A múlt képei, a jelen rémei? - 23. fejezet

Baekhyun

Július közepén jártunk, nekem pedig fogalmam sem volt, mi a fészkes fene történt körülöttem. Minden a feje tetejére állt, azt se tudjam merre kapjam kobakom döbbenetemben.

Jongin nyaka folyton ki volt szívva. De komolyan! Amint eltűnt volna az egyik folt, megjelent a másik. Volt, hogy nem is egy! Ugyanez volt a helyzet a Mókusképűvel. Ráadásul akárhányszor meglátták a másikat vigyorogtak, mint a tejbetök.
Mint valami kamaszok... nem tudtam eldönteni, hogy sírnom kellene vagy nevetni, így maradtam a köztes megoldásnál, és vállat vontam minden hülyeségükre.

A Mókusképű állandó vendéggé vált nálunk, ami nem zavart. Kezdtem megszokni, hogy beleütköztem a fürdő előtt, vagy a kanapén döglöttek valami ostoba vígjátékot lesve.

Másik vendégünk a szomszéd – volt szomszéd – Sehun lett, aki miután szakított Luhannal, Jongin társaságát kereste, majd lassan velem is összehaverkodott. Ellenben az elején a Mókusképűvel és Chanyeollal alig beszélt, olyan volt, mintha nem is ismernék egymást, pedig ugye ez nem így volt. Úgy tűnt, valami új társaságba keveredett, igazából teljesen megváltozott. Eltűnt az a cuki énje, ami Luhan mellett előbukkant, és jött a bunkó, aki bizony egy csepp tiszteletet sem mutatott senki iránt.

Igazából nem is zavart, mert amíg egyenlő félként kezeltek, nem volt problémám az emberekkel. Emellett Sehun hiába volt fiatalabb nálam, szinte sosem látszott ez a különbség. Mármint az alap kisugárzása is elég erős volt, ráadásul nem gyerekeskedett. Néha ugyan előbújt belőle a kisördög, de sok vizet nem zavart.

A harmadik nagy probléma az életemben, és egyben legnagyobb kérdőjel a fejemben természetesen Mr Park kibaszottul akkor csókolózunk, amikor csak találkozunk Chanyeol volt. Mert tényleg csak úgy random megcsókoltuk egymást! Ami tényleg sehogy sem volt rendben! Ki csókolgatja a gyerekkori legjobb barátját, akivel évekig nem beszél és utálja, és utána kibékülnek, és lefekszenek, és... Szóval ez így bonyolult volt...

- Baekhyun! - kiabált Jongin. A hirtelen hangra kirepült a telefon a kezemből, és hangosan koppant párszor a földön. Úgy kellett neki.

- Mi a fene? - morogtam, miközben kibaktattam a szobámból.

Jongin a földön ült, egy ezerdarabos puzzle felett és kiskutya szemekkel pislogott rám.

- Nem.

- Hyung! - pislogott párat, mire majdnem, ismétlem majdnem megesett rajta a szívem.

- Nem.

-Hyung!

- Hagyd már abba! Nem vagy gyerek!

- De ki akarom rakni a falamra!

Nos igen... Mókusképű valami idióta mivolta miatt, Jongin elkezdett egészen különleges dolgok iránt érdeklődni. Elkezdett krimit olvasni, amiben sose esett le neki, hogy ki volt a gyilkos. Rászokott a teljes kiőrlésű kenyérre – úgy, hogy előtte nagyon kenyeret sem evett, igen Jongin logika... - és belebuzult a természetbe, valamint a kirakókba. Csak épp egy probléma volt Jonginka kirakózásával! Türelme annyi volt, mint egy elkényeztetett kis hercegnőnek, aki mindig mindent megkap. Semmi!

- Ha nem fejezed be a hisztit hozom a porszívót, és feldughatod magadnak a véletlen kimaradt darabkáidat!

- Mostanában elég feszült vagy – sóhajtott lemondóan, és egy darabka helyét kezdte keresni. - Szeretnél beszélni róla? - kérdezte tudálékos hangon, mire legszívesebben fejbe csaptam volna. Őt is és magamat is.

- Mi van pszichológus leszel a kutató helyett? - gúnyolódtam.

- Az kéne még! Hol érdekel engem akárki problémája? - vigyorgott fel, és félrerakta az aktuális kirakót, majd másikhoz nyúlt.

- Akkor minek kérdezed? - huppantam le mellé, majd nekiálltam játszani vele.

- Mert te nem akárki vagy, hanem Baekhyun.

- Ez kedves. Mi ez a szívogassuk egymás nyakát dolog? - léptem túl válasz nélkül a témán, ám ez őt cseppet sem zavarta. Neki annyi volt a lényeg, hogy itt legyek.

- Egy régi móka. Valamiért mindig feldob ha látom rajta.

- Ezért szívtad vörösre az egész nyakát nemrég?

- Az csak szórakozás volt. Bosszú, élvezet...

- Mocskos egy dög vagy te, Kim Jongin... - sóhajtottam lemondón, mire megint jött a gyerekfejjel.

- Hyung... - pirongott.

- Reménytelen.

Vacsoráig pakolásztuk a darabokat a helyükre, miközben semmiségekről beszélgettünk. Néha hiányoztak azok a pillanatok, mikor csak mi voltunk. Mostanában kész átjáró ház lettünk, pedig csak három vendégünk szokott lenni. Jó el kellett ismerni pofátlan vendégekről volt szó, főleg Chanyeol esetében.

Nem elég a folytonos csókrablás mindkettőnk részéről, a majom rendszeresen ide járt kajálni, mikor rájött, hogy valamennyit – nem sokat ugyan – de konyítunk a főzéshez. Ellenben Kyungsoo azért totyogott folyton a konyhánkba mert szerinte egészségtelenül éltünk. Komolyan borzalmas páros voltak. Úgy éreztem társaságunk ilyen kutya-macska-egér-ember kapcsolatban állt, és esküszöm, csak nekem volt valamennyi józan eszem. Ha meg még Sehun is megjelent, bár ez Chanyeolék jelenlétében még ritka volt bár egyre gyakoribb, na akkor történt az, hogy képszakadás... Ha Sehun jött, jött a pia, a zene és a buli, ami mint kiderült a két jómadártól sem állt messze. A Mókusképű alapból folyton énekelt – a zuhany alatt, a konyhába, amikor Jongin nyafogott – Chanyeol pedig egyszer csak megjelent a gitárjával és rákontrázott. De ami a legdurvább volt az egész helyzetben, hogy imádtam ezeket a pillanatokat.

Szerettem Jongin hisztijeit a semmi miatt, Kyungsoo kiakadásait a rendetlenség vagy kaja miatt, Chanyeol lusta gitározását, Sehun durva történeteit, mindent.

- Mikor takarítottatok ti itt utoljára? - húzta végig Kyungsoo kezét a tévénk tetején. Jonginnal egymásra néztünk, majd vállat vontunk.

- Soha? - válaszoltam végül. A Mókusképű ledöbbenve mért minket végig.

- Soha? De hát már mióta itt laktok! És...

- Azt hiszem nekem valami nagyon fontos, és halaszthatatlan dolgom van a... valahol! - vágtam gyorsan félbe hisztijét.

- Hyung! - kapott utánam Jongin, de szerencsémre gyorsabb voltam, mint a reakciója. Minden nélkül, zokniba hagytam el a házat. Nincs az az isten, amiért én végighallgattam volna egy fél órás hisztit, aminek a vége a kötelező takarítás lett volna. Hallgasson csak Jongin. Az ő pasija nyavalygott az amúgy nem is létező kosz miatt!

Lelifteztem a már megszokottá vált hetedik emeletre, és szívfájdalom nélkül csengettem. Csak arra nem számítottam, hogy egy kócos, félkómás Chanyeollal találom szembe magam.

- Szia – ásította, majd körbepillantott. - Hát te?

- Inkább veled mi van? Dél múlt és...

- Halkabban! - könyörgött szinte suttogva, majd megragadta a kezem, és behúzott.

- Csak nem másnapos vagy? – vigyorogtam, de teljesítettem kérését, és a tőlem telhető leghalkabban érdeklődtem.

- Szerinted? - vetett rám, egy hülye vagy pillantást. Mindeközben nem állt meg, célirányosan a szobájába vonszolt.

- Mit csinálsz? - érdeklődtem, mikor elengedett, és egy pólót meg rövidnadrágot vágott felém.

- Alszom – dőlt az ágyra, és már vackolta is be magát.

Pislogtam párat, míg tekintetem cikázott a ruhák és közte.

- Veled alszom? - húztam le magamról pulcsim.

- Akkor csöndbe vagy, nekem nem fáj a fejem, és még jó is – sorolta érveit. - Haladj! - parancsolt rám.

