Kissé bizonytalanul
mért végig, aztán kibökte a kérdést, ami aggasztotta.
- Bejönnél velem?
Szó nélkül
szálltam ki a kocsiból és sétáltam mellé.
- Örülök, hogy ti
ketten találkoztatok – mosolyodott el. - rengeteget segítettél
neki. Amikor ma ott ültem a cellában egy pillanatig sem volt
tanácstalan, hogy mit tegyen, vagy kit hívjon. Ő megtette azt
amire én képtelen lettem volna. Ugrott abban a pillanatban, ahogy
segítséget kértem.
- Baek szeret téged
– mosolyodtam el, miközben beléptünk a kórházba.
A recepción
útbaigazítást kértünk, és hamar megtaláltuk a kijelölt
szobát. Baekbeom – aki igazából totál elfelejtett bemutatkozni,
de mindegy hisz tudtam már nevét – rögtön belépett. Én
megtorpantam, és csak pár másodperc késéssel mertem átlépni a
küszöböt. Az ágyon egy szép, törékeny nő feküdt, aki
megkönnyebbült mosollyal ölelte át férjét.
- A kicsi? -
kérdezte Beom.
- Anyáéknál van.
Hazavitték. Anya azt mondta pár napig nyugodtan maradhat –
magyarázta, aztán észrevett. Sebes szája fájdalma ellenére
mosolyra húzódott. - Hát ő? - nézett rám, de férjétől
kérdezte.
- Kim Jongin vagyok.
Örülök a találkozásnak – hajoltam meg mélyen.
- Jongin-ssi –
bólintott, hogy megjegyezte a nevem. - Baekhyun?
- A rendőrségen
maradt elintézni a papírokat. Jongin a barátja, ő hozott be.
- Értem. Köszönöm,
hogy segítettél.
Bizonytalanul
elmosolyodtam és vállat vontam, valami olyat makogva, hogy
semmiség. Rettentő zavarban éreztem magam. Az elmúlt időben a
közelemben nem volt semmi ilyesfajta intimitás, ami rettentő
frusztráló volt.
Semleges témákról
kérdezgettek, ügyesen kerülve a legkínosabb dolgokat, így
kimaradt az iskola, a munka, és a család – bár az utóbbit
Baekbeom zárta le egy gyors pillantással. Biztosan megmaradt neki,
amit a kocsiban mondtam. Ellenben kérdeztek a hobbimról, arról,
hogy kutya vagy macska párti vagyok-e, néhány személyes dolgot,
és természetesem Baekhyun is szóba került.
Megkérdeztem, hogy
hozzak-e valamit a büféből, de nem kértek semmit, igazából úgy
éreztem nem akartak elengedni. Majd két órán át tartottak
szóval, mire odaért Baekhyun.
Amilyen lendülettel
berobbant úgy is torpant meg. Hirtelenjében elhallgatott mindenki,
ami számára biztos borzalmas volt. Végül Minhee mosolyodott el,
és köszönt neki.
- Szia Baekhyun.
- Hogy vagy? -
lépett beljebb bizonytalanul.
- Megvagyok –
mosolygott töretlenül a nő.
- Sajnálom, amit
apám tett. Én...
- Nem a te hibád.
Baekhyun csak lassan
oldódott fel a társaságban, de Minhee rengeteget csevegett vele.
Kiderült, hogy mi történt.
Apjuk rengeteg
adósságot halmozott fel, és mivel Baek sosem volt elérhető, így
nem tudott tőle pénzt kérni. Őket tudta hol laktak így
megtalálta a megoldást pénzbeli problémáira. Csakhogy Baekbeom
nem akart neki pénzt adni és ezt az apjuk nem fogadta jól.
Dulakodni kezdtek, és valahogy Minhee is belekeveredett. Amikor az
apjuk megütötte őt, Baekbeom összeverekedett vele. Mindkettőjüket
letartoztatták, de a részeges alak sérülései veszélyesek
voltak, így kórházba hozták, míg Baek bátyját a rendőrségre
vitték.
Estefelé végül
hazaindultam, Baek nem volt hajlandó eljönni, inkább testvérével
maradt. Hazamentek, hogy megnézzék mi történt a lakással, és
azt hiszem át akarták beszélni négyszemközt, hogy mi legyen
apjuk sorsa.
