A múlt képei, a jelen rémei? - 31. fejezet

Baekhyun

- Nem – mondta Chanyeol, mire megzavarodva pislogtam rá. - Ismerkedj meg a sóvárgással Baekhyun.

Döbbenten bámultam rá, mert erre nem számítottam. Fejemben a teljes elfogadás képe élt, vagy az elutasítás, de a várakoztatás nem, mégis tetszett. Izgalmas volt ez az egész. Érdeklődve figyeltem arcán játszó halvány mosolyát, ahogy az utat figyelte, majd magyarázni kezdett.

- Én is meg akarlak csókolni, azt akarom, hogy olyan legyél, mint valami kótyagos kiscserkész, aki túl sok pillecukrot evett, de ez így sokkal jobb.

- Kiscserkész? Pillecukor? Komolyan?

Felmutatta középső ujját, ezzel alpári módon jelezve, hogy menjek a melegebb éghajlat felé, de mikor kontrollálhatatlan vigyorra húzódott a szája, én voltam az, aki elsőnek felnevetett.

Végre megállt a kocsi az apró kis háznál, és Chanyeol megvilágosodva szállt ki. Mosolyogva sétált előre, egészen belefeledkezett a környezetbe. Régen gyakran megfordultunk itt, valaha minden nagyobb szünetre leutazott ide a családom, ő pedig gyakran velük jött. A nappaliban aludtunk ő és én meg Hyung, Anyáék pedig az apró tetőtéren levő szobába. Szerettem ezt a helyet, de évek óta nem jártunk itt. Már nem is a mi tulajdonunkban volt a ház, de másfél éve felhívott az idős néni, akié lett, hogy nem-e bérelném. Nevetséges összeget kért, nekem pedig addigra volt pénzem, és görcsösen ragaszkodtam hozzá, szóval hamar albérlő lettem.

- Nézd már, hogy megnőtt az almafa, amit még kiskorunkba üttettünk – indult el Chanyeol a kiszemelt növény felé, de engem cseppet sem érdekelt a növény. Sokkal jobban foglalkoztatott valami egészen más dolog. Untam a várakozást.

Utána sétáltam, szívemet előre felkészítve minden lehetőségre, de nem ment túl jól. Túlságosan izgatott voltam, vágyakozó, de akartam azt a csókot, vágytam az érzésre, amik vele vettek körül. Pár lépés távolságból követtem, magamban már előre érezve a kábító hatást.

- Mit somfordálsz? – nézett hátra, mire felnéztem rá.

- Semmit... - ráztam meg a fejem, és a megfelelő pillanatot kerestem. Végül feladtam fél perc után, mert ez a bolond a semmit is elbámulta egy csomó ideig. Megrángattam pólója alját, mire felém nézett. Láttam tekintetében a megvilágosodást, de csak megpöckölte a homlokom és tovább állt.

- Nem sóvárogtam eleget? - kiabáltam utána sértettem, mire felnevetett.

- Még messze nem...

Estig pedig minden adandó alkalommal hárított. Pokolian mérges volt akárhányszor vidám szemeibe pillantottam, mégis boldog voltam. A sóvárgás ezen fajtája nem is volt olyan rossz.

Vidáman mosolyogtam rá, míg tekintete az ágy és köztem cikázott, majd inkább a szekrényhez lépett és kitárta az ajtót egy sóhaj közepette.

Nem volt rossz állapotban a ház, hiába jártam már itt régen, valamikor tuti ki volt takarítva, de a makacs por és állott szag csak belopta magát minden kis zugba. Sajnáltam az elszalasztott alkalmakat, amiket itt tölthettem volna a nyáron, de valahogy nem bántam, hisz nem volt eseménytelen a szünidő. Szellőztettünk, és kicsit pakolásztunk is, így nem volt semmi gond, pár porcicába pedig ennyi idő alatt nem halunk bele. Nehézségek árán csiholtunk meleg vizet is és míg én rendezgettem a dolgokat, Chanyeol bevásárolt. Önként és dalolva. Innen tudtam, hogy neki is tetszik ez az egész.