- Zsarnok... - bújtam ki felsőmből, és vettem át a kiadott ruhát. Nem meglepő módon kétszer biztos belefértem volna. A nadrággal is szenvedtem egy sort, mire sikerült úgy megkötnöm, hogy az rajtam is maradjon, de ne szorítson. Ruháim az ágy szélére kerültek, én pedig nekiláttam a harci feladatnak, vagyis átvergődni egy másnapos óriáson a puha párna érdekében. Mikor fél lábbal már sikerült eljutnom a másik oldalára, fordult egyet, és kibillentett egyensúlyomból. Halkan puffantan a paplanra és rá.

- Amúgy miért jöttél? - kérdezte mintha mi sem történt volna.

- Élvezted? - morogtam halkan, de végül bemásztam a helyemre.

- Vicces volt... - ismerte el halvány mosollyal, amit akaratlanul is viszonoztam. Ennyit a haragtartó énemről.

- A legjobb barátodra megint rájött a hiszti, így inkább menekültem. A múltkori után... - beleborzongtam az emlékbe. Az a csávó nem volt százas.

- A fűszernövények mélyreható bemutatására gondolsz? - vihogott halkan.

- Másfél óra! Ennyit egy szakács nem tudott volna dumálni! - háborogtam. - Ráadásul Jongin az az ostoba... - megcsóváltam a fejem. Ennek a másfél órának az eredménye lett a kertünk sarkába egy veteményes, és fűszernövény részleg. Persze locsolni már nekem kellett...

- Lehet, hogy csak le akartak rázni – vigyorgott, fejét félig a párnába fúrva.

- Lehet... - hagytam rá. - Bár akkor igazán leléphetnének ők ha...

- Aludj inkább... - morogta szavamba vágva. Elfintorodtam, mert utáltam ha nem mondhattam el azt, amit akartam.

- De...

- Baekhyun.

- De ak...

Egy gyors mozdulattal szüntette meg köztünk a távolságot, amit egy másnapostól nem várna az ember. Fél kézzel kicsit közelebb húzott magához, majd már csókolt is... Igen Park kibaszottul jól csókoló Chanyeol megint lekapott. Vagy elkapott? Nem akartam megadni magam, így összeszorítottam a szám, és semmiféle reakciót nem mutattam. Ám ez őt cseppet sem zavarta, legalábbis azt hittem, amíg váratlanul a karomba nem csípett. El akartam rántani a fejem és rászólni, de a szám automatikusan nyitottam a beszédre, miközben ő még mindig rám volt tapadva. Persze, hogy megszerezte, amit akart...

Nekem pedig hiába volt minden ellenállásom, igenis akartam azt a nyamvadt csókot. Bosszúból még nyelvébe haraptam, majd belefeledkeztem a lassan megszokottá váló gyomorremegésbe.

- Egy mocsok vagy... - suttogtam a levegőt kapkodva, mikor elváltam tőle.

- Mondja az, aki leharapja a másik nyelvét.

- Félbeszakítottál!

- Mert felesleges dolgokon rinyáltál.

- Én nem is...

- De!

- Mocsok – húzódtam el tőle sértetten. Még, hogy rinyáltam...

- Akkor te bírod a mocskokat – vigyorgott, és még elégedettebbé vált mikor meglátta fejem.

Épp ez volt a gond! Nem tudtam, hogy bírom-e őt, csak a múlt miatt kedvelem – haha jó vicc. A gyerekkori legjobb barátom, annyira a barátom, hogy csak úgy csókolózgatok vele – vagy valami más. A valami más pedig Jongin elméletét jelentette, miszerint belezúgtam. De honnan kellett volna tudnom, milyen szerelmesnek lenni? Az elmúlt évek nagy részében a szeretet sem éreztem, nem, hogy olyan dolgokat, mint a szerelem!

Valami ütős visszavágáson gondolkodtam, ám mikor Chanyeolra pillantottam rájöttem feleslegessé vált ilyeneken agyalni. Egyenletesen szuszogott, apró mosollyal a száján.

- Talán tényleg bírom a mocskokat... - sóhajtottam halkan, majd hozzábújtam. Mellkasához fúrtam fejem, és óvatosan átkaroltam fél kézzel. - Talán tényleg... - motyogtam, majd mélyet szippantottam, hogy lelkem megteljen az ő illatával.

Chanyeol mellkasával szemezni egy délután határozottan jobb elfoglaltság volt, mint bármiféle hisztit hallgatni. Igazából semmi nem jutott eszembe, amit most szívesebben csináltam volna. Valamiféle elcseszett tökéletes pillanat érzés uralkodott rajtam, miközben fészkelődött mellettem, majd szorosan magához ölelt, és tovább szuszogott.

Jongin

Szenvedő tekintettel pislogtam Soora de csak nem akarta venni a lapot.

- A takarítás fontos Jongin.

- Tudom Soo!

- Hatással van az egészségetekre!

- Igazad van, Soo – bólogattam.

- A por allergiás reakciót válthat ki bármelyik emberbő lés...

- Igazad van...

- Alig várod, hogy befogjam mi? - nézett rám összehúzott szemekkel. Próbáltam ártatlanul bólintani. - De ez akkor is fontos és...

- De Soo... hozzánk takarító jár hetente.

- Mi van? Ezt miért csak most mondod? - háborgott.

- Mert imádni való, ahogy aggódsz értem?

- Elmehetsz a fenébe... - morgott, de azért nem ellenkezett mikor magamhoz húztam egy ölelésre.

Őszintén, mikor megkaptam őt, megijedtem az első pillanat okozta öröm után. Nem tudtam, hogy annyi év után készen álltam-e egy komoly kapcsolatra. Féltettem Soot és nem akartam csalódást okozni neki. Nem akartam, hogy valamiféle hibaként szerepeljek majd nála évek múltán, elvégre eldobott értem mindent.

Ám sosem láttam rajta megbánást, bár még nem is voltunk együtt olyan régóta. Az első napokba még gyakran figyelte telefonját, de utána kezdett belenyugodni a körülményekbe. A szüleivel azóta nem beszélt, ami egyrészről rossz volt másrészről megnyugtató, legalábbis ő ezen a véleményen volt. Ő úgy volt vele, már az is jó hír, hogy nem kezdték el az esküvőt szervezni neki azzal a lánnyal.

Ami a kapcsolatunkat illette meglepően harmonikusan ment minden. Egy csomó közös program, még több együttlét és az egész olyan mindenestől tökéletes volt, hogy úgy éreztem tükörjégen táncolok, ami bármelyik pillanatban beszakadhat alattam. Hiába tűnt úgy, hogy minden rendben, mégis féltem. Annyira jó volt így minden, hogy nem akartam semerre sem mozdulni. A kérdés már csak az volt, meddig toporoghat egy helyben az ember...

- Hyung! - kiáltottam mikor valami ismeretlen kütyü nézett szembe velem a konyhában. - Baekhyun!

- Mi van? - robbant ki a fürdőből egy szál törölközőbe, enyhén fogkrémes szájjal.

- Ez mi? - mutattam a valamire.

- Honnan tudjam? Nem a tied?

- Soha életemben nem láttam... - csóváltam a fejem.

Baek eltűnt még öt percre, majd még mindig törölközővel a derekán caplatott ki mellém.

- Tuti a pasid hozta.

- Az oké, de mi ez?

- Kérdezd meg tőle

- De nincs itt!

- Amúgy meg – nézett rám lemondón. - nem ráér? Egy csomó cuccunk van, amit nem használunk, sőt azt se tudjuk mi az.

- De Soo hozta... - pislogtam rá könyörgőn. - Tudni akarom mi ez, nem akarok beégni...

- Istenem... - túrt lemondón nedves hajába. - Legalább valami papírt hagyott itt?

Körbepillantottam de doboz sehol nem volt... nekiálltam keresgélni átnéztem a szobámat is, de nem találtam meg. Így józan paraszti eszünkre kellett hagyatkozni, amivel viszont nem jutottunk előrébb.

- Feladom... - dünnyögte Baek immáron ruhában, még mindig enyhén vizes hajjal. - fogalmam sincs mi a francra való ez...

- Soo... - nyafogtam magamban. Nem hittem el, hogy megint valami ismeretlen kütyü miatt kellett törnünk a fejünket.

- A gyümölcscentrifuga után már meg sem kellene lepődnünk...

- Ugye? - sóhajtottam reményvesztetten.

