A múlt képei, a jelen rémei? - 15,5. fejezet

„A múlt mindenkié, a jövő senkié. (...) A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok (...) felesleges kérdésre.”

Fekete István

Chanyeol

*

- Hé...

- Mi az? - nézett fel rám Baek álmos szemekkel, ami rögtön mosolyt csalt arcomra, nem tehettem ellene. - Elaludtam?

Álmosan dörzsölgette meg szemeit, miközben a kezemen pihenő órára pillantott.

- Csak egy kicsit – mosolyogtam meg gyermeki arcát, amin átfutott egy fintor.

- Felkelthettél volna. Azt hittem nézni akartad azt a meccset – durcáskodott.

- Néztem is. De tudom, hogy utálod a focit, így...

- Nem utálom. Csak nem szeretem – nagyot nyújtózott, miközben kiszabadult a pléd alól, és szégyen nélkül fészkelte magát pillanatok alatt karjaim közé.

Ellenkezés nélkül engedtem a néma kérésnek, kezeim köré fonódtak, szorosan öleltem, ő pedig halkan nagyokat sóhajtva szuszogott nyakamba.

Imádtam az ilyen bugyuta szerelmes pillanatait.

Mikor feloldottam a telefont, több mint két tucat üzenet fogadott Baektől, tíz Jongintól és egy Kyungsootól. Mindannyian érkezésem felől érdeklődtek – mint kiderült Jongin leszarta, csak időközben lemerült Baekhyun telefonja.

Nem értettem, mit volt ennyire oda, elvégre csak ő reagálta túl a dolgot, de szorgalmasan faltam szavait, amik haladásra utasítottak. Volt ott minden. Ha nem érek haza x időn belül, alhatok a kanapén. Két üzenettel később már a küszöbről beszélt. Öt perccel később már megcsalásról és dobásról, meg új szerelemről.

Nem róttam fel neki, tudtam miért volt annyira oda, és igyekeztem lenyelni a nem létező féltékenységet, még akkor is ha tényleg a kanapéra leszek száműzve a késés miatt ma éjszaka.

- Honnan tudtál ilyen édes kutyát szerezni? - robbant Baekhyun, amint átléptem a tetőtéri lakás ajtaját. A furcsa kis korcs szerencsétlenül rohant utána, a kövön apró lábai csetlettek botlottak, de sugárzott belőle a boldogság. Baek is hasonlóan nézett ki. Szinte fékezés nélkül rohant karjaim közé, az utolsó egy métert már zokniban csúszva tette meg.

Egy másodpercig sem zavarta, hogy majdnem kibillentem az egyensúlyomból, nyakamba csimpaszkodott, őszinte boldog szavakat mormolva fülembe.

- Honnan szerezted őket?

- Egy barátom találta kidobva őket az egyik út szélére. Be akarta adni menhelyre őket, de úgy gondoltam...

- Annyira jó, hogy vagy nekem – ölelt meg még szorosabban.

- Szóval nem kell a kanapén aludnom? - vigyorogtam elégedetten. A kis korcs fajzat felemás szemekkel farok csóválva meredt ránk a megfelelő pillanatra várva.

- Ezt azért nem mondtam – engedett el, majd már a kövön ült, az apró jószágot dögönyözve.

- Nem alhat az ágyba – jelentettem ki, mire Baekhyun úgy nézett rám, mint egy szörnyetegre.

- Persze, hogy az ágyba fog aludni.

- Vagy ő, vagy én!

- Viszlát Chanyeol, mint már tudjuk a kanapé kényelmes – jegyezte meg pimasz vigyorral.

Nyújtózkodva próbált még közelebb kerülni, mire ismét fentebb egyenesedtem egy kicsit. Morogva pillantott rám, lábujjhegyre állt, és ismét úgy hajolt, hogy mindketten látszódjunk.

- Csináld már azt a képet – dőlt nekem, hogy tartsam súlyát. Arrébb léptem, mire megingott és megint két lábbal állt a talajon. - Ya, Füles! - csapott vállamra.

- Jól van, jól van, gyere.

Mosolyogva helyezkedett mellém telefonja képernyőjébe bámulva. Gyorsan elkészítettem neki a képet, majd kezébe nyomtam a végeredményt.

- Első karácsony, mi? - nézegettem a tucatnyi fényképet.

- Cseszettül romantikus, nem? - nevetett fel, majd lehuppant a kanapéra. - Nézzük meg, azt a régi mesét.

Mosolya gyermeki volt, szemei ugyanúgy csillogtak, mint régen, én pedig sosem árultam volna el neki, hogy gyermekkoromban a karácsonyi mese ideje alatt az ő boldogságtól ragyogó, grimaszokkal teli arcát figyeltem.

Kezem sután simult vékony pólója alá, egy egészen picikét belecsíptem oldalába, ami mindig megnevettette. Akaratlan mosollyal nézett fel rám, szemei imádni valóan csillogtak. Haja végre úgy tűnt fekete marad, hisz már rég nem változtatta meg a színét, aminek örültem. Angyal arcához, gyönyörű mosolyához, a szemeihez, ez sokkal jobban illett, mint az előző seszínű fazon. Bár nekem mindegy volt, ő lila hajjal is elképesztően nézett volna ki.

- Nem fázol? - simítottam végig karján, mire végigfutott rajta a libabőr, de csak fintorogva húzott magához.

- Nemsokára nem lesz rajtam semmi, biztos jókor kérdezed ezt? - cinkos mosollyal nézett rám, enyhén szájába harapva szinte könyörögve a figyelemért.

- Csak nem akarom, hogy megfázz... csak nemrég gyógyultál meg, és az orvos, azt mondta, hogy...

- Akkor forrósíts fel – hajolt nyakamba.

- Baek...

Nem akartam megadni neki magam, utáltam, hogy elég volt pár pillanat, hogy az ujja köré csavarjon, de most sem tudtam ellenállni neki. Nem is akartam, minek tettem volna? Az enyém volt, velem volt, boldog volt, mindent megkaptam, amit akartam.

Kezeit lefogva kerekedtem fölé, ami pimasz mosolyt csalt szájára, akaratlanul nedvesítette meg ajkait, kihívó tekintete égetett. Forróságot akar? Rajtam ne múljon...

Kiálltam a tekintetét egészen addig amíg nyakához nem bújva, kezdtem csókolni érzékeny bőrét. Akaratlanul mozdult alattam, egy része közelebb férkőzött hozzám, másik része viszont szabadulni akart a kényeztető kíntól.

Nem távolodtam el tőle, élveztem a kialakult helyzetet, hogy kedvem szerint játszhatok vele. Tudtam, ha ránézek, oda lesz minden önuralmam és...

*

- Chanyeol! - Rémültem ültem fel az ágyban, fejemet a nyitott ajtón keresztül a nappalira függesztettem. - Chanyeol, ha nem kelsz fel bemegyek és...

- Ezt nem hiszem el... - dőltem vissza morogva. Kyungsoo még mindig a bejárati ajtó előtt mondta a magáét.

Baekhyun álomszerű halk kacagása a fülemben csengett, érintése perzselt, azt a nyamvadt vékony fehér pólót a fenébe kívántam volna róla...

- Ezt nem hiszem el! Esik a hó!

- Chanyeol, gyere már!

Abban a pillanatban mindennél jobban utáltam Kyungsoot. Nem hagyott elmerülni az álmaimba...

"Mindenkinek megvan a maga időgépe. Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom."

Az időgép c. film