Az egész olyan irreálisan volt valóságos, sosem képzeltem magunkat ilyen helyzetbe, mégis valahogy reális volt. Chanyeol kipakolt, majd közölte, hogy éhes, így kaját nekem kellett alkotnom, szóval vacsorát gyártottam, szerény konyhai tudásommal, és utána még el is mosogattam, míg Füles zuhanyzott. A mosogató pont az ablak előtt volt, így volt időm nézelődni, miközben serénykedtem. Úgy tűnt visszatérni a múlthoz, ahhoz, ami elől annyira menekültem nem rossz. Jó volt itt lenni, Chanyeollal tölteni az időt pedig még annál is jobban tetszett. Tényleg hiányzott. Az elmúlt időszakban annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy meglepően nehéz volt elképzelni nélküle az időt.

A csók még mindig birizgálta a fantáziámat, de elhatároztam, hogy a következő megmozdulásomnál megszerzem kerüljön bármibe. Tervem még nem volt, de Ő is akarta, és ha megérzi, akkor nem fog tudni leállni. Szóval csak el kell jutnom odáig, hogy megcsókoljam. Utána minden könnyebb lesz.
Gyorsan fürödtem le, mert hulla fáradt voltam. Fogat mostam még, majd ellenőriztem a zárat, és felbandukoltam a lépcsőn. Chanyeol lehunyt szemekkel pihent, de légzéséből látszott, hogy még nem alszik talán csak vegetált. Annyira szép volt. Természetes talán, és jó, hogy itt volt. Ezt éreztem az én pillanatomnak, így elsőnek óvatosan, majd a következő mozdulattal már gyorsan kerültem fölé. Nem nyitotta ki szemeit, csak megrezzent, és halványan elmosolyodott.

- Meg foglak csókolni – jelentettem ki.

- Tudom.

- És hagyni fogod?

- Igen – mint valami könyöradomány hangzott a válasz, bennem pedig a kisördög győzedelmeskedett.

- Akkor így már nem is kell! - csaptam gyengén mellkasára, és elvigyorodtam.

Szemei abban a pillanatban pattantak fel, egy határozott mozdulattal megragadta a derekam és maga alá fordított majd már csókolt is. Nem volt időm felkészülni, pedig olyan intenzív volt, hogy nem ártott volna. Határozott volt, egyértelműen ő irányított, és sorozatos kudarcba fulladt a dominanciáért folytatott kis harcom. Még sosem volt ennyire határozott, ez pedig elbizonytalanított, de határozottan tetszett.

Egyik keze még mindig ölelt, a másikkal tartotta magát, ám én folyamatosan húztam magamra, mert közel akartam tudni őt. Végül megtalálta a megoldást, félig rám feküdt, és szabad keze most tincseimbe túrt.

- Na? - szakadt el tőlem egy pillanattal azelőtt, hogy tuti biztos fulladásban múltam volna ki. Szeme csillogott, szája duzzadt volt, de mosolyra húzódott.

- Többet akarok – jelentettem ki szinte sóvárogva érte.

- Mennyire?

- Mindent – suttogtam ajkait bámulva.

Mosolyogva hajolt vissza hozzám, én pedig megemeltem a fejem, hogy hamarabb érezhessem ajkait. Keze fejem alá csúszott, hogy megtartson, de a csók előtt megállt.

- Szeretlek – suttogta ajkaim közé.

Kissé rémültem pislogtam fel rá, hirtelen vallomása megdöbbentett, hiába tudtam róla. Ennyire még sosem mondta a szemembe, és nem is vártam soha ilyen vallomást. De én nem tudtam mit mondani. Égő fejjel, szaporán dobogó szívvel hunytam le szemeimet, mire puszikat nyomott rá.

- Jongin szerint szerelmes vagyok beléd- ismertem el kissé bizonytalanul.

- Az nem lenne egy rossz dolog.

Még volt három napon kitalálni, és rájöttem szeretni akarom őt.

