Észveszejtő - 9. fejezet

Hirtelen ezernyi feladat szakadt a nyakamba, ellenben én csak elmélázva bámultam Chanyeol vigyorgó alakját, ahogy a kamerába mosolygott, mikor készült a kép. Nem voltam normális, hogy a beadandó helyett a közösségi oldalait böngésztem, de ezerszer jobb szórakozás volt, mint egy már rég nem élő nyelvet elemezgetni.

Már nem voltam biztos épeszűségembe, ahogy végiggondoltam az elmúlt időszakot. Minden akkor fordult fel, amikor az ötös szám már megint keresztbe tett nekem. Komolyan utáltam. Ráadásul a buli végleg betett nekem, csak azt nem tudtam, mikor volt az a pillanat, amikor elfogadtam Chanyeol ajánlatát. Nem volt semmi bajom a melegekkel, tényleg nem volt, csak épp magamban nem leltem fel eddig semmiféli ilyesmi indíttatást. Nem mintha most pörgött volna a libidóm Chanyeol irányába, hisz nem éreztem semmit.

Annyira ellentétes volt minden ebben a kibaszott pillanatban, hogy meghatározni sem tudtam volna mi lett volna a jobb. Ha undorodom és ezzel végleg elvágom vagy lassú halálra ítélem a dolgokat, vagy pedig élvezem és ki tudja mit hozok ki belőle. Nem akartam játszani vele, de már két csók után tudtam, hogy neki ezek valamivel többet jelentettek, mint kellett volna. Nem akarta mutatni az igazi érzéseit, és reméltem, hogy csak én vagyok egy egoista köcsög, aki sokra tartja magát, de nem tudtam ebben hinni. És kedveltem annyira őt, hogy bűntudatom legyen, amiért nem utasítottam el. Jelen pillanatban nem magam miatt akartam kilépni, mert nekem semmiség volt, hanem miatta. Mert neki több volt, mint kellett volna.

Pénteken mikor kiléptem az épületből Jiyeon társaságában egy pillanatra megtorpantam. Kávézást beszéltünk meg és mozit, de Chanyeol állt a szomszéd kerítésnek dőlve telefonját nyomkodva. Abban a pillanatban rezgett a telefonom, amikor felnézett és rögtön rám talált tekintetével. Vajon látott már korábban vagy csak szerencséje volt, hogy kiszúrt? Szinte biztos voltam benne, hogy ő írt.

Aztán tudatosult bennem, hogy Chanyeol... amióta belementem ebbe a furcsaságba, ami köztünk volt, most került először közel egy ismerősömhöz. Idáig csak az ő ismerősei láthattak maximum, de most... felém jött.

- Sziasztok – visszafogott mosollyal köszönt ránk, míg én magamban imádkoztam, hogy ne csináljon semmit.

- Szia – Jiyeon rögtön kedvesen fogadta őt. - Jiyeon vagyok, Baekhyun egyik barátja.

- Chanyeol vagyok, nagyon csinos vagy, örülök a találkozásnak.

- Köszönöm – nevetett fel, míg én még mindig valami hangot próbáltam magamból kicsikarni.

- Bocs, hogy szó nélkül ideállítottam, csak ma korábban végeztem és meg akartam kérdezni, hogy... - egy pillanatra megakadt, hogy mit is akart kérdezni, de szinte rögtön folytatta – nincs-e időd elugrani velem, szerezni egy ajándékot. A nagyimnak hétvégén lesz a szülinapja és még nem vettem neki semmit.

- Én...

- Menjetek, kávézni máskor is tudunk – vágott szavamba Jiyeon, majd Chanyeol felé fordulva faggatózott a nagyijáról.

Úgy tűnt ő sokkal jobban tudta kezelni a helyzeteket, mint én, pedig eddig hittem magamban. Furán nehéz volt egy ilyesfajta titokkal létezni. Eszembe sem jutott, hogy bármi ilyesmi előfordulhat, ráadásul, hogy én fogok megkukulni és bolonddá válni. Még tíz percet csevegtek, néha engem is bevonva, majd Jiyeon szinte futva hagyott minket hátra, amikor kiszúrta buszát.

- Ugye tudod, hogy borzalmasan viselkedtél? – lökött hátba, amikor kettesben maradtunk és szégyen nélkül a képembe röhögött.

