2016. március 31., csütörtök

Énekesmadár - II. szárnycsapás

Vadász és énekesmadár

Ha nem látta volna a fél órával ezelőtti alakot, csak hall róla, nem hitt volna senkinek. A színpadon állt, szemében könnyek csillogtak, most talán nem a megjátszásé, hanem az igazak, de nem mert volna megesküdni rá.

~
- Eszednél vagy? – Még számára is idegenül csengett felháborodott, lenéző hangja, ahogy eltolta magától a fiút. Az csak értetlenül, még mindig sírós fintorral az arcán nézett rá, majd hirtelen elkomorult.
- Te... ki a... – elakadt, ahogy meghallotta reszelős, idegen hangját. Gyorsan krákogott párat. – Ki vagy?
- Oh Sehun.
A rövid bemutatkozást néma másodpercek követték, ahogy a fiatal igyekezett úrrá lenni magán, ám még mindig kiszökött szeméből pár könnycsepp.
- Sehun... – ízlelgette halkan a nevet, mély töprengéséből a felismerés becsapása ragadta ki. – Sehun – ismételte meg megint, majd hirtelen nyúlt arcához, hogy eltüntesse gyengesége nyomait.
- Mit képzeltél, ha? Tudod, hányan keresnek? – Nem is értette magát. Nem értette, miért volt támadó, miközben a másik egyértelműen labilis állapotban volt. Legalábbis azt hitte addig, amíg hirtelen el nem húzódott és fel nem állt. Leporolta poros nadrágját, megigazgatta ruháját, szeme alól pár mozdulattal törölte ki elkenődött sminkjét, mintha ez természetes lenne.
Nem válaszolt.
Félrenézett, az ajtót kezdte figyelni, majd hirtelen arra indult, mintha az előbbi meg sem történt volna. Sehun egy pillanatra ledöbbent, de gyorsan ugrott talpra és kapott a másik csuklója után, úgy rántotta vissza maga elé.
- Válaszolnál?
- Hidd, aminek akarod – vont vállat. – Ha megbocsátasz, fellépésem lesz, ami előtt még rendbe kell hoznom magam.

~
Akkor úgy tűnt el, mint a kámfor, ő pedig nem tudott hirtelen mit reagálni. Túlságosan megdöbbentő volt az az alig tíz perc, amit a másik közelében töltött. Most pedig ott állt a színpadon, mintha mi sem történt volna és bánatos szemekkel nézett a kamerába. Semmi nem látszott abból, amit átéltek.
A felvételek gond nélkül lefolytak, Baekhyun meghajolt, hálás szavakat rebegett a közönségnek, majd eltűnt és mire Sehun hátra jutott, hűlt helye volt.

*
Oh Sehun...
Csak a név járt a fejében, ahogy énekelt, na meg az elmúlt pár perc amikor az idegen ki tudja miért, de megmentette. Egy pillanatra elhitte, hogy ott és akkor a tetőn vége lesz mindennek, de be kellett látnia, pillanatnyi elmezavara hatalmas károkat okozott volna neki, szóval hálásnak kellene lennie Oh Sehunnak, amiért megmentette.
De nem tudott az lenni.
Ismerős volt neki a név, valahol már biztosan hallotta, de az elmúlt időben az emlékeit már szelektíven őrizte. Java részét direkt meg sem jegyezte az információknak, gyakran volt, hogy amit hallott, a következő pillanatban már ki is röppent fejéből. Célzatosan jegyzett meg dolgokat.
A feladatait, a dalszövegeket, a begyakorolt elemeket, néha pár rajongó arcát, hangját, hozzászólásait, de azt is csak azért, hogy a munkáját jobban végezhesse. Igazából neki a világ információi feleslegesek voltak, hisz olyan elzártam élt, hogy sosem jutott el hozzá semmi.
De emlékezett valahonnan erre a névre. Csak nem tudta, honnan és miért.
Abban a pillanatban, amikor meglátta ott és zokogni kezdett, Angyalnak hitte. Addig a pillanatig nem látott senkit olyannak, mint őt, ez pedig megrémítette. Tudni akarta, ki ő, ám rettegett.
Hiába tagadta volna, sokszor csalódott, ezerszer átverték, nem véletlen volt olyan távolságtartó legbelül, bármennyire is tűnt a nyilvánosság számára nyitott kedves fiúnak.