Fáradtan csoszogtam
a folyosó padlóján otthon, és semmi kedvem nem volt egyedül
lenni, de nem volt senki, akit megkérhettem volna, hogy jöjjön át.
Luhanék jó fejek voltak, imádtam Sehunnal vitázni, mert mindig
elterelte a figyelmem, de nem mertem közvetlenül keresni a
társaságukat. Sooval nem akartam beszélni, mert olyan bájos
hangulatban váltunk el, hogy elment az életkedvem ha csak rá
gondoltam.
Nagyon idegesített
az a gyűrű. Folyton ott csillogott az ujján, akár jelentett
valamit, akár nem. Ott volt és kész. Mindig.
Arra azonban nem
számítottam, hogy az ajtónk előtt Chanyeol fog üldögélni.
Amint meglátott felpattant, szemei álmosan csillogtak.
- Szia – köszöntem
neki halkan, és mikor kinyitottam az ajtót beengedtem.
- Mi történt
Baekhyunnal? - kérdezte rögtön.
- Baek jól van. A
részleteket pedig nem hiszem, hogy jogom lenne elmondani, ne
haragudj.
- Tényleg jól van?
- Igen.
Egy kis sóhajjal
huppant le a kanapéra. Körbenéztem a konyhába de nem volt semmi
itthon, amivel megkínálhattam volna. Leszámítva persze a
cuccokat, amiket Baek hozott a gyógyulás érdekében. A felismerés
örömére be is kaptam gyorsan pár szemet a tengernyi vitaminból.
- Beszélhetek veled
egy kicsit...Kyungsooról? - nyeltem egyet, és hosszan fújtam ki a
levegőt.
- Muszáj?
- Nem. De talán
egyszerűbb lenne semmint, hogy felőrlitek egymást - El kellett
ismernem, hogy volt benne valami igazság. Beestem a fotelba, és
felé fordultam. - A gyűrű...tényleg nem jelent semmit. Csak a
megszokás és a biztonság hatalma.
- Te is hordod –
bökök kezére.
- Pontosan –
bólintott. - Mikor megismertem Kyungsoot szét volt esve. Hónapok
alatt kapta össze magát, és, amint ezt a szülei érzékelték
rögtön eljegyeztették. Nem tudom miből gondolják, hogy egy gyűrű
változtat bármin is, de szentül hisznek benne. Még sosem
találkozott azzal a lánnyal, és esküvőről még szó sem volt
tudomásom szerint. Csak azért kell, hogy ne legyen senkije.
- Neked is ezt a
célt szolgálja? - lepillantott ujjára és vállat vont.
- Nem tudom.
- Ennek semmi
értelme! Miért nem veszitek le ha semmit nem jelent?
- Mert másoknak
sokat számít. Kyungsoo egyszer levette, mert elege volt. Napokig
nem volt nyugta. Azt mondta elhagyta. Másnapra vettek neki egy
másikat. Csak a szülei miatt hordja, hogy ne piszkálják.
Nem kérdeztem
semmit, pedig rengeteg minden járt a fejembe. Nem értettem meg azt,
amit Chanyeol mondott. Nem tudtam megérteni. Nem tudtam mit akart
Kyungsoo.
Hagyta magát
elcsábítani, bújt hozzám, kezdeményezett. De mit akart tőlem?
Mi volt a célja? Szeretett? Velem akart lenni? Vagy csak szórakozik?
Az, ami volt nem
tetszett. Lépni nem volt bátorságom. Ha kaptam volna valami
egyértelmű jelet, elhatároztam volna magam. Tudta egyáltalán,
hogy mit jelentene velem lennie? Én képes voltam érte elveszíteni
mindent, de kételkedtem abban, hogy ő képes lenne ugyanerre.
Az a gyűrű nekem a
megadást jelentette. Nem volt bátorsága szembemenni a normákkal.
A szüleivel. Egyszerűen hátat fordított az érzéseinek.
- Én szeretem őt.
Ezt ő is tudja. De nem szolgált rá arra, hogy higgyek benne. Ő
hagyott el, ő nem áll ki magáért.
- Kyungsoo nem te.
Mindenki másképp kezeli a helyzetet. Csak adj neki időt.
- Időt? - nevettem
fel. - Már mennyit kapott? Nem gondolod, hogy hét év elég ahhoz,
hogy elhatározd magad?
- Te elhatároztad
magad? - fordította ellenem a kérdést.
- Igen. Akarom őt.
- Akkor már nem ér
rá egy kicsit még várni?
Lehajtottam a fejem.
Igaza volt. Valamennyire. Ha az elhatározása után vele lehettem
volna, akkor már nem mindegy, hogy várnom kell kicsit?
Hajamba túrtam.
Ideges voltam. Bizonytalan.
Mennyi az a kicsi?
Pár nap, pár hónap? Pár év? Éveket éltem túl nélküle, és
egy pillanatig sem bántam volna ha nem jelenik meg újra. De
megjelent, és felforgatott mindent. Eszembe juttatta, hogy milyen
szerelemmel szeretni valakit. Az én hibám volt, hogy nem akartam
többet ezt elveszteni? Miért baj, hogy minden pillanatot vele
akartam tölteni?
- Adok neki időt –
álltam fel. - Adok amennyit akar. De addig a pillanatig, amíg nem
határozza el magát véglegesen, nincs beleszólása a tetteimbe.
Siettesd Chanyeol vagy a végén meg fogja bánni, hogy visszajött,
vagy sokáig habozott.
Meglepetten nézett
rám, de a tekintetem elszánt volt. Akart Soo? Hát akkor szerezzen
meg! Csak egy szavába került, hogy mindenemet ami eddig volt
eldobjam. De ameddig nem tudja bevallani, egy másodpercig sem várhat
el tőlem semmit.
- Mire gondolsz?
- Szerinted hét év
fájdalmát könnyű elfelejteni?
- Ő is szenvedett!
- Ő engem veszített
el! Én mindent! - akadtam ki. - Ha tényleg akar, akkor fel kell
tudnia adni mindent. Szerinted a szülei elviselnék, hogy megint
azzal a suhanccal kavar? Hagynák, hogy vele éljek, míg a fiúknak
tekintik? Komolyan, azt hiszitek élvezet eladni magam? Mindenki
hostjának és félistenének lenni? Addig amíg nem dönt, én nem
adok fel érte semmit. Miért veszíteném el az egyetlen dolgot,
amiből megélhetek?
- Mindent el akarsz
venni tőle? - nézett rám gyűlölködőn.
- Egy pillanatig se
bánnám ha semmije se lenne csak én – ismertem el őszintén. -
De nem akarnám, hogy mindent elveszítsen. Nem bántana ha a
szüleivel jóban lenne, ha lennének barátai, semmi nem bántana,
ha közben merne engem szeretni.
- Szóval amíg nem
lép tisztán, nem adod fel a mostani életed – összegezte, mire
bólintottam. - Tulajdonképpen kit akarsz bántani?
Elfordultam tőle,
és a szobámba sétáltam.
Hogy kit akartam
bántani? Soot és magamat.
Baekhyun
Órákat szenvedtem
a papírokkal, mire mindent úgy véltek, hogy elfogadható. Csomó
időt vesztegettem, azon az átok helyen, ami rettenetesen
idegesített, és mégis megnyugtatott. Amíg ott kellett ülnöm a
kényelmetlen székben, addig nem kellett szembetalálnom magam a
hibáztató tekintetekkel.
Az én hibám volt.
Figyelnem kellett
volna, hogy apa ne menjen Hyung közelébe. Több pénzt kellett
volna küldenem. Szemmel kellett volna tartanom.
Kínos és rémületet
keltő volt belépni a kórterembe. Féltem szembetalálni magam
Hyunggal és a feleségével. Annyira rettegtem tőle, hogy ismét
rosszat tettem, hogy megint elbuktam, hogy sosem lehettem elég jó
Baekbeomnak.
Mégis mikor
beléptem nem utáltak, nem mondtak rám rosszat, elfogadtak. Jongin
mellettem volt, nem kérdezett kedves volt, és támogatott. Hyung...
mosolygott rám. Hozzám ért. Nem nézett rám gyűlölettel. Alig
mertem elhinni mindent. Felfoghatatlan volt számomra, hogy beszéltek
hozzám, hogy kényszer nélkül kaptam mosolyt.
Még jobban
rettegtem.
Túl szép volt
minden. Annyira tökéletes a maga elcseszettségével, hogy az
hihetetlen volt. Lassan mertem csak mosolyogni, vagy lazábban
válaszolni, órák kellettek, mire túljutottam a sokkon, és nem
fontoltam meg minden válaszom háromszor. Gördülékenyen
beszélgettem... a családommal.
Este ért véget az
idill.
