2015. december 25., péntek

A múlt képei, a jelen rémei? - 26. fejezet



Jongin

Szó nélkül sétáltam Soo mellett, miközben az elmúlt pár percet próbáltam feldolgozni. Baekhyun annyira más volt. Más volt, mint eddig bármikor. Nyoma sem volt az erőnek benne, egy kisfiúnak láttam, aki visszakapott valamit amit rég elvesztett. Borzalmasnak tűnt a kép, de reménykedtem benne, hogy jóra fordulnak a dolgok.
Chanyeol szó nélkül meredt előre, apja ugyancsak némán lépdelt, én pedig féltem megszólalni.
- Nincs semmi gond Chanyeol.
Az apa hangja megtörte a csendet, mindenki rá figyelt, ám ő csak fiára koncentrált.
- Mióta tudjátok?
- Egy ideje.
A némaság vissza is szökött közénk, halkan váltunk el egymástól.

- Soo... - öleltem át, mikor becsukta az ajtót.
- Ez borzalmas volt – suttogta mellkasomnak.
- Vége van – próbáltam nyugtatni. Legalábbis egy időre biztosan.
- Meglepett, hogy itt vannak, ők mindig hirtelen döntéseket hoznak – sóhajtotta, majd kiszabadult kezeim közül és a konyhába bandukolt. - Csinálok valami kaját, az lenyugtat.
Mosoly nélkül bólintottam és ültem le az egyik szék az asztalnál. Tudni akartam mi van Baekkel nem akartam ott hagyni, bár nem volt túl sok választásom. Ők mégiscsak ismerték régről egymást, és úgy tűnt nem lehet akkora gond. Vagyis ebben reménykedtem.
Soo órák hosszat sündörgött a konyhában, néha hozzám lépett megölelt, megcsókolt, vagy csak biztató mosolyt várt, amit mindig megadtam neki. Ennél többet nem tudtam tenni érte, de ennyit akartam. Legalább ennyivel segítsek neki.
Biztos borzalmas érzés lehetett hallani azt a rengeteg dolgot, a szülei em vélekedtek róla túl jól, és amit hallottunk valószínűleg egy erősen cenzúrázott verzió volt. Régen is vasakarattal rendelkeztek, mindig tudták, hogy mit várnak el a gyereküktől, és nem hagyták, hogy a dolgok másképp történjenek. Azt hiszem a legnagyobb hiba a gépezetükben én voltam, hisz én borítottam fel mindent. Soo belém szeretett, miattam titkolózott és végül miattam is romlott meg a kapcsolatuk. Igaz ez sosem volt így kimondva, de attól egyértelmű volt a dolog.
Ha én nem vagyok valószínűleg, követte volna a kijelölt utat ellenkezés nélkül, és most boldogan élje jegyben valakivel, nem pedig így, ahogy most van.

- Ugye nem gondolsz butaságokra? - huppant mellém nyers tésztától ragacsos ujjakkal és halvány mosollyal kente össze orrom.
- Nem szeretnék – ráztam meg a fejem.
- Akkor ne tedd. Az, ami most van már megtörtént, jó? És bár sajnálom, hogy így alakult, nem bánom.
- De olyan rossz dolgokat mondott...
- Ennél ezerszer kegyetlenebbek a szüleim, és kaptam tőlük néhány hívást.
- Mikor? - meredtem rá döbbenten, mert ezt sosem mondta.
- Pár napja jött rájuk. Apám részeg volt és ki tudja mik történhettek. Csak elküldött a fenébe, meg kitagadásról beszélt, de nem fogják megtenni.
- Miért?
- Mert elviselhetetlen szégyen lenne nekik, ha kitagadnának. Sokkal nagyobb, minthogy meleg vagyok. Azt még kimagyarázzak, ha valaha pedig rájuk jön, még a saját hasznukra is fordítják, de ha kitagadnának... oda lenne a tökéletes család, aki annyit adományoz másoknak, és a családi szellemért küzd. Fontos nekik a külsőség szóval csak titkos haragban vagyunk.
- Ez borzalmasan hangzik... - húztam el a szám elégedetlenül, mert ez így még kegyetlenebb volt.
- Ne foglalkozz ezzel. Tudtam mit vállalok, amikor beszéltem velük. Tényleg sokat gondolkodtam ezen, és nem bánom, hogy ez lett. Szeretlek és boldog vagyok szóval nem érzem azt, hogy rosszul döntöttem volna.
- Én is nagyon szeretlek – öleltem meg őt szorosan, magamban majd kiugorva bőrömből az öröm miatt.

Mire nagyjából lenyugodott, kétszer jártam meg a boltot, plusz hozzávalók vásárlása miatt. Na jó a második út részben már azért volt mert a falra tudtam volna mászni a rengeteg kaja miatt. Túl sok volt, mindenféle és nagyon fura. Már az amúgy ínycsiklandó kis illatok is idegesítettek.
Végül estére csak lenyugodott minden ételt rendszerezetten elpakolt és a levegőt hosszan kifújva esett mellém a kanapéra. Fejét ölembe húztam, így kényelmesen elterülhetett és szó nélkül cirógattam tincseit, ő pedig lehunyt szemmel élvezte cselekedetem.

Nem indultunk aludni, ő még mindig túl nyugtalan volt, nekem pedig kavarogtak gondolataim, hol körülötte, hol Baekhyun körül. Borzalmas volt a látvány, szívszaggató és meglepődtem, mikor Chanyeol hívott telefonon, hogy menjek fel a lakásba.

Baekhyun a földön feküdt, arcára rászáradtak a könnyek, és halkan szuszogott, Chanyeol anyukája egy gyengéd érintéssel búcsúzott tőlem, a magas pedig aggódó tekintettel figyelte alvó legjobb barátomat, de nem ért hozzá, nem mert a közelébe menni.
Mondani akartam neki, hogy maradhat, hogy nem gond, de féltékenykedő és önző énem győzött az, aki magának akarta Baekhyunt, így egy halk elköszönés után kizártam őt a házból.

Barátomat óvatosan kanalaztam össze, de meg sem rezzent, szinte ájultan hevert kezeim közt, nem mozdult akkor sem, mikor az ágyra fektettem, sem akkor, mikor óvatosan próbáltam kényelmesebb öltözetet aggatni rá. Néha megrezdült szempillája, egyszer egy könnycsepp is kiszabadult, de féltő gyorsasággal tüntettem el meggyötört arcáról. Mikor nyakig betakargattam, és leoltottam a halvány fényt árasztó kislámpát ki akartam menni a szobából, de megérezhette.
Nem tudtam, hogy csak álmában keresett, vagy félálomban lebegett a valóságban, de halkan kérlelt, hogy maradjak vele.
Szorosan simultam hozzá egy másodpercig sem gondolkodva a dolgon, és hamarosan haja csiklandozta orrom, ahogy tudatlanul fészkelődött minduntalan közelebb hozzám.

