Énekesmadár - I. szárnycsapás

Angyal

Gyerekként a színpad forgataga ragadta magával, a fények, a mosolyok, az a világ egy pillanat alatt magába szippantotta, tudta ott kell állnia, megmutatnia magát a világnak. Életet látott ott fent, azt amit ő is akart, amiért megéri küzdeni. Saját magát.

Éveket küzdött, gyakorolt megállíthatatlanul és a világ legboldogabbjának érezte magát mikor a harmadik meghallgatást sikerrel vette és gyakornokként léphetett álmai útjára.

Nem érezte tehernek a végeláthatatlan gyakorlást a megerőltető lépéseket a sok munkát, a szünet nélküli tanulást, tudta, hogy a célokért küzdeni kell ő pedig sosem adta fel. Nem érdekelte ha fájt a lába, ha megremegett a hangja, minden hiba egy ösztönző dolog volt, ami több és több erőt adott neki. Nem érezte gyengének magát ha elcsuklott a hangja vagy félrecsúszott a koreográfia, csak a lehetőségeket nézte, hogy mit ronthatott el, mi az amit jobban kell csinálnia.

Mindenki tudta róla, hogy egy csillag, akinek a fénye a színpadon fog egyszer ragyogni, és aminek senki nem állhat az útjába.

Tizenhét éves volt, mikor a színpad magához hívta és megadta neki a lehetőséget, amit ő megragadott és azóta sem engedett el. Népszerűsége töretlen volt, a rajongói áhítattal követték, ő pedig a sok mindenki között egyedül is megállta a helyét. Nem kellett neki sok idő, hogy neve megragadjon az emberek fejébe, hogy ő Baekhyun eggyé váljon a hírességekkel.

Példaképpé vált, újoncok akartak olyanná válni, mint ő, követték minden mozdulatát, az egész világ figyelte egyre nagyobbá válását.

Nem tudta hol siklott ki az élete, hogy mikor volt az a pont, amikor a mosolya már csak külcsíny volt, és a szíve szabadságért kiáltott. Nem mert erre gondolni, nem merte kudarcként megélni azt a pillanatot, inkább a szíve mélyére száműzte a gondolatot és ezerszer jobban kapaszkodott a hamis csillogásba. Nem adhatta fel, nem mutathatta meg senkinek kétségbeesését, bizonytalanságát.

*

Elégedetten figyelte a próbát, ahogy a tucatnyi kölyök – számára csak azok voltak ezek a gyerekek, akik álmukért küzdöttek – izzadtan, lihegve heveredett le a földre, mikor véget ért a gyakorlás. Alig volt erejük, mégis a hibákat beszélték át, miközben arra vártak, hogy vége legyen mára, de tudták messze még a pihenés. Sokaknak már ismeretlen fogalom volt ez, amióta felfedezték bennük a lehetőséget, mégsem mutatták azt, hogy bánnák.

- Mit gondolsz Sehun? - lépett mellé a koreográfus.

- Elég szétcsúszott. Túl sokan vannak...

- Még lesz pár szűrés, sokan nem elegek a debütáláshoz, de ez a főnökségen múlik.

- A szélső srác túl szerencsétlen, ráadásul kövér. Semmi keresnivalója köztük.

- De a hangja jó. Az énektanár benne látja a legtöbb lehetőséget.

- Az lehet, de kivetett. Nem tud csapatba dolgozni. Az a tüskés se túl jó benne.

- Őt biztosan kiszórják. Nem hogy debütálni nem fog, de el is fogják küldeni.

- Szerencsétlen... - sóhajtott és hajába túrt. - hány főbe gondolkodik a főnökség?

- Hétbe. Öten repülni fognak, abból csak kettőt akarnak megtartani gyakornoknak. Az egyik jól rappel, de a mozgása még esetlen, a másik meg pont a fordítottja. Jó a mozgása, de még mutál, ráadásul nincs állóképessége, két tiszta hang nem jön ki a torkán mozgás közbe...

- Mikorra szánják őket?

- Fél év? A debüt szám már megvan, a koreográfia is, de ők még nem tudnak semmiről. Itt gürcölnek miközben rostálva lesznek.

- Ilyen ez. Mindig ez van.

- Semmi sajnálat? - nézett rá a koreográfus, bár ismerte már Sehunt. Teljesen hidegen hagyták ezek a gyerekek, ő csak felkutatta őket és egyengette némelyik útját. Jó volt a szakmában, akit felfedezett azt a debütálásig kísérte, de utána magukra hagyta őket.