Nem tudta, mit csináljon. Biztos volt benne, hogy ha megtudná, ki Oh Sehun, csalódna. Valahol belül érezte, és tudta, a megérzései sosem csalnak. Mégsem bírta ki. Este kissé remegő kezekkel írta be a nevet, és meglepetésére rengeteg oldal jött ki.
És persze, hogy igaza volt.
Oh Sehun számára egy vadász volt, az, aki a hozzá hasonló szerencsétlen, elismerésre vágyókat felkutatta és összeszedte. Olyan volt, mint egy házaló ügynök. Addig beszélt, amíg akaratlanul is bedőlt neki az ember. Baekhyun annak idején egy ilyen miatt került az akkor még feltörekvő kis céghez, amit ő maga húzott fel egymagában a nagyok közé. Az ő neve vitte a céget, amit ki is használtak. Előtte egy banda és pár színész dolgozott náluk, ám a debütálása utáni időszakban már négy csapat is megindult a cég alatt.

Telefonjába merülve ült a kocsiban, néha felpillantott, de mindig befogta a száját, mielőtt kicsúszott volna egy hang rajta. Éjszaka egy pillanatot sem aludt, a cikkeket böngészte és megdöbbenve tapasztalta, hogy ugyanott dolgoztak. Nem hitt ekkora véletlenben, hisz ilyenek nem lehettek. Csak emiatt nem gyűlölte meg rögtön, ahogy kiderült a foglalkozása.
- Te ismered Oh Sehunt? – szakadt fel végül belőle a kérdés az egyik piros lámpánál. Menedzsere rápillantott a tükörből.
- Igen, már évek óta hozza hozzánk is a tehetségeket.
- Is?
- Csak két éve dolgozik kizárólagosan az ügynökségnél. Előtte nem volt neki elég ez a hely, meg aztán ő tudja, hogy melyik gyereknek hol a helye. A cégnek megfelelő gyerekeket hozza csak be, másokkal nem is foglalkozik.
- És... tényleg harminchat éves?
- Igen. Hihetetlen nem? Olyan kis suhancnak tűnik, pedig...
- Zöld a lámpa – vágott a másik szavába, ahogy váltott a jelzőberendezés, ő pedig többet nem igazán akart hallani.

*

- Mostanában gyakran bejársz! Nem az utcákat kellene rónod tehetségeket keresve?
- Csak ellenőrizni jöttem, a legújabb kis madárkám az – bökött az énekes gyakorlószobák felé, ahol tizenéves lányok képezték hangjukat, próbálva a legjobbat kihozni magukból.
- Eunha igazi tehetség, a főnök kedvence lett, ráadásul teljes vezéregyéniség, őt fogja leadernek megtenni, ha debütál a csapat.
Sehun csak fél füllel figyelt, elvégre tökéletesen ismerte a lányt. Hetekig figyelte, információkat gyűjtött róla, elemezte, jobban ismerte azt a gyereket, mint bárki más. Látta a fejlődését, a lehetőségeket benne, az elszántságot és a tenni akarást. Látta benne azt a valamit, ami a tehetségnél is fontosabb volt. Ha valaki idol lesz, annak onnantól kezdve, ha nem is végleg, de hosszú időre megszűnik a világ. A szerződés satuba fogja, szemére szemfedő kerül, semmit nem lát a világból. Mindenki azt hiszi, hogy szabadok a néhai feltöltésekből és internetes megjelenésekből, de a fiókok nagy részét nem is ők kezelték. Legalábbis az elején biztosan nem.
- Képzeld, Baekhyunt teljes kivizsgálásra küldik, le is mondtak miatta pénteken minden programot.
- Miért? – lepődött meg, és leplezetlen kíváncsisággal fordult a másik felé.
- A múltkori fellépésnél eltűnt, és tüsszögve jött vissza, azt mondta, hátul volt, picit be akart énekelni, de valami teljesen kikészítette a hangszálait meg a szemeit. Elég ramaty állapotban volt, alig tudták rendbe hozni a felvételig.
- Szegény... – sóhajtott, miközben magában egy újabb információt raktározott el a fiúról. Profin hazudott.

