A múlt képei, a jelen rémei? - 24. fejezet

Baekhyun

- Felvétel! Jongin, felvétel! - ripakodtam rá még mindig döbbenten. Megráztam fejem, hogy a múlni nem akaró kis fájdalom eltűnjön.

Szöuli egyetem. Felvettek. Nem értettem. Fogalmam sem volt mi történt.

- De ez...hogy? - pislogott zavarodottan. Próbáltam valami magyarázatot találni de semmi nem jutott eszembe.

- Chanyeol! - pattantam fel hirtelen. Tuti az ő keze volt a dologban! A lakást is ő intézte, ezt is neki kellett összehoznia! De hogy? Honnan volt ekkora hatalma, és mégis mikor csinálta?

- Micsoda?

- Tuti ő volt. Beszélnem kell vele!

Magyarázat nélkül robbantam ki a szobából és lakásból. A liftet sem volt türelmem megvárni, pedig biztos voltam benne, hogy hamarabb lejutottam volna vele.

Idegbeteg módjára dörömböltem ajtaján, ami alig pár másodperc múlva már kis is nyílt. Chanyeol kómásan és morcosan pislogott rám.

- Meg kéne lepődnöm? - vonta fel a szemöldökét, ahogy végigmért.

- Inkább magyarázkodnod kellene... - vágtam hozzá a borítékot. - Szóval Chanyeol ki vele... hogy csináltad?

Meglepetten nézett le a levélre, majd fel rám. Értetlenül pislogott, majd előhúzta a paksamétát.

- Egyetem?

- Ne legyél meglepett! - akadtam ki rá. - Te csináltad! Hogyan? Mikor?

- De én... - próbált magyarázkodni de esélyt sem adtam neki. Ontottam magamból az értelmetlen szavakat. - Állj már le! - orrolt rám, mire meglepetten hallgattam el. - Nem én voltam. Szerinted, hogyan tudtam volna elintézni? - kíváncsiskodott.

- Hát ez az! Hogy csináltad?

- Nem. Én. Voltam – tagolta lassan, mire a kimondott szavai lassan értelmet nyertek és eljutottak sokkolt tudatomhoz.

- De ha nem te... akkor ki? - pislogtam megzavarodva.

Ketten tudták, hogy tovább akartunk tanulni. Soo nem intézhette el, mivel tanácstalan volt a dologban, hiába is próbált segíteni. Az istenre már! Előttünk intézte a telefont, amikor érdeklődött, és nem jutott semmire! Csak Chanyeol lehetett, más nem maradt! De ő, olyan jól adta a döbbentett, és minek hazudott volna? Elvégre semmi haszna nem volt belőle...

- A lakás... azt te intézted, nem? - kérdeztem végül lefáradva, hiába volt még csak kora délelőtt.

- A lakást? Mit?

- A megvételt! - pattogtam türelmetlenül, de ő csak bizonytalanul rázta a fejét.

- A szüleimé az egész ház, minden az ő nevükön van, én csak itt lakom.

- De ha nem te, akkor ki? - kérdeztem ismét.

Neki kellett volna elintéznie. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy ez az egész az ő műve volt.

Délután még mindig tanácstalanul nézegettem az asztalon heverő papírokat. Rengeteg információ szerepelt a levélben. Milyen szakra kaptam felvételt, miket kell elintéznem, mikor kell beiratkoznom, rengeteg adat, amikkel nem tudtam hirtelenjében mit kezdeni. Jongin a kanapén hevert hasonló állapotban.

Mikor Chanyeoltól visszajöttem, Kyungsoo már nem volt itt, azóta pedig a néma csend és a néha feltörekvő sóhajaink voltak csak jelen. Ő sem értette a dolgokat, amit nem csodáltam, elvégre ez így nem volt rendjén. Mi nem jelentkeztünk sehova, nem írtuk meg a felvételit, nem csináltunk semmit és mégis az egyik legjobb egyetem hallgatói közé kerültünk egyik pillanatról a másikra.

- Mi lenne ha csak elfogadnánk? - kérdezte halkan Jongin mikor ráunt a némaságra.

