Észveszejtő - 8. fejezet

Sehun szerint nem kellett volna semmit bánnom és csak bele kellett volna vetni magam a dolgokba, de hétfőn reggel, amikor Chanyeol üzenete fogadott, hogy ebédidőben találkozhatnánk, mert van ideje legszívesebben visszatáncoltam volna mindentől.
De már nem volt visszaút. Hiába a félelem, a mérhetetlen rettegés, belementem, márpedig én nem olyan voltam, aki megszegi a szavát. Bár aztán lehet néha nem ártott volna kivételt tenni. Elvégre ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy gondolkodás nélkül el kellett volna fogadnom! Istenem, nem is értem hol járt az eszem! Az a mocsok túl jó volt a rábeszélésben, ami csak még jobban elbizonytalanított. Nem akartam én ezt, nagyon nem.

A háromnegyed órás szünetemben azonban a kijárat felé vettem az irányt, ahol már Chanyeol mosolygós alakja várt. Most kellett volna hátraarcot vágni, még most, ebben a pillanatban – végig ez járt a fejemben, de én csak mentem felé és mire elhatároztam volna a visszatáncolást már nem volt esélyem.

- Ugye tudod, hogy úgy néztél ki, mint, aki a kivégzésére megy? – üdvözölt hatalmas mosollyal, ő rettenetesen jól szórakozott rajtam.

- Figyelj én gondolkodtam és...

- Nem érdekel. Már igent mondtál és láttam, hogy akarod, szóval nincs helye a bizonytalanságnak.

- Nem azt mondtad, hogy semmi sem kötelező? – kapaszkodtam az utolsó kis cérnaszálba, mire rögtön elkomolyodott.

- Nem kötelező elviselned, hogy hozzád érjek, hogy bármit tegyek veled, de gondoltam van benned annyi, hogy legalább megpróbálod. Tényleg nem kötelező semmi, de ha örökre a kis csigaházadban gubbasztasz, sosem fogsz élni. A döntés rajtad állt, és tegnap igent mondtál.

Félrenéztem a szemezésből, mert már megint olyan mindent látok, amit nem akarsz pillantással méregetett. Végiggondolva a helyzetet csak el kellett volna engednem magam. De ez annyit jelentett vele, hogy olyanokat tesz velem, amik mindig távol álltak tőlem. Sosem vágytam egy fiú érintésére, csókjára vagy bármi egyébre, sosem néztem meg egy fiút az utcán, hogy hogyan néz ki, semmi ferde hajlamot nem mutattam soha az életben. Erre megjelent ő derült égből villámcsapás módjára és káoszt csinált az életembe. Talán hagynom kellene magam... talán és azzal nyerhetnék. De! De mi van ha csak még nagyobb felfordulást okoz és többet árt, mint használ? Mi van ha ez az egész csak tönkretesz?

- Baekhyun... a te legnagyobb hibád az, hogy mindenben értelmet keresel, pedig van, aminek semmi értelme.

- Ennek se lenne?

- De. De ahhoz másképp kéne gondolkodnod, hogy megértsd.

Számba haraptam, és elhatároztam, hogy hagyom, hogy értelmetlen dolgokat csináljak. Nem egy dolog volt már, ami megbántam életemben. Sajnáltam, hogy hatodikban nem hívtam el azt a lányt randizni, sajnáltam, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy hangszeren tanuljak, sajnáltam, hogy azon az első egyetemi részeg bulimon lefeküdtem azzal a noonával és sajnáltam istenem megszámolni sem tudtam, hány kihagyott alkalmat sajnáltam az életemben.

- Egy idióta vagyok, hogy megint rábeszélsz – félvigyort mutatott nekem, ahogy felfogta győzelmét. – De vannak feltételeim! Ezeket már tegnap meg kellett volna beszélnünk.

- Nem jó ebéd közben? Kilyukad a gyomrom, ráadásul van időnk.

- Nincs időnk! A leadási határidő még két és fél hónap.

- Mit is akarsz? – zavarodott össze teljesen, ahogy megváltozott a kisugárzásom.

- Két és fél hónap múlva le kell adnom egy kerek történetet, érzésekkel az elejétől a végéig mindennel. Szóval nincs idő. Lassan írok és az iskola is leterhel.

- Vagyis?

- Vagyis nem fogok egy hónapot várni az első csókra va...

- Egy hónap kicsit sok is lenne nem?

- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy...

- Csókoljalak meg most? – határozottságom megint a homályba veszett egy pillanat alatt, és megint visszatáncoltam volna az egésztől, de ha már belementem megteszek mindent, amit tudok!

- Nem ebben a pillanatban de igen.

- Tele vagy meglepetésekkel – suttogta maga elé döbbenten. – Ezt megjegyzem magamnak. Szóval mit szeretnél?

- Most nincs tanítás így a termek...

- Tényleg meg kell jegyeznem, hogy sokkoló tudsz lenni... – vágott szavamba és egész lényéből sütött a meglepettség, nekem pedig tetszett, hogy végre én is tudtam mutatni valami megdöbbentőt, nem csak ő. – Akkor Byun Baekhyun mutasd az utat, kérlek – hajbókolt nevetve, mintha az előbb még nem lett volna teljesen más a hangulata.

Hátraarcot vágtam és pár lépés után mellém csatlakozott. Túl izgatott és gyáva voltam ahhoz, hogy képes legyek beszélni, így csak némán szedtem lábaim, majd mikor a terem közelébe értünk előszedtem a kulcsomat. Chanyeol értetlenül pislogott rám, mire csak vállat vontam és két kattanás után már szabad utunk volt az apró előadóba. Leginkább kis csoportos foglalkozásokat tartottak itt, húsz max huszonöt fővel, inkább nézett ki középiskolás teremnek mint egyeteminek de én szerettem. Biztosra mentem így bezártam az ajtót, hogy ne lehessen olyan kényes helyzet, hogy valaki ránk nyit, ám amikor meg akartam fordulni Chanyeol rögtön ott volt.

Tipikus klisés helyzetbe kényszerített, ahogy kénytelen voltam az ajtónak hátrálni, ő pedig bal kezét a fejem mellé támasztotta, és közelebb hajolva szemezett velem.

- Milyen csókot szeretnél? Gyengédet vadat, vagy csak olyan chanyeolosat? – szórakozott, nagyon jól tudtam, hisz az egész lényéből sütött a bolondozás, de magamra vettem, hogy most is ilyen gyerekes.

- Egy első csókot. A kivitelezést rád hagyom.

- Ne adj túl nagy szabadságot, mert a végén olyat teszek, amit megbánnál.

Megállt bennem az ütő, ahogy értelmeztem szavait, és elgondolkodtam miket is tehetne velem. Elvégre elráncigáltam én – én idióta – egy terembe, ahova senki nem járt, ilyenkor pláne nem, és be is zártam. És valljuk be... Chanyeol nem volt ugyan egy a szó szoros értelmében vett kigyúrt alak, de fél kézzel képes lett volna arra, hogy lefogjon és bármit megtegyen. Én meg bezártam a termet! Hát van nekem eszem? Tuti megőrültem.

- És már megint hülyeségeken gondolkozol – pöckölte meg a homlokom, ami kiszakított gondolataim közül, majd ellökte magát tőlem és eltávolodott. De minek? – Nem fogok olyat tenni, ami ártana neked. – Ezredjére próbálta a fejembe vésni, minden elbizonytalanodó pillanatomban ezzel jött.

- Tudom.

- Akkor jó.

Megfogta a kezem és elhúzott az ajtótól, majd szinte abban a pillanatban ajkaimra hajolt. Lehunytam szemeimet és vártam a csodát. A szívem majd kiugrott a helyéről izgalmában, és valamennyire ismerősként találtak rám ajkai. Kényszeresen lazítottam el magam és hagytam, hogy irányítsa az egészet. Lassú volt, semmi erőszakosság vagy vadság nem volt benne, amit játékos piszkálódása ígért. Jobb keze még mindig az enyémet fogta, a bal meg alig hozzámérve simult a derekamra. Próbáltam érezni valamit, az izgalmat, a vágyat, a többet akarást, az élvezetet de... semmi. Még csak negatív érzések sem jártak át, amitől rettegtem mindeddig, egész egyszerűen nem váltott ki belőlem az ég világon semmit. Ez pedig frusztrált. Nagyon.