- Nem számítottam rád.

- Mit gondoltál, hogy megjelenek és lecsókollak az egyetem előtt? Okosabbnak tűntél ennél.

- Ne piszkálj már! - löktem el szinte morogva kezét, de semmi félelemérzetet nem váltottam ki belőle. - Ki tudja mit csinálsz...

- Ugyan. Ezzel szórakozni nem vicces, csak szemét.

- Mit szeretnél venni a nagyidnak?

- Már rég vettem neki ajándékot, csak kellett egy sztori. Azt mégsem mondhattam, hogy bocsi csak fel akarom vinni Baekhyunt magamhoz.

- Hogy mit akarsz? - döbbentem le, mert alaposan félreértettem.

- Annyira ártatlannak tűnsz ilyenkor...

Szó nélkül ballagtam mellette egy kicsit kintebbi kerület panelrengetegében. Most ő sem volt beszédes kedvében, bár kételkedtem, hogy tudott volna bármi újdonságot mondani már, ami a közelmúlt eseményeit illette. Csak vele többet beszéltem, mint másokkal összesen, így mindig tudtam mindenről. Már fejben a lakása képét is ismertem, mert sokat mesélt róla, számomra egy romos legénylakást jelentett, de mikor felcipelt magához rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan volt. Minden ívós és bebaszós történetében szerepelt a lakás így valami már lelakott romos helynek gondoltam, de ez minden volt csak ilyen nem. A berendezések összeillettek és valahogy egységes volt mégis otthonos, ahogy pár cucc tipikusan Chanyeolos volt.

Körbevezetett, azt mondta jól jegyezzek meg mindent mert sokszor leszek itt, mire kinevettem, de aztán belegondoltam, hogy igaza lehet és végigborzongtam a hátralevő mutogatást.

- Na és térjünk rá a lényegi részre.

- Ez még mindig úgy hangzik, mint valami perverz dolog.

- Semmi ilyesmi – ellenkezett. - Csak pár dolog. Tudni akarom a határaidat.

- A határaimat?

- Tudod hétfőn lesokkoltál azzal a kis akcióddal. Nem az, szeretem a meglepetéseket, de vannak dolgok, amikkel jobb tisztában lenni – értetlen tekintetem láttán tovább magyarázott, én pedig csak kínomban pislogtam rá. - Mi az, amitől még nem kapsz szívrohamot, ha megteszem?

- A csók, mást meg nem csináltunk. Nem tudom.

- Könnyen sérülsz ha nem húzol határokat.

- Most mire gondolsz? Lefeküdni nem fogok veled az hót ziher!

- A kettő közt még ezernyi dolog van, ami bármihez vezethet – nem reagáltam semmi, még mindig csak néztem rá. - Nem vagy nagy segítség.

- Nem tudom mit mondhatnék.

- Akkor csak szólj ha túl sok – közelebb araszolt hozzám, mire végre összeállt teljesen a kép. Mármint idáig is tökéletesen értettem mire gondolt, csak tudni és megtapasztalni, na az külön dolog volt. A gyengéd kezdés már nem volt ismeretlen, nem volt rossz a csókja ha meglett volna az a plusz, akkor élvezni is tudtam volna, bár még mindig kissé kényelmetlen volt ez az egész. A rövid lefagyásom után, amin még mindig nem tudtam túllépni, óvatosan viszonoztam csókját és mint mindig próbáltam találni valamit, amibe kapaszkodhatok egy csipetnyi érzésért.

Chanyeol érintései több hatással voltak rám, mint csókjai bár egyik sem olyan értelemben, mint amire várt tőlem. De amikor ujjai bőrömhöz értek, képes voltam kissé ellazulni és engedni neki, többet adni magamból. Egész héten csókolóztunk, amikor csak találkoztunk, minden nap lopott tőlem párat, ahogy mondta a megszokás érdekében. De nekem még ez sem ment, a megszokott lefagyós másodpercek nem múltak, akkor is megakadtam mikor csak percek teltek el egy-egy csók között.

