A múlt képei, a jelen rémei? - 30. fejezet

Baekhyun

Nyomorult érzéseimen nem segített Jongin, talán inkább még rontott is rajta, de ezt nem róhattam fel neki. Ő csak segíteni próbált a maga megszokott esetlen módján, és talán hatott is.

Bár Chanyeol szóba sem került köztünk, én csak rá tudtam gondolni, folyton az éjszakai hívása járt fejemben. Rettenetesen fájt a dolog, el sem hittem, hogy én képes vagyok ilyet érezni, azt meg pláne nem, hogy pont miatta. Féltékeny voltam, ha arra gondoltam, hogy idegenek érhettek hozzá, aggasztott ez az egész...
Túlreagáltam volna? Egy gyermekkori szerelem – vagy inkább rajongás – annyira nem durva dolog, nem kellene ilyenek miatt kiakadnom, de annyi ideig titkolta. Ráadásul hirtelen olyan kézzel fogható lett a dolog. Annyira más szögbe kerültek a dolgok, a miértje, a hozzáállása, a vigyázása, mind azért volt mert szeretett. Vagy kedvelt, vagy akármi, de az a valami valós volt és rettenetesen ijesztőnek hatott.
Szeretve lenni nagy dolog, egy hatalmas felelősség, ami ezernyi veszéllyel és csapdával jár, mindkét oldalról. Magamat is féltettem, rettegtem ennek az egésznek már csak a gondolatától is, de Chanyeol jobban aggasztott. Nem akartam bántani, vagy hamis ábrándokba kergetni, esetleg olyat éreztetni, ami nem valós. Szeretve lenni annyit jelentett, hogy ezernyi fegyverem van ellene, ráadásul ezek nagy részét még irányítani sem tudtam. Én nem voltam gyengéd, vagy törődő, nem foglalkoztam sosem úgy senkivel, hogy a szerelem miatt érezze jobban magát. A legtöbb törődést az életemben tudatosan Jongin kapta, de tudtam, hogy ő is sokat szenvedett mellettem. Chanyeol pedig teljesen más téma volt.
Ő... ő volt, vele minden egyedi, új, és bizonytalan volt.

Jonginék elmentek valahova kora délután így egyedül maradtam. Elhatároztam, hogy életemben először kitakarítok, így egy régebbi kissé kinyúlt tréningben mászkáltam a lakásban. Már a tisztítószerek megtalálása is egy külön küldetés volt, hát még amikor szivacsot kerestem, hogy lemoshassam a tűzhelyet. Végül negyed óra keresgélés után felhagytam a dologgal és inkább a tévézést választottam. Ám még csak be sem vackolhattam magam egy jó mozihoz, már csengettek.
Meglepetten kaptam az ajtó felé a fejem, mert a csengetés nálunk nem volt divat. Kyungsoo tudta a kódot, Chanyeol úgy szintén, Sehun meg elleste, szóval neki sem volt szüksége csengőre.
- Szia – nézett rá Mrs Park kedves mosollyal.
- Jó napot – hajoltam meg illedelmesen és arrébb álltam.
- Nem szeretnélek sokáig zavarni, csak úgy éreztem meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Bólintottam, hogy értem, és a nappaliba mentünk. Zavart voltam, mert pontosan nem tudtam mit akar megbeszélni velem. Ráadásul kettesben voltunk, nem is igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem, ez az egész annyira ismeretlen volt nekem.
- Sajnálom, hogy rátok rontottam – vágott bele rögtön, ahogy leültünk. - Chanyeol nagyon mérges, és maga alatt van, és ez az én hibám. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem tudom mivel kellene kezdenem – sóhajtott gondterhelten. - Tudod... Ő mindig ragaszkodott hozzád. Bármire rá lehetett venni, mindenben engedett kivéve a veled kapcsolatos dolgokban. Mikor elkezdtétek az általános iskolát, be akartam íratni egy különórára, ami minden csütörtökön és szombaton lett volna, de tudta, hogy te csütörtökön hamar végzel az iskolába és nem volt hajlandó rá elmenni. Azt mondta, hogy az egésznek az elején megígértem neki, hogy gyakran játszhat veled, és hazugnak nevezett. Semmivel nem tudtam meggyőzni, hogy arra az órára járjon ahelyett, hogy rád vár.
Elmosolyodtam a történetre, mert emlékeztem Chanyeol milyen lelkesen várt haza minden csütörtökön. Ha jó idő volt a panel bejáratánál várakozott, ha pedig hideg volt vagy esett az eső, alig várta, hogy szóljak neki, esetleg már fent a lakásban ült a szobámban. Mindig gyorsan megcsináltuk a házikat, aztán valamivel elütöttük az időt. Csütörtökönként mindig nálunk evett, volt, hogy segítettünk anyának, valamit főzni, hisz ő folyton a konyhában tevékenykedett ha nem dolgozott.
Vagy előre főzött, vagy egy kicsit megkésve utólag.
- Azt tudtuk, hogy fontos vagy neki, de sosem gondoltuk volna, hogy ennyire. Egyszer csak előállt egy olyan kérdéssel, ami halálra rémített mindenkit. Mi pedig a hirtelen sokk miatt a legegyszerűbb utat választottuk és elmentünk. Tulajdonképpen nem is értem mit vártunk, vagy hittünk, az egy ostoba döntés volt, de nem akartam elfogadni, hogy Chanyeol szeret téged. Évekig küzdöttünk vele, és már azt hittük sikerült elfeledtetni téged. Az évek során Baekhyunból a szomszéd kissrác lett, aki csak néha napján jutott eszébe. Annyira boldog voltam, úgy tűnt minden rendben. Chanyeol mosolygott, barátkozott, jól tanult, élte az életét. Aztán egyszer véletlenül hallottam, ahogy Kyugsooval beszélget. A te neved szökött ki a száján, és ugyanolyan volt mint évekkel ezelőtt.
Figyelmesen hallgattam elvégre végre megkaptam Chanyeol múltját. Igaz nem tőle, de talán megértettem a miérteket. Sosem voltam vele kedves, az elején elküldtem a picsába és gyűlöltem őt, utána pedig csak azzal álltam elé, hogy segítsen felejteni. Csak épp nem feledtetett el velem semmit, hanem számtalan új dolgot mutatott...
Olyan dogokat tudtam meg róla, amik megleptek mégis ismeretlen melegséget költöztettek belém.

Sosem felejtett el igazán, mindig mellettem volt. Nem árult el. Ez pedig visszaadott valamit, amit évekkel ezelőtt elvesztettem. Chanyeol egy jó fiú volt, aki úgy tűnt végig ragaszkodott hozzám, aki értem jött vissza, aki egész végig engem akart maga mellé.
- Sok idő volt, amíg képesek lettünk elfogadni, hogy Chanyeol téged választott. Tudod... én lennék a legboldogabb ember, ha hazaállítana egy lánnyal és unokát adna nekem, boldogan leélné az életét egy nővel, de... van valami, ami miatt csak Te vagy hozzávaló. Melletted boldog és önmaga. És számomra ez a legfontosabb.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a másnapos elalvása, amikor csak maga mellett akart tudni, és halkan szuszogott mellettem mosolyogva. Aztán az is, ahogy örült mikor csak úgy lementem hozzá, mindenfajta kényszer nélkül, vagy ha csak küldtem neki valami ostoba sms-t. Akkor is boldog volt, mikor hajnalban felvert, én pedig eltévelyegtem vele a metróhálózatban. Spontán dolgaink voltak, ezernyi apróság, ami nem csak neki, de nekem is örömet okoztak.

Az anyuka még néhány dolgot mondott, de nem teljesen fogtam fel, és utána tényleg gyorsan távozott, növekvő nyomorommal kettesben hagyva, amiért ordítani tudtam volna. Sok minden kavargott fejemben, ám most először a dolgok nem összekuszálódtak hanem lassan rendeződni látszottak. Rettenetes bűntudatom volt, magam sem tudtam meghatározni épp miért.