Szó nélkül figyelték a pihegő fiatalokat, akik példaképeikből beszélgettek, ahogy igyekeztek erőt gyűjteni.

*

Halk zene szólt a fülében, miközben szorgos kéz igyekezett elérni a kívánt hatást hajával. Majd megsült a ruhában, de már hozzászokott, míg a lányokat picsanacikban küldték színpadra, addig a fiúkra a nyakig beöltöztetés várt, kivéve ha félmeztelenre vetkőztették őket, de ez rá nem vonatkozott. Őt nem annak a fajta idolnak szánták.

Egy csapattal volt egy helységbe osztva, ők vígan hülyéskedtek és szórakoztak a kamerának, nem úgy mint ő, aki kívülről hidegnek tűnt pedig belülről szétfeszítette a tehetetlenség. Legszívesebben felállva tombolt volna, darabokra akarta törni a tükröt, ahonnan tökéletes arca nézett vissza rá, mégis csak halvány mosolyt varázsolt ajkaira, ahogy lágy biccentéssel köszönte meg a fodrász noona munkáját.

Ő nyugodt volt, mindig a helyzet magaslatán állt, nem vesztette el a hidegvérét. Mások előtt biztosan nem. Nem akadt ki mikor a rajongók betörtek hozzá, vagy amikor telefonon zaklatták, az ezernyi sasaengnek sem törte ki a nyakát, pedig a pokol legmélyebb bugyrainál is rosszabb helyre kívánta őket. Csak lágy hangon kérte őket, hogy ne zaklassák, hagyják élni ahelyett, hogy a picsába küldte volna őket. Hiába is akarta nem tehette. Baekhyun nem is ilyen volt, a világ felé mutatott arca nem bántott volna meg senkit.

- Húsz perc múlva a te felvételed következik, már csak egy banda van előtted.

Bólintott, hogy felfogta és telefonját a tükör felé fordította. Mosolyát még angyalibbá varázsolta és mesterien édes képet készített magáról.

„Kérlek várjatok szeretettel, a szívem izgatottan zakatol, hogy ismét elétek állhatok és megmutathatom egy új arcomat!”

Egy pillanat sem kellett és hozzászólások tucatjai lepték el telefonját, szívecskékkel és minden idegesítő szöveggel, így inkább gyorsan kilépett mielőtt telefonja lefagy, ő pedig végleges halláskárosodást szenved a végeláthatatlan csipogástól. Ezt sem szerette. Sosem tudott elég gyorsan elmenekülni a kommentáradat elöl. Persze, örült, hogy ennyien szerették, de ez egy teher is volt valahol, amit sosem értettek meg mások.

Egyszer régen egy régi barátjának elpanaszolta, hogy mennyire megviseli a folyamatos figyelem. Sosem számított volna arra a reakcióra, amit kapott. Elégedetlennek vélte a másik őt, akinek nem jó semmi, aki még akkor is hisztizik ha kinyalják a seggét.

Ma már barátai sem voltak. Mindenki elfordult tőle. A féltékenység nagy úr volt, mostanra már megtanulta a leckét. Az idolok között volt, akivel jóban volt ugyan, de itt is megvolt a szokásos rivalizálás, még ha nem is mutatták nyíltan. Pár kép, gratuláció a győzelemnél, többre tőle nem futotta, többet sosem kapott. Sablonosság vette körbe, képmutatással édesítve a fanyar valóságot. Édességnek tűnt ez a világ, és csak akkor jön rá az ember, hogy a külső cukormáz látszat, mikor már leégette a torkát a csípős valóság.

*

Szeretett bejutni a zenei műsorok felvételeibe, még ennyi idősen is magával ragadta ez a forgatag, hiába is járta már évek óta ezt az utat. A színpad megváltozása, a tömeg cserélődése, a folytonos izgalom, a mindig jelen lévő stressz, el sem tudta volna képzelni ezek nélkül az életét.

Ő sosem állt a színpadon, nem adott elő semmit, nem is volt célja ismertté válni a világ elé állni. Ő csak megkereste azokat, akik valakikké válhattak, és elindította az útjukon a madárkákat. Jó szeme volt hozzájuk, felismerte a tehetségeket, de sosem vesztegetett rájuk a szükségesnél több időt.

A cég aminek dolgozott a fellegekben járt, egymás után juttatta a csúcsra a kiszemelt tehetségeket, akik gyakran még tudatlan gyerekek voltak. Szerződést írtak alá anélkül, hogy tudták volna mi vár rájuk, ám nem érzett sajnálatot. Sosem kényszerítetté kezeket a gyerekeket semmire, mindegyik önként és dalolva vágott bele.

Baekhyun is ilyen volt. Rengeteget hallott már róla, egy kollégája első fogása volt az akkor még csak tizennégy éves fiú, aki mára már a cég arcává vált. Az angyali hang, a lágy vonások, a tökéletes külső... A fiú egymaga vitte szinte a céget, sosem állt meg egy pillanatra sem.

Sehun mégsem választotta volna őt.

Minden tökéletes volt benne, annyi tehetség szorult egymagába, mint máshol egy bandába, olyan céltudatos és törekvő, mégis kedves volt, mint senki más. Sehun szerint mégsem volt rendben Baekhyun.

Nem hibázott, nem ellenkezett, a maximumot nyújtotta, most is ott állt a színpadon, a tekintete a balladához méltón bánatos volt, talán még egy könnycsepp is csillogott szeme sarkában, a hangja extázisba kényszerített mindenkit, a mozdulatai olyan precízek voltak, mintha tényleg a véletlen szülte volna őket. Sosem tudta volna megmondani mi nincs rendben a fiúval. Persze tudta, hogy csak látszat ez a kép róla, de ezt nem róhatta fel neki. A feltörekvéssel és felnövéssel ez minden idolra igaz lesz, de ez a srác a maga alig húsz évével, olyan tapasztalatokkal és kisugárzással rendelkezett, amit még sosem látott. Olyan profi volt, amit még a nála jóval öregebb szakmabeliek is megirigyelhettek, nem volt egy tipikus idol. Megtette, amit kellett, eladta magát a világnak, mégsem csak annyi volt, mint a manapság akart tucatgyártmány.

Már hónapok óta figyelte, amikor tehette, eljött megnézni a fellépéseit, bepillantott a kulisszák mögé de Baekhyunból, az igaziból egy darabkát sem sikerült elcsípnie. A fiú sosem vette le az álarcot, mintha tényleg önmagát adta volna, mintha tökéletes lett volna, de nem lehetett az.

Senki sem tökéletes. Ő sem lehetett az.

Sehunt ez érdekelte. Tudni akarta milyen az a kiskölyök igazából. Kíváncsi volt, mit zártak kalitkába, amikor szárnyakat adtak három éve az akkor még csak tizenhét éves fiúnak.

- Hát te? Erre?

- Gondoltam benézek - lépett be az öltözőbe, ahol kiszemeltjének is lennie kellett volna. - Mi ez a káosz?

- Sietni kell, mert mint kiderült Mr Byunnal ma még egy rádiós jelenésünk van – sóhajtott a menedzser. - Csak még nekem is elfelejtettek szólni...

- És a főszereplő?

- Már a kocsiban. Amint kézhez kapta a kinyomtatott műsortervet levonult átolvasni.

- Milyen lelkes – játszotta meg a csodálkozást.

- Nem hinném annak. Szerintem ideges, de hát nála sosem tudja az ember. Ugyanolyan mosollyal fogadta, mint mikor a rajongók ajándékot adna át neki. Kétlem, hogy bármi képes lenne kibillenteni az egyensúlyából.

Sehun szinte sejtette ezt a választ. Milyen lehet az a fiú, ha még az az ember sem ismeri, aki szinte minden percét vele tölti?

Aznap késő este, miközben hazafelé tartott Baekhyun hangja csengett a fülében, ahogy a rádióban ontotta magából a szavakat. Boldogan idézett fel gyerekkori emlékeket, az első szerelemről csacsogott, meg a máig kitartó barátságokról, olyan kalandokról, amik annyira valósnak tűntek, hogy bárki elhitte volna. Talán igazak voltak. Sehun egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy a kellemes bariton a késő estébe hazugságokat csiklandoz az ember fülébe, vagy a mézédes igazsággal kábítja el a hallgatókat.

*

Lehunyt szemekkel tapogatta ki az ablak nyitóját, és erősen nyomta a gombot, addig amíg a vékony üvegfal eltűnt, és arcába csapott a kora éjszaka.