Reggel szinte kézzel-lábbal Chanyeolba csimpaszkodva ébredtem. Csak fejemet kellett kicsit felemelnem, hogy láthassam alvó arcát, ám ő éberen pislogott rám.

- Rám másztál – jegyezte meg. Sehol egy jó reggelt, vagy egy mosoly, rögtön a csipkelődés.

- Kényelmes vagy – fúrtam vissza fejem mellkasába.

- Kelj fel! – kocogtatta meg a vállam de csak megráztam a fejem.

- Még korán van. Nem akarok.

- Borzalmas vagy – ölelt át, de nem ellenkezett.
Majd húsz percig szemeztem az ablakon beszűrődő halvány kis fénysugárral, miközben Chanyeol szó nélkül érintett, néha hajamat, néha arcomat, vagy hátamat, de ujjai kezemen is végigfutottak legalább tucatszor.

Reggeli közben ezredszerre ismertem meg a vonásait, a halvány mosolyát, ahogy ajkairól szemeire vándorolt öröme. Csálé füleit, ahogy hegyezte minden zajra, és várta, hogy a kávé végre lejöjjön, a kósza látatlannak vélt pillantásait felém. Láttam, hogyan változott meg mindig egy pillanatra ha rám nézett, és ez elképzelhetetlenül jó érzés volt.

- Nincs kedved palacsintát sütni? - pislogott rám kiskutyaként, mire vállat vontam.

- A tésztát te tudod bekeverni.

- De a sütés neked ment.

- Milyen romantikusan kiegészítjük egymást – bohóckodtam, mire hatalmas fintor ült arcára.

- Ennyire nem vagyok romantikus azért...

Bűntudat nélkül röhögtem körbe grimaszoló arcát.

A palacsintasütés végül tényleg rám maradt egy csókja után, pedig már egész jól éreztem magam, így nem ellenkeztem, és lelkesen vetettem bele magamat a feladatba.

Fél óra sem kellett és kiskutyaként szimatolt a levegőbe, ahogy megérezte az első kész alkotásomat. Még mindig nem volt tökéletes, valami a tűzhellyel is lehetett mivel, az egyik fele leégett szinte a másik meg enyhén nyers maradt. De Chanyeolt nem zavarta, amint a tányéron volt és hűlt egy picit elorozta és egymagában kezdte falatozni. Mindig letépett valamennyit, majd óvatosan szájába ejtette és láthatóan ízlelgette a tésztát.

- Imádom – jelentette ki, majd felém is nyújtott egy megcsépázott kis falatot. Megadón nyitottam ki a szám, így könnyen ajkaim közé tudta varázsolni, csak arról nem volt szó, hogy utána mindenféle félelemérzet nélkül körülrajzolja szám vonalát. Bizsergető volt ujjait érezni, akaratlanul bámultam szemeibe, amikben mindenféle érzelem fellelhető volt.

Életemben elsőnek akartam addig bámulni, ameddig mindegyikre rá nem jövök, de ő elrontotta megismerésem pillanatát.

- Odaégetted...

- Tűnés a konyhából! - penderítettem ki a konyhából, ő pedig vigyorogva hagyott magamra.

Péntek délután Chanyeol lustán terült el az apró kissé rongyos kanapén, miközben telefonját nyomkodta. Nem kérdezett semmit ezzel a fene nagy tervemmel kapcsolatban, ami miatt itt voltunk, amiért hálás voltam, mert még saját magamban sem tudtam összeszedni a gondolatokat. Túl hirtelen jött a felismerés, pedig annyi időm lett volna gondolkodni és összegezni.

- Idejössz még ma, vagy perverz kukkolót játszol még egy ideig? - nem nézett fel rám, de enyhe gúnyos éle hangjának fintort kényszerített számra. Papucsa a kanapé előtt hevert szanaszét dobálva, zokniba bujtatott lábai is mindenfele álltak, olyan volt, mint egy nagy szét esett gyerek.