Hiába határoztam el, hogy én nem gondolkodom Chanyeolon egy másodpercet sem, csak nem akart kimenni a fejemből, pedig be sem hívtam. Mocskos egy hívatlan vendég volt gondolataim közt, akit még a fejéhez szegezett pisztoly sem rémített meg, hogy gúnyosan a képembe röhögjön, miközben magában elégedetten nyugtázza, hogy bizony elérte a célját. Nem tudok, nem rá gondolni.

Az anyukája szavai cikáztak bennem, hogy Chanyeol miattam boldog, velem önmaga, a mosolya, ahogy rólunk beszélt, az elítélés hiánya, Chanyeol vagdalkozása az erkélyen. Minden csak pörgött és pörgött, én pedig lassan beleszédültem gondolataimba. Adtam volna neki esélyt, h elmondja, hogy régen belém esett? Másképp álltam volna hozzá? Abból a gyermeki érzelemből ma mennyi van meg, és mit akar? Tényleg ennyire félelmetes ha szeret?
Azt mondta, azért tett mindent mert szeret. Mert ez a szeretet. De szeretni valakit elég, ahhoz, hogy együtt legyél vele? Kedveltem őt, a lelkem megnyugodott a közelében, szükségesnek éreztem minden érintését, imádtam a kósza közös pillanatokat, a gyengéd mosolyokat, megnyugtatott, amikor figyelt, mert biztonságos érzés volt, törődő. Törődött velem, úgy, mint ahogy még soha senki, úgy, ahogy sosem akartam, hogy foglalkozzanak velem, most mégis vártam rá. És nem csak arra. Akartam a mocskos csókjait, az ártatlannak tűnő érintéseit, szerettem, hogy megremegett a lábam, amikor úgy ért hozzám. Nem volt elég egy része. Nem akartam, csak a testét, se a lelkét, ha valaha is valaha akartam a szerelemben az az egész volt. És egész életemben ő volt az egyetlen, akinél ez megvolt.
Csak mégsem... valami hiányzott.

Jongin szavai jártak a fejemben, ahogy egy esélyről beszélt, majd az Anyuka utolsó mondata, miszerint Chanyeol velem önmaga. Kyungsoo tekintete égetett belülről, a mélyről jövő düh, az elkeseredettség és csalódottság keverékét szivárogtatva belém. Meg akartam oldani ezt, hiányzott Chanyeol.
Igaza volt Jonginnak. Egy esély nem a világ vége, de talán valami új kezdete.

Szerdán nem adtam meg még magam a vágynak, csak járt a fejemben az ezernyi gondolat. Mostanra elismertem, hogy hiányzik Chanyeol, és rossz nélküle.
Vele álmodtam, fejemben végigment hosszú filmként a gyerekkorunk. Így már sok minden világosabb volt. Amikor Noonával szóba jött a szerelem, Chanyeol olyan határozott volt. Belőlem mindig ellenszenvet váltott ki akkoriban ez az egész, ki a fene akart más szájában turkálni, meg kiöltözve ostoba randikra járni?
Vele valahogy mégis el tudtam volna képzelni magam. Bár metrózásunk messze állt a romantikus randizástól, én pedig soha az életbe nem voltam romantikus, el tudtam volna képzelni... Kedveltem Chanyeolt, és tetszett nekem ez az egész ismeretlen randizós dolog. Csak elképzelhetetlenül nagy erőre volt szükségem, hogy megtegyem az első lépést. Az pedig nem akart jönni... Rettegtem.
Mi van ha nem azt érzem, amit ő? Mi van akkor ha hamisságot mutatok és megbántom? Elvesztem?

Csütörtök reggel Kyungsooval találtam szembe magam a nappaliban, villámhárítónk, alias Kim Jongin nélkül. Szúrós tekintete rögtön belém mélyedt és már nyitott volna a száját, de megelőztem.
- Te vagy az utolsó, aki pálcát törhet felettem, remélem tudod.
Már rettenetesen elegem volt belőle, folyton csak méregetett azokkal a hatalmas szemeivel, mélyítve bűntudatom, pedig ő sem volt jobb egy fikarcnyival sem. Nem akartam én kikezdeni vele, és felhozni a múltat, de a faszom ki volt, hogy ő ítélkezhetett felettem. Már épp a szimpatikus zónába lépett, ahogy Jonginnal bánt, ahogy elfogadta legjobb barátomat és furcsa heppjeit, ám nem volt joga pálcát törni felettem.
- Miről beszélsz? - akadt meg egy pillanatra.
- Inkább kiről, sze...
- Jól van Hyung elég lesz! - jelent meg a semmiből Jongin és befogta a számat.
Mérgesen húztam el kezét, és szabadultam ki, mert már igazán kikívánkozott belőlem egy beolvasás neki. Csak egyszer!
- Jongin miről beszélt?
- Semmi, nem fontos Soo – próbált túllendülni a témán, ami ő maga volt.
- De...
Hogy mégis mi volt? Az te kretén, hogy Jongin kétszer miattad vesztette el az eszét! Miattad volt a padlón, miattad vesztett el mindent. Idióta!
Ám tiszteletben tartottam legjobb barátom, és egy kávéfőzés után visszavonultam szobámba. Sajnos nem lehettem sokáig egyedül, mert alig pár perc múlva kopogtattak.
- Gyere! - Arra számítottam Jongin lép be hozzám, valami mondvacsinált indokkal, de a Mókusképű lébecolt az ajtóban. - Mi van?
- Én csak... - sóhajtott egyet, majd összekapta magát. - Tudom mire céloztál kint. Arra, hogy tönkretettem Jongint. Figyelj, tudom, hogy ez így van, és kibaszott nagy bűntudatom van. Én nem láttam abban az állapotban, és neked köszönheti, hogy most egyben van, de szeretem őt, és mindent megteszek, hogy ne bántsam meg.
- Tudom.
Ezt mind tudtam. Elég volt rájuk nézni, hogy akárki tudhassa, ők együtt vannak, nyakig egymásba zúgva és menthetetlenül megbolondulva. Nem voltam mérges rá, csak nem akartam hallani a kioktatását Chanyeollal kapcsolatban.
- Csak annyi, hogy Chanyeol nem akart téged megbántani, és tudom, hogy te sem akarod őt, de ez a helyzet mindkettőtöknek szar. Meg kellene beszélnetek...
- Azt mondta megcsal... - suttogtam megtörten és nem is értettem miért nyitottam ki ostoba számat.
Ezt senkinek nem kellett volna tudnia, főleg nem így. Hangom szánalmas volt és gyenge, nyomorultnak éreztem magam.
- Arra nem lenne képes. Ez holt biztos! - A biztató mosoly, most tényleg így hatott rám, egy pillanatig nem éreztem iránta a nemrégiben feléledt ellenszenvet.
- Kösz.

Talán tényleg szükséges lenne az az esély. Kyungsoo ismerte őt, hittem neki, hogy Chanyeol nem tette meg, de akkor is meg akarta! Azt mondta feladja. Márpedig ha feladja nem kellek neki. De én... akartam őt. Boldog voltam, amikor vele lehettem, szerettem a csipkelődéseinket, a mosolyait, és – bár számomra is hihetetlen felfedezés volt – el tudtam képzelni magam mellette.
És ez egy esély volt.
Az egész esélyesdi maga Chanyeol volt. Kételkedtem abban, hogy helyesen cselekszem de meg akartam ragadni a lehetőséget. Négy napom volt míg kezdődött az iskola. Ennyi idő maradt hátra a nyárból. Én pedig erre a négy napra alapoztam meg mindent.
Ez pedig sok mindent jelentett. Ennyi időm volt kideríteni ki Chanyeol. Ennyi időm volt kettesben vele, ha ő is megadja az esélyt, és ennyi időm volt kitalálni, hogy mit fogok magammal kezdeni.
Épp ezért kaptam ki az egyik bőröndömet a szekrényből és dobáltam bele egy csomó cuccomat.
Szívem őrült ütemben vert, majd kiugrott helyéről, ahogy az izgalom és félelem egyaránt bennem lakozott. Nem mondanám, hogy összeszedett válogatás volt, de próbáltam negyed óra alatt felkészülni mindenre.
Lehurcoltam a kocsiba a cuccokat – szerencsére Jonginéknak semmi nem tűnt fel – és megpróbálkoztam a küldetésem legbizonytalanabb részével. Meggyőzni Chanyeolt.

Csak mikor csengettem jutott eszembe, hogy szülei is itt vannak, de már késő volt. Az ajtó kinyílt és szembe találtam magam vele. Végigmért tetőtől talpig, egy halvány pillanatnyi mosolyt is kaptam, valami megkönnyebbülés áradt belőle, de nyomban homályba veszett.
- Nem él az ajánlat – morogta ellenségesen, és majdnem rám csukta az ajtót. Kellett egy másodperc míg leesett mire gondol, az első alkalomra, mai köztünk volt, bennem pedig az emlékre végigszaladt a borzongás.
- Adj egy esélyt! - tettem a réshez a lábam, és mielőtt tényleg hozzáérhetett volna az ajtó, Chanyeol megállította.
- Esélyt?
- Játsszunk!
- Baekhyun...
- Négy nap. Egy teljesen más hely, csak mi.
- Nem értelek – rázta meg a fejét. Határozottnak próbálta mutatni magát, de mégis hegyezte füleit. - Vedd el onnan a lábad – bökött kikötődött tornacipőmre.
- Nem.
- Baek...
- Tételezzük azt, hogy négy napod van.
- Milyen játék ez? - nézett rám összevont szemöldökkel. Sután elmosolyodtam, mert nem akartam elismerni, hogy agyam kétségbeesett kreálmánya. - Nem tetszik. Nem akarok játszani.
- Kérlek! - Ahogy előrébb léptem, akaratlanul hagyta kinyílni az ajtót. - Ez az egyetlen kérésem.
- Nem akarom. Ez hülyeség! - Úgy tűnt győzedelmeskedik benne a dac, én pedig nem tudtam mit tehetnék. Nem volt ötletem, hogyan győzhetném meg, agyam pedig cserben hagyott, mert csak rá tudtam gondolni.
- Gyere le a kocsihoz. Én ott leszek.
A kezébe nyomtam a slusszkulcsot, majd hátraarcot vágtam és a lépcső felé indultam. Mérges voltam, csalódott és megbántott. Naivnak éreztem magam, amiért elhittem, hogy minden csak így hirtelenjében úgy fog történni, ahogy én akarom. Reménykedtem, hogy csak én elég leszek ehhez az egészhez, de a hozzáállása túl határozott volt. Persze butaság lett volna abban hinni, hogy a megjelenésem majd elfeledtet vele mindent. Néha tényleg egy idiótának érezte magam.
Érzelmi sokkban szenvedve nyitottam ki a kocsiajtót és ültem be az anyósülésre. Fejem rögtön hátradöntöttem mert megfájdult, és tehetetlenül fújtam ki a levegőt. Próbáltam hinni benne, hogy le fog jönni, de mi van ha nem? Mi van ha megunt, és megcsalt? Ha már nem kellek neki?
Lehunytam a szemeimet és próbáltam elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy ne zuhanjak össze. Adtam magamnak négy napot, amibe bármit megtehettem, de ez nem csak rajtam múlt. Ő is kellett hozzá.
Rémülten fordultam hátra, amikor kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, és Chanyeol dobott be egy utazótáskát. Nem nézett felém, csak beült a kormány mögé, és pár percig hallgatott.
- Annyira kicsi vagy... - sóhajtott fel, majd hátrébb állította az ülést, és mindent saját maga méreteire igazított. - Nem értelek, talán nem is akarlak, még csak veled lenni sincs kedvem de te, te vagy.
Még sosem örültem annyira magamnak, mint abban a pillanatban. Őszinte csodálattal néztem felé, amiért még mindig képes volt bízni bennem. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet valaki ennyire jó.
- Miért négy nap?
- Mert hétfőtől megváltozik minden – mosolyogtam rá. - és addig van négy napunk.
- Ennyire komolyan veszed az egyetemet?
- Egy mérföldkő – bólintottam komolyan, hisz számomra tényleg mérhetetlenül fontos volt. Ezzel hátrahagyok mindent.
- És mit akarsz?
- Nem tudom. Nem akarok gondolkodni, aggódni, csak az érzéseimre hagyatkozni. Hülyeség?
- Mi a cél?
- A GPS tudja az irányt.
Beindította a kocsit, és megnézte az útvonalat.

- Miért nem te vezetsz?

- Mert a szabályban benne van, hogy a kocsit csak te vezetheted.

- És merre van ez a zseniális szabály? - fújta ki lemondóan a levegőt. - Várj! Kitalálom! A fejedben, és mindig változik.

- Milyen okos vagy – vigyorogtam rá, és megpaskoltam a fejét. Furcsán mért végig, majd inkább szó nélkül hagyta az egészet de elmosolyodott. Feszült volt a hangulat, bizonytalan. Bármennyire is voltam én én, ő már nem bízott bennem vakon.

- Nem szóltál Jonginnak.

- Elfelejtettem – vontam vállat, de azért előszedtem a telefonom.

Csak egy rövid üzenet érkezett. „Vigyázz magadra, ragadd meg az esélyt ;)”

Negyed órája nyavalyogtam Chanyeolnak, hogy álljon meg, de az összes benzinkút mellett elhajtott, kiélvezve a vezető szerepét. Mindenáron innivalót kellett szereznem, mert majd szomjam pusztultam, ráadásul éhes is voltam, csak ezek idáig fel sem tűntek. Mégis, amint megéreztem biztos közelben az illatát, szervezetem felpezsdült és kívánta az elmaradt tápanyagot. Nélküle valahogy fel sem tűnt, hogy alig ettem. Fejben igyekeztem végigpörgetni a nélküle eltelt időt, de semmi nem jutott eszembe. Mintha kiesett volna a nagy része, annyira jelentéktelen volt.

- Jó a legközelebbinél megállok – sóhajtott lemondóan, én pedig győztesen vigyorogtam. Igaz a hangom kicsit berekedt a sok erőlködésre de mégis elértem, amit akartam, bár inkább a hasam egyre panaszosabb korgása változtatta meg a véleményét.

Tényleg megállt, én pedig kipattantam, és kivettem a csomagtartóból a pénztárcám. Chanyeolnak vettem kólát mert nagyon szerette, és ennyit talán megérdemelt. Persze jóval többel tartoztam, hisz itt volt annak ellenére, ami pár napja történt. Rám mosolygott, beszélt velem, és bár tartózkodott mégsem utasított el.

- Tankoltam... - jegyezte meg, mikor visszaértem. Számban egy félig elrágcsált szendvics pihent, miközben a gyümölcslevemet próbáltam kibontani, és nem eldobni a nasikat, amiket még szereztem.

-Minek? - kérdeztem szerencsétlenül, majd megkönyörült rajtam és a nasikat bedobta a hátsó ülésre.

- Mert ha rajtad múlik valahol lerobbanunk a semmi közepén.

- Tényleg? - pislogtam meglepetten. - Úgy látszik kiment a fejemből.

- Igen...

Hát... nem mondtam, hogy egy tökéletesen kivitelezett tervbe csöppentünk mi ketten...

Halkan dúdolgattuk a rádióban menő számokat, néha váltottunk pár szót, de a hangulat még mindig nem volt barátságosnak nevezhető. Persze megértettem őt, nagyon is, de nem tudtam mivel vehetném rá, hogy egy kicsikét nyisson felém.

Az orromban éreztem az illatát, és olyan közel volt hozzám, mégsem érinthettem meg. Máskor fel sem tűntek volna ezek a dolgok, hisz bármikor hozzábújhattam, átölelhettem, megérinthettem, de most, hogy tilos volt már igazán idegesített.

Tetszett Chanyeol. Kinézetileg ez egyértelmű volt, hisz még az elálló fülei sem tudták megvonni tőle azt az egészet, amit adott, sőt még hozzá is tettek valamit. Olyan volt, mint egy bájos kisfiú, akit egy hatalmas testbe zárt az élet, elálló fülekig érő szájjal, néha hatalmasra táguló szemekkel, örök optimizmussal, letörhetetlen jókedvvel. Mégsem ez érdekelt. Ha a külső számítana már rég beleestem volna Jonginba, hisz ő... hát ő Jongin. De Chanyeol teljesen más volt.

- Ha sokáig nézel még így félre fogom érteni – szólalt meg hirtelen.

- Hagyj gondolkodni.

- Mondd inkább hangosan.

- De nem reagálhatsz rá semmit.

- Rendben.

- Tetszel nekem. Idáig erre jutottam.

Rám kapta tekintetét, ami meglepetten csillogott, és majdnem kinyitotta száját, de mutatóujjam saját ajkaimra helyeztem jelezve, hogy maradjon csendbe. Csak kicsit megrázta a fejét, majd inkább az útra koncentrált, de füleit látványosan hegyezte.

- Igazából nem te cseszted el, hanem én. Nem lehetek rád mérges azért mert gyerekként éreztél valamit. De a titokért cserébe, én se árulok el neked valamit. Ezzel kvittek leszünk, és mindkettőnknek jobb lesz.

- Nem lenne egyszerűbb ez az egész titkok nélkül?

- De.

- Akkor?

- Nem akarom elmondani. Majd később, most nem.

- Ha összejöttél Kyungsooval, még most mondd el, hogy megmenthessen Jongintól és én csinálhassam ki.

- Micsoda? Maradj inkább csendben – csaptam vállára, mire kinevetett. - Szóval... - lehunytam a szemeim, hogy összeszedhessen magam. Nem értettem mi ütött belém, de nyíltan akartam játszani, őszinte akartam lenni, elég volt a hazudozásból. Persze mérhetetlen féltékenységemről és nyomoromról a telefonhívás után nem beszéltem volna. Azt még megtartottam magamnak. - Hiányoztál – motyogtam, mert többre még nem futotta. Márpedig én nem voltam olyan ember, aki megijed és fél! - Hiányzik az, hogy találkozásnál puszit adj, vagy kicsókold belőlem a lelket, hiányoznak az ostoba civakodások, az öleléseid meg pláne. Szeretek veled lenni...

- De? - kérdezett rá a nyilvánvaló szünetemre.

- Nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e beléd.

Hosszan fújta ki a levegőt, és teste befeszült, keze szorongatta a kormányt, mint, aki nem tud mit kezdeni a felgyülemlett stresszel.

- Ez nem miattad van, hanem miattam. Én... még sosem voltam szerelmes.

- Ez a játék?

- A játék a valóságunk, Chanyeol. És én négy nap alatt ki fogom deríteni, hogy mennyire szeretlek és hogyan.

- Miért éppen négy nap? Annyira odavagy ezért...

- Nincs jelentősége. Szimplán hétfőn már Szeptember lesz. Ennyi az egész. Egy új kezdet.

- És addig?

- Addig nincs ész meg akarat csak az érzés.

- És az mit mond?

- Hogy állítsd meg a kocsit, és hagyd, hogy végre megcsókoljalak.