Akkor gondolkodtam el elsőnek, hogy talán nem kellett volna nekünk ez, ami most van. Hogy jobban jártunk volna fényűző nyomorunkkal, mint ezzel az egésszel. Valamikor régen, még az előző munkahelyünkön egyszer egy részeg estén Taemin megkérdezte, hogy pontosan mi is van köztünk Baekhyunnal. Mosolyogva adtuk meg neki a választ, hogy semmi olyasmi, hogy sosem szerettük egymást szerelemmel, de még akkor sem hitt nekünk.
Nem tudtam, hogy akkor igazat mondtam-e. Szerettem Baeket, jobban, mint Soot, csak máshogy. Magam mellett akartam tudni egész életemben, minden pillanatot vele képzeltem el, igazából Baekhyun volt a mindenem.
Amikor barátok lettünk megkérdezte, hogy miért segítettem neki, miért nem hagytam, hogy laposra verjék és megalázzák, hogy bántsák őt, én pedig azt mondtam, hogy megsajnáltam. Pedig egy csepp sajnálatot sem éreztem akkor, abban a pillanatban. Szántam őt, amiért gyenge volt, de ennyiért nem szóltam volna közbe. Akkor Baekhyun vonzott. Megragadta a figyelmem és nem eresztett el, ő volt az első ember, aki kirángatott a monoton életemből Soo után, én pedig kényszeresen kezdtem ragaszkodni hozzá.
Amikor megláttam a teremben, sosem érzett boldogság söpört rajtam végig, és nála különlegesebb teremtést nem láttam addig, hiába volt szája felszakadva, haja csáléra nyírva, arca lila színnel tarkítva. Igaza volt Chanyeol anyukájának, Mrs Parknak. Baekhyun elvarázsol mindenkit. Mindenki a fogságába esik, aki valaha képes meglátni az igaz valóját.
Napokig kerülgettem őt, lépésről lépésre közelebb kerülve hozzá, miközben én magam is falak tucatjait húztam fel, hogy védekezzek ha esetleg bármi történik, ha ő mégsem olyan, amilyennek megláttam abban a pillanatban.
És nem hazudtolta meg magát. Rengetegszer taposott belém addig, amíg el nem fogadott, ő volt az első, aki nyíltan buzinak nevezett, még a megvetés szikráit is láttam csillogni szemében, mégsem tudtam menekülni előle. Később rengeteg olyan beszólást kaptunk, hogy mi retkes kis undorító férgek vagyunk, levelek tucatjai vándoroltak szekrényembe, részletes leírással, hogy miket művelek vele, de ezekről ő sosem szerzett tudomást. Sosem mondtam el neki, hogy valaha másképp néztem rá, még ha csak pár pillanatig is, mint ahogy azt sem tudta meg sosem, hogy mekkora titkot őrizgetek félve a lelkem legmélyén.
Próbáltam kitörölni, és elfelejteni, de ő Baekhyun volt. Egy olyan teremtés, aki ha egyszer megláttad és szikrát gyújtott benned talán örök parázst hagy maga után.

Valamikor az alsó-középiskola végén bevert képpel és teljes részegségben tért haza az akkor már közös kis helyünkre, nyakán szívásnyomok voltak, sápadt bőrét tarkává varázsolták, bennem pedig féltékenységet szítottak.
Mérgesen enyhén sírásra álló szájjal magyarázott valamiről, miközben szemöldökénél próbáltam elállítani a vérzést. Nem volt teljesen magánál, nem tudta, hogy mi történik körülötte, ám akkorra voltam már annyira a bizalmasa, hogy teljes mértékben rám bízta magát.
- Milyen egy pasival csókolózni? - nézett fel rám csillogó szemekkel. - Te tudod, te szeretted azt a bolond kölyköt. Ő milyen volt?
- Jó – suttogtam bizonytalanul, mert szemeim előtt lehetetlen képek peregtek le. A csókjaim Sooval, és a gondolat, hogy Baekhyunnal is megtehetném ezt.
- A lányok unalmasak. Hamisak és állhatatosak, ártatlannak játsszák magukat, de náluk kiábrándítóbb teremtés nincs a világon.
- Miről beszélsz? - csodálkoztam.
- Nem érdekelnek, nem izgalmasa, én izgalmas dolgokat akarok – hadarta és ahogy belendült véletlen megfejelt.
Egy pillanat nem mozdult, nyaka annyira közel volt hozzám a foltok csak vonzották a tekintetem minduntalan és idegesítettek egyre jobban. Nekik miért lehetett? Én miért nem próbálhattam ki?
- Mit csinálsz? - húzódott el, mielőtt még ajkaim hozzá érhettek volna. Forró leheletem már csak pár milliméterre volt tőle.
- Semmit – ráztam meg a fejem, remélve, hogy az ostoba képzelgések is eltűnnek, de makacsak voltak, és határozottabbak, mint én.
- Más egy sráccal csókolózni? - még mindig érdeklődő volt, mintha elfelejtette volna az előző jelenetet.
- Más.
- Milyen?
- Próbáld ki – húzódtam el, de ő fellelkesülve követett kíváncsi tekintetével.
- Nem akarom. Én nem vagyok meleg, csak érdekel.
- Egy csóktól még nem leszel meleg – pöcköltem arrébb egy tincset homlokáról, mire láthatóan elgondolkodott a dolgon.
- Igazad lehet – bólintott. - Talán ki kellene próbálnom.
Sosem érzett féltékenység cikázott át rajtam, ahogy szavai kiszöktek alkoholtól mámorosan és valamit tovább motyogott magának.
Botladozva öltözött át, fázósan húzta össze magát, mikor pólójában furakodott az ágyba.
- Hé, aludj velem, fázom – invitált maga mellé.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – ellenkeztem.
- Ugyan már – nevetett fel. - megfagyok. Nem akarok megfagyni. Cserébe holnap kérhetsz valamit.
- Holnap?
- Vagy ma. Nem tudom mennyi az idő – rázta fejét.
Félve somfordáltam közelebb és fészkeltem be magam mellé. Háta mellkasomnak simult, de neki nem volt kényelmes, mert szembe fordult velem. Közelről szemeztem vele, olyan közelről, mint eddig még soha és mielőtt felfogtam volna a dolgot hozzá hajoltam.
Ajkaira csókoltam óvatosan, félve, de nem tolt el magától. Bizonytalanul kivárt, kezem tincsei közé furakodott, néhány gubanctól megszabadítva azokat, majd kicsit elfordítottam fejem és ténylegesen megcsókoltam.
Hosszú percekig élveztem a csókját, amit viszonzott, sokkal bátrabban és szenvedélyesebben, mint valaha hittem volna. Gyorsan kapkodva a levegőt váltam el tőle. Csillogó szemekkel figyelt, magában feldolgozva az eseményeket.
- Azt mondtad kérhetek valamit – figyeltem szemeit, mire bólintott, ajkai mosolyra húzódtak. - Felejtsd ezt el, jó hyung?
- Rendben – motyogta, majd le is hunyta szemeit, és pillanatokon belül álomba merült.

Óvatosan nyomtam puszit nyaka hátuljára, mire kicsit megrezdült, de egy nagy sóhaj után tovább szuszogott.
Az az este valahogy sosem került szóba köztünk, amit én sosem bántam meg, mert akkor megtettem, azt, amire vágytam és lezártam a dolgot. Nem voltam szerelmes Baekhyunba, ezt tisztán éreztem, és az után a csók után nem is vágytam soha többre.
Ő egy varázslatos teremtés volt, valami csalfa bájjal megáldva, ami magával ragadó. Különleges egyén, akiből nincs több, aki akkor is tökéletes, ha szanaszét van csúszva, vagy ha a porban fekszik több sebből vérezve.
- Szeretlek Hyung.

