Minseok
elgondolkodva nézte a mellette lihegő fiút, aki lassan két hete
minden nap vele gyakorolt szünet nélkül. Baekhyun minden
programját lemondták, hivatalos tájékoztatást adtak ki a
félreértésről, de a balhé, ami körülvette nem akart csitulni
ennyi idővel sem. Úgy tűnt ez a csoda nem csak három napig tart.
Teljes
internetmegvonáson volt, a hivatalos profiljait sem ő kezelte, még
a telefonja sem lehetett nála, és minden percben ellenőrzés alatt
állt. Idegesítette a céget, hogy semmi konkrétumot nem mondott az
esetről, szinte némasági fogadalmat tett, alig lehetett hallani a
hangját. Az egyetlen kijelentése az volt, hogy nem akart öngyilkos
lenni. Ám nem tagadta a videót, és nem volt hajlandó ennél
többet mondani. A közös munkát Jongdaeval még tartották, ám
minden próbán jelen volt valaki, aki szemmel tartotta és sehova
nem mehetett egyedül. Azóta pedig Sehunnal sem beszélt, pedig
igazán szüksége lett volna a másikra. Még csak látni sem látta,
mert a férfi mindig elkerülte őt.
Csak Minseok
közelébe engedte el kicsit magát, de itt is inkább a próbákra
koncentrált, ami a fiatal fiúnak hatalmas segítség volt, már nem
is tartott annyira a rostától, ami roham léptekben közeledett.
Neki pedig ez volt az egyetlen mentsvára, hisz ide nem követték,
csak kamerákon keresztül tartották rajta a szemüket. És bár ez
messze volt a szabadság érzetétől, már ennyi is adott neki egy
cseppnyi lélegzetet.
- Baekhyun?
- Hm? - nézett fel
a könyvből, amit ágyában fekve olvasott, mikor menedzsere kopogás
nélkül belépett hozzá. Most aztán nem volt felháborodva, hisz
személyes tere a semmit súrolta, minden mozdulatát látták.
- Nem vagy éhes? -
Csak egy fejrázás volt a reakció, majd ismét könyvére
pillantott. - Figyelj, tudom, hogy ez a helyzet neked sem jó,
látszik rajtad, és én engedném... de figyelnek.
- Mit engednél? -
nézett fel meglepetten.
- Hogy találkozz
Sehunnal – Kikerekedett szemekkel nézett az idősebbre, és
ezernyi kérdés futott át az agyán, de nem mert megszólalni. -
Nem tudom pontosan mi van köztetek, de azt tudom, hogy vele
találkozgattál. Ahogy azt is láttam, hogy jó hatással van rád.
- Most a cég
manipulál, hogy nyerj meg magadnak, vagy saját magad miatt?
Nem mert hinni a
férfinak, aki szinte minden idejét vele töltötte, bármennyire is
kedvelte őt. A menedzser mégiscsak a cég alkalmazottja márpedig ő
jelenleg nem bízott meg senkiben, aki onnan származott. Mást meg
nem ismert. Nem bízott ő már rég senkiben.
- Kit érdekel a
cég? - Sóhajtott fel. - Hamarosan ők is rájönnek, hogy ez így
nem oké, de ameddig nem tudnak meg mindent nem fognak engedni. Nem
mondtam nekik semmit erről.
- Aznap este...
Sehun húzott vissza.
- Mi történt
veled, hogy ezt akartad tenni?
- Hyung, akármilyen
hihetetlen én nem akartam öngyilkos lenni. Nem úgy mentem oda fel,
hogy én most leugrok onnan és vége, csak... csak szabad akartam
lenni. És mellette annak éreztem magam.
- Baekhyun nem
derülhet ki milyen kapcsolatod van vele, ez ugye világos?
- Persze, hogy az!
Ha nem lett volna az az idióta videó sosem derül ki! Minek kell
mindent tudniuk rólam? Miért nem lehet egy minimális magánéletem?
- A férfi csak döbbenten nézett rá, ahogy felfogta Baekhyun
mennyire is keveredett bele ebbe az egészbe. Idáig sosem akadt fenn
ilyeneken, egy morgással lerendezte ha bármi személyesbe
beletenyereltek fanjai, de ez a kétségbeesés és tehetetlen düh
még sosem érződött rajta.
- Kedveled őt igaz?
- Ugye nem mondod el
a cégnek?
Ahogy egyedül
kuksolt a szobában életében először érezte igazán magányosnak
magát. Idáig mindenről és mindenkiről ő mondott le, de Sehunt,
aki hosszú ideje az első volt, aki jelentett neki valamit, elvették
tőle.
*
Sehunt az ideg ette,
ahogy nem tudott kapcsolatba lépni Baekhyunnal. Nem próbálta hívni
vagy írni neki, nem volt hülye, tudta, hogy ezzel csak ártana
neki, de valamit akkor is tenni akart. Ám nem tudott. A céget
kerülte, nem akart olyan helyzetbe kerülni, ami lebuktathatta volna
őket. Baekhyun hirtelen személyiség volt, vele kapcsolatban
legalábbis biztosan, ez pedig kockázatos volt. Mikor napokig
kerülte, akkor is ott minden előtt ölelte őt magához, ennyi idő
múlva ki tudja mit tett volna azzal a konok fejével a másik.
Ráadásul már saját magában sem volt biztos. Neki is hiányzott a
fiú, vágyott a közelségére, szeretett volna hozzáérni.
Így maradt neki a
hírek olvasása és a spekulációk feletti bosszankodás.
A fiú nyilvános
honlapjai hibátlanul működtek, mindig volt fenn róla friss infó,
néha kép is csatolva a rövid szöveg mellé, de Sehun tudta, hogy
nem Baekhyun művei ezek. A képek túl beállítottak voltak, bár
ez még fel sem tűnt volna neki, sőt a szöveg is jól szerkesztett
volt, csak nem baekhyunos. Hihető volt hihető, de neki, aki az
utóbbi időben annyit volt vele nem volt elég.
„Hiányzol. Ha
ráérsz ezen a számon hívhatsz.”
Sehun
meglepetten olvasta az üzenetet, de egy pillanatig sem tétlenkedett.
Több mint két hete nem hallott Baekhyunról, így aztán szinte
minden mindegy alapon tárcsázta a számot.
-
Szia.
-
Rég hallottam rólad. Be sem jársz a céghez.
-
Én megvagyok. Mi van veled?
-
Hajtják Jongdaeval a közös munkát, amúgy próbák sorozata.
Figyelj... ki fog jönni rólam egy hír. Emlékszel a csajcsapatra,
akik utánam nem sokkal debütáltak, abban a bandában van Suzy. Már
volt róla szó, hogy összehoznak minket, de nem akartuk, most
viszont nincs beleszólás. Holnap lövik el a képeket, és
szivárogtatják ki, pár nap és ezzel lesz tele a net.
-
Ez mennyire biztos?
-
Teljesen.
-
És akkor?
-
Nem tudom...
Sehun
hallgatta a némaságot, és próbálta feldolgozni, hogy pontosan
mit is jelentenek a dolgok. Nem volt hülye összerakta a ki nem
mondott tényeket. Furcsa volt belegondolni, hogy köztük akkor
minden ennyi volt. Sosem tervezte ugyan ezt a dolgot, és amikor
bekövetkezett sem szánta hosszú életűnek, de a fiú annyira a
mindennapjai részévé vált, hogy fájt a tudat, hogy megszűnik
létezni ilyen téren.
-
Akkor...
-
Ma még ráérsz? - vágott a szavába Baekhyun hirtelen.
-
Persze.
-
Jó, mennem kell.
Meg
sem várta, hogy reagáljon bármit is, egyszerűen megszakította a
hívást, egyedül hagyva Sehunt a kellemetlen felismeréseivel.
Talán hiba volt adni maguknak egy utolsó alkalmat, de ennyire
szükségük volt, neki legalábbis biztosan.
Késő
délután volt, mikor hallotta nyílni az ajtót és Baekhyun libbent
be rajta egyszerű ruhákban. Most nem volt a rejtőzködő alak,
csak egy egyszerű fiatalnak tűnt. Bizonytalan volt, ahogy
szerencsétlenkedve toporgott az ajtóban és nézett enyhén oldalra
döntött fejjel farkasszemet vele, de valahogy nem volt az igazi.
-
Ne legyél ilyen – sóhajtott fel, ahogy felállt a kanapéról és
felé lépett.
-
Nem direkt csinálom elhiheted.
-
Gondolom – mosolyodott el, és kivételesen ő volt az, aki
kezdeményezett. Hosszú ujjai a kisebb tincsei közé siklottak és
gyengéden húzta magához. Baekhyun lassan simult hozzá, de annál
szorosabban ölelte őt. - Minden rendben?
-
Semmi sincs rendben, Sehun – motyogta a mellkasába bújva. - Végre
minden jó volt és lerombolták az egészet. Veled... nyugodt
voltam, tudtam aludni, volt kedvem csinálni a dolgokat, most meg...
-
Nincs semmi baj – próbálta lenyugtatni az apró alakot, és
kizárni érzéseit ebből az egészből.
-
Tudod mi lesz ennek a vége, ugye?
-
Vannak halvány sejtéseim. Mikor kell menned?
-
Holnap kora délután lesz egy fotózás. Kocsival jöttem és
mehetek rögtön oda.
Valamit
még motyogott, hallotta Sehun de nem kérdezett rá, csak hagyta,
hogy hozzá simuljon.
A
kanapén ült törökülésben vele szemben és jobb kezét
kisajátította magának. Halkan szólt mögöttük a tv épp
valamelyik zenei műsor ment, de Sehun csak fél füllel figyelte,
Baekhyun pedig teljesen el volt foglalva a másik kezének
tanulmányozásával. Apró ujjai óvatosan fedezték fel újra és
újra kezét, alapos munkát végezve. Sehun pedig nem szólalt meg
csak figyelte az eltökélt arcot, amin nyoma sem volt a mosolynak.
Komoly volt, minden figyelmét a kezeik foglalták le, pedig Sehun
igazán belenézett volna a szemeibe, hogy legalább sejtése legyen
a másik érzéseiről.
*
-
Én még sosem szakítottam.
-
Micsoda?
-
Még nem szakítottam soha senkivel.
-
Miért? Mi most szakítunk? - nézett fel Sehun és bár már
legalább két órája itt volt Baekhyun a lakásban most néztek
igazán egymásra először.
-
Miért mit csinálunk?
-
Elválunk. A szakítás olyan dolog, ami fájdalmas és csak rossz
emlékeket hagy, egy kapcsolatot másként is le lehet zárni –
Baekhyun elgondolkodva meredt Sehun szemeibe, majd elmosolyodott. Nem
volt vidám vagy boldog, csak egy egyszerű mosoly volt.
-
Elmehetnénk valahova.
-
Hova szeretnél?
-
Nem tudom. Most, hogy kimondott a vége, akarok egy randit. Csak egy
olyan hozzánk illő kiruccanást akarok, nem kell romantika vagy
bármi csak...
-
Menjünk – állt fel Sehun és magával húzta a kisebb alakot is.
- Egyéb kívánság?
-
Egy csók?
Sehun
ellenkezés nélkül hajolt lejjebb, majd egy egyszerű puszit
nyomott a másik szájára. Baekhyun csak egy durcás fintorral
ellenkezett, majd ujjai felsiklottak a magas karján, hogy nyakára
simítva tudjon felhajolni hozzá. Nagyon akarta a csókot, az
érzést, a pillanatot és mindennél jobban gyűlölte, hogy
elvesztegeti az időt. Már régóta itt volt ahhoz képest csak most
férkőztek igazán egymás közelébe, pedig szükségük volt a
másikra. Mert biztos volt abban, hogy Sehunnak is hiányzott ő. Ott
volt az érintéseiben, a tekintetében, abban, hogy az üzenet után
rögtön hívta őt és várt rá.
Annyira
tudni akarta, hogy a másik mit érez ténylegesen kimondva szavakba
sűrítve, de mégsem... ha Sehunnak ez az egész nem jelentett
többet annál, mint amit jelentenie kellett volna, az a lelke
maradékát is cafatokra szaggatta volna. Ha Sehunnak ez tényleg
csak egy futó románc volt, az neki a hite végét jelentette volna.
Viszont... viszont ha ő is érzett hasonlót, mint Baekhyun, az
talán még rosszabb lenne. Saját magát még képes volt
összeszedni, de ha Sehun... ha valami olyan volt köztük, akkor az
mindent megváltoztatott volna. Akkor nem lett volna képes csak úgy
tovább sétálni és tenni a dolgát.
-
Menjünk el később – nyögte a csókba, miközben életében
először tudta igazán mit is akar. Nem akarta tudni, hogy mit érez
a másik, csak annyit akart, hogy ő érezzen és éreztethessen.
*
Elképedve
simogatta a másik hófehér bőrét, ahogy Baekhyun izzadtan,
kifáradva fúrta fejét a párnák tengerébe. Eszébe sem jutott,
hogy bármi ilyen történhet közöttük, most pedig egyenesen
ostobaságnak gondolta a dolgot, de az a bolond kölyök annyira
akarta... sosem gondolta volna, hogy …
-
Nem szóltál.
-
Megérte – dünnyögte a párnába. - Csak egy kis idő kéne...
-
Idióta – csókolt a vállára. - Néha komolyan meg tudsz lepni.
-
Csak néha? - fordult felé, szemei vidáman csillogtak, szája
csalfa mosolyra húzódott.
-
Nagyon formában vagy – csóválta a fejét vigyorogva, bár még
mindig sokkolóan hatott rá, hogy mennyire is volt ártatlan
Baekhyun. De bízott benne, és akarta. És ő nem akarta elengedni.
-
Tudod Sehun... simán beléd tudtam volna szeretni. Bármennyire is
nem normális ez és sosem volt még ilyen, de tényleg ment volna.
-
Sajnálom.
-
Én is.
Baekhyun
fintorral nézett hátra, Sehun pedig csak vigyorogva figyelte, ahogy
tekintete végigcikázik testén. A fakó bőrön pár aprócska folt
pihent, mind elrejthető helyen de ott volt az összes, a fiatalabb
pedig még mindig enyhén vörösödve figyelte félmeztelen testét.
Ő pedig csak mosolygott rajta. Annyi mindent akart mondani és
csinálni, de már rég felesleges lett volna minden. Tetszett neki
Baekhyun, ő is képes lett volna arra, amit a fiú ki mert mondani,
tudta volna szeretni, csak már nem kellett kimondania. Féltette őt,
és félt, hogy mi sülhetett volna ki abból ha ő is bevallja a
dolgot. Baekhyun tehetséges volt, neki meg kellett hódítania a
világot a színpad volt az élete, mellette ez nehezen lehetett
volna kivitelezhető. Folyton ott lett volna a félsz, hogy kiderül
az, ami köztük van és hiába a boldogság érzése, egy idő után
megmérgezte volna őket.
-
Kitaláltam hova akarok menni – szólalt meg hirtelen Baekhyun, és
gyorsan magára kapta felsőjét.
Csak
lemondó sóhajjal hagyta rá a választást a fiúra, ahogy a
belváros egyik legforgalmasabb utcájában sétáltak. Nem hitte el,
hogy képes volt kimenni Baekhyun az utcára vele... az egyik
legforgalmasabb utcára, ahol a fanjai biztosan tucatszámra
járkáltak. De a másikat tényleg nem érdekelte. Kapucniját
fejére húzta és ennyivel lerendezte a bujkálást. Mindenféle
félelem nélkül sétált mellette, nézett be mindenhova, ahova
akart és csak vele foglalkozott. Neki magyarázott mosolyogva, őt
rángatta oda ahova csak akarta. Tetszett neki a dolog, igazi
randinak élte meg, még ha elég gyerekes megmozdulás is volt ez.
Tényleg kedvelte Baekhyunt és legszívesebben elrángatta volna őt,
hogy sose térjen vissza a kalitkájába. Magának akarta a
megszelídített madárkát, vadásznak érezte magát, de képtelen
volt kimondani. Pedig talán elég lett volna. Ki tudja. Talán csak
annyit kellett volna mondania, hogy ne menjen vissza, ne fogadja el a
cég parancsait, maradjon vele. De nem mondta. Csak hagyta
kiteljesedni a másikat a kora éjszakába és hagyta, hogy
semmiségekkel teljen az idő.