Ám most változtatott a taktikáján, mert idáig ujjai csak hajamba vándoroltak, esetleg tarkómra simított, de hatalmas tenyere most hátamra simult és határozottan húzott közelebb magához. Kezeim szerencsétlenül feszültek mellkasának, így rettentő óvatosan és bizonytalanul kezdtem nyaka felé araszolni. Éreztem, ahogy megrándult egy-egy érintésemnél és szinte magához passzírozott mikor átöleltem nyakát. Koncentráltam az érzésekre, vártam valamire, ám hamar elterelődött a figyelmem, ahogy szoros ölelése lábujjhegyre kényszerített és megéreztem teljes egészében hozzám simulni testét. Jóleső sóhaj szakadt ki ajkai közül, ám nem ez volt a megdöbbentő, ami miatt másodpercekkel később levegőért kapkodva néztünk a másikra.

Míg én döbbenten bámultam szemeibe, addig ő vigyorgott és puszit nyomott a számra. Mert kettőnk közül én voltam az, aki felnyögött.

- Szóval azért van hatásom rád... még akkor is ha te sem tudod.

Vigyorgott, mint a tejbe tök, egy milliméternyivel több szabadságot sem adott, én pedig még mindig képtelen voltam felfogni, hogy bármilyen hang kiszökött az ajkaim közül, ráadásul pont így. Hova tűnt az a Baekhyun, aki vagyok? Voltam? Akinek ilyenen eszébe sem jutna nyögni? Nem mintha eszembe jutott volna, hisz nem is élveztem!

- Tovább mehetek? - kérdezte kíváncsian visszahajolva hozzám szinte már a számra suttogva.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

- Kíváncsi vagyok.

- Csak be vagy indulva rám – csaptam a vállára, hisz éreztem minden porcikáját.

- És megint meglepett – suttogta maga elé. - Amúgy meg csodálkozol rajta? Jó tested van.

- Hogy mi van? - háborodtam fel és teljes erőmből löktem el magamtól. Megadón engedett szabadon de azért egy alapos kiröhögést bezsebeltem magamnak. - Nem vagy normális.

- De te nyögtél – énekelte szinte gúnyolódva, ami mély hangján nevetségesen hatott. Ha épp nem gázolt volna belém, még jól is szórakoztam volna. - Gyere nézzünk filmet.

- Néz a halál – vágtam hátraarcot és rájátszott sértettséggel az ajtó felé indultam de visszahúzott.

- Te mondtad, hogy haladni akarsz nem?

- A filmnézés milyen haladás?

- Miért? Szegezzelek az ágyhoz és szopjalak le?

- Chanyeol! - már nem csak a düh miatt vörösödött a fejem...

Sehun még mindig fújt rám a testfestő karrierem kipróbálása miatt, de péntek este hajlandó volt szó nélkül elkészülni, és szó nélkül eljönni velem, és szó nélkül teniszezni velem. Szó nélkül... cseppet sem volt idegesítő. Nem szerettem ugyan fedett pályán játszani, de este tíz lévén nem sokat láttunk volna a rendes pályán. Meg aztán olcsóbb volt ezt kibérelni, mint egy normálisan kivilágított salakot. Igyekeztem mindentől megszabadulni, miközben bolond módjára adogattam vissza a labdákat. Sehunnak nem volt nehéz dolga, az összes neki ment, ő meg mikor bal oldalt voltam jobbra csavart, utána meg vissza. Fél óra alatt folyt rólam a víz és alig kaptam levegőt, ráadásul totális vesztésre álltam.

- Nagyon béna vagy... - jegyezte meg mikor, olyan labdát adtam neki, ami egy gyönyörű lecsapást eredményezett, én pedig félúton feladtam és leheveredtem a földre. - És szörnyen rajzolsz. Tökéletesen tudtam, hogy melyik firka kié...

- A művészi vénám halva született. Nem meglepő – lihegtem.

- Ahhoz képest író vagy.

- Tudod, hogy sosem leszek író... - megtorpant a szerva közben és értetlenül nézett felém.

- Mi van veled?

- Nincs semmi, de te tökéletesen tudod mire vagyok képes. Persze szép álom meg minden, de csak álom. Nem vagyok képes erre. Írhatok bármennyit, szerethetem bármennyire, tehetségem az nincs.

- Sajnálom...

Vállat vontam, és belekezdtünk egy lazább játékba, tényleg a kikapcsolódásért, elvégre megnyugodott a lelkem. Még sosem mondtam ezt így ki konkrétan, talán ezért lelkesedtem mindig túlságosan, de így... igaz volt bármennyire is fájt.

Bbhyun

Menjünk tovább.

RealPcy

Mire gondolsz?

Bbhyun

Menjünk tovább. Értsd úgy, ahogy akarod.

RealPcy

Történt valami?

Mi van veled?

Bbhyun

Csak menjünk tovább. Akármikor. Akár most!

RealPcy

Hajnali három van. A legszebb álmaimból keltettél, nem hiszem, hogy ez így most egy átgondolt okos döntés lenne.

Bbhyun

Átmehetek?

RealPcy

Gyere...

Chanyeol ellenkezés nélkül engedett be, mikor valamivel hajnali négy után megjelentem a lakásán. Fentebb emelte a kezét, így átfértem alatta, majd halkan csukódott mögöttem az ajtó. Bár nemrég már voltam itt mégis ismeretlennek hatott az egész, pont úgy mint Chanyeol álmos tekintete és kócos haja. Mindig formában volt és pörgött ha találkoztunk, így egy teljesen új énje jelent meg előttem. Nem volt kedvem beszélni, hisz elmagyarázni sem tudtam volna, mi a fene vitt rá arra, hogy derült égből villámcsapás hajnali háromkor ráírjak valami ostobasággal.

Talán Hyung húzott fel, hogy megint a kanapén kellett aludnom, és Eunji csupasz hátát látnom, talán már annyi is kiakasztott volna, hogy elfogyott a kakaó... egész egyszerűen csak elegem volt és szabadulni akartam egy kicsit. És Chanyeol jutott eszembe. Ő nem volt hétköznapi és megszokott, minden volt csak az életembe illő nem, így nála jobb választásom nem is lehetett volna.

Okos volt nem kérdezett, csak megfigyelt, elemezte a mozdulataimat, ahogy kibújtam cipőből és az övéi közé soroztam, majd levettem vékony kabátom és önállósítottam magam. Beljebb sétáltam és ahogy elhaladtam mellette oldalra sem pillantva ragadtam meg csuklóját és húztam magam után.

- Ha olyat mondanék, hogy ne állj le, még ha azt is kérem, nem tartanád be igaz?

- Igaz. De nem mondasz ilyet, ugye?

- Nem.

- Jól vagy?

- Ez csak egy pillanatnyi elmezavar, semmi több – fordultam felé, halovány mosollyal. - De most nincs bennem annyira a félsz...

- Csak a másnapi megbánás?

- Tudod mit mondanak... inkább bánd, hogy megtetted, semmint, hogy meg sem próbáltad.

- Filozófikus... - cicceget gúnyosan.

- De nem csókolnál meg...

Erre csak elmosolyodott oldalra döntött fejjel, de nem hajolt le hozzám, hogy megcsókoljon. Ötletem sem volt miért akartam ezt, csak tovább akartam lépni, megtapasztalni valami mást, valami újat. A csók nem jelentett annyit, hogy bármikor többet akarja belőle, hát keresnem kellett valami olyat, ami viszont igen.

Szóval vettem a bátorságot, amiről fogalmam sem volt honnan fakadt és én voltam az, aki megszüntette köztünk a távolságot. Ez volt az első alkalom, hogy én kezdeményeztem, hogy Chanyeolra maradtak a reagálás pillanatai és teljesen más érzés volt. Kíváncsi voltam, és kissé féltem, de izgultam is. Vajon, amikor ő hajolt hozzám csókért, ugyanez zajlott le benne? Neki is bizonytalanság rejtőzött a belsejében, hogy mi lesz a következő pillanatban?

Óvatosan simítottam nyelvemmel alsó ajkára, mire oldalra döntötte a fejét és puhatolózva kezdett ismét ismerkedni velem. Ki kellett húznom magam, hogy ne szakadhasson meg a csók, bár ha akarta volna elhúzza a fejét... de nem akarta. Hatalmas kezei megint a hátamra tévedtek és közelebb húztak magához, én pedig nyakába simultam, hogy pár másodperccel később hajába veszhessek el. Furcsa volt megint ennyire közel kerülni hozzá és érezni a bőre forróságát, a szívverését, de nem volt rossz. Chanyeol nem csókolt rosszul, kellemes volt és kielégítő csak épp érzelmet kiváltó nem. Márpedig nekem azokra lett volna szükségem. Tudni akartam, milyen kívánni egy fiút, milyen kívánni őt magát. Végre meg akartam érteni, hogy egy fiúnak mi izgató volt egy másik fiúban. Mi volt az, ami hasonló az eddig átéltekhez, és mi az, ami más. Épp ezért nem szakadtam el tőle, akkor sem, amikor keze lejjebb kalandozott és úgy húzott közelebb magához.

A határaimat méregette, ebben biztos voltam, mindig a határaimat keresgélte, hogy mi az, amitől nem kapok sokkot ha megtesz. De belőlem ebben a pillanatban minden ellenállás kihalt...

- Baekhyun olvasd fel a házi feladatodat! - a tanár hangja meglepetten érte a fiút, és halvány fintorral állt fel padjából, hogy füzetéből nekiálljon elmondani merre is járt a nyáron. - Nyárom a családom Jeju szigetére utazott. Én, anya, apa, a bátyám és a nagy szüleim. Nekünk van ott egy nyaralonk. A ház szép vólt. Közel volt a tengerparthoz. Az ég kék volt, a víz is... - a fiú megakadt ahogy végigfutott a termen a halk kuncogás és megfeszült vékony karja. - Nem mesélhetném el inkább a saját szavaimmal, hogy hol voltunk és mi történt? - pislogott a tanárnőre, de az nem hagyott helyet az ellenkezésnek. - Voltunk búvarkodni. Sok halat láttunk. Kicsiket-nagyokat...

Baekhyun könnyekkel a szemében ült vissza helyére, mikor sikerült végre befejeznie a felolvasást. Alig várta, hogy vége legyen az általánosnak és soha többé ne találkozzon ezekkel az egyénekkel, akik minden percét megkeserítették.

Óra végén be kellett adniuk a füzeteket, és tudta, hogy másnap már vissza is kapják, leosztályozva a nyári élményeiket. Pedig ha hagyta volna a tanárnő, hogy a saját szavaival mesélje el a történteket, mindenki irigy lett volna rá...

- Milyen rémes... - sopánkodott a nagyija, ahogy meglátta a jegyeit. - Még csak most kezdődött a hatodik, te pedig máris ilyen jegyekkel jössz haza? Ezért fizetik apádék azt a neves iskolát? Milyen hálátlan gyerek vagy te!

A füzet hangosan csapódott fejére, bár cseppet sem fájt neki, a szavak sokkal nagyobb sebeket ejtettek szívén. Szinte minden alkalommal kapott a nagyszüleitől leszidást, ami kezdte az őrületbe kergetni, a sok más mellett is. Diáktársai kinevették, az osztályban még barátai sem voltak, sőt... ahogy összebarátkozott valakivel a többiek igyekeztek elmarni tőle. Aztán ott volt az a rengeteg fogalmazás, amik felett ülhetett akármennyit képtelen volt megírni.

Fogalmazás: 2 helyesírás 3,

Anyukája ugyan sosem szidta le, és apukája sem bánt vele emiatt keményen ő mégis egy szerencsétlen félnótásnak érezte magát.

- Nicsak a kis író, aki még egy összetett mondatot sem képes papírra vetni. Mi lesz így veled Baekhyunie? Azért a meg nem jelenő könyvedet majd fogod tudni dedikálni, vagy a nevedet sem fogod tudni helyesen leírni? Majd te is csak egy vonalat húzol, mint a sok analfabéta, hisz te sem vagy jobb náluk.
Sosem volt verekedős gyerek, nem is lett volna értelme, de ott akkor, abban a szent pillanatban mire bárki észbe kaphatott volna, már a nála alig pár centivel magasabb fiú haját tépte és testét rúgta, ahogy csak érte. Gyűlölte, hogy el kellett viselnie a sorozatos beszólást, gyűlölte, hogy ezek után még neki kellett büntetést kapnia, és végighallgatni a fejmosást. Gyűlölte, hogy igazságtalanok voltak. A testi fájdalom miért számított többet, mint a lelki?