Hyung és én
csendben ültünk a kocsiba. Észre se vettem, hogy beindítottam, és
háza felé indultam. Nem szólaltam meg az úton, a rádió
hallgatott, ahhoz sem volt bátorságom hozzányúlni. Milyen zenét
szerethetett Hyung? Mi van ha elítélte volna az ízlésem? Ha rossz
benyomást keltettem volna? Csodáltam, hogy a vezetés biztos
kezekkel ment.
Szöszmötölt
mellettem, fél szemem mindig rajta tartottam, igyekeztem mindenre
felkészülni és megfelelően reagálni.
Végül meg sem
kellett szólalnom. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz. Arra jutottam
ez van, lehetett volna ennél ezerszer rosszabb.
Óvatosan léptem át
a küszöböt, még sosem jártam ebben a házban. Tudtam hol van,
láttam már kívülről, de a kis előkertbe vagy a tágas nappaliba
még sosem léptem be.
Minden fel volt
dúlva, pohárdarabkák hevertek a földön, a nappali közepében
helyet foglaló – valamikori üvegasztal – csupaszon állt,
üvegdarabkák mindenhol.
- Mit csináljunk
apával? - szólalt meg végül jó tíz perc bámészkodás után
Hyung. - ez így nem mehet tovább. Mi van ha legközelebb valami
brutálisabb dolgot művel? Bántotta Minhee-t.
- Kinek tartozik? -
túrtam félre a kanapéról az üvegszilánkokat, és párnákat,
majd lehuppantam rá.
- Adott egy címet.
Azt mondta egy hete van rá és...
- Azt elintézem –
vágtam közbe. Nem akartam, hogy ezzel kelljen foglalkoznia.
- Baekhyun,
uzsorásokkal van dolga! Nem hiszem, hogy...
- Elintézem –
szakítottam félbe ismét.
- Nem csinálhatod
egyedül!
- Miért nem? -
értetlenkedtem.
- Mert ez nem csak a
te dolgod. Engem is érint. Nekem is közöm van hozzá!
Bambán bámultam rá
pár pillanatig. Segíteni akar? Nekem?
- Hyung meg tudom
oldani, te foglalkozz a fontos dolgokkal és...
- Az a fontos, hogy
ne essen senkinek se baja. Nem mehetsz egyedül hozzájuk.
- Ha megkapják a
pénzt megoldódik minden.
- Szerinted apa nem
megy majd újra hozzájuk? Nem fog többet inni? Szerencsejátékozni?
- Kitalálok
valamit! - szisszentem fel idegesen. Úgy éreztem az egész az én
hibám. Miattam lett apa őrült...
- Nem akarom, hogy
egyedül kelljen megoldanod mindent – ült le az egyik fotelbe, és
gondterhelten nézett rám. Gondot okoztam. Megint. - Nem akarlak
téged is kórházban látni, vagy kicsinálva az újság
címlapján...
- Mi? - tátottam el
a számat döbbenetemben. Aggódott értem? Értem? Aki mindent
tönkretett?
- Csináljuk együtt
Baekhyun. Én... rendbe akarom hozni a dolgokat. Mindent – nézett
rám áthatón.
Ki akart volna
békülni velem? Elfogadni olyannak, amilyen voltam? Szeretni
testvéreként? Családtagként?
Megijedtem. Az én
világom annyira más volt, mint az övé. Annyi szart hoztam össze
az életemben a fennmaradás érdekében, hogy nem volt képem
belerondítani az ő életébe.
- Ez nem hiszem,
hogy...
- Baekhyun az isten
bassza meg! Nem érdekel, hogy mit csináltál! Nem érdekel, hogy
kit szeretsz, hol dolgozol, mit csinálsz! Nem akarok mást
elveszíteni már. Vissza akarlak kapni!
Megmozdulni se
tudtam annyira sokkolt kirohanása. Mindent tudott rólam? Tudta,
hogy a fiúk érdekelnek? Hogy hol dolgoztam? Vagy csak tippelt?
Esetleg azért mondta, hogy úgy érezzem tényleg elfogadna? De mi
van ha nem? Mi van ha rájön, hogy nem elfogadható az a Baekhyun,
aki lettem?
- Hyung... én nem
illek az életedbe – suttogtam halkan lehajtott fejjel. - Én nem
tudok mást csak csalódást okozni. Hányszor csalódtál már
bennem? - néztem fel rá szomorúan.
