Nem történt semmi
- És mégis mit kezdjek vele? - vettem át tőle a csomagot.
- Amikor hazavittelek erre vágytál.
- Ó istenem Chanyeol... nem lehetne, hogy azt az éjszakát mondjuk, úgy elfelejtjük?
Egy pillanatra megrándult az arca és mosolya lefagyott, de mire felfoghattam volna, hogy mi van, már ugyanolyan cukinak tűnt, mint előtte. Szemei szélén táncoltak nevetőráncai és mosolya elfeledtetett velem mindent.
- De persze, mondjuk, elfelejtjük. Bár nekem bejött a részeg éned. Mondjuk sok mindent nem értettem veled kapcsolatban.
- Kérlek - pislogtam rá könyörgőn.
- Emlékszel mindenre? - tette fel a kérdést, amit nagyon nem akartam hallani.
Megmondhattam volna az igazat, hogy az éjszaka egy része olyan homály volt, mint a hajnali ködben levő táj. Csak akkor elkezdett volna cukkolni. Beszólás, hamis emlékek gyártása, világi beégés, épp elég volt már csak az is, hogy részegen neki sírtam el bánatom szakítás után. Tulajdonképpen lehet, hogy sírtam is. Nem erről semmiképp, nem akartam tudni.
Vagy mondhattam azt, hogy minden rémlik, és akkor le van tudva az egész. Elvégre csak nem történt semmi olyan, ami annyira ciki lenne, hogy...
- Igen - mosolyogtam rá határozottan.
- És azt akarod, hogy elfelejtsük?
- Hát hogyne! Részegen nagyon hülye dolgokat teszek, nincs értelme felhánytorgatni, főleg, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva esküvő.
- Aha... - bólogatott lassan, és kissé lesajnálón ingatta a fejét.
- Most mi az?
- Szerintem nem emlékszel te mindenre - nevetett elégedetten, Mintha ettől megkönnyebbült volna. - De nem baj, nem történt semmi - mosolygott még mindig.
Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy mi történt, de nem akartam ennél jobban beégni. Ilyen hamar még sosem bukta le a hazugságommal, de most már mindegy volt. Ha úgy teszünk mintha nem történt volna semmi, akkor úgy teszünk. Ez lesz a legjobb megoldás.
- Már csak az a kérdés, mit kezdjek egy szatyor káposztával? - érdeklődtem.
- Amit csak szeretnél - vont vállat. - Amúgy, mit keresel itt bent? Mong is itt van?
Miután elárultam, hogy a kutyám a kanapén alszik az irodámba, felhatalmazva érezte magát arra, hogy bemenjen érte, és két perc múlva már a kertbe rohangáljanak, míg én kávét kortyolgatva figyeltem őket. Néha hozzám rohant kutyám, mintegy biztosítva, hogy azért szeret, majd már loholt is az óriás alak mögött és próbálta megszerezni a botot, ami fogalmam sincs honnan volt. Negyed óra rohangálás után Chanyeol fáradtam huppant le mellém a kinti hintaágyba, és szuszogva dőlt félig nekem vállamra hajtva a fejét.
- El sem hiszem, hogy végre hétvége van - szólalt meg halkan. - Borzalmas volt ez a hét. Néha csak úgy kirohantam volna a világból.
- Baj volt a cégnél? - érdeklődtem felé pillantva, de ő csak lehunyt szemmel élvezte a lágy szellőt.
Meglepő módon kis idő után mesélni kezdett, hogy mennyi munka szakadt a nyakába az esküvő miatt, hogy mindent neki kellett csinálnia, amit már nagyon unt. Persze megértette, de neki ez az egész terep annyira idegen és kiábrándító volt, hogy belehalt volna a tudatba, ha ebben kellett volna leélnie az életét.