Nem sietettem a dolgokat, vártam valami apróságra egy csipetnyi jó érzésre, ami viszonzásra biztat de nem akart jönni semmi. Végül ujja halovány érintése volt az, ami elégnek bizonyult, hogy érezzek valamit. Nem élveztem, még csak az érzések sem váltakoztak bennem, nem volt öröm vagy izgalom még undor sem a tettünk miatt. Olyan volt, mintha nem tettünk volna abban a pillanatban semmit.

Szó nélkül lóbáltam lábaimat a tanári asztalon ülve, Chanyeol pedig az ablakon bámult ki. A terem ablakai a hátsó kertre nyíltak, szerettem, amikor ezen a részen voltak óráim, mert ha unalmas volt bármi, csak kibámultam az ablakon és repült az idő. Most mégsem bírtam a tájra figyelni, és az idő sem haladt, súlyos csend telepedett közénk a másodpercmutató halk kattogásával. Végigsimítottam számon, ami kellemesen puha volt a csóktól, de semmi. Látszólag Chanyeolnak sem ez volt élete csókja, hisz nem úgy tűnt, mint aki különösebben élvezte volna, most meg ki tudja mi járhatott a fejében. Pedig szerettem volna tudni, hogy mire gondolhatott, mert úgy nekem is könnyebb lett volna. Végül csak nem bírtam ki.

- Chanyeol?

- Bocs, hogy szar volt az első csókunk.

- Azért szar nem volt csak... – félredöntött fejjel keresgéltem a megfelelő szót, de nem sikerült ráakadni. – Csak nem sikerült olyanra, mint amit vártunk.

- Miért, te mit vártál?

- Nem tudom pontosan. Attól féltem, hogy undorodni fogok tőle, de bármennyire is állt távol tőlem ez a dolog, nem éreztem benne undort.

- Hagyjuk inkább ezt a témát... – úgy tűnt teljes letargiába esett, ami meglepett, mert nem hittem volna, hogy ennyire a szívén viselte ezt az egészet. – Kint mondtál valami szabályokat, mik is azok?

- Ja! Tényleg! Én nem akarom ezt nyíltan csinálni, mármint a barátaim nem tudnak erről az egészről és nem szeretném ha kiderülne – rám meresztette szemeit, amikből nem tudtam kiolvasni az érzéseket, mert túl sok kavargott benne.

- A hűség?

- Engem... nem zavar ha van valakid. Én nem hinném, hogy belekezdenék most egy kapcsolatba, szóval ez a téma engem nem érint.

Na itt már sikerült értelmeznem pár pillantását, az eredmény viszont nem tetszett. Csalódottnak és kissé sértettnek tűnt, sőt megbántottság is csillant szemeiben. Nem tudtam megérteni, hogy ő mit akart, vagy mit várt, semmit sem tudtam értelmezni Chanyelból magából.

- Menjünk. Lassan mennem kell vissza, és már időm sem lesz beugrani boltba ha nem indulok el.

- Várj! – gyorsan az első padon heverő táskámhoz léptem, és kivettem egy apróbb dobozt. – Nem sok, mert csak magamnak csomagoltam és én látványosan kevesebbet eszem mint te, de tessék. Meglepetten fogadta el a pálcikát és az ételhordót. – Ha menned kell menj nyugodtan, de itt is megheted még.

- Hát, köszönöm... Megyek, mert ilyenkor kiszámíthatatlan a közlekedés, és a főnök nem örült, hogy eltűntem.

- Ez gondolom érthető...

Vállat vont és összeszedegette cuccait, majd az ajtó felé indult. Szó nélkül követtem, elfordítottam a kulcsot és már nyitottam volna az ajtót, amikor egy pillanatra számra hajolt. Ugyanolyan pillecukor csókot kaptam, mint az első találkozáskor. Csak meglepetten néztem rá, míg ő vigyorgott úgy tűnt sikerült az aprócska puszival kárpótolnom őt az elszenvedett csalódásért.

- Gyakran fogunk csókolózni, hogy egymásra hangolódjunk – és lelépett.

