Énekesmadár - III. szárnycsapás

Mosolyogva egymás csapdájába esni

Sehun kissé idegesen pillantott a pohártartóban heverő telefonjára, amíg a tabletjén kedvenc sorozatának új része töltött be. Nem akart ő kiakadni, esze ágában sem volt, ám jócskán tizenegy múlt Baekhyunnak pedig színét sem látta.
Kezdte úgy érezni a kicsi átverte őt és otthon pihen, ám büszkesége nem engedte, hogy sebességbe rakja a kocsit és elhajtson. De még arra sem vitte rá a lélek, hogy üzenetet írjon neki. Nem. Az annyira szégyenletes dolog lett volna. Sokkal inkább nézte a harmadik részt a sorozatból semmint felkeresse a másikat.

Az első pár percnél azt hitte tényleg kijátssza a másik a sztár vagyok kártyáját, amivel hencegett. Tíz perc után már kissé morcoskodva várta a jövevényt, fél óra múlva pedig telefonját bűvölte. Így most már több, mint egy óra múltán, már nem fűzött sok reményt a dologhoz, mégis felpillantott mikor az érzékelős lámpa felkapcsolt.

Az apró alak óvakodva sunnyogott a kocsik között, fejére húzott kapucnija alatt fekete baseball sapka lapult, teljesen homlokába húzva az elejét. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy Baekhyun lehet-e az idegen, de ki más öltözött volna ennyire egyértelműen sunyiskodva ha nem egy idol? Kettőt villogott a fényszóróval, mire a kicsi felkapta a fejét, és így már felismerte az arcát. Fakó volt, Baekhyun mindig sápatag bőrrel rendelkezett, ajkai ellenben élettől színesedtek, amik tökéletes kontrasztot adtak szelíd, gyakran durcáskodó gyermekarcának.

Sietve indult a kocsi felé, hezitálás nélkül nyitotta ki annak ajtaját és fejét behúzva ült be. Sehun már nyitotta volna a száját a panaszáradatra, mikor a másik lehúzta kapucniját és fejéről a sapkát laza mozdulattal a hátsó ülésre dobta, majd az addig látott legszebb mosollyal jutalmazta meg őt.

- Sajnálom. Az emberek a cégnél nem tudják elképzelni, hogy vannak saját döntéseim.

- Tizenegy múlt...

- Tulajdonképpen mindjárt féléjfél lesz – mosolygott még mindig.

- Féléjfél?

- Fél tizenkettő. Huszonhárom harminc. Este tizenegy óra harminc perc.

- Még sosem hallottam, hogy valaki féléjfélnek mondja – kezdett magyarázkodni, el is feledve, hogy ez másfél óra késést jelent. Tulajdonképpen mindent megbocsátott abban a pillanatban, mikor rájött, hogy a másik nem csak szórakozott.

- Nem megyünk? - dőlt hátra Baekhyun és áthúzta vékony valóján a biztonsági övet. - Nem tagadlak vagy ilyesmi, de nem szívesen fedném fel, hogy a kocsidban kuksolok.

- Ez nem nagy dolog – vont vállat, de szinte hang nélkül megindult a kijárat felé. Elmosolyodott mikor Baekhyun összébb húzta magát. - Sötétített üvegek vannak, és erre van az a hátsó lépcső, amit az észrevétlen kijutáshoz szoktatok használni. Senki nem gondolná, hogy itt vagy. Ezt a helyet nem veszi egy kamera sem, de ez titok.

*

Megnyugodva fújta ki a levegőt. Nem tagadta ő Oh Sehunt, bár fogalma sem volt arról, mit keresett a kocsijában, de nem is akart pletykát generálni. Semmilyet. Még a legártalmatlanabb felkapást is el akarta kerülni Sehunnal kapcsolatban.

- Mit néztél? - nyúlt a hanyagul ledobott tablet felé, és minden félelemérzet nélkül oldotta fel. - Ó erről a sorozatról már olvastam – csillant fel a szeme. - Azt mondják jó, de, hogy már vége van...

- Egy részt sem láttál belőle?

- Nem.

Féloldalas pillantottak egymásra Baekhyun pedig megigézve bámulta tovább a másikat. Nem hitt benne, hogy lent lesz, mikor leér, de az a két villanás olyan volt számára, mint valami fénysugár. Mármint persze, hirtelenjében tényleg kisütötte a szemét, de a szívét is melengette, hisz Sehun vette a fáradtságot arra, hogy megvárja. Soha senki nem várt még rá eddig. Mert talán ha elmondja, hogy dolga van és késik, mert nem engedik el, akkor talán. De ő egy üzenetet sem küldött semmi életjelet magáról, a másik mégis megvárta.