Péntek délután tőle nem megszokott módon az iroda közelében sündörgött. Beszélgetett felfedezettjeivel, de fél szemmel végig azt figyelte, megjelenik-e Baekhyun. Nem értette ezt a fene nagy figyelmet irányába, igazából észre sem vette, mikor került ennyire a hatása alá, hogy látni akarta.
Már-már kínos alapossággal faggatott ki mindenkit mindenről, de az idő alig haladt, a fiúnak pedig nyoma sem volt. Este hétig... Ha tudta volna, nem töltötte volna itt napja nagy részét felesleges érdeklődéssel vegyített kérdéshalmazokkal. De nem tudta, és amikor megpillantotta az alakot – egyszerű pulcsiban és farmerban, ahogy az arcából szinte semmi nem látszott –, elszállt minden olyan érzése, hogy nem érte meg az a sok idő. Megérte neki. Rohadtul megérte.
Szíve kihagyott egy ütemet, mikor a fiú felnézett és körbepásztázta a helyet. Tekintete egy pillanat alatt átsiklott rajta, ami elkeserítette, ám pár másodperc döbbenet után a másik részéről, mélyen nézett csillogó íriszeibe.
- Baekhyun, bemegyek beszélni a főnökkel, te addig itt maradsz?
- Persze – vetette oda el sem pillantva, majd ahogy becsukódott az ajtó ajkai mosolyra húzódtak. – Oh Sehun – lépett közelebb a magashoz. Neve hallatán akaratlanul húzta ki magát, valahogy feszélyezve érezte magát. Zavart okozott benne egy tizenhat évvel fiatalabb fiú. Egy kölyök! – Mi járatban erre? – kérdezte ál-érdeklődést tettetve.
- Minden rendben van az allergiáddal? – kérdezett inkább vissza. A kicsi egy pillanatra meghökkent, kiesett tökéletes szerepéből, majd nem is szenvedett az álarc visszahelyezésével. Hangosan felnevetett.
- Sose volt még jobban, köszöni szépen.
- Nem hittem volna, hogy ekkora hazug vagy.
- Nem hittem volna, hogy egy hamis vadász vagy – vágott vissza, őszinte mosolya fakó félhomályba veszett, csak a lenéző gúny festett felfelé ívelő ajkakat neki.
- Vadász?
- Az bizony! Álszent némber, aki nem mutatja meg az igazi világot az olyan szerencsétleneknek, mint én!
- Szerencsétlen? – kacagott fel Sehun. – A fél világ ismeri a neved, Korea egyik, ha nem legismertebb személye vagy! Mi szerencsétlenség van ebben?
- Ugye ezt te sem kérdezted komolyan? – vett vissza hangjából, és szinte suttogva fejezte be a mondatot.
- Nem. Tudom, miről beszélsz.
- Hát akkor?
- Nagyon jól tudod, miért nincs igazad – vágta a képébe az igazságot. – Ha nem zárnak kalitkába, ha nem rendezgetik a tollaid, nem tanítanak meg minderre. Tudnál szállni?
Baekhyun némán hallgatott. Hosszú ideig meredt maga elé, ajkai vékony, sérülékeny bőrét harapdálva. Sehun legszívesebben magához ölelte volna, a bocsánatért esdekelve akár a földön térdepelve, de csak kemény tekintettel meredt rá.
Ez a fiú minden pillanattal közelebb került hozzá akaratlanul, de megállíthatatlanul. Vajon ő is érezte?
- Baekhyun! – észre sem vették, mikor nyílt ki az iroda ajtaja, őszintén el is felejtették, hol voltak eddig, hisz szinte egy külön világ jött létre számukra arra a pár percre. – Mehetünk? Holnap reggel hétre meghívásod van egy műsorba.
Egy pillanatig még Sehun szemébe nézett lusta, gúnyos mosollyal.
- Talán igazad van... de attól még undorító vagy – sziszegte halkan. Hátrakapta a fejét, a fordulat pillanata alatt pedig kedves kis kunkort varázsolt szája szélére. – Mehetünk is, elnézést a várakozásért.
- Várj! – kapta el Sehun a kezét, majd felé nyújtott egy névjegykártyát. – Mi lenne, ha...
A fiú nem várta meg a végét, csak kikapta a kártyát, egy pillantást vetett a hátuljára, ahol tollal hozzáírva szerepelt a másik telefonszáma, majd meghajolt és szó nélkül indult a távolodó menedzser után.