- Kevesebbszer mint
magamban...
- Micsoda?
- Féltékeny voltam
rád, arra ahogy a világot láttad, és mit csináltam? Elvettem
tőled! Jószerivel mindent elvesztettünk, és én még el is
löktelek magamtól. Segítenem kellett volna. Veled lenni, szeretni
téged. Ha akkor másként csináltam volna a dolgokat, most minden
sokkal jobb lenne.
Rájöttem, hogy
Hyung magát okolta. Pont úgy, mint én. És rájöttem valamire.
Talán egyikünk hiába sem volt. Hisz csak...
- Gyerekek voltunk.
Nem firtattuk tovább
a témát. Leheveredtünk aludni, meghívást kaptam a vendégszobába.
Fáradt voltam így nem ellenkeztem. Beszéltem Jonginnal, hogy
maradok, illetve közöltem nem tudom mikor megyek haza. Sok sikert
kívánt, és megígértette, hogy ha bármi gond van szólok. A mai
után zokszó nélkül rávágtam az igent. Rengeteget segített és
egy fintor sem volt az arcán családi helyzetem miatt. Tudott rólam
mindent, de sosem akartam, hogy személyesen belekerüljön,
féltettem őt, nem akartam több nehézséget neki.
Hyung másnap reggel
törölközővel és ruhákkal várt, aztán mondta, hogy nézzünk
be a kórházba. Én azomban nem felesége felé vettem az irányt,
hanem egy sokkal nehezebb utat választottam.
Halkan léptem be az
ajtón, szememben már abban a pillanatban könnyek csillogtak. Apám
az ágyban feküdt, véreres szemeivel meredt rám. Tudtam, hogy
kellett neki pár pillanat, hogy felismerjen, mert nem láttam a
tekintetéből áradó gyűlöletet. Végül hamar megleltem.
- Nahát, nahát
Baekhyun... - hangja gúnytól csöpögött de megacéloztam magam.
Csendben visszahúztam az ajtót, és felé sétáltam. - Mit akarsz
itt?
- Beszélni –
sóhajtottam, és megálltam jó két méterre tőle.
- Nem érdekelsz.
- Azt sejtettem.
Mennyi pénzt kértél? - rám villant tekintete, és eszelős
vigyorral adta meg a választ. Nem volt olyan vészes. Meg tudtam
oldani. - akkor most figyelj rám mert egyszer fogom elmondani.
- Milyen komoly
valaki – gúnyolódott.
- Ez az utolsó
alkalom, hogy segítek neked. Kifizetem az összes pénzt, és
beszélek valakivel, aki vigyáz rád. Nem fogsz ellenkezni, mert
mentális zavarral fognak diagnosztizálni. Elmész vidékre és soha
többet nem zaklatsz minket. Nem kell dolgoznod, igazából nem fog
érdekelni, hogy mit csinálsz, de soha többet nem iszol, nem
drogozol, és nem szerencsejátékozol. Tőlem ülhetsz egész nap
egy sötét szobában, de nem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyet
művelj.
Nem vett komolyan.
Tekintete szánakozva mért végig, mint, aki nem hitte, hogy képes
vagyok bármi ilyesmire. Nem ismert. Hiába hangzott kegyetlennek
tervem, tudtam, hogy mindenki ezzel járt volna a legjobban. Hyunggal
nem beszéltem meg. Nem akartam zaklatni ezzel, főleg nem most,
mikor Minhee kórházban volt a gyerekük felesége szüleinél, akik
ki tudja mit gondoltak a dolgokról. Biztosan féltették unokájukat,
és lányukat.
- Szerinted én ezt
hagyni fogom? - ült fel az ágyba. Alakja természetellenesen vékony
volt, nem bírt egyenesen ülni. Sajnáltam őt, de nem mutattam. Nem
ért volna semmit a szánalmam.
- Azt mondtad olyan
vagyok, mint anya – megvonaglott az arca. - Anya nem hagyta volna,
hogy ilyen állapotba kerülj. Én nem fogom hagyni, hogy tovább
rombold a családod életét.
- Takarodj innen! -
vesztette el türelmét. Felkapta az éjjeliszekrényről a vízzel
teli poharat és nekem vágta.
Nem tudott
eltalálni, a pohár a földnek csapódott és ezer darabra tört.
- Valamikor jövök
egy szakemberrel, aki segít elintézni a dolgokat – fordultam el.