Még mindig nem volt vége a napjának, bár aztán már mondhatni új kezdődött hisz hajnali fél három volt. Fülében üvöltött a zene, ahogy igyekezett ébren maradni, de már a tipikus japán túlzású, mély és erős érzelmű visual kei sem tudta felnyitni megfáradt pilláit.

Régen utálta az ilyesfajta zenét, aztán egyszer ráakadt egy lágyabb dallamra, és onnantól kezdve magával ragadta a stílus. Persze ez nem illet hozzá, a külsejéhez, így sose ejtett egy szót sem róla, de hosszú ideje ez volt az egyetlen dolog, ami rajongást tudott kiváltani belőle. Olyan tipikus, mély emberi érzelmet, amikre már rég nem volt képes. Számára azok a furcsa külsejű alakok a hangszereikkel az önmagát jelentették. Mennyivel valóságosabbak és igazabbak voltak, mint ő. Ha összehasonlította magát velük, mindig az jutott eszébe, hogy ők fényképek. Ezernyi kép készül róluk, bármelyik pillanatban lekaphatják őket, de ők akkor is a valóság. Saját magára festményként gondolt. Precízen beállított, minden oldalról megvizsgált, ezernyi apró vonással tökéletesített paca volt ő, amin akkor és úgy változtattak, ahogy épp akartak.

Tudta, hogy a rádióban az éjfél körül felvett beszélgetése ismétlődik, mindig hajnali három körül lejátszották a rádió alfrekvenciáján. Épp a barátságról beszélt, a mély kapcsolatokról, amik sosem szakadtak meg egy pillanatra, azt állította gyerekkori barátai, most is vele vannak, együtt élik meg a másik sikerét és kudarcát. Azt is mondta, hogy az első szerelme csodálatos volt, egy szép lány tetszett neki, aki végül szerelmet vallott neki, de a debütálás miatt, bár nagyon szerették egymást szakítottak.

Baekhyun száján nosztalgikus félmosoly pihent. Végtelen órákat ült a gardróbba zárkózva éjjelente, ahogy szüntelenül gyakorolta a mondatokat.

„ Még mindig jóban vagyunk.”

„Nagyon szép lány volt, a debütálás választott el minket.”

„A barátság a legfontosabb dolog a világon.”

- Mekkora kamu... - meredt maga elé mosolyodva.

Mert kamu volt az egész. Minden. Az első szerelme egy csálé fogú kislány volt, akinek szerelmet is vallott, mire a lány nyakon öntötte az osztályban tartott töknősök vizével. Mindenki kinevette, ahogy nyakig vizesen, és büdösen ülte végig az órákat. Hiába vette át ruháit és törölközött meg. Még mindig az orrában érezte a megaláztatás bűzét.

A drágalátos barátai, akik a legfontosabbak az életben, mint elhagyták. Lassan morzsolódtak, szépen sorban, mindenki már csak ezért meg azért kereste őt, ám mikor nemet mondott valamire, már nem is volt jó barát.

- Szeretnél enni valamit? - fordult hátra a menedzser mire kirántotta a füléből a hangokozót. Értetlenül pislogott előre a másik szemeibe a tükrön keresztül. - Azt kérdeztem kérsz-e enni. A fellépés előtt se...

- Nem vagyok éhes. Csak menjünk – mosolygott.

- Hét kiló Baekhyun...

- Csak egy új diétát követek, amire az egyik rajongó hívta fel a figyelmem. Szerinte a szünet alatt híztam.

A menedzsere végignézett rajta, de nem látott benne semmilyen hibát. Mégsem szólt egy szót sem, ráhagyta a dolgot. Baekhyun sosem követte igazán más szavát.

A fiú csak bámult ki az ablakon, egy repülőt követett tekintetével, és észrevétlenül mondta ki hangosan gondolatait.

- Szeretnék repülni...

- Nemsokára megyünk Kínába, addig csak kibírod.

Majdnem ismét megszólalt, hogy nem úgy, nem arra vágyik, de időben lenyelte gondolatait és halvány mosollyal reagált.

- Igazad van. Két hét múlva ugye? Egy forgatásra.

Ám ő hamarabb meg akarta tapasztalni az arcába csapó szelet, ahogy zuhan a semmiségbe, vagy épp szárnyakat kapva szeli át az ég véget nem érő kékségét.

*

Maga sem értette mi vitte rá, hogy megint megjelenjen véletlenül, pont ott ahol Baekhyunnak voltak felvételei. Sűrű időbeosztása volt a fiúnak, múltkor elcsórta és látta a programok sokaságát, ám még abba a menetrendbe is besűrítettek pár pirossal jelölt részt, ami a lehetőségeket takarta. Egy fellépés itt, reklámfotózás ott, majd még aznapra egy interjú, soha véget nem érő mókuskerék volt.

Régen egy idiótának hitte a fiút, aki robbanásszerűen jelent meg a világ számára. Azt hitte a túlzott programok majd kicsinálják és hamarosan legyengül, feladja, ám három év sem volt elég hozzá, hogy lassabbra kapcsoljon.

Nem csak Koreában volt ismert, sőt Ázsiát is túlszárnyalta, legyőzni látszott a határokat, amiket a kpop megnevezés adott neki. A fél évvel ezelőtti angol nyelvű albuma, sikert hozott neki a világ több részéről is, felkéréseket kapott, elutazhatott Amerikába, Európába, mindenhol szeretettel várták. És mindenhol megállta a helyét. Más idolokat nem hívtak meg fesztiválokra, ám ő nyáron többön is részt vett, mindemellett promotálta az új albumát, szerepelt egy sorozatban, és több csúcsmárkának is a reklámarca lett.

Szerette volna testközelből megnézni magának a csodagyereket, aki szüntelenül képes volt újat mutatni a világnak, és megszerettetni magát, annyi emberrel, akiről álmodni sem mertek.

Váltott a főnökkel pár szót, egy új lányról beszélgettek, aki még csak tizenkét éves volt, de látták benne a lehetőségeket. Sehun feladata volt szemmel tartani őt, hogy ha eljön az idő, akkor már felkészülten álljon a kegyetlen zsűri elé a meghallgatáson. Mindenképp akarták őt, neki pedig csak annyi volt a dolga, hogy előre megépítse a lány útját, hogy annak csak végig kelljen sétálni rajta. Eltüntette az akadályokat, mindet, amit módjában állt, már most csak a gyereken múlt, hogy mit hoz ki magából.

- Igazgató úr! Baekhyun nincs az öltözőben! - a hír bombaként robbant, hisz a felvétel fél órán belül kezdődött.

- Hogy érted? Hol van?

- Senki nem tudja. Tudja milyen... sosem szokott ilyet csinálni.

- Keressék meg, egy csúszás végleges lehet. Ameddig csak lehet ne szóljanak a csatornánál dolgozó embereknek, nem kell a felesleges problémázás és fenyegetőzés.

Határozott parancsok sorozata hagyta el a főnök száját, Sehun pedig nem hagyta ki a lehetőséget, rögtön felajánlotta, hogy ő is segít a keresésében.

Nézte a lépcsőt, ami a tetőre vezetett, bár nem is értette minek ment volna oda fel a fiú. Hideg volt biztosan ártana a fagyos levegő a hangszálainak, mégis felfelé vette az irányt, gyorsan hagyták el lábai a lépcsőfokokat. Nem okozott neki nehézséget a nehéz ajtó kilökése, ám megtorpant már az első pillanatban, ahogy felfogta a látottakat.

Ott állt tőle talán húsz méternyire Baekhyun, nem is ez okozta a megakadást sokkal inkább a látvány.

A tető szélén lévő korlátnak döntötte hátát előtte csak a fényes éjszaka játszott. A kivilágított épületek, a kocsik siető lámpái, a visszacsillanások a Han folyó lusta hullámairól. Sehun szemei előtt pedig az a kép égett, ahogy a tökéletesnek hitt húszéves fiú épp készül eldobni magától mindent.

Megrettent, hirtelen azt se tudta mit kellene tennie. Ha megszólal és megijeszti? Vagy ha oda lopózik, de a másik véletlen az utolsó pillanatban kibillen az egyensúlyából mielőtt beránthatná? Szólnia kellene másnak? De itt hagyni maga lenne a segédkezés az öngyilkosságban. Tudta, hogy döntenie kell méghozzá gyorsan, de agya nem tudott megfelelő gondolatokat küldeni, nem tudott megmozdulni.

*

Emlékezett, mikor elsőnek ült repülőre nagyon félt. Csak Jeju szigetére utaztak egy családi nyaralásra, ám barátai telebeszélték a fejét mindenféle ostobasággal. Ezernyi rémtörténetet mondtak neki, minek hála Baekhyun az utazás előtti este, sírva könyörgött Anyukájának mégse menjenek, hiába is nyavalygott előtte hónapokat a kiruccanásért.