Kaptunk már valami spéci késkészletet, amivel csak annyit ért el, hogy el kellett tőle tiltania mondván felvágom magam, amire sajnos volt példa, bár tökéletes személyiségemnek hála, én egy kenőkéssel és kisebb vérzést tudtam okozni magamnak. Ezek után jött a már említett gyümölcscentrifuga, amivel napokig nem tudtunk mit kezdeni, bár őszintén? Még egyszer sem használtuk. Utána hozott valami aprító, szeletelő, vágó izét, amit később ugyancsak veszélyesnek titulált, és elsüllyesztette valamelyik szekrényünk aljára. Most meg itt volt ez! Ez a valami, amihez foghatót még sose láttam.

Első ránézésre rizsfőzőnek hittem volna, bár azokból a kerek az elterjedt nagy általánosságban, ennek pedig téglalap formája volt.

- Keressünk rá a neten – vetettem fel jó tíz perc hallgatás után. Baek lőtt egy képet a telefonjával, majd maradtunk az egyszerű megoldásnál. Feltöltöttük és próbáltuk kép alapján azonosítani a szerkezetet.

- Hát cseszed! Tudod mi ez Jongin? - robbant a nappaliba mellém laptopjával egyensúlyozva.

- Mi az? Mi az? - lelkesedtem, amiért ő sikerrel járt.

- Kenyérsütő!

- Mi? - kapkodtam bambán a tekintetem a laptop képernyője és közte.

- Kenyérsütő! Beleteszed a cuccokat és megsüti a kenyeret.

- De... minek nekünk ilyen? A boltba ezernyi kenyér van, nem?

- Minek nekünk kenyér? - tette fel a számára ésszerű kérdést. Hát igen... ő nem volt annyira oda a tésztakupacért.

- Finom – ellenkeztem.

- Te Soo függő vagy. Amit ő szeret te is, nem számít a véleményed.

- Ez nem igaz! Azt a fura bogyót utálom!

- Mégis mosolyogva tömöd magadba – nézett rám győzedelmes tekintettel.

- Mert Soo szereti...

- Na erről beszéltem – vigyorgott, mire vállon csaptam.

Rövid időn belül a laptop a kanapén landolt, mi pedig a földön terültünk el egymást gyapálva. Nevettünk mint az ostoba kiskölykök, Baekhyun pedig teljesen lányos stílussal harcolt ellenem. Csípett, ütött, harapott és rengeteget nyafogott.

- Au, Au, Au, szünet! - kérlelt, mire megálltam. - A nyakláncod beleakadt a hajamba! Szedd ki! - nyavalygott.

- Micsoda férfiasság – nevettem ki, de felette szenvedve nekiálltam a küldetésnek, hogy lánc kiszabaduljon kusza tincsei közül.

*

A csengő hangja keltett, mire csak nyűgösen átfordultam másik oldalamra és próbáltam visszaaludni. Úgy voltam vele, majd Baekhyun elintézi. Soo pislogott rám kábán, mire rámosolyogtam, puszit nyomtam a homlokára és közelebb csúsztam hozzá.

- Nem zavar a csengő? - kérdezte kómásan, de neki sem akart menni az ébrenlét.

- Baek elintézi – vontam vállat és próbáltam visszaevickélni az álomvilágba.

- De... hm... oké.

Már majdnem sikerült tényleg elaludni mikor kivágódott az ajtó és egy döbbent, izgatott Baekhyun nézett velünk farkasszemet.

- Hál Istennek, hogy semmi olyat nem csináltatok – örömködött magában, majd már robbant is felém. - Ki az ágyból! Ezt látnod kell, mert én nem hiszem el!

- Mi az? - nyöszörögtem, egész egyszerűen nem értettem pattogásának okát.

- Gyerünk már Jongin! - huppant le mellém, Soot teljesen figyelmen kívül hagyva, majd a hasamra dobott egy vastag nagy borítékot.

- Mi ez? - dörzsölgettem szemeim, és lassan feltápászkodtam. A másik levél már nyitva volt, és Baek tekintetét látva, nem ártott volna ha én is felspanolom magam.

- Bontsd már ki! - csapott lábamra.

Egy nagy sóhaj kíséretében megembereltem magam, és nekiálltam feltépni a borítékot. Kicsit szétszakadt a széle, de nem zavart különösebben. Óvatosan húztam ki a nagy halom paksamétát, majd ugyanolyan sokkos állapotba kerültem, mint Baek, amikor elolvastam az első sort.

„Tisztelt Kim Jongin. Örömmel értesítjük, hogy jelentkezését elfogadtuk. Üdvözöljük a Szöuli egyetem...”

- Ez mi a fene?!