- Nem vagyok perverz – morogtam, majd szorosan mellé huppantam. Egyik keze rögtön körém fonódott mire még jobban hozzá simultam.

- Akkor csak kukkoló? - nyomogatta még mindig azt a vackot.

- Rám figyelj – csaptan egyet lábára de nem értem el a kívánt eredményt. Még csak egy pillantást se kaptam.

- Érd el, hogy jobban érdekelj, mint a foci.

- Annyira utállak, hogy arra szavak sincsenek – háborogtam, de a küldetés megvolt, már csak teljesíteni kellett valahogyan. Gúnyos kis mosoly csücsült szája szélén, és láttam, hogy a játékot már elvesztette, csak szórakozott velem. Úgy tűnt nem csak nekem van szükségem a figyelemre.

Tudtam, hogy meg fogom nyerni magamnak, mindig nyertem és Chanyeol mindig figyelt egy egyszerű ok miatt. Én, én voltam. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy ő odáig legyen minden mozdulatomért.

Este még félelemmel aludtam el kezei közt. A hétfőt amennyire tudtam kizártam, nem foglalkoztam vele, mi lesz ha hazamegyünk. Csak a Chanyeollal kapcsolatosakat dolgokkal foglalkoztam, és ez így volt rendjén. Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy egyről a kettőre jussak. Este még rémület járt át, mikor szeretleket suttogott fülembe, reggel viszont a békesség és halvány mosoly várt, ahogy felpillantottam rá.

Válogathattam a bevethető eszközök közt, lehettem ártatlan, bizonytalan, sértődött, de én is játszani akartam. Egyik kezem haja felé indult, és mikor lehunyta egy pillanatra pilláit az érzésre, befészkeltem magát ölébe. Döbbenten pislogott rám, de nem fejeztem még be, hiába kaptam meg az áhított figyelmemet.

Elsőnek halovány alig érezhető puszikat hintettem ajkaira, aztán egy pillanat alatt változtattam taktikámon. Akaratosan csókoltam, kicsit beleharapva alsó ajkába, ami sóhajt csikart ki belőle, ám mielőtt viszonozhatta volna, eltávolodtam.

- Figyelsz rám?

- Tudok szerinted ezután másra? - sóhajtott lemondóan, és visszahúzott magához.

A késő délutáni elfoglaltságunkat megleltük egy időre.

Este tűnődve üldögéltem az ablakba, miközben egy szál cigivel szemeztem, ami ujjaim közt pihent. Chanyeol táskájából esett ki, ami meglepett, mert ezernyi csókunk közben sosem éreztem rajta a dohányra jellemző ízt.

- Cigizel? - kaptam rögtön erőre, ahogy felsétált, miután végzett a fürdéssel. Haja nedves volt, néhány tincse idétlenül göndörödött a négy égtáj felé, szemei álmosan pislogtak rám, majd a kezemben pihenő rudat figyelte pár másodpercig.

- Néha – bólintott. - ha ideges vagyok.

- Alapjáraton is vagy csak miattam? - kérdő tekintete láttán vállat vontam és magyarázkodni kezdtem. - akkor is cigiztél, mikor a kirohanáson volt Luhanéknál. Most pedig biztos mérges voltál rám azért mert kiakadtam azért... - elakadtam.

- Mert szeretlek?

- Hát ja... - hajtottam le a fejem.

Lemásztam az ablakból, a meggyújtatlan cigit a kis dohányzóasztalra dobtam, és határozott bár apró léptekkel szüntettem meg köztünk a távolságot. Szorosan öleltem hátát, fejem mellkasába fúrtam, éreztem a belőle áradó tusfürdő illatát, keveredve a pólójáéval.

- Nem lépted át egyszer sem a határt – suttogta hajamnak.

- Milyen határt?

- Egyszer sem csábítottál el két nap alatt.

- Kellett volna? - néztem fel rá, bár még mindig nagyon erősen csimpaszkodtam belé, de látni akartam vonásait. Hangja kellemes mély zúgása kábító hatású volt, olyan, mint a nyugtató, csak mellékhatások nélkül. Úgy éreztem függővé tudnék válni, és ez ellen talán még Jonginnak sem lenne kifogása.

Csak megrázta a fejét, aztán inkább félrenézett. Kíváncsian, tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és türelmesen vártam, hogy újra rám emelje tekintetét. Szívem furcsán dobbant, mikor szemembe nézett, és kicsit lentebb hajolt.

- Szeretlek – ismét ajkaimra kaptam a vallomást, hogy utána csókkal vegye el a szavak komolyságát, de most küzdöttem azért, hogy a pillanat a fejembe maradjon. Akaratlan mosoly szökött számra, lelkemben vihar tombolt, egész testemen végigfutott az ismeretlen borzongás. Nem értettem mi bajom van, nem értettem miért reagáltam így, de tetszett.

Csak amikor már Chanyeol az igazak álmát aludta, halkan szuszogva, féloldalas mosollyal, előlem lopkodva a levegőt, jöttem rá az okra.

Boldog voltam.

Félelem és bánat nélkülien boldog.

- Én is téged – suttogtam az éjszakai csendnek bizonytalan vallomásom, de még így is kivert a víz, hiába tudtam, kimondott titkom, még mindig titok volt. Szívem felgyorsult, izgágává váltam, legszívesebben futottam volna két kört, hátha megnyugszom, de közben moccanni sem akartam, hogy ne zavarjam meg álmait.

Keze derekamon pihent, egyik lába az enyéimbe gabalyodott, és a takaró nagy részét is eltulajdonította, mégis tökéletesnek éreztem a pillanatot. Mert az volt életemben az első pillanat mikor szerelmes voltam.

Bizonytalanul bóklásztam a fák között, miközben igyekeztem minél kisebb zajt csapni. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe jutott ez eszünkbe, de lassan három órája játszottuk kisded játékunkat, a közeli apró erdőben. A lényeg annyi volt, hogyne találjon meg a másik. Most Chanyeol volt a fogó, nekem kellett elrejtőznöm, de már kezdtem unni, mégis izgalom járt át, ahogy igyekeztem menekülni.

- Megvagy! - ölelt át hirtelen hátulról. Első döbbenetemben ijedten kapálóztam. Elképzelni sem tudtam, hogyan jutott a közelembe észrevétlenül. - Nyugi Baek... - suttogott fülembe.

- Megijesztettél... - engedtem el magam karjai közt, ő pedig szorosabban tartott.

Puszit nyomott a fülembe, ami csikis volt, így megint szabadulni akartam.

- Túl eleven vagy.

- Perverz vagy! - ellenkeztem morcosan, tovább kapálózva.

- Mi ebbe a perverz? Tudod mi lenne az? Ez! - nyalt bele a fülembe.

Magas hang szökött ki torkomon, és mérgesen csaptam hátra, de időben elugrott, így viszont én kötöttem ki a földön. Chanyeol rögtön mellém pattant nevetve, de mikor meglátta a fejem elkomolyodott. Óvatosan kanalazott össze, és biztos ami biztos alapon még tartott akkor is mikor teljesen stabilan álltam.

- Jól vagyok... - morogtam.

- Legyél is – nyomott pszit arcomra. - Győztem...

- Hogy mi van? - háborodtam fel. - Én nyertem! Háromszor! Te meg csak kétszer!

- De az utolsót én nyertem! - ellenkezett.

Elnyammogtam egy almát, miközben a kissé régi tévét bámultam a földön ülve. Chanyeol a kanapén durmolt, keze nyakamhoz simult, de tényleg aludt, csak érintése csiklandozott. Valami dorama ment, már a második részt adták, de nem kötött le túlságosan. Amolyan semmi jelentőségű háttérzaj szerepet kapott csak, hogy legyen valami.

Chanyeol járt a fejembe és az esti vallomásom, amiről ő még semmit nem tudott. Olyan furcsa érzés volt. Még ki sem mondtam azt a szót, csak annyit, hogy én is, mégis akartam. Szükségesnek éreztem, hogy a szemébe mondhassam, de rettegtem. Pedig nem volt mitől. Nem kellett attól félnem, hogy az érzéseim viszonzatlanok, hisz a szenvedő fél ebben az egész mindig ő volt. Mégis rettegtem. Ez az egész annyira sebezhetővé tesz, akkora bizalom kell hozzá, amekkora bennem még sosem volt meg. De ő bízott bennem...

Óvatosan fordultam felé, fejem a kanapéra hajtottam és úgy figyeltem langaléta alkatát, ahogy összehúzódva kuporgott. Egyik keze feje alatt pihent, másik még mindig engem érintett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha vonzani fog az olyan szintű ragaszkodás, mint amit ő mutatott felém. Nem csimpaszkodott rám, nem volt elcseszettül romantikus, nem kezelt kiscsajként, akit le kell venni a lábáról. Teljesen normálisan viselkedett velem, mégis ott volt az a valami, ami több volt ezeknél. Nem birtokolni akart, és megmondani mit tegyek, csak velem lenni, egyenlőként élni. Amikor arra gondoltam, hogy tényleg vele legyek, nem jutott eszembe az, ami minden más kapcsolatomnál. Nem éreztem magam fogolynak, nem akartam menekülni, sőt élveztem a közös pillanatokat, egyszer sem idegesített, vagy volt idegen az érzés.

- Mi az? - motyogta halkan, ahogy nyújtózott, de szemeit nem nyitotta ki.

- Nincs semmi – feleltem halkan, mosolyogva, engem érintő kezét lassan sajátjain közé véve fedeztem fel.

Elsőnek csak óvatosan érintettem, végigfutottam ujjain, aztán kicsit erősebben kezdtem masszírozni kézfejét. Egy hosszú sóhaj szökött ki ajkai közül, ami mosolygásra késztetett. Fejét a karfára hajtotta és szó nélkül sütkérezett érintéseimben.

- Szerinted milyen lennék szőkén?

- Aranyos – vágta rá rögtön. - De feketén szexi.

- Szőke leszek – mosolyogtam.

- Miért festeted folyton a hajad? - nézett rám fél szemmel, és végigmérte épp seszínű barnás kobakomat.

- Nem tetszik? - biggyesztettem le ajkaim, mintha bántana a dolog, pedig cseppet sem érdeket, mert odáig volt értem.

- Tetszik, de a fekete még jobb.

Vasárnap késő délután volt már, ami annyit jelentett, hogy haza kellene mennünk. Holnap kezdetét veszi a szeptember, hivatalosan is véget ér a nyár. Apró fintorral néztem az utolsó augusztusi naplementét. Chanyeol az almafát bántalmazta, ahogy leszedett róla néhány érett gyümölcsöt. Haja kusza volt az esti szélnek hála, de mosolya ismét valami különleges érzést társított hozzá. Amikor bent voltunk a faluba, mindenki megnézte őt, több lány alaposan végigmérte őt, volt, aki még randit is kért tőle, ő pedig mindenkit azzal az édes mosolyával kosarazott ki, ami miatt még megharagudni sem voltak rá képesek.

Farmerja térdig ért, kiemelve lábait, én pedig képtelen voltam megérteni, hogy lehet valaki ilyen nagy. Nekem a sors nem adott egy nyolcvanas – Chanyeol esetébe még többes – magasságot, nekem mindig lentről kellett szemlélni a világot, ám úgy tűnt ő szerette méreteimet.

- Hé, Füles! Jobb vagy bal? - kiáltottam el magam, mielőtt meggondolhattam volna a kérdést.

Jobb kezemben egy apró fecni volt, ráírva az a szó, ami még mindig rettegéssel töltött el. Gondolkodhattam volna a dolgokon, nem kellett volna most dűlőre jutnom, de én nem akartam ésszel dönteni erről. Életemben először érezni akartam és éreztem is! Csak ezt elfogadni, és főleg mással is tudatni. Nem volt könnyű.

Chanyeol mosolyogva sétált közelebb, mindkét kezében alma volt, és azzal a tipikus tekintetével nézett szemembe, ami megbűvölt.

- Bal.

Akaratlanul s megkönnyebbült sóhaj szökött ki ajkaim közül, amiért nem kellett túlesnem a dolgokon. Nevetséges voltam, csak egy szó, annyit kellett volna mondanom, hogy szeretem, mégsem ment. Pedig nem hazudtam volna, egész egyszerűen olyan rég éreztem ezt – bár amit iránta éreztem, azt még sosem –, hogy nehezemre esett összekapni magam.

Bátran nyújtottam elé bal kezem, tudva, hogy semmit nem talál benne. Mosolygásra késztetett csalódott arca, ahogy szétfeszítette kezem, és csak az üresség fogadta.

- Mocsok vagy – sóhajtott lemondóan, és felém nyújtott egy almát. Megsajnáltam így puszit nyomtam nyakára, mert csak azt értem el, majd lelkesen haraptam bele a gyümölcsbe.

- Mi a jobb?

Hirtelen ért kérdése, már el is felejtődött bennem a dolog, bár még mindig markomban szorongattam a nevetséges kis cetlit. Kezem megfeszült mikor belegondoltam abba, mi következik. Biztos voltam magamban? - folyton csak ez járt a fejembe, de végül feleslegessé vált a kérdés. A fecni kezemből az övébe került és elkezdte kihajtani.

- Várj! - kapálóztam gyorsan, és igyekeztem visszaszerezni, de engedte. Makacsul ragaszkodott hozzá, pedig én ki akartam mondani. - Add vissza! - csapkodtam a titkomért.

Nekem kell kimondanom! Az úgy az igazi!

- Most már tudni akarom, mi a fenét titkolsz – ellenkezett határozottan, és tudtam, hogy nyerésre áll. Utáltam, amikor felém kerekedett...

- Hé Yeol – ragadtam meg a fejét és közel hajoltam hozzá, hogy kizökkenthessem, de már nem érdekelt az a bolond darabka papír. Homlokomat az övének döntöttem, próbáltam szemébe nézni, de túl zavarba ejtő volt. Végül sikerült felvennem a kontaktust, és egy nagy sóhaj után igyekeztem megformálni azt az egyetlen szót. - Szeretlek.

Hangom idegenül tiszta és határozott volt, nem voltam halk, vagy bizonytalan. A beállt csönd csak bizonyította, hogy megtettem. Chanyeol döbbenten pislogott rám, míg én kicsit eltávolodtam, de még mindig kobakját szorongatva néztem rá.

- Mi? - értetlen, döbbent feje mosolyt csalt arcomra, tincseibe túrtam, és teljesen biztos voltam magamban. Annyira mint talán még soha.

- Szerelmes vagyok beléd.

Chanyeol meglepetten bámult rám, száját kinyitotta, majd becsukta, egy hang se szökött ki ajkai közül. Azt hiszem sikerült igazán lesokkolnom, de nem tudtam együtt érezni vele, mert ezerszeres löketet adott döbbent reakciója. Szárnyalni tudtam volna a boldogság elcseszett kis tengerében, és szinte éreztem a szabadságot, ahogy hitetlen szemei egy újfajta fénnyel villantak meg, szája pedig a valaha látott legszebb mosolyra húzódott. Még csálé fülei is boldogan meredeztek természetellenes valójukban.

Este valahogy teljesen más lett a hangulat közöttünk, kissé feszélyezett, suta, olyan bizonytalan. Chanyeol ha rám nézett, ragyogott, másképp nem tudtam volna meghatározni, mégis az örökös féltés ott csillogott szemeiben. Valamiféle furcsa kötelék volt ez, ami akaratomon kívül teljesen magába szippantott.

Fél tizenegy múlt pár perccel, nekem pedig eszembe jutott a délelőtt mikor valami meccsről beszélt, amit nézni akart, ám most hallgatott róla, miközben telefonját tette fel tölteni.

- Nem most van a meccs? - kérdeztem végül rá.

- De, csak...

- Akkor nézzük – indultam az ajtó felé de megragadott és visszahúzott.

- Te nem szereted a focit.

- Nem – ismertem el vállat vonva, - de pár meccsbe még gondolom senki nem halt bele.

Meglepetten pislogott rám, majd két vigyorgás között, bepörgött puszit nyomott számra. Mire kettőt pislogtam a nappaliból már a tévé hangja szűrődött fel.

Laposakat pislogtam, miközben figyeltem a labda útját, de egyáltalán nem kötött le a dolog. Valahogy a foci sosem állt közel hozzám, se semmilyen csapatjáték, inkább vonzottak az egyéni dolgok. Például a teniszt kifejezetten szerettem, de a F1 sem volt rossz. De a foci... túl sok volt az ember.

Chanyeol, amikor lejöttem, rám mosolygott, a pléd felét nekem adta, nyakig takargatott és magához húzott, esélyt sem adva a távolságra vagy szabadulásra. Én pedig egy megjátszott morcos sóhaj után megadtam neki magam és még jobban hozzá simultam. Hallottam szíve eszeveszett dobogását, ami nem lehetett csak a meccs miatt, így egy idő után ártatlan ujjaim, pólója alá tévedtek és bőrét cirógatták. Nem tettem semmi rosszat, hasán és oldalán siklottam végig, sosem léptem kétes területre a meccs ideje alatt. Sőt valahol félúton elalhattam.

Reggel Chanyeol félkómásan húzott ki az ágyból, ahova nem is értettem, hogyan kerültem, hiszem este még meccset néztünk.

- Ki nyert? - kérdeztem szemeimet dörzsölgetve, mire egy puszit kaptam homlokomra és halk nevetést.

- Azt se tudod ki játszottak igaz?

- Hát... nem.

Beismerésem után egy hajösszeborzolással távozott a hálóból, én pedig azzal a lendülettel fúrtam magam vissza a paplan alá, hogy tovább alhassak, de csak nem jöttek az álommanók.

Mikor negyed órával később frissen zuhanyozva felsétált elakadt a szavam tőle egy pillanatra. Félmeztelen volt, jobban mondva csak egy átkozott törölköző volt rajta, mire beindult a fantáziám és sóvárgó tekintettel követtem a vízcseppek útját.

- Ha így nézel, félre fogom érteni... - jegyezte meg pár másodperc múlva, mikor már egy alsóval a kezében keresgélte a többi ruhát.

- Ezen nem hiszem, hogy sok mindent félre lehetne érteni – motyogtam beismerőn, mire felnevetett.

- Nem hittem volna, hogy ilyen perverz vagy – csóválta a fejét lemondóan. Szemem megvillant, és gyorsan másztam ki az ágyból, hogy felé vegyem az irányt. - Baek... - nyögte, mikor már nem tudott hátrálni, és csak másfél méter választott el minket. - Ugye tudod, hogy indulnunk kell lassan és...

Kétségbeejtő magyarázkodása nevetséges volt, és pont olyan abszurd, mint az egész helyzet. Őszintén? Chanyeol nem tőlem félt, hanem attól, hogy saját vágyainak nem fog tudni ellenállni ez pedig felettébb hízelgő volt. Szerettem ha vágytak rám, az pedig, hogy ezt valaki olyan produkálta, aki nekem sem semleges még jobb volt.

- Csak a törölközőm kell – emeltem fel a szekrényajtóra akasztott darabot, majd vigyorogva néztem felé.

- Bolond! – vágta hozzám a pólóját.

- Kettőnk közül nem én vagyok a perverz – mondtam még, majd egoista, győzedelmes mosollyal hagytam el a kis szobát.

Arra azonban álmomban nem gondoltam volna, hogy zuhanyozni már nem egyedül fogok. Mint, ahogy az sem fordult meg addig a pillanatig a fejemben, hogy milyen jó érzés tud lenni a fagyos csempe, mikor felhevülve simulnak hozzám a szuszt is kicsókolva belőlem.