- Na és miért kellett féléjfélig ott lenned? - érkezett a kérdés, ami mosolyt csalt arcára. Szerette ezt a szót, bár mindenki butának nézte érte őt. Még gyerekkorában a szomszéd kissrác volt az, aki mindig mindenféle kutyulmány szavakat hangoztatott, és Baekhyun volt az egyetlen a gyerekek közül, aki foglalkozott vele. Nem volt komplett a kissrác és addig nem is játszott Baekhyunnal, amíg az ki nem talált valami egyedi és különleges szót, és ez volt a féléjfél. Egy gyermekkori semmiség, ami végigkísérte az életét. Amíg a kisfiú kijárt a játszótérre, Baekhyun volt a Féléjfél gyermeke. Legalábbis a másik mindig így nevezte. Ezernyi magyarázatot csatolt hozzá, mindig a kedvétől függött, hogy miért is ez a becenév, de ő az összeset szerette. Chanyeol volt a legjobb barátja, még ha csak pár hónapig is ismerte, gyermekfejjel. Aztán állítólag elköltöztek, egyik napról a másikra, amit akkor még nem értett, de pár évvel később megvilágosodott, ahogy szülei már elfelejtették mennyire kedvelte a srácot és előtte beszélgettek róla.

A kisfiú, akivel ideje nagy részét szerette tölteni, az egyetlen, aki kedves volt számára, elszökött otthonról hatéves fejjel és egy balesetben – bár Baekhyun utána keresett a dolognak és ott kétes volt a baleset vagy önkezűség – meghalt. A hírportál, ami írt az esetről, pár furcsa számára idegen betegséget hozott fel, nem is keresett utánuk, félt, hogy az a jó barát kiskorából szörnyeteggé változna ha megértené mi volt a fejében. Így csak egy aranyos pajtás volt, akivel jókat játszhatott és mesélhetett neki álmairól.

- Min gondolkozol? - pillantott rá Sehun.

- Bocsi. Ha szabad vagyok szeretek gondolkodni – vont vállat.

- Baj van?

- Nincs – rázta meg picit a fejét, majd kipillantott az ablakon. - Hova megyünk?

- Gondoltam feljöhetnél hozzám... - vetette fel az ötletet.

- Van otthon kajád? Éhen halok.

- Rendelni tudunk.

- Akkor már üljünk be valahova – vetett ellen.

- Nem félsz, hogy felismernek?

- Tök álcázva vagyok! - pillantott magára, mire Sehun kinevette.

- Max annyit nem tudnak, hogy ki vagy, de azt tutit tudják, hogy mi vagy.

- Ó... - húzta el a száját. - Lehet benne igazság.

- Mindig így bujkálsz igaz?

- Sosem megyek sehová. Nincsenek magán programjaim.

- Elcsábítottalak – villantott féloldalas mosolyt Sehun.

Nem válaszolt, csak belesüllyedt az ülésbe, nyakát behúzva a pulcsijába bújt, ami legalább két számmal nagyobbnak tűnt, mint ő.

Nem hazudott, tényleg nem szokott szinte sehova sem járni, ha el is megy, csak a családjával találkozik. Sosem volt olyan személy akiért megérte volna bárit kockáztatni, Sehun első szavára mégis ugrott, mint valami bolond kisgyerek. ÉS ahogy belegondolt annak is érezte magát. A másik már egy felnőtt férfi volt, dolgozott volt élete. Persze ezt rá is lehetett mondani, de hát neki nem voltak saját döntései igazán. Mindig csak ment, amerre mondták, nem ellenkezett vagy habozott a programok láttán, nem szólt bele semmibe. Talán ezért is volt ma akkorra a döbbenet, mikor szólt, hogy menni akar és nincs kedve a további próbához, amit máskor szó nélkül viselt.

*

Nehéz volt az útra koncentrálnia, a másik már csak néma jelenléte is mintha elvette volna az eszét. Hát még ha megeredt a nyelve és beszélt hozzá. A színpadon egy felnőtt komoly embernek tűnt Baekhyun, de itt mellette, néhány őszinte információt elejtve magáról, olyan gyermeki. Azon gondolkodott milyen fiatal lehetett a másik. Elvégre látta a rengeteg gyakornokot, akik mindent hátrahagyva vetették bele magukat az álmuk elérésébe. Baekhyun pedig gyorsan és hiba nélkül járta be az utat.

Emlékezett az első fellépésére, valamiért jelen kellett lennie a felvételeken. Akkor állt elsőnek ténylegesen színpadra a fiú, mindenki próbálta nyugtatgatni, de a körülötte lihegő emberek idegesek voltak. Baekhyun akkor csak annyit mondott, hogy ne aggódjanak, nincs semmi gond, mindenre emlékszik és semmit nem fog elrontani. Mégis a felvételek végéig rágták a körmüket az emberek, bár a fiú betartotta ígéretét. Hiba nélkül, profin állt színpadra és hagyott hátra mindent, hogy egy új útra lépjen.

És most ennek a fiúnak nyoma sem volt mellette. Mert elcsábította, pedig semmit nem tett. Az, hogy ő Baekhyun hatása alá került nem lepte meg. Akaratlanul figyelte évek óta, a tetőn lévő instabil alakja pedig rabul ejtette, de nem értette ő mit tett. Hisz... tényleg nem tett semmit.

Egy csendes – diszkrét – kis étteremnél állt meg, a parkoló az épület alatt volt, segítve a rejtőzködést. Egyszer egy régi barátja mesélt neki a helyről, aki ide járt randizni, hogy a felesége ne tudjon semmit a félrelépéseiről. Nem egy tipikus megcsalós hely volt szó sem róla, szimplán ügyeltek a vendégek azon igényére, hogy jelenlétük titkos legyen.

Baekhyun kérdés nélkül szállt ki a kocsiból, végigpillantott magát, hisz fogalma sem volt hova jött ruhája pedig elég laza volt.

- Jó leszel így, nem valami puccos hely.

- Könnyű ezt mondani ingben... - nézett felé a kisebb fintorral, mire Sehun felnevetett.

- Nem fogok rosszul érezni magad.

- Nem is félek ilyentől, ne aggódj – gúnyolódott, majd megindult a bejárat felé.

Sehunnak ez furcsán hatott, a fiatalok mindig bizonytalanok és idegen helyen iránymutatást várnak, ám Baekhyunnak nem volt szüksége ilyenre. A lift felé indult határozott léptekkel, nem pislogott hátra, tudta, hogy ott lesz a nyomába. És ez Sehunnak tetszett. Igazán zavarta a másik fiatalsága, mégis annyira hozzáillőnek gondolta a kort, meg aztán nem is tudott mit kezdeni vele. De nem úgy tűnt mintha egy bizonytalan kisfelnőttel találkozott volna.

Baekhyun hatalmas mosollyal az arcán rendelt hatalmas adag ételt, ami Sehun figyelmét sem kerülte el. Rá is kérdezett mindig ennyit eszik-e de nemleges választ kapott. Nem lepődött meg, a fiatal túl vékony volt, bár aztán ő nem vethetett ilyesmit a szemére. Mégis Baekhyun ezerszer többet hajtott, mint amennyit ő.

Nem voltak túl beszédesek vacsora közben, szavak nélkül is megértették egymást, ráadásul a kicsi szája folyton tele volt, még repetát is rendelt, a vacsora végére szinte mozdulni sem bírt annyira eltelítette az étel.

- Részemről mehetünk – dőlt hátra, míg Sehun az utolsó falatokkal küzdött.

- Haza szeretnél menni vagy...

- Kaptam egy meghívást hozzád, nem? - vágott a szavába felvont szemöldökkel, mire elmosolyodott. Nem csak hazudozós volt, de néha pofátlanul határozott is. Kár lett volna tagadnia, Baekhyun ezen tulajdonsága is rendkívül vonzó volt számára.

- És mit szeretnél csinálni? - adta vissza a feldobott labdát, de nem is reménykedett abban, hogy lecsapással győzhetne. Az túl egyszerű lett volna. Érdeklődve várta a választ, ami nem késett sokat, mély hatást gyakorolva rá, ahogy előre hajolva az asztalra könyökölve nézett szemeibe.

- Te vagy a kezdeményező. Én csak egy kalitkába zárt madár vagyok, akinek mutatják az irányt nem?

- És ha kinyitom a kalitkát?

- Talán elrepülök... de az is lehet, hogy meg sem mozdulok...

- Menjünk – tolta hátra székét és intett a pincérnek.

Baekhyun meg sem próbálkozott a fizetéssel, úgy tűnt elvárja a meghívást, és nem töri magát az egyenlőségért. Sehunnak ez ellen nem volt semmi ellenvetése. Tetszett neki ez a játék, amit műveltek, bár fogalma sem volt a másik miként tekint rá. Tett lépéseket, aprókat és sokat, néhány látványosabbat is, de tökéletes homályba taszította őt a kisebb. Látszott szemeim, hogy remekül szórakozik, ahogy minden konkrétumot mellőz és Sehunra hagyja a közeledést.

És ezzel semmi gond nem is lett volna, ha ő mer konkrétan nyit. Csak épp nem tehette. Tojáshéjakon táncolt, amik már rég megrepedtek és csak a pillanatot várták, hogy megadhassák magukat. Nem tudta, át tud-e jutni úgy az akadályokon a másikig, hogy nem tesz kárt semmiben. Most ez lehetetlennek tűnt.

*

Ámulattal nézett körbe a lakásban, ahogy belépett. Cipőjét hanyagul hagyta el az ajtóban, nem várt udvarias beinvitálást, csak belépett mikor kitárult előtte az ajtó és szinte rögtön felfedezésre indult. Egy lakás ha otthon funkciót töltött be az adott személy életében rettenetesen beszédes volt. Sehuné ellenben egyszerre volt otthonos mégis hideg. A konyha egyben volt a nappalival, a melegség mellé, mégis hidegnek hatott a konyha szürkesége és annak hófehér falai. A nappali viszont az ellentéte volt. Otthonosnak tűnt a modernség mellett, erős zöld falai a tavaszra emlékeztettek, mosolyt csaltak akaratlanul is ajkaira. Az egyik oldalt teljesen elfoglalták a hatalmas ablakok, erkélyt sejtett arra, amit mindenképp ki is akart deríteni, de még rengeteg megfigyelnivalója volt. A másik fal szinte telítve volt könyvekkel, pár apró kacattal kiegészítve a polcrendszert. Arra vette az irányt.

Porfogók hada volt ott, pár kép, szobrocskák, bekeretezett papírok.

A családi képeken átugrott, nem akart a személyes térbe gyalogolni, nem ismerte még annyira a másikat, hogy bármelyiket is megfigyelhesse. Ellenben a baráti köre a hozzá közeli személyek érdekelték őt.

Majd negyed órát nézelődött Sehun pedig addig eltűnt a konyhába, nem zargatta őt. Az ajtók mögé nem mert benézni csak az ablakon bámult ki és ámuldozott a kilátáson és a várt teraszon. Hatalmas volt, kint is állt egy asztal, egy beépített ülőgarnitúra, pár virág, ő pedig alig várta, hogy kimehessen. Sehun a belvárosban lakott, az egyik legdrágább környéken, így nem is várt mást a helytől, mint a tökéletességet.

- Kimehetsz – simult hozzá hátulról Sehun, ő pedig nem habozott rögtön picikét hátrébb helyezte testsúlyát.

- Csak engedélyre vártam – ismerte el mosolyogva és félig visszatükröződött alakjukra figyelt, úgy szemezett a másikkal.

- Mehetsz – nyitotta ki az ajtót fél kézzel, és ahogy visszahúzta azt óvatosan simított végig a másik derekán.

- Igenis uram – billent előre és kilépett a Szöuli éjszakába. Nyár eleje lévén nem volt hűvös, kellemesen fülledt idő telepedett rájuk, ő pedig rögtön a szépen kidolgozott korláthoz lépett.

- Ugye most nincsenek furcsa ötleteid? - ért el hozzá Sehun bizonytalan hangja.

- Ami akkor volt nem fog többet előfordulni – fordult szembe a másikkal.

- Miért mi volt akkor?

- Nem tudom.

- Baekhyun...

- Tényleg nem – nézett félre. - Én csak besokalltam. Tudom ez hülyén hangzik. Tudom tökéletes az életem és mindent megkapok, de néha sok. Néha nincs elég erőm ahhoz, hogy kedves legyek, hogy úgy csicseregjek, ahogy elvárják, hogy mindent megtegyek, amit akarnak. Az én hibám. Néha... csak újra önmagam akarok lenni.

- Ez hangzik hülyén? Tudod a legnagyobb fény adja a legnagyobb árnyékot. Ez nem a te hibád. Nem a te gyengeséged. - A fiatalabb csak elmosolyodott enyhén félredöntött fejjel.

- Sosem féltem az árnyékomtól, és sosem értettem miért teszi valaki. A fény egy részed, de az árnyék is te vagy. Aki ezt nem ismeri fel elbukik. Te félsz az árnyékodtól Sehun?

- Úgy tűnik én bukásra vagyok ítélve.

- Miért?

- Mert rettegek az árnyékom vágyaitól.

- Mire vágysz?

- Most?

- Akár.

- Rád.

- Ijesztő lennék? - lökte el magát a korláttól és közelebb lépett a másikhoz.

- Te nem félsz?

- Mitől?

- Ne szórakozz... ez nem az a pillanat – vágott hátraarcot és besétált a nappaliba.

- Nem szórakozom, de nem történt semmi olyan, amitől félnem kéne – mondta, ahogy utána sétált és óvatosan húzta be maga mögött az ajtót. A csendbe halk hangja szinte pengeként hasított végig a helységen. Sehunon végigfutott a hideg, ahogy meghallotta Baekhyun halk, alattomos hangját, ahogy egy szót suttogott. - Még.

*

Még. Ennyi járt Sehun fejében, ahogy farkasszemet nézett Baekhyunnal. Mikortól kell akkor félnie? Mi az, ami félelmet kelt benne, és miért? Bár tiszta játékot akart, nem hitte volna, hogy megkapja. Kizökkent szerepéből, teljesen idegen volt neki a helyzet.

- Mi az ami...

- Ez – szüntette meg kettejük közt a távolságot.

Harmatgyenge csók volt, alig pár pillanat, mégis mindent megpecsételt közöttük. Elhúzódott, szeme izgatottan csillogott, Sehun látta benne a bizonytalanságot, amit még sosem láthatott de ott volt valami egészen más is. A reményt. Baekhyun akarta a folytatást, és ő sem volt vele másként. Hogy is ne akarta volna. Végigsimított a porcelán bőrön és lehajolva adott egy igazi csókot. Olyat, amiről álmodni sem mert volna sosem, hogy adhat, olyat, amire sosem mert viszonzást várni. Ám Baekhyun szorosan simult hozzá, kezei nyakát ölelték és haját piszkálták. Percekig ismerkedtek a másikkal, szünetet sem hagyva maguknak, nem foglalkozva a másnappal és a problémákkal, amit ez okozott.

Sehun félt. Attól, hogy mi lesz ha csak játék az egész, attól pedig még jobban, hogy bármi komoly lehet ebből. Annyi minden volt, ami lehetetlenné tette ezt az egészet, és mégis ott volt a pillanatban. Abban, ahol az aranytorkú énekesmadár önként sétált a vadász karmai közé, és abban, ahol a vadász talán életében először megadta magát a zsákmányának.

*

- Sehun... - halk suttogásra ébredt és alig érezhető rázogatásra. Lustán pislogott párat, mire felfogta a helyzetet.

- Mit keresel te itt? - fúrta fejét a párnába, alig lehetett érteni mit mond.

- Idegen volt az ágyad. Nem tudtam aludni.

- Ezért száműztél a kanapémra?

- Sajnálom. Mi az ajtó kódja? Mennem kell.

- Mennyi az idő?

- Fél hét körül.

- Aludj inkább még.

- Nem lehet. A cég szerintem már így is idegbajos. Húsz hívás, meg több tucat sms. Mennem kell.

- Nem szóltál senkinek?

- De. Csak éjszakai kimaradást nem említettem.

- Hat, hét, három, kilenc – motyogta még mindig félálomban.

- Köszöntem – nyomott egy puszit a másik hajára, majd le is kúszott az ágyról.

Sehun fél füllel hallgatta, ahogy Baekhyun keresztülsasszézott a nappalin, majd a zár pittyegését, az ajtócsapódást és végül csak a csend hangja kísérte. Fejét a másik párnára ejtette, lusta volt bemenni a hálószobába, és Baekhyun illata akaratlanul is orrába szökött.

A hanyagul ledobott telefonja fülsértőn rezgett kettőt a padlón és vakon tapogatta ki a készülések.

Énekesmadár üzenete: „Te vagy az első ember, aki miatt félnem kell. De nem bánom :)”

Saját maga sem értette, hogyan tudott két ennyire különböző ember mosolyogva egymás csapdájába esni.