Kettőt pittyeget a telefonja farzsebében.
„BBhyunie felvett az ismerősei közé.
OhSehun becenév megváltoztatva: Vadász”

*

„Vadász elfogadta a jelölésed.
BBhyunie becenév megváltoztatva: Énekesmadár”

- Gyorsan reagáltál.
- Érdekes vagy. Ritkák az érdekes emberek.
- Azt hittem, utálsz.
- Attól, hogy undorodom tőled, még érdekes vagy.
- Ez elég gyerekes gondolkodás...
- Talán Ahjussinak kellene szólítanom, és feljelenteni gyerekmolesztálásért?
- Talán kellene, de nem szeretném, hogy ezt tedd.
- Talán kellene, de nem szeretném ezt tenni...:)
- Nahát, az első virtuális mosolyod :D
- Te meg rögtön nyitogatod rá a szád...
- Flörtölést érzek a hálózatban? :D
- Ennyire te sem lehetsz beteg...
Aludnom kell.
Holnap műsorom van.
- Álmodj szépeket.
- Kösz. Te is... vagy mi.
- Egy mosolygós fej?
- Azért ne legyél telheteten...
*telhetetlen.
Szia.
Jó éjt :)
- Neked is, Baekhyun.

Baekhyun maga sem értette, mire fel írt rá, és mire fel tette azt, amit. Csak hagynia kellett volna a fenébe, esetleg elmenteni a számát, de felvenni ismerősnek? Ráírni? CSEVEGNI VELE?! Legszívesebben fejbe verte volna magát, de épp elegek voltak a karján az allergiateszt nyomai. A rajongók így is szívrohamot fognak kapni, ha nem rejti el ügyesen őket, egy-két pukli a homlokára már igazán nem hiányzott.
Mégis valamiért melengette a szívét, hogy az a nyomi alak válaszolt neki. Igaz, amikor ott állt vele szemben, majdnem lendült a keze, hogy bemosson egyet neki, csak azt nem tudta, miért. Ha régen elmondják neki, hogy ez az élet vár rá, lemondott volna róla?
Biztos volt benne, hogy nem. Már az akkori énje is makacs volt, és végigküzdötte szüntelenül az összes percet, képtelen volt a feladásra. Egészen a tetős pillanatig. Csak ott épp átlendült a túloldalra. Az már túlzás volt. Nagyjából megjött az esze, bele sem gondolt ott abban a percben tetteibe, Sehunnak köszönhette az életét és a józan eszét. A férfi fogta és kirángatta a nyomorából, elterelte a figyelmét, ellopta az összes gondolatát. Mindenről ő jutott eszébe, pedig aztán nem is ismerte, nem tudott róla semmit.
Vajon ha gyerekként Sehun találta volna meg, akkor mi lett volna? Ide hozta volna vagy más helyre, esetleg észre sem veszi? Mit láthat ő tehetségnek és mit láthat benne?
Ezer éve nem érdekelte, ki mit gondol róla vagy milyenek látja. Most mégis falta belülről a csillapíthatatlan étvágyú kíváncsiság.
Percenként pillantott telefonjára, a reggeli műsor forgatási szüneteiben is végig kezében volt a készülék. Nem tudta, mit várt... Hogy írjon neki a másik? Vagy neki kellett volna, de ő már alaposan megtette a kezdő lépést. Igazából csak ki akarta dobni a cetlit, de az utolsó pillanat megváltoztatta terveit. Azt hitte, a sunyi alak mindenkinek olyan névjegykártyát osztogat, amin a magánszáma szerepel, de ott volt rajta a neve. Neki szánta, csak neki, ez pedig egy másodperc alatt rombolt le minden falat benne. Nem szerette Sehun munkáját, úgy gondolta, csak kihasználja a szerencsétlen feltörekvő gyerekeket, de ha azok a szerencsétlen kölykök olyanok voltak, mint ő, akkor valamilyen módon úgyis eljutottak volna odáig, amit Sehun is nyújtani tudott nekik.

- A találkozás mennyire áll messze tőled?
- Veled?
- Nem... valami idegennel.
- De hát te is az vagy!
- Baekhyun... Attól, hogy madárnak neveztelek, még reménykedtem, hogy több eszed van.
- Miért akarsz találkozni?
- Mert érdekelsz.
- És ha nem vagyok érdekes?
- Tipikus szöveg... Most mit vársz? Ódákat magadról?
- Kezdetnek megtenné...
- Bocs. Tőlem ilyenekre nem futja.
- Látom, elfoglalt vagy, ne vesztegesd rám az időd.
- Kettőnk közül te vagy a nehezebben megszerezhető ;)
- Tízkor végzek. Utálom, ha megvárakoztatnak.
- Hol szeretne találkozni, uram?
- Próbám lesz. Az ügynökség parkolójában?
- Rendben. A legalsó szinten leszek leghátul. Ne késs.
- Sztár vagyok. Jogom... sőt kiváltságom a késés :D
Bye-bye Sehun.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése