A múlt képei, a jelen rémei? - 32. fejezet

Baekhyun

Nedves hajjal, összedobált cuccokkal hagytuk el a házat, ahova tíz percen belül vissza is tértünk, mert Chanyeol a telefonját hagyta ott, én meg a zárban a kulcsot.
Nem voltunk teljesen formában, és az sem segített, hogy Jongin hívott kilenc után pár perccel.

- Hol az Istenbe vagytok? - hangja még a magas fülét is sértette, hát még az enyémet.

- Nagyjából öt perc és az autópályán.

- Két óra múlva évnyitó!

- Mi meg egy órán belül otthon leszünk. Ne parázz. Te csak menj a Mókusképűvel és...

- Mókusképű? Az én vagyok? - hallottam meg Kyungsoo hangját, mire majdnem kitört belőlem a röhögés. Nem számítottam a másik jelenlétére, mint ahogy Yeol sem, vigyorgott, ahogy felém pillantott. Neki is jó kedve volt.- Hé, Chanyeol hall?

- Itt vagyok.

- A szüleid visszamentek Amerikába. Hagytak itt neked valami papírokat. Meg Baekhyunéknak egy levelet.

- Mit írtak? - kérdeztem.

- Hát, ezt lehet jobb lenne személyesen hallanotok.

- Miért?

- Tulajdonképpen ők intéztek el nekünk mindent – kotyogott közbe Jongin.

- Minden alatt mit értesz?

- A lakás, a suli, az ösztöndíj, a gyakornoki állások...

- Mi van? - tátottam el a számat.

Néma csend volt a kocsiba, míg Chanyeol le nem hajtott Szöulban a pályáról, hogy a kerületünk felé kezdjünk araszolni.

- Én nem tudtam ezekről – szólalt meg.

- Tudom. Nem haragszom.

A pirosnál felém fordult, biztosra akart menni, én pedig egy mosollyal nyugtattam meg és csak remélni tudtam hisz nekem.

Nem voltam mérges, mire fel lettem volna? Bár idegesített, hogy a hátunk mögött tettek ilyeneket, ennél többet még sosem kaptam senkitől. Az egész életünknek adtak egy esélyt, olyat, amit butaság lett volna kihagyni, ezért pedig nem lehettem mérges. Ráadásul Chanyeol tényleg nem tudott róla semmit, nem hittem el, hogy hazudna, hisz semmi haszna nem lett volna belőle.

- Zöld van – bólintottam a lámpa felé, mire gyorsan a gázra lépett.

Siettünk, ahogy tudtunk, mert sejtettem, hogy a fenti páros a lakásban már tűkön ül. Jongin alapból be lehetett pörögve, voltak ilyen időszakai, a Mókusképű pedig szeretett pontosan érkezni és néha kiakasztóan precíz volt.

Chanyeolt elhagytam a hetediken, így csak én léptem be szétszórt táskával a lakásba.

- Na végre! - esett nekem legjobb barátom. - Mi tartott ennyi ideig?

- Dugó volt – vontam vállat. - Még van bő háromnegyed óra. Mit vagy így felpörögve?

- Oda akarok érni. Nem akarok már az elején kitűnni – nyafogott.

- Mintha annyira maradandó élmények lennénk... - vágtam vissza gúnyolódva.

- Menj inkább öltözni. Kikészítettem a ruhád.

- Jól van na!

- Kaja az asztalon és megcsinálom a hajad.

- Rendben!

- Alapozó ugyanott.

- Oké!

Kyungsoo csak szótlanul ült a kanapén és meglepetten nézte ügyködésünket. Tíz perc sem kellett, hogy rendbe szedjem magam, és még öt perc kellett, hogy Chanyeol megjelent szedett-vedett külsővel. Az inge félre volt gombolva, de vigyorogva lépett be.

- Na mi volt amíg messze jártunk? - huppant le az asztalhoz mellém, és lenyúlt egy falatot reggelimből.

- Ezt inkább nekünk kéne kérdezni – telepedett szembe velünk Kyungsoo. - Együtt vagytok?

A torkomon akadt a falat, és köhögni kezdtem, rövid távon meg is fulladtam volna, ha Chanyeol nem veregeti a hátam, Jongin meg nem ad egy pohár vizet.

- Kíméletesebben – szólt rá legjobb barátom. - Baek béna az ilyenekbe.

- Kösz haver... - suttogtam, és letöröltem könnyeim.

- Miért ezt, hogy lehet másképp kérdezni? - értetlenkedett a nagy szemű, én pedig gyilkosul méregettem. Mi nem beszéltünk semmi ilyesmiről.

- Együtt vagyunk – jelentette ki Chanyeol. - Vagy nem? - nézett rám bizonytalanul.

- Hát... gondolom... - motyogtam és éreztem, hogy elvörösödök.

- Olyan cuki – vigyorgott Jongin, mire inkább a kajába temetkeztem.

Ez egy rémálom volt. Mint valami pofavizit a szülők előtt, csak rosszabb kiadásban.

Végül bevállaltuk, hogy együtt megyünk, így miután kivesézték a dolgainkat Chanyeollal, kaja közben – és mindeközben Jongin még hajat is kreált nekem – elindulhattunk. A másik kocsival mentünk, mivel nem figyeltünk a benzinre és Jongin akart mindenképp vezetni.

Sikeresen beértünk időre, igazából Kyungsoo mellett nehéz lett volna elkésni, és belekeveredtünk egy hatalmas bandába. Sehunnak nyoma sem volt, ellenben találkoztunk egy kissé nyúzott képű Luhannal. Bírtam őt, így hamar egymásra hangolódtunk ismét, kínosan kerülve a fiatalabb témáját. Ő mesélt kínáról, mi meséltünk a nyárról és arról, hogyan keveredtünk ide.

Alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek, de az évnyitó után tartottak még egy szakeligazító cuccot is. Beszéltek az órafelvételről – amit Kyungsooék elintéztek nekem és Chanyeolnak, mert mi leléptünk – meg néhány alapkövetelményről.

Junmyeonnal ballagtam a termem felé, aki egy felsőbb évesem volt, állítólag idén már a diplomáért küzdött. Jó fejnek tűnt olyan tipikus zseni fejjel rendelkezett, de végig kedvesen kísérgetett. Hatalmas volt az épület ráadásul minden ugyanolyannak tűnt.

- Ez a te termed, itt a számom ha bármi gond van, nyugodtan írhatsz – mosolygott rá.

- Köszönöm Hyung – köszöntem el tőle, majd kissé bizonytalanul léptem be a hatalmas terembe.

Előadó volt a nagy fajtából, ahol már most sokan ültek kisebb csoportokba rendeződve. Alig volt valaki egyedül, külön meg már le sem lehetett ülni, így arra jutottam keresek valami embert magam mellé, hátha összehaverkodom valakivel.

- Bocs – lökött meg valaki, majd majdnem tovább is állt, mikor alaposabban végigmért. - Hú de hasonlítasz valakire! - ölelte át a villám vigyorogva és máris elundult valahova. - Park Jimin – mutatkozott be.

- Byun Baekhyun.

- Tök olyan vagy mint Taehyung. Na gyere!

Hát így keveredtem már az első nap egy túlpörgött társaságba.

Szinte hullaként léptem be a lakásba, és szabadultam meg nyakkendőmtől. Chanyeol szorosan a nyomomban volt, Jonginék leléptek valahova, minket csak kidobtak és tovább is álltak.

- Na, hogy tetszett? - kérdezte, miközben hátulról átölelt és nyakamba csókolt. Oldalra döntötten fejem, hogy kényelmesebben hozzám férjen, és tovább vetkőztem.

- Nagy. Bazi nagy. Négyszer hívtam Junmyeont mire kikeveredtem a B épületből.

- Hamar belejössz majd – vigasztalt sutaságomért.

- Remélem. Nincs kedvem folyton telefonálgatni.

- Engem bármikor hívhatsz – jegyezte meg, mire felé fordultam.

- Tudom – hajoltam fel végre egy csókért.

Hálásan szabadultam meg a kényelmetlen öltönytől bármennyire is néztem ki benne jól. Chanyeol odáig volt értem, akárhányszor találkoztunk éreztem magamon sóvárgó pillantását. Végül a kanapén kötöttünk ki két pizzával és valami vígjátékkal, mert egyikünknek sem volt kedve semmihez.

- Hé... Baek...

- Hm?

- Reggel, miért voltál annyira kész attól, hogy...

- Hát mert... nem beszéltünk semmit, és ez – kerestem a szavakat, de nehezen tudtam megfogalmazni. - még hihetetlen... és időre van szükségem.

- Bánod?

- Mit?

- Hát, hogy én meg te... ez az egész...

- Nem – ráztam meg a fejem, és reménykedtem, hogy hamar túlugrunk ezen a témán mert rettentő kínos volt. Neki is nekem is, de kénytelen voltam elfogadni, hogy meg kell beszélnünk. - Csak nem konkretizáltuk le és... ah istenem – túrtam hajamba, minek hála csupa zselé lett kezem. - nekem ez új Chanyeol. Fogalmam sincs mit jelent az, hogy járunk, vagy, hogy együtt vagyunk. Mit kell másképp csinálnom? Mit kell tennem? Hogyan kell viselkednem? - hirtelen szakadt ki belőlem minden, ami idáig elgondolkodtatott.

- Sehogy sem kell viselkedned. Ennek nincs megszabott menete, én nem akarok sablonokat, meg előre eltervezett dolgokat. Önmagadért szeretlek szóval csak annyit akarok, hogy önmagadként viselkedj. Ha valami tetszik mond meg, ha valami nem akkor is. Nem akarom, hogy bármi is változzon, azon kívül, hogy bármikor mondhassam, hogy szeretlek, vagy megcsókoljalak csak úgy.

- Az már régóta megvan nem? - céloztam az elmúlt időszakunk céltalan csókcsatáira.

- Akkor azt se akarom, hogy változzon. Annyit akarok, hogy szerethesselek és te is szeress. A többi csak részletkérdés.

- Akkor nincsenek elcseszett kötelező randik, meg furcsa megkövetelt szokások ugye?

- Nincsenek.

Idegesen kapkodtam a lábaimat, még csak két hete kezdődött az egyetem de már el voltam havazva. Az egyik tanár ilyen beadandót akart, a másik fújt rám attól a pillanattó kezdve, hogy Taehyunggal egymás mellé ültünk, ráadásul folyton összekevert minket. Oké, hogy hasonlítottunk, de azért annyira nem, hogy ne lehessen megkülönböztetni. A srác egy furcsa teremtés volt, oltári poénnal és hamar összehaverkodtunk, baráti társasága is befogadott. Már egy cseppet sem bántam, hogy az első nap Jimin fogott és magával rángatott, hogy „hé nézzétek még egy V”. Aztán persze szerencsétlen megdöbbent, amikor kiderült, hogy idősebb vagyok náluk, még zavarba is jött, hirtelen megszólalni sem tudott.

Igazából tök sok emberrel összeismerkedtem, a korom miatt, tág körben tudtam mozogni. Persze sok embernek még a nevét se voltam képes megjegyezni, nekem sosem kellett ilyenekkel foglalkoznom. Kyungsoo és Jongin az idő nagy részét az egyetem másik felében töltötték, nagyjából azért szét voltak tagolva a szakok, ők főleg a g-j épületekben töltötték idejüket, míg nekem óráim java az a vagy b épületben volt, esetleg a d-ben. De ott ritkán.

Chanyeollal legalább gyakran összefutottam, kedden és pénteken egyszerre végeztünk, szerdán meg közös volt az ebédszünetünk. Amúgy meg csak összefutottunk, egymásra mosolyogtunk és nagy néha felfedeztünk néhány elhagyatott sarkot, pár kósza érintésért, vagy egy csókért.

Sosem hittem volna, de élveztem ezeket a dolgokat, tetszett, hogy tartoztam valahova, és még a tanulás sem volt olyan nehéz, mint hittem. Persze voltak problémáim, két tárgy is alapból angol nyelven volt, ami nekem még nehézségeket okozott, pedig már Chanyeol is segített, de hát rég volt már, hogy én bármit foglalkoztam azzal a nyelvvel. Legalább a tanáraim jó fejek voltak ezzel kapcsolatban és a tananyagot koreaiul is elküldték tükörfordításban, ami nagyon jól jött.

Nem volt olyan nehéz, csak fárasztó, ahogy kezdeti lelkesedésem alább hagyott, és néhány órát egyenesen unni kezdtem, de attól még tetszett.

Kyungsooék társasága is hamar befogadott minket voltak jó fej emberek, bár volt, aki miatt a falra tudtam volna mászni. Luhan még mindig búval baszott volt, Sehun minden kommunikáció nélkül ott hagyta a fenébe, akármivel próbálkozott, ilyenkor pedig az őzike srác még fancsalibb képpel kóválygott. Minseok vakarta össze folyton, aki saját maga is valami se veled se nélküled kapcsolatban volt. Őszintén bevallva rövid távon feladtam, hogy mindenkivel foglalkozzak, csak a legszimpatikusabb egyénekről tároltam információt.

Ilyen volt Junmyeon és Minseok, akik idősebbek voltak nálam, meg persze Luhan. Később még csatlakozott Yixing is, miután nyakon borított két pohár forró kávéval, és ezen incidens során ismertem meg Jongdaet is.

- Lemaradtunk róla – pislogtam Chanyeolra, ahogy a távolodó kompot figyelte.

- Le... - bólintott elmerengve, száját kelletlenül elhúzva. - Most mi legyen?

- Nem tudom. Menjünk haza, aztán kitalálunk valamit.

- Szombat este van, unalmas otthon dögleni – ellenkezett.

- Az az unalmas, hogy nyílt terepen nem érhetek hozzád. Hiányzol – nyavalyogtam.

Kevés időnk volt egymásra, márpedig nekem folyton szükségem volt rá, és nem csak annyira, hogy a karjai közt aludjak el, és reggel meg este csókkal fogadjon. Mostanság folyton rohantunk minden fele, néha még beszélgetni sem volt időnk, ez pedig nem tetszett.

- Menjünk – fogta meg a kezem és közelebb húzott magához.

- Mit csinálsz? - próbáltam kihúzni mancsom de nem engedte.

- Engem nem érdekel más mit gondol – indult el. Kissé döbbenten meredtem rá, addig a pillanatig míg meg nem rántott. Utána már csak ostoba mosollyal bújtam kabátom gallérjába és szorongattam mancsát.

Lustán nyújtóztam, illetve szerettem volna, de Füles maga alá tepert. Keze szorosan ölelt, lába lefogta az enyéimet és fülembe szuszogott. Még sötét volt, bár nem mehettem biztosra, elvégre Chanyeol imádott sötétben, lehúzott redőny és behúzott függöny mellett aludni. Nehezen kotortam ki párnám alól a telefont, és majd szívrohamot kaptam mikor a nyolc óra helyett majdnem negyed tízet mutatott.

- Chanyeol kelj fel! - suttogtam, és mocorogni kezdtem.

- Nem akarok... - nyammogta és lusta csókokkal kezdte beborítani nyakam.

- Basszus... Mr Leevel lesz órám, tudod mi... hé! - tiltakoztam mikor keze rossz helyre tévedt. - Mr Lee és a... - keze már határozottan nem illendő helyeken bóklászott nekem pedig vissza kellett tartanom egy elégedett nyögést. - A te hibád ha félévkor meghúz.

- Dehogy húz, azt csak én tehetem – mosolygott bőrömbe.

- Idióta – húztam fel magam, és még határozottabban igyekeztem menekülni.

- Ne menj be ma...

- De...

- Kérlek – suttogta fülembe, én pedig legyőzötten hagytam magam elcsábítani.

- Egy nap még nem a világ vége... - sóhajtottam, majd hirtelen fülé kerekedtem és csípőjére ülve mozdultam egy csókért.

Jongin durcásan hevert a kanapén és a hiányos kirakót nézegette, majd inkább latin skandálásba kezdett. Lassan már bennem is megmaradt a különböző csontok latin megnevezése, meg az idegrendszer felépítése annyit hallgattam tőle. Kyungsoo sem volt másképp, volt, hogy együtt magolták az anyagot, nekem meg már a fülem ketté állt tőle.

- De hol lehetnek? - szakadt félbe a monoton szöveg, miközben leguggolt és benézet a kanapé alá.

Három napja volt idegbeteg, amikor rájött, hogy a nappaliba szánt kirakó képéből hiányzik három darab. Egyet megtaláltunk a konyhába, a hűtőben – fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda – de a többinek hűlt helye volt.

- Majd veszünk egy másik kirakót, jó? - próbáltam felvidítani, de nem sikerült.

- De én ezt akartam kirakni!

Csütörtök lévén csak este volt két órám, így volt egy egész napom, hogy megmentsem legjobb barátom a spontán ideg összeroppanástól.

Végül az egyik hiányzó darab előkerült a kanapé alól, a másik pedig öt óra kutakodás után a fürdőből. Erre sem találtam magyarázatot, de inkább nem is foglalkoztam vele. Amilyen szétszórt volt néha Jongin, félő volt, hogy Kyungsoo lakását is át kellett volna kutatni.

Na nem mintha olyan sokat lettek volna ott, igazából a Mókusképű már szinte teljesen ide költözött.

Október közepe volt, amikor Jonginnal beléptünk a lakásba és egy hatalmas doboz fogadott minket a nappali közepén. A szokatlan dologhoz, még szokatlanabb hangok is csatlakoztak, valami rém édes nyüszögés formájában.

- Mi ez? - léptem bentebb, azzal se foglalkoztam, hogy a cipőmet levegyem. - Úr isten Jongin! Nézd!

Eszetlenül dobtam le a táskámat, majd huppantam le a doboz mellé, és kaptam fel az egyik szőrgombolyagot. Nyakában biléta lógott, belegravírozva a nevem. Rém édes szörnyeteg volt felemás szemekkel, kajla fülekkel, ritka értelmes tekintettel. Ahogy felemeltem, hogy szemmagasságba legyen puszira nyújtotta nyelvét, és végigszántott arcomon, meleg nyálcsíkot hagyva maga után. Jongin szinte magán kívüli állapotba került, hogy a furcsa bolyhos jószágot forgatta és szorongatta, szemeiben úgy tűnt könnyek csillognak.

Nagyjából ekkor fedte fel magát Kyungsoo, aki telefonnal a kezében érkezett a nappaliba. Kérdések hadát kapta a szerencsétlen, de nem tudott sokat mondani. Állítólag Chanyeol találta őket, és ránk gondolt, így ahelyett, hogy menhelyre küldte volna őket, elhozta nekünk.

Majd egy órát kellett rá várnom mire hazaért – szerencsétlen tucatnyi üzenettel lett gazdagabb – de megérte rá várni.

Annyira szerettem, sosem kaptam még ilyen jó ajándékot. Meggondolatlanul rohantam karjai közé, a kiskutya lelkesen rohant utánam, majd várakozott míg én Chanyeollal foglalkoztam. Öntudatlanul szöktek ki a szavak a számon, nem is emlékeztem rá, mit mondtam neki, csak az érzés maradt, a mérhetetlen hála, és szeretet.

Bár kanapét ígértem neki, tudtam, hogy ma este fulladás szorosan fogok hozzá simulni és egy pillalatra se fogom elengedni, mert nincs az az isten, amiért távol maradnék tőle, akár egy másodpercre is. Persze a kutya kivételével. De ő is velünk fog aludni.

- Mi lett volna ha vigyázol magadra? - szidott Chanyeol gyengéden, miközben az éjjeliszekrényre rakott egy tál gőzölgő valamit. - Kyungsoo szerint ez a legjobb. Szerintem a gyógyszerek, szóval, vedd be őket, edd meg ezt, és gyógyulj meg végre – sóhajtotta.

Sajnáltam őt, hisz sikerült pont a vizsgák és karácsony előtt megbetegednem, amivel mindenkinek az idegeire mentem. Jongin már a harmadik napon kikészült, hogy nem tud aludni a folytonos tüsszögésem és köhögésem miatt, és így a tanulás sem megy igazán, ezért Chanyeol rövid távon fogott és leköltöztetett magához. Csak hogy így meg ő nem tudott pihenni, ami miatt szarul éreztem magam, de nem engedte, hogy átmásszak abba a lakásba, amibe Kyungsoo lakott, mielőtt felköltözött hozzánk, pedig még nem adták ki. Helyette ő volt az, aki alig pihent és hallgatta az éjszakai köhögéses szólóimat, lassan másfél hete.

Aztán persze még jobban kiakadt, amikor tüdőgyulladást diagnosztizált nálam az orvos, meg vitaminhiányt. Nem hiába kerültem én a csodadoktorokat messze a fenébe. Kellett a francnak, hogy feleslegesen halálra aggódja magát ez a bolond füles.

Én nem éreztem magam olyan rosszul, és végül hamar kimásztam belőle, de ezerszer figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert szövődményei lehetnek. Chanyeol jobban aggódott, mint én...

Mosolyogva figyeltem a fényképeket, amiket a karácsonyi vásár forgatagában lőttünk el, több tucatnyit készítettem, ezzel kiidegelve mindenkit, de cseppet sem érdekelt. Az iskola őszi rendezvényén jött rám ez az egész, amikor megláttam magam Chanyeol mellett egy fényképen. Én nem is emlékeztem a pillanatra, de onnantól kezdve ragaszkodtam hozzá, hogy képeket készítsünk, hogy legyenek emlékeink. Azt akartam, hogy egyre több kép kerüljön ki Chanyeol nappalijában rólunk, ahogy telik az idő. Több akartam lenni mint három gyermekkori kép, ezért mindent megtettem.

Otthon Kyungsoo vacsorája várt minket, engem rögtön befogott segíteni, Chanyeolt pedig teríteni küldte, alaposan elmagyarázva neki, hogy mit, hova pakoljon. Teljes volt a káosz. A karácsonyfa alatt rengeteg ajándék pihent, Luhan szépen elrendezgette őket, mindegyiken ellenőrizve a kis kártyát, míg Sehun és Jongin a ki tudja hanyadik égősort akasztották ki a kertbe.

- Minek mentünk mi ebbe bele? - sóhajtott Kyungsoo morcosan, miközben a harmadik fajta fogást készítette. - Ennyi embert egy helyre hozni. Kész agyrém! Néha meg tudnám ölni Jongint...

Mert az ő ötlete volt. December elején rájött valami, és mire kettőt pislogtunk egy majd tizenöt fős társaságot szedett össze közös karácsonyi vacsorára. Ha ez nem lett volna elég, még ajándékozást is kitalált, meg egy bulit – természetesen nálunk – így megvolt hosszú távon az elfoglaltságunk.

Egész hónapban a boltokat jártuk, dekorációkat keresgéltünk, aztán fát vettünk, és rengeteg karácsonyfadíszt, az ajándékok pedig már valamilyen mellékes kis dologként szerepeltek a listán.

- Csináljunk egy képet – húztam el Chanyeolt az asztaltól, mikor a Mókusképű pár pillanatra nem figyelt. - Tessék – nyomtam kezébe a telefont.

Beálltunk, hogy mögöttünk legyen a karácsonyfa, ami már teljes pompájában ragyogott. Chanyeol mosolyogva szórakozott, miközben próbáltam úgy helyezkedni, hogy normálisan látszódjunk, de egy perc alatt se sikerült kattintania.

- Csináld már azt a képet! - dőltem neki, mert már elegem volt, de ő arrébb lépett, minek hála elvesztettem egyensúlyom. - Ya Füles!

- Jól van, jól van, gyere – kis mosollyal helyezkedtem vissza a képernyőt bámulva, majd egy pillanatra megvakított a vaku, de végre megvolt a kép.

Chanyeol csak visszanyomta a kezembe a telefont, mint akit cseppet sem érdekel ez az egész, de azért mellém szegődve nézegette a képeket.

- Első karácsony mi? - mosolygott.

- Cseszettül romantikus nem? - pillantottam körbe majd eszembe jutott valami régről. - Nézzük meg azt a régi mesét! - lelkesedtem már a kanapéról.

Nosztalgikus mosollyal figyelt rám, ami felkeltette bennem a kíváncsiságot, de mielőtt keresni kezdhettem volna a mesét, vagy feltehettem volna a kérdést, Kyungsoo vörös fejjel robbant a nappaliba.

- Ne most olvadozzatok! Az asztal nincs megterítve, nincs tálalva és az isten szeremére, Jonginék miért hógolyóznak a műhóval? Luhan pedig hol a fenében van?!

- Mi van velem? - lépett kis a fürdőből Luhan... nyakig vizesen.

- Mi történt veled?

- Kiöntöttem a vörösbort...

Kyungsoot szinte az ájulás kerülgette a hír hallatán, már a vacsora lemondásáról beszélt, mikor kiderült, hogy a folt a kertben keletkezett, mikor Sehun nyakon dobta barátját egy adag műhóval.

- Mit vétettem én nektek? - sopánkodott és inkább visszasietett a konyhába. - Baekhyun! Gyere már! - kiabált értem, mire elvigyorodtam.

- A mesét majd nálad. Legyél jó fiú és teríts meg. Kyungsoo nem tud élni nélkülem – nyomtam puszit Chanyeol szájára.

- Bolond – húzott vissza még egy rövid csókra, de utána szabadon engedett.

- Boldog újévet – suttogtam nyakába simulva, miközben szorosabban ölelt fél kézzel, hogy ne fázzak annyira.

- Neked is – hangja elhalt, ahogy elkezdődött a tűzijáték, mi pedig egymáshoz bújva néztük fél szemmel a tájat.

Jongin és Kyungsoo lelkesen forogtak mindenfelé, legjobb barátom mellett nem igazán lehetett nyugton maradni, a Mókusképű pedig ellenállás nélkül játszotta a marionett bábú szerepét.

- Na és milyen lesz az új évünk? - érdeklődött Chanyeol, miközben kortyolt egyet a pezsgőből.

- Ugye tudod, hogy a klubba csak azért ittam mindig ezt, mert ez volt a legdrágább?

- Tudom – vont vállat. - De bejövős. Hé, mikor szerettél belém?

- Akkor, amikor a házban este a szemembe mondtad, hogy szeretsz és megcsókoltál.

- Csak akkor? - húzta el elégedetlenül a száját, mire puszit adtam neki engesztelésképp.

- Akkor tudatosult bennem. De szerintem előtte is szerettelek, csak akkor még nem tudtam. És te?

- Én mindig szeretlek – vont vállat hanyagul.

- Akkor is amikor nem voltál itt?

- Akkor is. Téged elég nehéz elfelejteni, Byun Baekhyun.

- Az jó – ágaskodtam fel, és saját poharam mellett az övét is megszereztem. Volt gyakorlatom az egyensúlyozásban, hiába van, ami soha nem változik, így gond nélkül tudtam tartani a két teli poharat egy kézzel. - Nem akarom, hogy valaha is elfelejts – csókoltam meg.