Túl voltam rajta...
Este szó nélkül
huppantam le a nappaliba. Délután takarítottunk, megrendeltük az
új bútorokat. Beszélten Jonginnal, és érdekes dolgot mondott.
Aggódtam érte, de azt mondta nem kell, jól van. Tudtam, hogy nem
hazudik, mégis az aggodalom maradt. Szerettem volna tudni mi
történt, de nem bírtam most ennél több dologra koncentrálni. És
jól volt. Tényleg. Hangja nem csengett gyengén, nem éreztem benne
a bizonytalanságot, és a hazugság színét. Emiatt voltam képes
arra, hogy ráhagyjam a dolgot. Annyit mondtam csak, hogy vele
maradok. Megígérte, hogy elintéz mindent.
Kedd reggel
elhatároztam, hogy ideje lesz hazamennem. Yixing délutánra ígérte
magát a kórházba, egy ismerősével. Furcsállta kérésem, de
nagy vonalakban elmondtam a történetet, és azt mondta segít,
ahogy tud. Azt vártam tőle, hogy apámat titulálja őrültnek,
háborodottnak, nem beszámíthatónak, egész egyszeráen el akartam
venni tőle a szabad döntés jogát.
Délelőtt elmentem
megkeresni azt a címet, ahol az uzsorások voltak. Fenyegettek,
megpofoztak, de kellő magabiztosságom, azt sugallta nekik, hogy
hagyjanak. Megkérdeztem a pontos összeget, és megkötöttem velük
az alkut. Soha többet nem adhattak apámnak pénzt, ők pedig nem
ellenkeztek. Késő délutánra beszéltem le velük a találkát,
hogy elintézhessem addig Yixinget.
Hyungnak ebédkor
mondtam el terveimet, aminek nem örült, de elfogadta. Az egyetlen
kapott ütésem helyét észrevette, de nem tette ténylegesen szóvá.
Délután jött velem.
Yixing hamar rájött,
hogy ténylegesen gond van apám fejével. Beszélt az orvosával, és
délután négyre megvoltak a papírok, amik biztosítottak arról,
hogy apám nem beszámítható. Tény, hogy a józan esze még nem
ment el teljesen, hiszen felfogta, hogy mit jelent a kiadott
dokumentum, ellenben minden megjelenő orvos, ön- és
közveszélyesnek titulálta.
Egy kávé mellett
ültünk négyen, és a kínai terapeuta magyarázta a lehetséges
megoldásokat. Egy vidéki otthonba mehetne, ahol gondoskodnának
róla, gyógyszereket kapna, és próbálnák valamilyen szinten
rendbe hozni emberként. Ám mindezek előtt egy elvonókúrán kell
részt vennie.
Belegyeztem
mindenbe, teljesen Yixingre hagytam a döntést.
Ezek után tértem
vissza az uzsorások rejtekhelyére. Több pénzt adtam nekik, mint
kellett volna ezzel biztosítva a kapcsolat megszakítását.
Megmondtam, hogy ha valaha bármilyen kapcsolatot próbálnának
létesíteni bárkivel a közelembe akkor hívom a rendőrséget, és
mindent megteszek a börtönbe kerülésük érdekében.
Nem tetszett nekik a
fenyegetőzésem, de nem tettek ellenem semmit. Kellemetlen szájízű
viszlátot mondtunk egymásnak.
Úgy éreztem végre
sikerült lezárnom apámat. Talán nem volt helyes, és emberi
cselekedet döntéseim sorozata, de nem akartam, hogy még egyszer
árthasson hyungnak... vagy nekem. Több sebet nem élte volna túl
tőle. Túl mélyek és fájdalmasak voltak. Túl sok volt.
Milyen erős karizmatikus alkat ez a Baekhyun.Lehet, hogy én is így tennék a családom érdekében.Szeretném, ha újra együtt lenne Kai és Kyungsoo.Ők a kedvenc párosom.Nagyon tetszett.Várom a következő részt.Jelölést kérhetek újra?
VálaszTörlésPróbáltam a lehető legjobb megoldást megtalálni neki, és megfontoltam megoldani a dolgot, örülök, hogy pozitív lett a lépése. Jongin és Kyungsoo kapcsolata haladni fog szépen, előre, nem kell már nekik sok idő :) Természetesen ^^ Köszönöm a véleményt :)
Törlés