- Ezt nem lehet csak úgy elfogadni... ez túl furcsa.

- Nem tűnt fel, hogy amióta megjelentek furcsábbnál furcsább dolgok történnek velünk? Az egész életünk 180 fokos fordulatot vett és valld be Baek, egy cseppet sem bánod. Végre vannak emberek, akik szeretnek minket, akik foglalkoznak velünk. Végre van egy normális életünk. Miért ne próbálnánk meg belőle a legjobbat kihozni?

- Mert te tudod a legjobban, hogy az ilyen esélyek nem hullanak csak úgy az ölünkbe.

- Tudom – sóhajtott. - De jó elhinni.

- Túl gyanús... - morogtam magamban, de nem akartam tovább ezzel a témával foglalkozni, amíg nem tudok semmit.

Fejem belefájdult lassan a megoldatlan problémákba így inkább hagytam a fenébe. Nem akartam ezzel foglalkozni.

Augusztus közepén hajnalban Sehun a semmiből berobbant a lakásunkba félrészeg állapotba bevert képpel és krokodil könnyekkel. Nehéz volt vele az élet, de ha bármi baja volt hozzánk fordult. Akkor is ha az csak egy semmiség volt.

- Mi történt? - pislogott Jongin fáradtan, miközben én egy nemrég beszerzett műanyag pohárral egyensúlyoztam. Sehun imádott törni zúzni ha részeg volt, és már egy egész pohárkészletünk jutott törött sorsra hála neki.

- Hiányzik Luhan... olyan kurvára hiányzik az az ostoba elfuserált feje!

Leültem mellé, a poharat a kezébe nyomtam és hátát kezdtem vigasztalásképp simogatni. A részeg félnótás a vizet kezdte szuggerálni, majd mély, kissé mélabús baritonjával felkuncogott.

- Műanyag... - jelentette ki, mintha valami világmegváltó dologra jött volna rá. - Azért mert a másik eltört?

- Mi történt? - kérdeztem végül én is, mire oda lett minden jó kedve.

- Csak hiányzik... Még az se bánnám, ha megint egy ostoba gyerekként kezelne, ha itt lenne. De nincs itt. Mert gyáva. Egy gyáva majom, aki nem tudott mit kezdeni velem.

Tanácstalanul simogattam Sehun fejét, elvégre Luhant nem láttuk már egy csomó ideje. Állítólag hazament a nyárra, szünetet kérve Sehuntól, aki ezek után szakított vele. Legalábbis Jongin ezt mondta. Nekem fogalmam sem volt a dolgok alakulásáról. Valahogy ez az aprócska kis részlet kimaradt az életemből.

Sehun hamarosan – mint mindig – kiütötte magát és vállamra dőlve álmodta az igazak álmát. Jongin fáradtan kuporgott az egyik fotelban, feje néha-néha lebicsaklott, ahogy már félálomba várta, hogy aludhasson.

Halkan ciccegtem neki, mire laposakat pislogott felém és szobájába küldtem, tudatva, hogy ezzel a félnótás gyerekkel boldogulok.

Kis szenvedés árán sikerült a hatalmas testét a kanapéra helyezni, úgy, hogy másnap ne fájjon mindene és még egy pokróccal is megajándékoztam a szerencsétlen egyedet. Aztán szobámba cammogtam, hogy végre én is aludhassak. Ebben csak a vadul villogó telefonom akadályozott meg, ami nem fogadott hívást jelzett.

Reményvesztetten és értetlenül oldottam fel a kütyümet, hogy még jobban megdöbbenhessek. Chanyeol. Mi a fenét akart hajnali négykor?

- Szia – szóltam bele halkan mikor pár csörgés után felvette.

- Felkeltettelek?

- Ne aggódj ezt már megtette más – sóhajtottam. - Történt valami?

- Öltözz és gyere le!

- Mi? Minek? - hangja izgatottan csengett, amivel nem tudtam mit kezdeni. - Chanyeol hajnali négy múlt és...

- Csak gyere! Kitaláltam valami izgalmasat!

- Mics... - rám csapta a telefont, én pedig döbbenten álltam még mindig fülemhez tartva a telefonom.

Mi a fene ütött ebbe az idiótába?

Bár a jó kérdés, hogy mi a fene ütött belém?

Szinte kapkodva kerestem néhány ruhát, amit másodpercek alatt magamra varázsoltam. Eszembe se jutott az a lehetőség, hogy visszaaludjak. Mire felfogtam a dolgot, már a cipőmet próbáltam lábamra imádkozni, hogy minél hamarabb és halkabban elhagyhassam a lakást.

Már nem lepődtem meg értelmetlen viselkedésemen, sem az ostoba mosolyomon, ami ajkaimra szökött mikor megláttam a kinyíló lift ajtajában Chanyeolt. Akkor sem lepődtem meg, mikor belépett mellém és egy gyors gombbenyomás után hozzám fordult, hogy megcsókolhasson.

Miért is lepődtem volna meg? Szinte hozzá tartozott a mindennapjaimhoz, hogy perceket töltsünk el így egymáshoz simulva. Őszintén? Annyira hozzászoktam csókjaihoz, hogy már a hiánya tűnt fel semmint a jelenléte.

- Hova megyünk? - kérdeztem, mikor sikerült elszakadnom tőle. Ő csak rám mosolygott majd vállat vont.

- Nem tudom. Csak nem tudtam aludni.

- Micsoda?

- Unatkoztam.

- Jézusom Füles! - csaptam a vállára. - Hajnali négykor felhívsz emiatt?

- Jól fogod érezni magad, ne hisztizz.

- Az agyam eldobom tőled – löktem el magamtól és a lift falához simultam. - Miért nem értünk még le? - pislogtam megzavarodva.

- Mert ki akartam élvezni a pillanatot, amíg csókollak – vigyorgott majd a panelen benyomott egy gombot mi pedig kis döccenéssel elindultunk.

Meg kéne lepődnöm? A válaszom nem, ugyanúgy élveztem azt a pillanatot, mint ő. Talán ezért is mosolyogtam rá pár másodperccel később.

Jongin

Sehun reggel a kanapén feküdt a plédet ölelgetve így félkómásan nem is foglalkoztam vele többet. Ellenben Baeknek hűlt helye volt. Végigjártam a lakást érte – jobban mondva osontam – de tényleg sehol nem volt. Szobájában néhány ruha szerteszét hevert, az ágya kusza volt, de a pénztárcája nem volt az asztalán, ahogy telefonja se az éjjeliszekrényen, ami annyit jelentett, hogy elment.

Furcsa volt belegondolni, hogy hónapokkal ezelőtt ez mennyire természetellenes volt, most viszont nem éreztem aggodalmat. Szinte természetes volt. Mármint azért annyira nem... legalább írhatott volna, hogy eltűnik de úgy tűnt elfelejtett.

Unottan pislogtam körbe a kihalt lakáson, majd egy hosszú fürdő mellett döntöttem. Sehun még mindig a kanapén horkolt.

Végül dél körül tért magához, és természetesen másnaposan könyörgött egy kávéért. Vigyorogva nyomtam a kezébe, és az asztalra tettem két szem fájdalomcsillapítót meg egy pohár vizet is.

- Mi újság? - telepedtem le a fotelba, mire rá, pislogott.

Megdörzsölte szemeit, próbálta elaludt haját lelapítani de nem járt sok sikerrel, így hagyta a fenébe.

- Hogy keveredtem én már megint ide? Úgy rémlett, hogy Hyerivel voltam.

- Hát egyszer csak megjelentél, kiakadtál és elaludtál.

- Kiakadtam? Min?

- Inkább kin. Luhanon.

- Ó... ez ciki... - meredt maga elé elmerengve.

- Miért?

- Mert barátnőm van.

Sehun ledöbbent arcom láttán körberöhögött, majd nyavalygott egy sort, hogy fáj a feje. Miután vegetált majd fél órát, végre hajlandóságot mutatott a beszéd irányába, így beavatott a dolgokba. Azt tudtam, hogy valami fura diákszövetkezetbe belépett a nyáron, de kimaradt az életemből, hogy pontosan ez mit is jelentett. Hát most sem tudtam meg. A srácokról beszélt, akikkel összehaverkodott és egy lányról, akivel egész jól kijöttek már az elejétől kezdve. Hyerinek hívták, rövid hajú volt, és gyönyörű. Ebből állt Sehun jellemzése. És Hyerivel a nyár során közelebb kerültek egymáshoz. Elsőnek csak beszélgettek, majd még többet beszélgettek leginkább már kettesben, aztán véletlen csókolóztak – nem, nem tudom, hogy ez, hogyan kivitelezhető – ami Sehunnak jól esett. Valami rég kihalt érzésről magyarázott, és arról, hogy arra jutott pár nappal ezelőtt, hogy ez talán segít neki túllépi Luhanon. És ezt beszélte meg tegnap vele.

- Akkor most jársz vele?

- Igen – dőlt hátra a kanapén, mikor megitta az összes kávét.

- És szereted?

- Még nem. De azt hiszem bele tudnék szeretni. Idővel biztosan. Ő nagyon kedves és aranyos, rengeteg mindenről tudunk beszélni, sok közös dolog van bennünk.

- És Luhan?

- Én nem akarok kibékülni vele, Hyeri pedig egy új kezdetet jelent, amit nem hagyok veszni. Fiatal vagyok, nem fogom hagyni, hogy az életem egy elcseszett kapcsolat romjain siránkozzon.

- Másnaposan mindig cseszettül költői vagy... - ámultam el fogalmazásán, amiben csak pár logikai buktató volt, de hát oda se neki.

- Te meg hülye vagy.

Sehun nem sokkal egy után lelépett valami találkára, így egyedül maradtam, de nem sok időre. Valamivel fél három előtt hangosan jelzett az a nyomorult csengő, ami a frászt hozta rám. Halkan osontam az ajtóhoz, remélve, hogy kintről nem hallatszik semmi, még a papucsomat is ledobtam fél úton, majd kikukucskáltam a résen. Soo állt az ajtóban és két idegen.

Mi van ha elrabolták? Úr isten! Biztosan váltságdíjat akarnak érte! De nálam nincs pénz!

Már indultam volna a konyhába egy kellően nagy és biztos késért, mikor a farzsebemben megszólalt a hülye telefonom.

Rémültem kapkodtam érte, és halál biztos voltam benne, hogy kint hallották. Ennyit a meglepetés szerű támadásról. Így, hogy mentsem meg Soot?

- Kinyitnád az ajtót? - szólt bele kellemes hangján, amiben egy csepp félelmet sem fedeztem fel.

- Jól vagy? Nem raboltak el? - kérdeztem suttogva, miközben még mindig egy ijesztően nagy késsel fantáziáltam.

- Jongin? - hallottam hitetlen hangját. - Csak nyisd ki az ajtót jó? Nincs semmi gond.

- Tényleg?

- Jongin... - sziszegett rám.

Összeszorított ajkakkal vettem el fülemtől a telefont, és pár másodpercig még szemeztem a zárt és biztonságos ajtóval, majd megadtam magam a sorsnak és kitártam.

Soo biztatón mosolygott rám, majd a mögötte levő emberekre mutatott.

- Ők Chanyeol szülei!

Na ne! Mit keresnek ők itt?

Chanyeol anyukája hatalmas mosollyal az arcán lépett közelebb és mire feleszméltem már az ölelésében találtam magam. Teljesen más volt, mint a megszokott koreai emberek. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha, valaki teljesen ismeretlenül az első találkozásnál magához ölel és pille könnyű puszit, hint a homlokomra. Pár másodpercig csak zavartan pislogtam, ami rémesen ciki volt, de senki nem vette magára.

Chanyeol apukája szerencsére, nem volt ennyire barátságos. Bár az ő megmozdulása is furcsa volt, hisz kezét felém nyújtotta, amit kicsit megkésve megszorítottam. Soo sokkal jobban kezelte a helyzetet, beinvitálta őket és igazi házigazdaként viselkedett míg én szinte holdkórosként követtem a családot.

A kérdés még mindig ugyanaz; mit keresnek ők itt?!