- Hát... jó? – értetlenkedtem távolodó alakját bámulva.

Úgy tűnt egy csók nem olyan nagy dolog.

Fogamat csikorgatva néztem a falamat, amin teljes káosz uralkodott, valamint három kitépett füzetlap csúfította a rendbe szedett képet. „Baekhyun-ah NE térj át a sötét oldalra!!!!!!!!!!!! Szerike”

Tudtam, hogy Sehun volt a bűnös, tegnap valami buliba volt, és úgy tűnt kihagyta a hétfői órákat, helyette falamon randalírozott. Ha benéztem volna a szobájukba, tuti itt is felfordulás fogadott volna, de ennek a látványnak az örömét meghagytam Kyungsoonak. Csak kissé idegtől tikkelő szemekkel szedtem le üzenetét és közben valami bosszún gondolkodtam. A sors fintora volt, hogy a vastag alkoholos filcet a kis asztalon hagyta, ez pedig számomra felhívás volt a keringőre. Fittyet hánytam a személyes térre, és a magánszférára, mégis szobájukba lopakodtam és nem csalódtam.

Félig a földön feküdt a feje és kezei voltak csak az ágyon, és csak egy kigombolt farmer volt rajta. Mi más is lehetett volna a tökéletes bosszú, minthogy egyedien perfekt rajztudásomat az ő testén mutatom be a jövőnek?

Egy másodpercig sem haboztam mellé guggoltam és máris nekiálltam háta tarkításának. Nem volt bűntudatom vagy bármi, utáltam ha a falamat piszkálták, ráadásul Hyung is kijelentette, hogy az az én területem! Így aztán pár esetlen apró vonalka után, már neki is álltam a szárnyak vázolásának, majd a firkálásnak, elvégre Sehun nem érdemelt szép angyalkáknak való fakó tollpihés repülőeszközöket. Nem ám! A tervem az volt, hogy feketére vázolom a hátát és ebben jelen pillanatban semmi nem akadályozott.

Kicsinyes bosszúmmal több mint fél óra ment el, de nem bántam mert karjai, a háta, a feje, de még a bal füle is ezernyi fekete csúfmányságtól díszelgett.

- Ugye tudod, hogy meg fog ölni? – Kyungsoo hangja úgy megijesztett, hogy majdnem seggre ültem és halálra váltan fordultam felé.

- De jól néz ki nem?

- Precíz szárnyvezetés – bólintott rá, mire elvigyorodtam. – Na add ide szépen azt a tollat, és kifelé.

Szó nélkül tettem, amit mondott, de még az ajtóból elkaptam ahogy talpára kezdett firkálni. Legalább nem egyedül én vittem a balhét.

Kedd este szinte félálomban estem haza, csak elcsórtam némi kaját a hűtőből, amiért magamban előre bocsánatot kértem és gondolatban már az ágyamban feküdtem és aludtam. De az még messze volt. Jiminnel majd egy órát beszélgettem még a buszmegállóban, amiért enyhén elfagytak kezeim és jóval később értem haza, mint terveztem de nem zavart különösebben. Mesélt a feladatáról, amiért ő is alváshiányos volt, belépett valami fanklubba és közölte, hogy ő most army vagy mifene, ami nevetségesen hangzott főleg a lány apró termetéhez és ártatlan arcához. De lelkesnek tűnt, mesélte, hogy az egyik tag neve az mint az övé, ami szerinte tök vicces, ráadásul valami fantalálkozóra vagy mifenére is hivatalos volt, mert kisorsolták. Szóval lelkesedett... nagyon. Amiért egészen picikét mélyen a szívem legmélyén... a fenébe is pokolian féltékeny voltam. Ráadásul megírt vagy húsz oldalt! Húszat!

Szóval szarul állt a szénám... nagyon szarul. Hát még akkor, amikor már pizsamában feküdtem az ágyban egy one shotot olvasgatva és megszólalt a telefonom. Chanyeol egyéni csengőhangot kapott, mint minden közelebbi ismerősöm, ő meg ugye aztán pláne közeli volt jelenleg. Vagy hát legalább nem megszokott. A lényeg, hogy kapásból tudtam, hogy ő hívott, ami meglepett mert a tegnapi óta nem beszéltünk. Egy szót se.

- Szia – nyögtem bele szinte a telefonba, le se tagadhattam volna a lassan zombivá válásomat.

- Gyere le.

Ennyi volt és ki is nyomta. Ráadásul elég bebaszott hangja volt, ami kedd este fél tizenkettő környékén nem sok jót ígért nekem. De hát visszahívni nem volt kedvem, szóval csak előtúrtam egy melegítő nadrágot, meg egy pulcsit és mínusz tempóban kezdtem lebandukolni.

Nem volt nehéz kiszúrni őt, egy távolabbi lámpa fényénél álldogált, és ijesztően lelkes mosolyt villantott, ahogy felismert. Se egy szia vagy helló, vagy mi van veled, semmi, egész egyszerűen, amint elég közel értem hozzá keze tarkómra simult és magához rántott. Fel sem fogtam igazán már ajkaimra tapadt, ami automatikus rémülettel árasztott el és vészriadót fújt agyamba. Próbáltam ellökni magamtól és kiszabadulni de esélyem sem volt aztán lassacskán leesett, hogy ez jelen helyzetben úgymond... természetes. Mi most együtt voltunk. Vagy valami hasonló ugyebár, így aztán elengedtem magam és pár érzéketlen másodperc után próbáltam felvenni ajkai vadságának fonalát. Idegen érzés volt a csók, még mindig nem váltott ki belőlem semmit, ellenben ujjai ahogy hajam tövét birizgálták adtak valami apró kis pluszt, amiért képes voltam arra, hogy a közelébe maradjak.

- Ez mi is volt? – szuszogtam megzavarodva, ahogy elvált tőlem, de még mindig makacsul közelről bámult szemeimbe.

- Ez a menj a fenébe, hogy ha én nem kereslek te baszol írni, de megígértem, hogy sokat fogunk csókolózni csókunk.

- Nem inkább a részeg vagyok és tudom, hogy őt megcsókolhatom csókod?

- Már nem azért Baekhyunie, de kézzel-lábbal ellenkeztél.

- Mert nem számítottam rád.

- Azt látom – ujjai hajamban tekeregtek, én pedig hirtelen ráébredtem mennyire vagyunk közel egymáshoz és milyen helyzetben.

Égető zavar futott végig rajtam, éreztem végigszáguldani testemen a libabőrt és épp abban a pillanatban vált elviselhetetlenül kínossá, hogy pár centiről nézett a szemembe. Akaratlanul hajtottam le fejem, így bőröm az övéhez simult, hisz még mindig közel volt és hozzám ért. Homlokomnak döntötte állát és mindenféle magyarázat nélkül emelte másik kezét egy laza ölelésre, még közelebb láncolva magához.

- Mit csinálsz?

- Undorodsz tőle? – Őszintén elgondolkodtam a kérdésen, és a válaszom saját magam számára volt a legmegdöbbentőbb.

- Nem.

- Élvezed?

- Talán... talán egy kicsit jól esik.

- Hiányozna ha nem lenne, és hozzá tudnál szokni ha mindennapossá válna?

- Nm hiszem és azt hiszem.

- Őszinteségi rohamod van?

- Csak hulla fáradt vagyok.

- Akkor nem jössz el velünk bulizni...

- Eltaláltad – mosolyogtam fel rá.

- És ha csak akkor engedlek el ha megcsókolsz? – egoista mosollyal nézett le rám a tekintete kihívón meredt rám. Talán a fáradtság volt az oka, talán a kíváncsiság, hogy teketóriázás nélkül álltam lábujjra és nyomtam szájára egy csóknak ugyan nem nevezhető puszit, de reméltem, hogy ennyivel is beéri. Meglepetten pislogott rám. – Ez nem volt csók.

- Az lehet, de ezt élveztem.

- Álmodj szépeket – engedett el rögtön, ami még inkább megmosolyogtatott.

- Te meg ne idd magad ennél részegebbre.

- Csak ha velem álmodsz. Akkor az agyhullámaim a tiedre kapcsolódnak és...

- Veled álmodok – bólogattam szorgosan, mert nem akartam végighallgatni egy ittas Chanyeol-féle elméletet.