Baekhyun
az elmúlt időszakban sokat mesélt neki, néha megállás nélkül
órákig bensőséges dolgokat, most pedig csak apróságokat a
múltról, mégis most érezte magához a legközelebb, és nem
akarta, hogy vége legyen. Fájdalmas bevallás volt, hogy a vadász
beleszeretett az ártatlan zsákmányba, és ugyanolyan áldozattá
vált, mint ő.
-
Akkor idegenek? - nézett rá Baekhyun dél körül, mikor már
indulásra készen állt az ajtóban.
-
Nem hiszem, hogy így kéne elválnunk.
-
Akkor?
-
Maradjak egy jó emlék. Én nem bántam meg semmit.
-
Én sem. Jó volt veled lenni. Ezt neked adom. Nekem úgyis másik
számom lesz, meg már kaptam az egyik cégtől egy új telefont,
nekem nem kell.
-
Mit kezdjek a telefonoddal? - mosolyodott el Sehun, de azért elvette
kis fejcsóválások közepette a készüléket.
-
Menő darab – vigyorgott. - Meg aztán nem tudom. Felőlem
kidobhatod – vont vállat. - Megyek, vár a kalitkám.
-
Bánod?
-
Talán. De ez az életem. A színpad az otthonom, nem hiszem, hogy
kész lennék otthagyni. Szia Sehun.
Baekhyun
tényleg nem hazudott.
Estére
megjelentek a képek és a találgatások tucatjai indultak meg. Két
nap múlva a cég beismerte, hogy az idoljaik járnak. A rostán
Minseokék átjutottak, nevetve újságolták a dolgokat, Sehun pedig
csak velük foglalkozott, és új tehetségekre koncentrált. Nem
sokkal később Baekhyun kiadta a Jongdaeval közös albumát, ő
pedig távolról figyelte, ahogy a fiú a színpadon tündököl. A
madárka, aki megtapasztalta a kalitka nélküli életet, mégis
önként dalolva vonult vissza a fogságba, és úgy tűnt cseppet
sem bánta.
Ugyanolyan
elérhetetlenné vált számára, mint fanjainak, ő is csak annyit
tehetett, mint mások, de Baekkhyun mosolya igaznak tűnt, így
bármennyire is volt fájdalmas, egy cseppet sem bánta, hogy
visszaengedte a kalitkába.
Valamikor
ősz végén jutott csak eszébe a telefonja, amit elfeledve bedobott
az íróasztala fiókjába, ám töltőre rakta és a hátoldalra
felfirkantott pinkóddal és jelszóval gond nélkül nézhetett
körbe benne. Meglepte, amit talált ám mosolyt is csalt az arcára.
A háttér egy közös kép volt, egy csók közben, amiről ő nem
is tudott. Belegondolva neki semmi ilyen emléke nem volt
Baekhyunról. Az összes üzenetük ott volt, képek, amikről ő nem
is tudott. Ahogy Baekhyun a tükörben selcazott csalfa mosollyal,
vagy a sunyiban készült kis lesifotók róla, ahogy aludt, az esti
kilátás a lakásból. Néhány teljesen random értelmetlen kép...
Baekhyun az egész addigi lényét nála hagyta, mindenféle
félelemérzet nélkül. A legutolsó képek az utolsó napjukon
voltak, ő azt hitte akkor készült róluk csak kép, pedig ez nem
így volt.
Mivel
a tulaj hónapok óta lemondott a telefonról nem volt bűntudata,
ahogy mindent átnézett. A jegyzetekbe, ahol ezernyi
dalszövegkezdemény pihent, lépéssorozatok leírva, néhány
könyvcím, pár számára érdektelen információ. Egyedül annál
torpant meg ahol az ő neve volt a cím. Végül minden mindegy
alapon megnyitotta.
„Hazudtam,
mikor azt mondtam beléd tudnék szeretni. Tényleg beléd szerettem
Sehun.”
*
Baekhyun
érdeklődve olvasta a kocsiban ülve a legújabb cikkeket magáról.
Úgy tűnt senkinek eszébe sem jutott, hogy a debütálás után öt
évvel azt mondja elég volt. Amikor rájött, hogy nem akarja tovább
csinálni, ő is sokkot kapott. Egész életében erre várt, ezért
küzdött és még akkor is élvezte, amikor fájt mindene és azt
hitte nem bírja tovább. Azok a pillanatok, amikor a feladás
lebegett a szemei előtt élete legédesebb fájdalmai voltak. Azt
sem bánta, hogy azt engedte el, akit szeretett, de aztán egyszer
csak tényleg megérezte, hogy elég volt. Még akkor is imádta a
zenét és a mindene volt, egész egyszerűen nem érezte azt, hogy
tovább kell csinálnia.
Hónapokig
gondolkodott mit kellene tennie. Maradni és tovább lébecolni a
fénylő kalitkában, járni a kitaposott utat és örök
rivaldafényben élni, vagy találni valamit, ami megadja neki azt,
ami hiányzik. Bármennyit rágódott nem jutott eszébe semmi, ami
érdekelte volna, amerre mehetett volna ha kikerül a fogságból, de
maradni sem akart.
Aztán
egyik nap szó szerint szembejött vele egy iskola, ami olyan volt,
mintha neki találták volna ki. Európában. Ő pedig tudta, hogy
ennél jobb lehetőség sosem jöhet az életében és minden
félelemérzet nélkül jelentkezett. Nem kért engedélyt, nem szólt
senkinek, szimplán kész tényekkel állt a cég elé, akik elsőnek
el sem hitték döntését. Aztán pedig győzködték. Majd szinte
könyörögtek. Őt pedig mindez cseppet sem érdekelte.
Végigcsinálta a felvételi procedúrát, kiadta utolsó lemezét,
sok sikert kívánt Minseoknak és lemondott arról, hogy Korea
hangja legyen továbbra is.
A
hatalmas, több mint két éve nem látott épületet figyelte,
miközben magában az el nem felejtett számsort mantrázta. Hetedik
emelet négyes lakás. Oh Sehun. Semmit nem beszélt a férfivel
azóta, hogy eljött, talán ha háromszor látta két év alatt,
mégsem volt benne félsz, ahogy leparkolt és kiszállt a kocsiból.
Nem volt rajta kapucni, sem sapka, nem rejtőzködött a napszemüveg
is csak a túlzott fénytől védte őt, nem kellett bujkálnia és
tagadnia kilétét.
Lépcsőn
tette meg az utat, ki kellett volna gondolnia valamit, hogy mégis
mit mondjon, de nem jutott eszébe semmi. Mire észbe kapott és
visszatért már becsengetett a lakásra. Átfutott a fején, hogy
talán Sehun elköltözött, vagy összejött valakivel, de a
legegyszerűbb megoldás a kételyek megválaszolására a személyes
találkozás volt.
Hosszú
ideig várakozott, mire kinyílt az ajtó és egy kócos álmos fejű
Sehunnal találta szembe magát. Mosolyoghatnékja támadt, nem is
tudta lekonyítani ajkait, ahogy a döbbent alak szemeibe nézett.
Mintha semmi sem változott volna. Sehun mindig álmos volt, és az
ágyból mászott ki ha ő jött.
-
Szóval igaz? Már nem kényelmes a kalitka?
-
Azt hiszem felnőttem ahhoz, hogy a saját utamat járjam.
-
Gyere be.
-
Semmi mit keresel itt Baekhyun, vagy mit akarsz tőlem? - vigyorodott
el.
-
Gondoltam bent jobban néz ki a számonkérés.
-
Ó... - tátotta el a száját megjátszva magát. - Milyen igaz! -
lépett be.
-
Szóval, mit keresel itt Baekhyun, vagy mit akarsz tőlem? - idézte
vissza a szavait, amint becsukódott az ajtó.
-
Hát tudod van egy csomó szabadidőm. Pontosan két hét, és
gondoltam megnézem mi újság veled. Hogy vagy?
-
Soha jobban. Felmondtam.
-
Komolyan?
-
Ja. Úgy egy éve.
-
Akkor ez nem túl friss hír – húzta el a száját elégedetlenül.
-
Mégsem tudtál róla.
-
Igaz igaz, és most mit csinálsz?
-
Besegítek egy barátomnak a cége beindításában, aztán
társtulajdonos leszek.
-
Felnőttesen hangzik.
-
De téged ez cseppet sem érdekel – dőlt a falnak összefont
karokkal Sehun, tudálékosan mosolyogva.
-
Ez azért így nem teljesen igaz.
-
Tényleg szerettél?
-
Máskülönben most nem állnék itt...
-
Le is ülhetsz.
Baekhyun
csak pillanatnyi döbbenettel konstatálta a visszaszólást, majd
akaratlanul felnevetett és a kanapé felé vette az irányt csak,
hogy ne maradjon alul. Lehuppant rá és megvárta míg Sehun mellé
ült, majd törökülésbe szenvedve magát felé fordult.
-
Tartozol nekem valamivel...
-
Mivel?
-
Egy nyaklánccal. Az enyémet te hordod.
-
Kéred vissza?
-
Csak akkor ha neked már nem jelent semmit.
-
És ha jelent valamit?
Szótlanul
nézett a másikra, tekintete ingázott a nyaklánc és Sehun szeme
között, majd akaratlanul hajolt előre. A férfi lábaira
támaszkodva simult közelebb, folyamatosan tartva a szemkontaktust,
és úgy nyomott puszit a másik szájára. Nem húzódott el, egymás
elől szívták a levegőt, ő hevesen verő szívvel várta a másik
reakcióját, ami megkésve érkezett ugyan de annál hevesebben. Fel
sem fogta a történéseket már a hátán feküdt, Sehun pedig fölé
tornyosulva csókolta úgy igazán.
-
Régen ilyet sosem csináltál... - pihegte, miután elváltak, de
makacsul csimpaszkodott belé, nehogy eltávolodjon.
-
Nem akartalak megijeszteni.
-
Sehun... én Európába fogok menni.
-
Tudom – mosolyodott el, és Baekhyun sötét tincsei közé túrt,
ujjai végigcirógatták arca vonalát, nyakát, majd ismét hajába
süllyedtek. - Minseok mindig fecsegett rólad nekem. Látott minket
még régen egyszer és levágta a dolgot.
-
Cseles srác. Sosem mondta, nem is látszott rajta... és akkor?
-
Készen állsz egy olyan kapcsolatra, ami komoly is lehet? - nézett
rá, és Baekhyun tudta, hogy most semmi helye nincs a viccelődésnek
vagy bármilyen poénos megszólalásnak.
-
Készen.
-
Egy hónapig még itt kell lennem, de utána a világ bármelyik
részéről tudom intézni a dolgokat. Ha komolyan gondolod...
-
Halálosan komolyan gondolom – húzta vissza le magához.
-
Akkor kénytelen leszek szerezni neked egy medált... - sóhajtott
drámaian.
-
Micsoda megterhelő feladat.
-
Van valami dolgod?
-
Az égvilágon nincsen semmi. Szabad vagyok.
-
Üdv a nagyvilágban kis énekesmadár.
Szia Liti!
VálaszTörlésAZTAROHADTOHMYKATICABOGÀR...Sorry, olvasàs közben túlságosan elkapott az indulat. Most olvastam el az utolsó két részt és legszívesebben hisztizni kezdenék, hogy miért is kell, vége legyen. :'( De mindegy, mert így jó, ahogy van. :-)
Volt egy pont, ahol azt hittem, hogy kész vége, nem lesz már SeBaek, de haladt a sztori és újfent reménykedni kezdtem.
Hát menten elolvadok. *.* Annyira imádni való volt ez az egész történet minden kis részletével, megérné újra és újra elolvasni. ;-)
Hálám örökké üldöz, amiért megírtál egy nem BaekYeol ficit, ami ráadásul stílusában egy kicsit másabb is volt.
Nem is tudok már mit írni, így is csodát tettem, mert azt hittem, csak egy fangörcsös halandzsát nyomok majd ide neked.
Köszönöm, hogy olvashattam. Pusz
Ditta <3
Szia Ditta :))
TörlésUgyan semmi gond, nagyon jót mosolyogtam, ahogy olvastam :D Ilyen aranyos véleményt szerintem még nem kaptam ^^. Örülök, hogy ennyire tetszett, szívem szerint én is folytattam volna még, de hát ez így lett egész azt hiszem. Az elején a szétszakadás volt a terv, de nem lehetett volna velük ezt tenni. Reméltem, hogy sikerül szerethetőre írni, az pedig, hogy többször olvasós *.* külön öröm.
Bevallom szükségem volt már egy másik párosra, bármennyire is ők a kedvenceim, és a stílusváltás is jót tett a lelkemnek, és köszönöm, hogy ezt is elolvastad ^^
Engem a halandzsa sem zavart volna ^^ köszönöm, hogy olvastad és írtál is nekem <3
Liti ^^
Szia!
VálaszTörlésRégóta szemezek a történeteiddel, amiket a Facebook-csoportban is megosztasz, de még nem jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek az egyikbe... egészen ma reggelig. Az ismertetők alapján az Énekesmadár tetszett meg a legjobban, így abba fogtam bele, és nem is bántam meg - csak azt, hogy nem korábban ismertem meg a történeteidet :)
Már a bevezetőben is megfogott ez a sztori, az egész metafora, amin alapul, nagyon találó és hatásos is, azt pedig egyenesen imádtam, hogy ilyen ötletesen végighaladt az összes fejezeten :)
Először azt hittem, hogy valami tragédia lesz, vagy mindenestre szomorú véget kapunk, de nem, aminek örülök is meg nem is - végeredményben azért csak jó ez a happy end :D Ráadásul a végébe bele is borzongtam kissé, annyira szépen, egyszerűen, letisztultan adtad vissza az érzést - ahogy egyébként az egész történet során is -, szívesen olvastam volna tovább is, de tökéletes lett a lezárás, így kerek az egész. :)
Nagyok különleges volt az egész történet - nemhiába olvastam el egy délelőtt alatt -, emellett nagyon tetszik a stílusod is, szépen írsz, na meg az egészet körüllengte valami furcsa miliő, ami tök jó hangulatot adott a történetnek - bocsánat, nem tudom értelmesen megfogalmazni a véleményemet, egyrészt még nagyon a hatásod alatt vagyok, másrészt nem vagyok jó a vélemények írásában :) Nagyon különleges volt az egész hangulata, teljesen beszippantott, magával ragadott :)
Egyszóval köszönöm, hogy olvashattam, és ezek után a többi történetedetbe is belekezdek :)
Szia :))
TörlésBocsánat a késői válaszért, csak mostanság leginkább telefonon voltam elérhető, amiről egyáltalán nem szeretek hosszan írni, így idáig voltam kénytelen húzni a választ.
Örülök, hogy végül hosszas nézelődés után volt kedved belekezdeni egy történetembe, annak meg végképp örülök, hogy pont ebbe. Nekem messzemenően ez a legkedvesebb jelenleg, így nagyon örülök, hogy erre esett a választásod. Talán a többi ez után még csalódást is okoz, hisz annyira mások... de hátha nem :)
Örülök, hogy sikerült végig vinni a metaforát, igazából számomra párszor elveszett, pedig az egész történetből ez volt meg stabilan, de ha Te érezted és elégnek vélted akkor tökéletes lett.
Bevallom egyértelműen úgy kezdtem el, hogy tragédia lesz, Baekhyun halálával a végén, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Annyira hozzám nőtt a páros és a karakterek, hogy hiba lett volna - na jó nem lett volna az, csak számomra képtelenség - tragédiát formálni belőle. Komolyan sikerült ilyen hatást elérni nálad? Örülök, hogy tetszett a vége, a nagy végleges betelesedés meg miegymás annyira nem illett hozzájuk, sokkal inkább passzolt az egyszerűség. Legalábbis nekem ^^"
Hú, tényleg jó hamar végeztél vele, ilyenkor jövök rá, hogy, ami számomra egy csomó idő, az olvasóknak elenyésző pár pillanat néha... Ugyan azt hiszem tökéletesen értem, mire gondolsz, igazából nekem is különleges volt ez a történet, merőben eltért a másik kettőtől, amit írtam :). Nekem ez egy nagyon is jó vélemény volt, tényleg boldog vagyok, hogy volt merszed elkezdeni az olvasást, és sikerült magával ragadnia az írásomnak, ennél nagyobb elismerést nem is kaphatnék ^^
Remélem a többiben sem fogsz csalódni, bár nem vagyok biztos benne ^^" Köszönöm szépen, hogy írtál és még egyszer rettenetesen sajnálom, hogy csak most válaszoltam :(