Ám a repülés eljött, a gép földet ért, Ő pedig élete legjobb és egyben utolsó nyaralását töltötte családjával. Néha most is hiányoztak neki azok a pillanatok, pedig akkor mennyire nem szerette őket. Akkor csak az lebegett a szemei előtt, hogy debütáljon, az az egy hét csak a kihagyott próbák idejét jelentette neki. Semmire nem becsülte akkor szülei kemény munkáját, hogy neki teljesüljön az a vágya. Mostanra persze belátta, mennyire irreális volt az akkori világa, milyen bolond és nevetséges gondolatok szánkáztak fejében.

Ma már nem félt a repüléstől, semmit nem jelentett neki a felszállás pillanata vagy a levegőben eltöltött órák száma. Természetessé vált mindez, nem nyújtózkodott, hogy kilásson az ablakon, hogy a felhőket bámulhassa. Most pedig nem is tudna olyan magasra jutni.

Ha itt kipróbálja, amit már annyi ideje akar, tudja, hogy vége lesz mindennek... de mi értelme van az egésznek? Nem tudta meghatározni mit veszítene. Ott voltak a rajongók, akik néha beteges perverzitással igyekeztek követni mindennapjait, ott volt a zene, amiért minden pillanatban élt, de más nem volt számára. Barátok sehol, szerelem sehol, a családja pedig olyan távol került tőle, hogy szülei többet tudtak meg róla az internetről, mint személyesen.

- Ments meg... - suttogta az éjszakának, majd hangosabban ismételte meg a szavakat. - Ments meg.

Ám választ nem kapott, nem tudta kitől is várja a segítséget, ahogy azt sem a segítség mi lenne számára. Az, hogy lefejti görcsös ujjait a korlátról és ellöki, vagy az, hogy magához húzza, és addig simogatja míg minden ilyen vágya a ködös homályba vész.

- Igazán válaszolhatnál – szólt gúnyosan a csendnek, ám arra nem számított, hogy az visszaszól.

- Mit szeretnél?

Egy pillanatra megrettent, azt hitte teljesen megbolondult, azt hitte a hang a fejében szólt, de hát az nem kérdezne butaságokat. Saját magától miért kérdezne olyat, amire tudja, hogy nincs válasz?

- Tudod, hogy nem tudom... - felelt végül mégis.

- Akkor, hogyan segítsek?

- Csak... ments meg.

Valami belülről azt súgta ideje lépnie saját magért az életéért, ám nem tudta merre kellene. Nem akart meghalni, a lenti mélység csak azt hordozta magában, ő csak szabad akart lenni. Könnyek kezdték csípni a szemét a tudatlanság könnyei, a dühé, hogy nem tud dönteni, hogy sosem képes meghozni döntést. És ez a düh lökte előre. Lehunyta szemeit, mert nem akarta látni az érzést, nem akarta tudni mennyi van hátra, mire számítson. Csak vaktában akarta megtapasztalni a vég utolsó pillanatait.

Mégis mikor nem érezte a szárnyalás örömét, könnyekkel küszködve nyitotta ki szemeit. És megpillantotta az angyalt, akire addig várt. Ott feküdt felette, döbbenten bámult szemeibe, mintha saját maga sem hitte volna el, hogy létezik. De ott volt.

Sokkosan nyúlt fel jobb kezével, és a szőke tincsekbe túrt... az angyal ott volt. Lágy tincsei kicsúsztak ujjai közül, belőle pedig feltört a zokogás, hogy végre megtalálta őt.

Nem hitt már a mesékben, semmiben sem hitt, ám ott, abban a pillanatban biztosra vette, hogy megtalálta azt a pontot, akiért érdemes előre lépni. Minden porcikája érezte, hogy valami megváltozott, hogy most minden jó. Hiába zokogott jobban, mint bármikor, hiába váltak lágy, szépséges vonásai fakóvá a könnytenger következtében... az angyal, akiért magában hónapok óta imádkozott az utolsó pillanatban megjelent, és megváltoztatott mindent.

Byun Baekhyun abban a pár kósza könnymámoros pillanatban volt rövid élete során a legboldogabb.

*

Baekhyuniee instagram bejegyzése:

„ Ma találkoztam egy angyallal...”

… de azt miért nem mondta el soha senki, hogy az angyalok nem léteznek?