
de nem voltam még olyan állapotban, hogy kifaggathassam. Ő sem
akart beszélgetni csak halvány mosollyal fészkelte be magát
vissza ágyamba és hunyta le szemeit.
- Ijesztő volt,
ahogy megjelentek.
- Elhiszem –
fontam össze ujjainkat, ő pedig makacsul kapaszkodott kezembe, mint
valami biztos pontba.
Nem tudtam mikor
jelentek meg, mit mondhattak, de Jongint megviselte a dolog, ami
aggasztott. Ha nem fájt volna a fejem és nem lettem volna olyan,
mint egy másnapos, biztosan vidítani kezdtem volna, de most csak a
jelenlétem kifejezésére volt erőm, többre nem. Neki pedig úgy
tűnt ez épp elég.
- Nincs kedved
elmenni valahova? Csak egy kicsit...
- Sok volt?
- Túl sok –
bólintott, de félrenézett, ami elgondolkodtatott, hogy pontosan mi
baja lehet.
Nem ellenkeztem
mikor felkelt, szó nélkül kapartam össze magam. Viszonylag korán
volt, még csak reggel hét óra, de ha figyelembe vettem, hogy
tegnap kora este aludtam el – talán - máris nem volt olyan korai
az ébredésem.
Kizártam a fejemből
mindent, csak zuhanyozni akartam, és nem gondolkodni. Túl sok
minden lett volna most egyszerre az ezernyi apróság, nekem pedig
messze nem volt elég erőm most mindent a helyére tenni. Sok volt.
Túl sok.
Hiányzott Jongin
hiszen mostanában szinte sosem voltunk ketten, ő Kyungsooval volt,
én az időm nagy részét Chanyeollal töltöttem, és Sehun is
valahogy mindig kikötött itt. Nem is emlékszem mikor aludtunk
utoljára együtt, pedig szerettem magam mellett tudni, mert mindig
biztonságban éreztem magam tőle. Imádtam a kusza légzését, a
szoros ölelését, még az sem zavart, hogy az esetek nagy részében
megrúgott vagy ütött, valahogy illett hozzánk.
Épp
végeztem a zuhannyal mikor kopogtatott, így fél perc múlva már
váltottuk is egymást. Én hajamat törölgettem egy kisebb
törölközővel, míg fejfájásomra kerestem valami gyógyszert, ő
pedig összekapta magát.
Alig múlt fél
nyolc mire, azt mondtuk, hogy útra készen állunk. Nem beszéltünk
egy szót se róla, de egyértelmű volt hova megyünk. A lyukba. Az
volt az első igazi közös helyünk, egy dombos vidék lepukkant
házának alagsorában. Nehéz volt feljutni nagyjából fél órát
kellett sétálnunk, de akkoriban imádtuk azt a helyet. Senki nem
lakta, mi pedig napok alatt beköltöztünk oda. A lakók elsőnek
fújtak ránk sok idő kellett mire elfogadtak minket valamennyire,
ám később egy-két ember segített nekünk. Nem voltak nagy
dolgok, megengedték, hogy fürödjünk a házukba, mert a kis
romunkba nem volt normális fürdőszoba, néha adtak nekünk enni,
és a tél előtt kaptunk egy kissé elhasználódott matracot, és
két takarót.
Szánalmasnak
éreztem azt az életet, de most, ahogy kiszálltunk annál a
pontnál, ahol legkésőbb le lehet parkolni a kocsikkal,
megváltozott a véleményem.
Innen indultunk. Nem
volt semmink, nem számíthattunk a családunkra, csak néhány
idegen szánt meg minket könyöradománnyal.
Innen indultunk,
szerteszét hordott ruhákba, bajosan, gyakran koszosan, mint valami
utcakölykök, és most ide jöttünk vissza. Dizájner cuccokban,
egy vagyont érő cipőben, nevetségesen drága napszemüvegbe,
kocsival, amiről álmodni sem mertünk.
A lyuk hivatalosan
is a miénk volt, még régen megvettük, bár nem volt értelme,
hisz egy lebontásra váró épület aljában volt, de nekünk
kellett.
- Nevetséges nem? -
mérte végig magát Jongin, majd a környéket pásztázta. Hat
évvel ezelőtt ezek voltunk mi.
- Szerintem
csodálatos – sóhajtottam. - Nem
hittem, hogy kiszabadulunk innen.
Szia!
VálaszTörlésIsmét itt vagyok, megint egy nagyobb kihagyás után. ^^
Huh, hát nagyon meglepődtem Chanyeol szüleinek felbukkanásán, rögtön rosszra gondoltam, ami fokozatosan illant el. Jó tudni, hogy ők legalább megbékéltek a helyzettel és már nem akarják Chant megváltoztatni. :-)
A síró-kiboruló Baekhyun nem jó, nekem is sírhatnékom lesz tőle, mert végigpörög bennem az a sok szar, ami érte őt és kész az elgyengülés. :'(
Jonginnal kapcsolatban megint itt a kérdés (visszaugorva az időben): hogy lehet ilyen aranyos? Amikor Kyungsoo csengetett, ő meg ott lopakodott az ajtó mögött... Istenkém *.*
A szemeim kerekedtek el, de nagyon itt az utolsó fejezetnél...mik ki nem derülnek a kis Jonginról. Jó volt a visszaemlékezés, így kerekebb a történet, de elfogott a rettegés, hogy valami őrültség lesz ebből. o_o De szerencsére Jonginka nem szerelmes Baekhyunba, nincs veszélyeztetve egyik pár sem. Csak ijesztgeted az embert, komolyan! :-P
Nekem még mindig rejtély, hogy ki iratta be őket az egyetemre, ha nem ők maguk vagy Yeol volt. Tiszta krimi, most épp Chan szüleire is gondolok, de biztos valami egyszerűbb lesz a válasz, ami persze nem jutott eszembe. :-\
Összegezve, tényleg jó, hogy vannak szülők, akik ott vannak, ahol kell, ,,támogatva a fiúkat és annak barátait.
Köszönöm, hogy olvashattam. Várom a következő részeket.
Ditta
Sziaa :)
TörlésYeol szüleit próbáltam a ,egértő kategóriába sorolni, elvégre nem létezik, hogy mindenki ennyire ellenkező legyen ezzel az egésszel. Meg megérdemeltek valami támogatást végre valakitől, ha már ennyire egyedül maradtak.
Féltem, hogy Baek kiakadása milyen lesz, nem akartam, hogy őt is érzékenynek titulálják, mint Chanyeolt, de akkor kicsit megnyugodtam, hogy átjöttek a dolgok. Mégiscsak rossz az, ami vele történt :/
Ahh köszönööööm *.* én odáig voltam Jongin húzásáért bármennyire is bugyuta, szinte láttam a szemem előtt az egészet.
Több dolog miatt írtam bele a visszaemlékezést, most még nem tudom pontosan később mi szerepe lesz, és milyen mértékben ><.
Haha nem szándékoztam krimit alkotni, sem semmi bonyolultat írni, az úgy sem megy nekem ^^ és beletrafáltál az igazságba, bár ennek nincs olyan nagy szerepe ^^".
Örülök, hogy Chanyeol szülei elnyerték a tetszésedet, igyekszem a folytatással, köszönöm, hogy írtál <3
Liti ^^