Úgy tűnt annyira elege volt a világból, hogy nem tervezett magamra hagyni, így amikor már hűvös volt beköltözött az iroda kanapéjára, Mong pedig rá, és míg én folytattam a tervezgetést, addig ő kutyázott, néha kirángatva monoton tevékenységemből. A lehető legfurcsább kérdéseket tette fel a semmiből. Érdekelte a kedvenc színem, hogy merre jártam már a világban, mik a terveim, néha ő is elkotyogott magáról pár dolgot, de inkább hajlott a faggatásomra, semmint, hogy magáról beszéljen. Épp arról meséltem neki kissé ábrándozva, hogy meghozta a kedvem egy Francia kiruccanáshoz, mire megemberelte magát és mesélt nekem még az országról. Cserébe ő arról akart hallani milyen volt az az évem, amikor Japánban dolgoztam, még mielőtt önálló céget kezdtem. Sokszor meséltem már magamról, volt, hogy olyan embereknek, akiket csak az érdek vezérel, másokat a kényszer, de olyanoknak is, akiket tényleg érdekeltem, valahogy ő mégis más volt. Nem figyelt érdeklődő tekintettel, mégis éreztem, hogy minden egyes szavam őszinte figyelem követte. Lehunyt szemmel feküdt a kanapén, amiről egyik lába félig lelógott, cipője hanyagul pihent az előtte elterülő szőnyegen, miközben kutyám simogatta.
- Hogy került hozzád Mong?
- Apától kaptam, miután hazaköltöztem és közöltem, hogy önálló leszek. Akkor még egy apró albérletbe laktam, titokban kellett hazavinnem Mongot, és messze voltam a céljaimtól. De nagyon sokat jelentett. Előtte két évig nem volt hajlandó beszélni velem.
- Miért?
- A középiskola után rögtön bevonultam, és mikor kijöttem elvégeztem a tanfolyamot, majd persze jött a szokásos szent beszéd, a család. Akkor mondtam el nekik, huszonegy évesen, hogy meleg vagyok. Anya sokkot kapott, apám felpofozott, a bátyám meg csak megveregette a vállam, hogy végre felvállaltam. Nem raktak ki otthonról, de éreztem a csalódottságukat, fél évig próbáltam itthon boldogulni, de nem ment, anyám addigra megbékélt, bár azt hiszem ennek a bátyámnak nagy hatása volt, mert eljegyezte a barátnőjét. Szóval Japánba menekültem. Amikor pedig hazajöttem, apám még mindig nem volt hajlandó hozzám szólni, szóval nem is költöztem vissza a házba.
- Azóta se vagytok jóba? - ült fel és együtt érző tekintettel meredt rám.
- Sosem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint régen, de azt hiszem sikerült elfogadnia. Néha hazamegyek, de sokkal kevesebbszer, mint Baekbeom. Ő alig pár utcányira lakik tőlük.
- Honnan jöttél?
- Bucheon. Te hol születtél?
- Szöulban, igazi fővárosi macsó vagyok - vigyorgott, mire akaratlanul én is elnevettem magam. - Persze így buktam az önállósodási szándékaimat azzal, hogy Szöulba akarok jönni tanulni.
- Hülye, nehéz volt elszakadni otthonról?
- Szinte lehetetlen. Apám folyton azzal jött, hogy de a cég, anyám meg, hogy jaj, kicsi Chanyeolie, mit fogsz enni?
- Chanyeolie… - ejtettem ki kissé cukkolón becenevét, mire felvonta szemöldökét.
- Mi az Baekhyunie?
- Ah, ne hívj így, borzalmas - dőltem hátra székemben. - Bármennyire is örülök, hogy itt vagy lassan mennünk kéne, mert semmi haszna nem volt bejönnöm.
- Kényelmes volt a kanapéd és a kutyád, meg aztán a társaságod sem volt elviselhetetlen.
- Mindjárt meghatódok - csóváltam a fejem lemondón.
- Elviszlek enni.
- Ne...
- Nem felajánlás, kijelentés volt.
- Jó - adtam meg magam, de oda megyünk, ahova én akarok, és én fizetek. Illetve Mong jön.
- Ez egyértelmű volt.
- Beszállhat a kocsidba?
- Miért ne szállhatna? - értetlenkedett.
- Tudod... kutya... szőr.
- És?
- Jól van, na. Szedd össze magad - dobtan neki egy tollat, de elkapta és vissza is vágta hozzám. Persze én már nem voltam olyan jó, mint ő, így lazán, homlokon vágott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése