Pokolba veled Park Chanyeol
Nagy sóhajjal csuktam be magam után az ajtót és döntöttem neki fejem. Sowon kiköltözött Seohyun mellé, úgy tűnt a legjobbnak, legalább egymással pletykáltak és nem velem, én pedig megkaptam a szükséges egyedüllétet. Hiába volt a reggeltől estig tartó munka, nem tudtam kikapcsolni. Ott volt a feemben Jongin, és Kyungsoo, akinél már tíz perce ott kellett volna lennem és Chanyeol. Két hét. Ennyi maradt és ő egy férj lesz, miközben naphosszat csak ő jár a fejemben. Nem tudtam rájönni, hogy miért ő, mi volt benne ennyire magával ragadó, de egyre jobban belegabalyodtam a csapdájába.
- Ha nem indulsz el most azonnal, esküszöm, én megyek oda és vonszollak a farkadnál fogva ide…
- Kyungsoo…
- Értem én, hogy most épp nem vagyunk jóban, de legalább a munkáddal foglalkozz!
- Indulok – sóhajtottam fel és letéve a telefont vettem magamhoz a tabletem és telefonom.
Egész délután Kyungsoonál voltam és el kellett ismernem, hogy hiányzott. Szóba sem került Jongin, mintha sosem lett volna, és nekem ez így most tökéletes volt. Furcsa volt rájönni, hogy hiába a szakítás elég volt legjobb barátomra pillantani, hogy őszintén kívánjam nekik az igazi boldogságot. Mindig hittem a sorsban talán az ő életükben annyi volt a szerepem, hogy egymásra találjanak rajtam keresztül. Mégsem volt kedvem hazamenni és az üres lakásban lézengeni…
Felkaptam a fejem a halk kopogásra, és nem értettem szerda este kilenckor ki a fenének van képe az irodámba zavarni. Összevont szemöldökkel sétáltam az ajtóhoz, és már a nyelvem hegyén volt, hogy húzzon a fenébe, de csak egy döbbent mosoly szökött ajkaimmal.
- Chanyeol...
- Szia, zavarok? - kukkantott be mögém és mintha megnyugodott volna, hogy egyedül talált.
- Nem, gyere be - léptem arrább de nem mozdult.
- Inkább gyere te, elég volt mára a munkából - pöckölte meg a homlokom.
- Elég lenne? - pillantottam a papírhalomra.
- Elég, hidd el. Gyere. Szedjünk össze Mongot és menjünk.
- Mégis hova?
- Majd meglátod. Kocsival jöttél? - toporgott még mindig a küszöbön, én pedig megint nem értettem mi történik körülöttem.
- Igen, miért?
- Mert én taxival, szóval te cipeled a seggem kivételesen, nem én a tiédet.
- Kissé pofátlan vagy, nem gondolod? - vontam fel a szemöldököm, de csak vállat vont.
- Nem jobban, mint máskor. Nézd a jó oldalát, mivel annyira anyagias vagy, fizethetsz te.
- Mindjárt elájulok tőled - drámáztam, majd lecsaptam laptopom tetejét, és összeszedtem végre magam.
Alig bírtam visszatartani a nevetésem, ahogy Chanyeol próbálta beszuszakolni magát az ülésre. Mivel általában Mong utazott melettem valamiért teljesen előre állítottam, ő pedig a hatalmas termetével szinte fájdalams arcal nyomorogta be magát. Amint sikerült betömködnie mindkét lábát, már nyúlt is a karárt hogy hátracsúszhasson és elégedetten sóhajtott fel.
Furcsamód Mong ahogy meglátta Chanyeolt, rögtön felé rohant és rázta neki a seggét, míg én csak ledobtam a táskám a nappai kanapéra. Hullafáradtan vonszoltam át magam a lakáson, és őszintén bevallva semmi kedvem nemvolt kimozdulni, legszívesebben az ágyba vetettem volna magam két nap alvás reményében.
CSak arra gondoltam, hogy enm gondolok semmire. Ez volt a taktikám az egyre félreérthetetlenebb jelek felé. Nem voltam hülye, tudtam, hogy vannak emberek, akiknek bejövök. Voltak hibáim, nem voltam tökéletes sem külsőleg sem belsőlek, de Chanyeolnak tetszettem. Láttam, ahogy rám nézett, és még csak titkolni sem akarta különösebben. Volt olyan, hogy megbámultak, ÉReztem magamon a másik tekintetét, de nem sok embernek volt mersze tartani a szemkontaktust, amikor lebuktak előttem. Ám Chanyeol képes volt velem olyan sokáig szemezni egy egy ilyen alkalommal, hogy én éreztem magam zavarban, helyette.
- Kész vagyok - léptem ki, mire alaposan végigmért. Igyekeztem hozzá hasonlóan felöltözni, mert megint nem tudtam merre megyünk.
- Hihetetlen milyen kicsi vagy - pillantott az én helyemre.
- Te meg ma rettentesen beszólogatós.
- Fáradt vagyok - csatolta be magát.
- Akkor miért nem mész haza?
- Mert ki akarok kapcsolni. Na menjünk.
- Akkor merre?
- Hozzád, kell, hogy megdögönyözzem Mongot.
- Szóval a kutya a lényeg, értem én.
- Jó, hogy leesett - vigyorgott rám pofátlanul. Az állam szinte a földet súrolta, hihetetlen mekkora paraszt tudott lenni, és, hogy ez nekem mennyire tetszett.
Szerettem, hogy fesztelenül beszélgetett velem, hogy néha - mivel kicsi volt a kocsi, legalűbbis másra nem akartam gondolni - néha hozzám ért, és provokált. Beszólt, nézett, érintett, én pedig alig bírtam visszafogni magam.
- Gyerünk - ragadta meg a karom az óriás, esélyt sem adva legalább pár perc néma sziesztának.
- Muszáj?
- Élvezni fogod.
- Én az ágyamat is élvezném...
- Velem? - vigyorgott szemtelenül, míg nekem elakadt a szavam.
Baszki! Hogy lehet ilyen?
Vörös fejjel, vérig sértetten fordítottam hátat neki, és vonultam el szobámba, ám ő lelkesen követett.
- Végigszeretnéd nézni,ahogy átöltözöm?
- Mindenképp, a múltkor csak a pólód vehettem le, ki tudja ma meddig jutunk - lépett közelebb.
- Mi van?
- Szerinted ki cipelte haza a formás kis segged mikor részeg voltál?
- Nem tudom miről beszélsz - közöltem halál komolyan. Amúgy is arról volt szó, hogy nem emlegetjük fel, ami akkor történt.
- Talán fel kéne világosítanom?
- Ne légy sablonos, kezd átmenni a beszélgetés valami csöpögős regénybe. Attó félek, a következő pillanatban nekem esel, és egy csodálatos együttlétet tudunk magunkénak, mintha nem lenne életünk.
- A kettő miért zárja ki egymást? - érdeklődött vigyorogva, és tökéletesen tudtam, hogy ő tud valamit, amit én nem. Valamit, ami miatt ezt az egészet mocskosul szórakoztatónak tartja, és nincs benne bűntudat, amiért félreérthetetlenül flörtől velem. - Nem kéne ennyit dolgoznod, elveszi az eszed, és nem veszel észre alapvető dolgokat.
- Mint például?
- Hogy ehhez a gatyához igazán kellett volna egy zakó, mert mindenki a segged lesi benne.
- Kifele!
Tudtam, hogy minden alkalommal végigmér. Azt is tudtam, hogy az arcom, és a seggem tetszik neki leginkább, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy úriember és a hátsómat csak akkor méregeti, amikor, azt hiszi nem tudok róla. Valamiért a kezem is vonzotta, ez volt az első, ami feltűnt. Amikor az irodában ültünk és az esküvőről beszéltünk gyakran csak a kezem figyelte. Arra inkább nem akartam gondolni, hogy mi járhatott a fejében.
- Tökéletes, mehetünk - állt fel, és az ajtó felé indult. Mong egyszerűen csak elheveredett helyén és nem szentelt nekünk több figyelmet. Ennél tökéletesebb módon nem is tudta volna közölni, hogy Ő nem szándékozik velünk jönni.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod – pötyögött telefonján, majd a tartóba helyezve indított útnak gps-e.
Tíz percre sem volt szüksége, hogy elszunnyadjon mellettem, míg én magamban elküldtem a fenébe, amikor még mindig negyven perc volt az út. Hulla fáradtan pont erre nem vágytam, mégsem elleneztem. Elég volt néha oldalra pillantanom, hogy egy szava se legyen. Tökéletes pillanat.
Az egyik piros lámpánál akaratlanul simítottam arcára ujjaimmal alig érintve őt, mire fejét érintésembe döntötte.
- A pokolba veled Park Chanyeol, amiért beléd szerettem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése