Énekesmadár - V. szárnycsapás

„A hívott fél jelenleg nem kapcsolható...”

Sehun idegesen nyomta ki a készüléket és pötyögte be a ki tudja hanyadik üzenetet
, bár már rég tudta, hogy választ sem kap.

Baekhyun két napja elviharzott és nem hogy nem jött vissza, de még csak életjelet sem mutatott azóta magáról. Elképzelni sem tudta mi baja lehetett a fiatalabbnak, ráadásul kapcsolatba se tudott lépni vele. Tudta, hogy köze van a másik hangulatváltozásához. Azon gondolkodott be kellene néznie a céghez, a felfedezettjei pedig tökéletes ürügyet szolgáltattak a belépéshez. Nem mintha nem mehetett volna akármikor, de mégis ki az, aki kényszer nélkül minden indok nélkül mosolyogva bemegy a munkahelyére?

Meg aztán ötlete sem volt mi a fene történt tulajdonképpen vele.

Baekhyun hirtelen embernek tűnt, aki magyarázatok nélkül cselekszik, nem foglalkozva azzal, hogy az a környezetét miként érinti. Talán így védekezett, vagy szimplán csak ilyen volt. Sehun nem tudta eldönteni. Ellenben kezdte idegesíteni a gyerekes viselkedés, ami eddig nem vallott rá, épp ezért lépett túl saját magán és határozta el, hogy bemegy a céghez és beszél vele. Szinte biztos, hogy ott volt, mindig ott van ha nem egy forgatással vagy egyéb tevékenységgel van elfoglalva.

- Hyung! - örült meg Jongin, mikor belépett az apró terembe.

- Hogy hogy itt gyakoroltok? A fő teremben szoktatok... - nézett körbe, hisz itt alig fértek el ennyien. Leginkább bandákat szoktak ezekben a termekben gyakoroltatni, vagy egyéni fejlesztést tartottak.

- A nagy terem foglalt valami miatt. Fogalmam sincs ki gyakorol, de egész álló nap üvölt a zene. Elképesztő – sóhajtott ábrándosan, majd megtörölte izzadt állát. - Remélem egyszer én is leszek olyan erős és céltudatos.

- Biztosan. Hogy megy a gyakorlás?

- Minden jó. Bár fáj kicsit a lábam és nem engedik, hogy mindent csináljak... - morgolódott.

Sehun csak megpaskolta a fejét mosolyogva, szerette ezekben a kölkökben a határozottságot és kitartást, felnézett rájuk, amiért ennyire céltudatosak tudtak lenni. Jongin a kreol bőrével, meg az angyali mosolyával és a céltudatos szemeivel... biztosra vette, hogy még sokra fogja vinni, ám azt is tudta, hogy nehéz útja lesz. Azoknak mindig nehéz volt, akik nem tudták hol a határ. Márpedig ő mindig túlhajszolta magát.

Váltott még vele pár szót, a fiú fülig érő szájjal ígérte, hogy a legjobbat hozza ki agából és egyik fülén be, másodikon ki reakciót mutatott mikor Sehun a pihenés fontosságát hangoztatta.

*

- A negyedik ütemben csúszol, és nem pontos a lépésed – szólt a koreográfus és lassítva állt neki újra megmutatni a lépést.

Baekhyun tüzetesen nézte a mozdulatsort, és igyekezett lazán másolni, hogy utána pontosan tudja visszaadni. Fejében visszhangzott a sorozat, ahogy a tanára sorolta a lépések neveit. A zene újraindult ő pedig várta a pillanatot mikor be kellett lépnie. Minden jól ment addig a pillanatig...

- Nem jó! Baekhyun, balra! Nem balra és előre, hanem balra!

- Tudom – sóhajtott. Ismét nekikezdett ezredjére próbálkozott, de a lépés csak nem jött ki.

- Tartsunk szünetet.

- Nem! Addig nem, amíg nincs meg!

- Jó... - sóhajtott fel. - Maximum húsz perc. Hajnal óta nem pihentél.

- És hajnal óta nincs meg a lépés. Addig nem megyek sehova amíg...

- Elég volt belőled! - vesztette el a türelmét a tanár, és Baekhyun nyakára csapott. - Húsz perc aztán húzz el zuhanyozni és mára ennyi volt.

- De...

- Én vagyok a főnök világos?

- Igen...

A tánctanár szigorú tekintete kissé lehűtötte túlfűtött fejét, de még mindig nem érezte úgy, hogy elég lenne ennyi. Tripla erőfeszítéssel vágott neki újra és újra egészen addig, amíg a zene végleg el nem hallgatott. Tanára szó nélkül bökött az ajtóra, Baekhyun pedig hiába pislogott könyörgőn nem kapott plusz tíz percet, de egy másodpercet sem. Morogva fordult ki a teremtől vállán a táskájával és indult el zuhanyozni.

Délután három múlt, úgy tervezte egy zuhany után még eloson az egyik gyakorlószobába, vagy vissza a táncolni. Semmiképp sem akart szabad perceket magának, muszáj volt szinte az ájulásig csinálnia a jelenleg még csak nem is létező feladatait. Táncolni, énekelni, gyakorolni naphosszat ez jelentette számára az életet. Biztos volt benne, hogy hirtelen váltása menedzseréhez is eljutott, de külön kérte őt, hogy azt a másfél hetet, ami még maradt a pihenőből töltse otthon és hagyja egyedül. Nehezen fogadta el ugyan, de hát neki is szüksége volt a pihenőre, Baekhyun pedig saját elhatározásból vetette bele magát a munkába.

Nem volt fáradt, szinte meg sem érezte az elmúlt napok munkáját, ő csak egész egyszerűen létezett. Előre gyakorolt, fejlesztette magát, mindig ezt csinálta. Ha szabadideje is volt, ő a próbateremben töltötte, mert nem volt más dolga. Most lett volna, lehetett volna de hát mindig is sejtette, hogy az árnyék ugyanúgy része a dolognak.

Megrázta a fejét. Ahhoz, hogy erre képes legyen nem volt szüksége gondolatokra. Ezért volt ő mindig formában. Mert fejben az elfoglalt időszakokban nem is létezett. Nem gondolkodott, hisztizett, érzett, csak napi rutinnal vetette bele magát mindenbe. Nem izgult mikor elsőnek kérték fel színésznek egy mv-be, de még akkor sem rettent meg, amikor színészkednie kellett egy sorozatban. Hiába volt ezek közül minden újdonság, neki ez természetes volt.

Rengeteg lehetőséget kapott, de keveset használt ki, pedig sok feltörekvő egyén akart vele dolgozni, de a legtöbbjüket lenézte. Ellenben Kim Jongdae igazi tehetség volt. Egyidősek voltak más cégnél, és már többször szóba került egy közös munka, de Baekhyun cége mindig visszatáncolt az utolsó pillanatban. Őt nem igazán érdekelte ez az egész, ám végül unalmában pár napja belehallgatott egy számába és rájött tetszik neki a srác hangja. Nem értette ugyan miért bandával viszik őt, olyan volt mintha a csapata csak visszatartotta volna őt, de hát ez neki édes mindegy volt. Ő csak annyit mondott, hogy most a hézagosabb időszakban, ami következett beleférne egy kis kitérő és felvetette a főnökének Jongdaet.

A zuhany alatt halkan énekelt be, megnyugtatta a monoton cseppek érintése, és a tisztaság tudata. Utálta ha koszos és izzadt volt, bár az évek során hozzászokott. Gyorsan végzett, haját nedvesen hagyta, úgy is meleg volt, és cuccait rendezgette össze. Remélte, hogy valamelyik szoba szabad, bár a szórás idején mindig mindenki agyonhajszolta magát a bennmaradásért. Bár aztán egy szavába került és a nagy terem is az övé lett, hiába lett volna elég egy tized akkora tér. Szerette ha van helye mozogni és abban a teremben érezte igazán jól magát, nem tudott ezzel mit tenni. A kis színpadok is sértették auráját, ami miatt sokan egoistának nevezték, de ez őt cseppet sem érdekelte.

Joga volt hozzá, hát ő kikövetelte magának. Más nem volt számára csak a színpad.

*

Minseok szinte kiugrott fakó bőréből, ahogy észrevette Sehunt és majdhogynem a nyakába ugrott. Alig bírta szusszal úgy ömlöttek belőle a szavak, keserűek, áhítatosak váltakoztak, ahogy szemében is néha fény gyulladt, hogy utána kialudjon egy pillanat alatt. Minseok teljesen más volt mint Jongin. Nem volt olyan eltántoríthatatlan és célratörő, sokkal reálisabb néha pesszimistább volt, mint a másik, de úgy tudta sikerült összebarátkozniuk. Nem is ártottak volna egymásnak, úgy érezte ők ketten segíthetnék a másikat. Jongin túlpörgését vissza kellett fogni, különben saját magát sodorta veszélybe az ész nélküli gyakorlással, ellenben Minseokot mindig húzni kellett egy kicsit, mert könnyen maga alá temette a kudarc keserű érzete.

- Fél négytől táncom lesz, nem tudom, hogy visszamehetünk-e a nagy terembe, Baekhyun egy pillanat alatt kisajátította. Nem is é...

- Baekhyun?- ragadt meg Sehun a számára fontos névnél egy minimális bűntudattal, hogy ennyivel jobban érdekli az idol, mint saját felfedezettjei.

- Igen. Megjelent a semmiből és közölte, hogy gyakorolni akar. Teljesen átszerveztek miatta mindent.

- Honnan tudod?

- Pont a mi csoportunk volt ott, minket raktak ki – fintorgott. - Utálom, hogy a hírneve miatt ilyen egoista.

- Én ne... - Sehun döbbenten hallgatott el, elvégre minek védte volna a fiút? Ráadásul ki tudja... lehet tényleg egoista volt, hiszen egy főnek minek kellett az a terem, ahol máskor akár harminc-negyven fő is gyakorolhatott? Egyébként is tapasztalt már tőle egoista megnyilvánulásokat, meg aztán Baekhyun nagy fiú volt, kételkedett benne, hogy az ő védelmére szorulna.

- Elmegyek átöltözni mindjárt jövök! - indult sietve az öltözők felé Minseok, ám meg is torpant mikor meglátta kilépni onnan Baekhyunt. Szinte haptákba vágta magát és mélyen meghajolt, a másik viszont csak egy gyors biccentéssel rendezte le őt, és Sehunnak sem szánt többet, ez pedig neki egyáltalán nem tetszett.

- Baekhyun?

- Hm? - torpant meg kelletlenül, szinte áradt belőle az unalom és az érdektelenség.

- Mi van veled?

- Mi lenne?

- Baekhyun? - inkább kérdő volt a hangja, de már vegyült bele némi düh is. Nem szerette ha az emberek ok nélkül játsszák a dívát, Baekhyunnak pedig egy nagyon is jól ment.

- Az isten bassza meg! - mordult fel és mire észbe kaphatott volna már szorosan csimpaszkodott belé a kicsi. Vékony kezei hátán szorították az inget, szinte tépve az anyagot, feje pedig mellkasát nyomta, ahogy próbált minél közelebb bújni hozzá. A forró levegő szinte égette testét, de kár lett volna tagadni, hogy igen is jól esett neki a másik közelsége, még ha az ilyen váratlanul is tört elő.

- Baekhyun?

- Te meg a rohadt zongorád...

- A zongora? - lepődött meg és igyekezett picit eltolni magától. - Mi van a zongorával?

- Semmi – rázta meg a fejét, és ahogy felnézett rá, már rendeződtek is addig eltorzult, mindent mutató vonásai. Olyan volt mint az ölelés előtt, érdektelen és rideg. Sütött belőle, hogy Sehunnak kellene megtisztelve éreznie magát azért, hogy egyáltalán egy szóra méltatta. - Semmi... mennem kell. Még énekelni akarok.

- Remegnek a lábaid.

Baekhyun lepillantott pipaszár lábaira, amik alig bírták megtartani saját súlyát. Zavartan pislogott körbe, teljesen kibillent monoton létezéséből, ami az ilyen dolgokat kizárta elméjéből. Ha eléggé koncentrált hetekig bírta az ilyen hajtást, meg sem kottyant neki az alvásmegvonás, vagy a félnapos próba. Olyannyira hozzászokott, olyan egyszerű működésre kényszerítette magát, de elég volt csak Sehunt meglátnia, hogy kizökkenjen. Nem foglalkozva a későbbi kínos momentumokkal elevickélt a padig és szinte leesett rá. Már nyoma sem volt a rideg fiúnak, aki egoistán állt a világhoz... Igyekezett átmasszírozni lábait, de úgy tűnt azok végleg feladták a szolgálatot, csak remegtek szüntelenül, ahogy a fáradtság átvette felette az irányítást. Sehun kis ideig figyelte őt, majd elé guggolt és bal lábát megragadva próbált életet csiholni abba. Baekhyun döbbenten meredt rá, el is felejtett mindent, ami addig eszében járt és szinte sokkosan figyelte a másik komoly arcát.

- Mit csinálsz?

- Megpróbállak talpra állítani. Mi bajod van?

- Begörcsölt.

- Nem erre gondoltam. Mi bajod van a zongorával?

- Kié?

- Micsoda? - állt meg Sehun a mozdulatában és döbbenten pislogott rá a másikra.

- Kié a zongora?

- A menyasszonyomé – Baekhyun lemondó sóhajjal nézett félre és húzta összébb magát, benne pedig szinte egyik pillanatról a másikra a helyére került minden. - Akivel felbontottuk a jegyességet, de neki nem kellett a zongora, mivel a családi házban már volt egy.

- Miért?

- Nem akartam gyereket, ő pedig képtelen volt elfogadni, de ez már régen volt.

- Akkor nincs senkid?

- Ha lenne valaki szerinted hagytam volna, hogy ez történjen? - halvány mosoly kúszott ajkaira, ahogy a bizonytalansággal átitatott szemekbe nézett. Nem volt Baekhyun rossz, egy rossz szót sem tudott volna rá mondani, ahogy ott figyelte őt.

- Gondolom fellángolás – vont vállat bizonytalanul, ezzel egy teljesen új énjét mutatva meg Sehunnak magából. A férfi csak döbbenten nézte a magabiztosság nélküli alakot, ahogy félrenézelődött és kerülte a szemkontaktust. Igen Baekhyun határozottan sokszínű volt, ő pedig ezt a részét is képes volt szeretettel fogadni.

- Ez volt a bajod? - hajolt közelebb, és Baekhyun álla alá nyúlva húzta fejét közelebb a sajátjához. A kisebbtől csak egy bólintásra futotta, ahogy a szemeibe nézett.

- Mit csinálsz? - suttogta, ahogy még közelebb férkőzött hozzá.

- Csak ennyit – nyomott egy rövid csókot a másik szájára, majd el is húzódott és felállt.

Minseok pont ezt a pillanatot választotta, hogy kirohanjon az öltözőből, hogy még pár percig Sehunnal beszélhessen. A fiú megtorpant mikor meglátta Baekhyunt, összehúzta vékony szemeit és ellenségesen méregette.

- Kivel lesz órád? - kérdezte a fiút végül Baekhyun mindenféle érzelem nélkül.

- Hanggal...

- Nesze, ki fog csinálni, a rosta előtti időkben mindig idegbeteg – túrt a táskájába és egy csokit vett elő.

- Diétán vagyok.

- Mindig mindenki azon van. De gyorsan bomlik és energiát ad, a végére ledolgozod az egészet. És jobban jársz ha felpörögve kezdesz neki, semmint kipurcansz félúton. Azért harap.

- Hát jó... - vette el a fiatal a csokit és pár falással eltüntette. Hála nélkül elmormolt egy köszönömöt, majd Sehunt arrébb cibálva váltott vele még pár szót.

*

Nem is értette, hogyan volt képes ennyi időre ilyen intenzíven kizárni a fejéből Sehunt, mert elég volt egy pillanat, hogy minden kemény munka árán felépített fala ripityára törjön. Bár jobban belegondolva, nem értette, hogyan volt képes a férfi egy pillanat alatt lerombolni hosszú évek munkáját. A szíve majd kiugrott a helyéről, szemei másodpercek alatt pásztázták át tettöl talpig a magas alakot, és önkénytelenül simul hozzá olyan nagyon abban a pillanatban, pedig esze végig kiáltozott fejében, hogy mekkora hülye és csak még jobban megalázza magát. Mintha évek óta nem látta volna... Saját maga számára is rejtély volt ez a ragaszkodás, legszívesebben letagadta volna az egészet, hisz sosem érzett ilyet. Ő Baekhyun volt. Baekhyun, aki hosszú évek óta nem foglalkozott mással csak saját magával, hisz ne volt szüksége másra.

Talán fel kellett volna állnia és elindulni énekelni, de lábai felmondták a szolgálatot ez kellemetlen tény volt, amin nem tudott felülkerekedni. És így, hogy tudta a zongora kilétét, már nem volt miért menekülni. Nem tett semmi rosszat, amiért szégyellnie kellett volna magát. Nem volt rossz, nem alázta meg magát, nem tett olyan dolgot – azon felül, hogy a férfihoz vonzódott –, ami bűnnek számított volna.

- Feljössz hozzám? - kérdezte Sehun, ahogy a gyakornok srác eltűnt a terembe, és kettesben maradtak. - Vagy éhes vagy?

- Haza akarok menni – rázta meg a fejét és szakított meg mindenféle esélyt kijelentésével.

- Értem...

- De feljöhetsz ha gondolod. A menedzser hyung nincs otthon, mivel még tart a szabadsága – vetette fel, Sehun pedig csak meglepetten nézett rá.

Baekhyun sosem utalt arra, hogy hol lakik, vagy kivel nem mintha olyan régóta ismerte volna vagy bármi, de ez tényleg sosem került elő közöttük. Igazából semmi konkrét személyes dolgot nem mondott el magáról. Nem titkolt semmit, egész egyszerűen valahogy számára sosem kerültek elő ezek a dolgok.

Kisebb vita kerekedett közöttük, mikor kiderült, hogy Baekhyun kocsival jött, amivel haza is akart menni, de az idősebb erről hallani sem akart. Szerinte annak ,aki alig áll meg a lábán a túlhajszoltságtól, semmi dolga a volán mögött és addig hajtogatta ezt, míg el nem nyerte igazát. Így Baekhyun mélyen szeretett kocsija a cég garázsában pihent, míg a másik elégedett mosollyal furikázta el ót. 