Baekhyun

Elképzelhetetlen méretű rémület járt át, ahogy felfogtam kik álltak nappalinkban. Chanyeol apukája halványan rám mosolygott, valamiféle gyengéd fénnyel a szemébe, de nem mertem elfogadni a dolgot, mert lehetetlennek tartottam.
Menekültem fiúk közeléből, elvégre a helyzet ennél rosszabb nehezen lehetett volna. Maximum akkor ha akkor látnak meg minket ha csókolózunk, vagy... tovább inkább nem is gondoltam a dolgot. Ez is épp elég rémes volt, pedig egy kézfogást még ki is lehetett volna magyarázni.
Chanyeol sem volt jobb állapotban, ahogy néhány gyors pillantásból meg tudtam állapítani. Sokkos volt, megszólalni sem bírt percekig, csak ledöbbenve meredt maga elé. Végül nehezen nyögte ki a kérdést, ami engem is izgatott, de mikor nevem volt a válasz, illetve felém intéződött a kérdés, már bántam mindent.
Chanyeol anyukája óvatosan lépett közelebb, én pedig segélykérőn pislogtam a megszeppent Jonginra, majd Chanyeolra de egyikük sem akart megmenteni. Kyungsoo kivezette legjobb barátomat a nappaliból, a nagy fülű pedig még mindig nem tért napirendre a sokk felett, így nem számíthattam senkire.
Félve néztem a régi ismerősre, a nőre, aki gyermekként szinte második anyám volt, annyiszor voltam karjai közt. Az eltelt évek alatt nem nőttem őt túl, talán csak pár centivel lehetett alacsonyabb, de cipője teljesen egy magasságot biztosított számunkra.
- Baekhyunie... - lépett közelebb hozzám, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. Két ember hívhatott így, Ő és Anya, én pedig időtlen idők óta nem hallottam kiejtve a nevem azzal a lágysággal egy hozzám közel álló személytől.
Mert bármennyi dolog történt az életben, bármennyire rettegtem a velem szemben álló nőtől, és attól, amit okozhatott, fontos volt számomra. Ezernyi kép szaladgált könnyektől nedves szemeim előtt, ahogy kicsiként a karjába futottam, ahogy mosolyogva dajkált. Eszembe jutott, amikor Chanyeol véletlen lelökött a lépcsőn, én pedig sírva könyörögtem anyukámért, de csak ő volt ott mégis egy gyógypuszija sokkal elviselhetőbbé tette a fájdalmat.
- Gyere ide... - húzott halkan magához, én pedig megint egy nyolc éves kisfiú voltam, aki nem tudta visszatartani könnyeit az addig elfojtott fájdalom után. - Annyira sajnálom – simogatta fejem.
Rázott a zokogás, órák hosszának tűnt az idő, amíg próbáltam lenyugodni, de sehogy sem sikerült. Kapaszkodtam a nőbe, aki halk megnyugtató szavakat suttogott fülembe, mégsem bírtam megnyugodni. Testem-lelkem elfáradt, lassan csúsztam a földre, de még akkor sem maradtam magamra. Ott ültünk a nappali padlóján, fejem Chanyeol anyukájának a vállán pihent, és csak akkor vettem észre, hogy ő is sírt, mikor már sikerült lassan felülkerekednem magamon.

A földön feküdtem, kezem görcsösen csimpaszkodott az övébe, miközben lágy, végeláthatatlan hangon mesélt a múltról. Szemeim lehunyva pihentek, pilláim alól még ennyi idő elteltével is kiszöktek a ravasz könnycseppek. Ám a fájdalom lassan halványult, ahogy visszatért belém az élet. Chanyeol anyukája a régmúlt ezer kerge történetét elevenítette fel, olyan dolgokat mesélt el, amikről nekem fogalmam sem volt, pedig én éltem át.
Anyuról mesélt, a kapcsolatunkról, gyermeki csínyekről, a régi életemről. Ahogy hallgattam és igyekeztem felidézni magamban a képeket észrevétlenül nyomott el az álom. Nem érdekelt a kemény föld, se a még mindig kibújó könnycseppek.

Puhaságban keltem, nyakamban Jongin kusza légzését éreztem, miközben fulladás szorosan ölelt magához.
- Hé... - fordultam meg, ő pedig egy pillanat alatt vált éberré. Egyikünket sem hozta zavarba a helyzet, hiába pislogtunk illetlenül közel egymásra.
- Hyung! - ült fel rögtön, ahogy realizálta, hogy ébren vagyok és aggódva mért végig tetőtől talpig. - Jól vagy?
- Persze... mi bajom lenne?
- Hát, elaludtál a földön. Chanyeol anyukájával.
Végigfutottak fejemben az események, minden perc egy pillanat alatt, érzések kavalkádja rohant végig rajtam.
- Emlékszem...
- Sírtál.
- Igen.
- Jobb?
- Jobb - Magamhoz öleltem, ő pedig lelkes kiskutyaként bújt hozzám. - A többiek nincsenek itt ugye?
- Nincsenek – rázta meg a fejét, hangjából áradt a megkönnyebbültség.
Eltoltam magamtól és alaposan megnéztem magamnak. Szemei fáradtan, kissé élettelenül csillogtak, testtartása bánatosságról árulkodott, de nem voltam még olyan állapotban, hogy kifaggathassam. Ő sem akart beszélgetni csak halvány mosollyal fészkelte be magát vissza ágyamba és hunyta le szemeit.
- Ijesztő volt, ahogy megjelentek.
- Elhiszem – fontam össze ujjainkat, ő pedig makacsul kapaszkodott kezembe, mint valami biztos pontba.
Nem tudtam mikor jelentek meg, mit mondhattak, de Jongint megviselte a dolog, ami aggasztott. Ha nem fájt volna a fejem és nem lettem volna olyan, mint egy másnapos, biztosan vidítani kezdtem volna, de most csak a jelenlétem kifejezésére volt erőm, többre nem. Neki pedig úgy tűnt ez épp elég.
- Nincs kedved elmenni valahova? Csak egy kicsit...
- Sok volt?
- Túl sok – bólintott, de félrenézett, ami elgondolkodtatott, hogy pontosan mi baja lehet.

Nem ellenkeztem mikor felkelt, szó nélkül kapartam össze magam. Viszonylag korán volt, még csak reggel hét óra, de ha figyelembe vettem, hogy tegnap kora este aludtam el – talán - máris nem volt olyan korai az ébredésem.
Kizártam a fejemből mindent, csak zuhanyozni akartam, és nem gondolkodni. Túl sok minden lett volna most egyszerre az ezernyi apróság, nekem pedig messze nem volt elég erőm most mindent a helyére tenni. Sok volt. Túl sok.
Hiányzott Jongin hiszen mostanában szinte sosem voltunk ketten, ő Kyungsooval volt, én az időm nagy részét Chanyeollal töltöttem, és Sehun is valahogy mindig kikötött itt. Nem is emlékszem mikor aludtunk utoljára együtt, pedig szerettem magam mellett tudni, mert mindig biztonságban éreztem magam tőle. Imádtam a kusza légzését, a szoros ölelését, még az sem zavart, hogy az esetek nagy részében megrúgott vagy ütött, valahogy illett hozzánk.
Épp végeztem a zuhannyal mikor kopogtatott, így fél perc múlva már váltottuk is egymást. Én hajamat törölgettem egy kisebb törölközővel, míg fejfájásomra kerestem valami gyógyszert, ő pedig összekapta magát.

Alig múlt fél nyolc mire, azt mondtuk, hogy útra készen állunk. Nem beszéltünk egy szót se róla, de egyértelmű volt hova megyünk. A lyukba. Az volt az első igazi közös helyünk, egy dombos vidék lepukkant házának alagsorában. Nehéz volt feljutni nagyjából fél órát kellett sétálnunk, de akkoriban imádtuk azt a helyet. Senki nem lakta, mi pedig napok alatt beköltöztünk oda. A lakók elsőnek fújtak ránk sok idő kellett mire elfogadtak minket valamennyire, ám később egy-két ember segített nekünk. Nem voltak nagy dolgok, megengedték, hogy fürödjünk a házukba, mert a kis romunkba nem volt normális fürdőszoba, néha adtak nekünk enni, és a tél előtt kaptunk egy kissé elhasználódott matracot, és két takarót.
Szánalmasnak éreztem azt az életet, de most, ahogy kiszálltunk annál a pontnál, ahol legkésőbb le lehet parkolni a kocsikkal, megváltozott a véleményem.
Innen indultunk. Nem volt semmink, nem számíthattunk a családunkra, csak néhány idegen szánt meg minket könyöradománnyal.
Innen indultunk, szerteszét hordott ruhákba, bajosan, gyakran koszosan, mint valami utcakölykök, és most ide jöttünk vissza. Dizájner cuccokban, egy vagyont érő cipőben, nevetségesen drága napszemüvegbe, kocsival, amiről álmodni sem mertünk.
A lyuk hivatalosan is a miénk volt, még régen megvettük, bár nem volt értelme, hisz egy lebontásra váró épület aljában volt, de nekünk kellett.
- Nevetséges nem? - mérte végig magát Jongin, majd a környéket pásztázta. Hat évvel ezelőtt ezek voltunk mi.
- Szerintem csodálatos – sóhajtottam. - Nem hittem, hogy kiszabadulunk innen.


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ismét itt vagyok, megint egy nagyobb kihagyás után. ^^
    Huh, hát nagyon meglepődtem Chanyeol szüleinek felbukkanásán, rögtön rosszra gondoltam, ami fokozatosan illant el. Jó tudni, hogy ők legalább megbékéltek a helyzettel és már nem akarják Chant megváltoztatni. :-)
    A síró-kiboruló Baekhyun nem jó, nekem is sírhatnékom lesz tőle, mert végigpörög bennem az a sok szar, ami érte őt és kész az elgyengülés. :'(
    Jonginnal kapcsolatban megint itt a kérdés (visszaugorva az időben): hogy lehet ilyen aranyos? Amikor Kyungsoo csengetett, ő meg ott lopakodott az ajtó mögött... Istenkém *.*
    A szemeim kerekedtek el, de nagyon itt az utolsó fejezetnél...mik ki nem derülnek a kis Jonginról. Jó volt a visszaemlékezés, így kerekebb a történet, de elfogott a rettegés, hogy valami őrültség lesz ebből. o_o De szerencsére Jonginka nem szerelmes Baekhyunba, nincs veszélyeztetve egyik pár sem. Csak ijesztgeted az embert, komolyan! :-P
    Nekem még mindig rejtély, hogy ki iratta be őket az egyetemre, ha nem ők maguk vagy Yeol volt. Tiszta krimi, most épp Chan szüleire is gondolok, de biztos valami egyszerűbb lesz a válasz, ami persze nem jutott eszembe. :-\
    Összegezve, tényleg jó, hogy vannak szülők, akik ott vannak, ahol kell, ,,támogatva a fiúkat és annak barátait.
    Köszönöm, hogy olvashattam. Várom a következő részeket.
    Ditta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa :)
      Yeol szüleit próbáltam a ,egértő kategóriába sorolni, elvégre nem létezik, hogy mindenki ennyire ellenkező legyen ezzel az egésszel. Meg megérdemeltek valami támogatást végre valakitől, ha már ennyire egyedül maradtak.
      Féltem, hogy Baek kiakadása milyen lesz, nem akartam, hogy őt is érzékenynek titulálják, mint Chanyeolt, de akkor kicsit megnyugodtam, hogy átjöttek a dolgok. Mégiscsak rossz az, ami vele történt :/
      Ahh köszönööööm *.* én odáig voltam Jongin húzásáért bármennyire is bugyuta, szinte láttam a szemem előtt az egészet.
      Több dolog miatt írtam bele a visszaemlékezést, most még nem tudom pontosan később mi szerepe lesz, és milyen mértékben ><.
      Haha nem szándékoztam krimit alkotni, sem semmi bonyolultat írni, az úgy sem megy nekem ^^ és beletrafáltál az igazságba, bár ennek nincs olyan nagy szerepe ^^".
      Örülök, hogy Chanyeol szülei elnyerték a tetszésedet, igyekszem a folytatással, köszönöm, hogy írtál <3

      Liti ^^

      Törlés