Az ablaknak döntötte fejét, ahogy félig lehunyt szemekkel nézelődött. Fáradt volt, az elmúlt két napban egy szemhunyásnyit sem aludt, hiába is feküdt az ágyban, kényelmes ruhákban, fáradtan, egész egyszerűen megint nem tudott aludni. Nem volt számára ismeretlen érzés épp ezekben az időkben tudott a legjobban haladni. Ha nem tudott aludni, álom nélkül pedig felesleges volt az ágyban fetrengeni, mehetett próbálni. Sehun kevésnek tartotta azt a két-három órát, amire futotta neki, de ha tudta volna, hogy alapjáraton egy szemhunyásnyit sem alszik, biztosan másképp látta volna a dolgokat.
- Nem is tudtam, hogy ilyen közel van a lakás a céghez...
- Innen egyszerű bejutni a hátsó utcákon, és még nem sok rajongó fedezte fel. Egész nyugodt, és több irányból megközelíthető.
- Féltékeny voltál? - váltott hirtelen témát Sehun, ahogy Baekhyun kódjávál bejutottak a garázsba.
- Micsoda?
- Amiért eltűntél. Féltékeny voltál?
- Csak... félek. Túl nagy a fényed ahhoz, hogy árnyék nélkül létezz. Nem tudom mikor jön el az a pillanat, hogy belebukok ebbe az egészbe.
- Mibe?
- Hogy a csókjaidat akarom, meg az érintéseid. A figyelmedet, a tekintetedet, hogy ismerni akarlak. Ezek mind olyanok, amik nem kellenének, de ezek azok, ami miatt úgy érzem élek. 
Kissé riadt tekintete, félve pásztázta Sehun vonásait, maga sem számított ilyen vallomásra, de Sehun helyzetébe bele sem mert gondolni. Rémesnek találta saját magát és valahogy menteni próbálta a helyzetet.
- Most olyan fejet vágsz, mint amikor általános hatodikban szerelmet vallottam az egyik lánynak – próbálta elviccelni a kínos szituációt.
- És akkor mit reagált a lány?
- Kinevetett, miért?
- Mert nekem teljesen más jutott eszembe... -nyalta meg ajkait célzatosan, mire Baekhyun addigi felnőtt énjének nyoma veszett. Csillogó szemekkel nézte ugyan a másikat, de ott lapult benne a bizonytalanság a kétes megszólalás miatt. - Ne gondolj rosszra Baekhyunie... - lépett közelebb, mire a fiú picikét hátratáncolt a másik szemeibe bámulva. - A félénk éned is tetszik – borzolta össze hirtelen mozdulattal a haját.
- Mi? - nyögte döbbenten, teljes zavarral a fejében Baekhyun, és kellett pár másodperc mire össze tudta magát szedni annyira, hogy lépésre sarkallja lábait. Most nem a kimerültségtől remegtek lábai...

*

- Egész nagy rend van – jegyezte meg Sehun mikor belépett és dobozt látott doboz hátán. Teljes káosz volt tudták mindketten, de az élcelődés hozzájuk tartozott.

- Gúnyolódj csak... - csapott Baekhyun a vállára és félrelökött pár útban lévő zacskót. - Ezek ajándékok, úgy szapuld őket.

- Ennyi mindent kapsz a rajongóidtól? - döbbent le az idősebb. - Miket?

- Egy csomó cuccot. Vannak apróságok, a kajákat például nem ehetem meg, meg a piákat se ihatom meg, max a drágákat ha ellenőrzik előtte, de vannak plüssök ruhák, kiegészítők... Rengeteg minden.

- Ruhák?

- Aha. Kifigyelik milyen ruhákat hordok és megveszik a legújabb darabokat.

- Honnan tudják a méreteidet?

- Ki nem tudja a méreteimet? - fordult felé Baekhyun felvont szemöldökkel.

- Ez fura...

- Most miért? Nézd! - beletúrt az egyik dobozba és kapásból három a legújabb kollekcióból származó pulcsit szedett elő.

- Durva... - tátotta el a száját Sehun, majd engedélyt várva nézett a dobozokra, igazán kíváncsi ovlt mit rejtegethetnek.

- Érezd otthon magad...

Sehun gyermeki kíváncsisággal nézett bele több tucat dobozba és a lehető legkülönfélébb ajándékokkal találta szembe magát. Voltak ruhák, cipők, kiegészítők, plüssök, levelek sokasága, mindenféle csecsebecse... Hihetetlennek tűnt azt a rengeteg kacat. Miután ráunt a kutakodásra Baekhyun után indult, aki a távolabbi ajtó mögött tűnt el valamivel régebben.

Az ágyán feküdt telefonját nyomkodta, fel sem pillantott, csak mikor mellé ült, akkor viszont a telefon halkan puffant az ágyra és minden figyelmét megkapta Baekhyunnak. Ő viszont a fiú birodalmának kikiáltott apró szobát nézegette. Rettentő kicsi volt, egy kisebb szekrény komód, íróasztal – ami tele volt mindenféle papírral – és egy ágy volt benne mindössze.

- Hogy férsz el itt?

- Van egy háromszor ekkora gardróbom... itt csak pár göncöm van, meg a legfontosabb dolgaim

- Értem...

- Mi az?

- Nem illik hozzád ez a szoba. Nem vagy benne.

- Itt vagyok – mosolyodott el Baekhyun mintha nem értené mire gondolt a másik. - És te is itt vagy... - fordult felé. - Ennél jobban nem lehetek itt – hajolt az ajkaira.

*

Sehun halvány mosollyal túrt a rövid tincsek közé, körme gyengéden csikargatta az érzékeny fejbőrt, amivel csak annyit ért el, hogy Baekhyun még közelebb férkőzött hozzá. Szorította magához, ahogy csak bírta, nem akarta elengedni a pillanatot, mert nem tudta a másikra mikor jön rá a következő kis kilengés, ami miatt szó nélkül elüldözi. Meg akarta előzni ezeket, azon gondolkodott fel kellene hoznia a témát, de jelenleg a csók készült teljesen elvenni az eszét.

Baekhyun ágya egy szimpla kis fekhely volt, azon gondolkodott, vajon ha ő azon elnyúlna a lába elférne-e még vagy már lelógna a semmibe. Nem is értette a másik, hogyan lehetett ilyen apró. És az az apró alak lendületet véve, fonta vékony lábait dereka köré egy pillanatra se elszakadva tőle. Érezte, hogy a másik is vágyik rá, de mégsem tett semmi konkrét dolgot, ami elbillentette volna őket a folytatás felé, mert nem érezte szükségesnek. Attól tartott, hogyha bármi olyat tenne, azzal Baekhyun porcelán bizalma bármelyik pillanatban darabokra törhetne, ezt pedig nem akarta. Azt az egyet biztosan tudta, hogy ilyen téren minden kezdeményezést a fiúra fog hagyni.

Halkan szuszogott, lába az övéi közé volt szorulva de ez cseppet sem zavarta a fiú álmát. Halvány mosoly játszott ajkain, haja szétterült, ő pedig csak figyelte a különleges angyalarcú alakot. Baekhyun egyenletes hosszú lélegzetei megnyugtatóan hatottak rá, úgy tűnt kimerült, bár ez nem is csoda ha hajnaltól gyakorolt ész nélkül.

Már ő is laposakat pislogott, mikor feje mellett megrezzent Baekhyun telefonja és felvillanva akaratlanul is látta az üzenetet.

„Baekhyun remélem végre alszol. Tudom, hogy utálod az altatókat, de ha ma sem alszol, holnap vegyél be pár szemet. Már két óra is sokat segítene. Hívj, hogy mi van veled, ha bármi gond van megyek vissza. „

Sehun meglepetten nézett Baekhyunra, neki eszébe sem jutott volna, hogy problémája lehet a fiúnak az alvással. Bár nála kikerülte a témát és morcos is volt miatta ráadásul úgy tűnt már annak a két-három óra alvásnak is volt hatása. Ez pedig aggasztotta. Milyen súlyos lehetett a probléma ha már a saját menedzsere, aki hajtani szokta ilyen megoldásokat javasol neki?

Gyengéden simított végig a puha tincseken, vigyázva, hogy álmát véletlenül se zavarja meg. Baekhyun csak szusszant egyet, ami annyira jellemző volt rá, majd tudatlanul álmában kóricált közelebb Sehunhoz. Az idősebb csak megadón ölelte át derekát, és figyelte elmélyülten arca minden rezdülését. Azt sem bánta, hogy őt most messziről elkerülték az álommanók, hisz legalább a kölyök aludt a kezei között.