A múlt képei, a jelen rémei? - 33. fejezet - Vége

Baekhyun

Taehyung lihegve huppant le mellém, és máris nekiállt az égetésemnek.

- Omma, Appa meg akar ölni!
– Fél perc sem kellett, hogy Daehyun vörös fejjel és gyilkos tekintettel berobbanjon, majd megragadja a nyakát.

- Nem gondolod, hogy kicsit kínos, amikor nekiállsz üvölteni az aulában, hogy Appa? Minek kellek, ha itt van Omma? – bökött felém.

- Igazad van... Az kínos, ha egy pasi, pasiként leappaz, de egy cseppet sem gáz, ha pasiként leommázol egy pasit – forgattam a szemem.

Valahogy a csoportban én lettem Taehyung anyja, és valamivel később apafiguraként felbukkant Daehyun, és valami olyasmit hallottam, hogy mi voltunk a Hyun família. Kicsit sem volt szánalmas, ráadásul akart a fene a figyelem középpontjába kerülni.

- Appa, ne veszekedj Ommával, ő mindig meghallgat és vesz nekem inni. Igazából csak inni vesz, de valljuk be, még mindig több mint a semmi. Na jó, kétszer vett nekem kávét, és abból az egyik csak amiatt, hogy...

- Fogd már be – hallgattatta el Jimin, és itt már sejtettem, hogy csak nagyobb káosz fog következni. - Lassan színt kellene vallanod nem hyung? – mosolygott rám, de nekem fogalma sem volt mit is követtem el. – Hát Chanyeol hyungnak.

Na itt elakadtam és megrémültem, mert nem létezett, hogy ők tudjanak Chanyeolról és rólam. Honnan tudtak volna? Sosem csináltunk nyilvánosan semmi olyat.

- Mizu? – lépett be Füles, és itt már éreztem a vesztemet.

- És ti mióta vagytok amúgy együtt? – folytatta Jimin. Néha tényleg nem tudta, mikor van az a pillanat, hogy befogja a büdös nagy száját!

- Micsoda?

- Hát te Hyung meg Baekhyun hyung. Mióta vagytok együtt? Elég régóta, hogy feldolgozd, hogy gyereke van?

Chanyeol döbbenten kapta rám a tekintetét, színtiszta zavar és rémület járta át, nekem pedig nem volt szívem felvilágosítani, hogy ez csak egy hülyeség.

- Bocs Yeol, még nem volt alkalmam bemutatni.

- Mi van?

- Akkor most már két apukám lesz? – szólt közbe vigyorogva Taehyung.

- Mi van? – kapkodta még mindig a fejét szerencsétlen Fülesem.

- Ő a gyerekem – mutattam idézőjeleket a gyerekemnél –, Ő meg az apja – böktem Daehyunra.

- Akkor te vagy az anyja? Miért te vagy az anyja? – értetlenkedett tovább.

- Miért, nem Hyung van alul? – szólalt meg Taehyung.

- Na húzzál a sarokba, és ne üsd bele a mocskos orrod a felnőttek dolgába! – ütöttem meg őt picit, mire vigyorogva, műkönnyekkel hagyott ott minket.

- Szóval ki van alul? – folytatta a témát Jimin.

- Te, hogy bírod őket? – nézett inkább rám Yeol. Mosolyogva vállat vontam.

- Egy órám se unalmas mellettük, elhiheted.

Morogva lökdösött a fürdőbe, miközben elkezdett megszabadítani rongyosra ázott ruháimtól. Mindig ezt csinálta. Halálra aggódta magát értem, pedig nem volt semmi bajom. Egy alapos fürdetésbe a tél közepén még senki nem halt bele, de ő szinte gyilkos tekintettel mentett ki a hó alól, és szidta le Sehunt meg Jongint.

- Nincs semmi bajom – vacogtam enyhén összekoccanó fogakkal.

- Indíts a zuhany alá – húzta le rólam a pulcsit, és már az övemmel bajlódott, miközben halkan morgott, amiért még a vékony fekete póló is vizesen simult rám. – Mit csinálsz? – nézett rám, mikor elkezdtem lehámozni róla a sálat.

- Zuhanyozz velem – pislogtam rá könyörgőn.

- Fel kellene melegedned... – tért ki. Engedelmesen léptem ki a farmeromból, és a zoknit lábammal hámoztam le magamról.

- Tudod, hogy veled melegszem fel a leggyorsabban – próbáltam elcsábítani, de nem akart engedni.

Éreztem az igazi ellenállást, így egy sóhaj után feladtam a dolgokat és szó nélkül vonultam el magányomba. A pólómtól és alsómtól saját magam szabadultam meg, és direkt nem néztem Chanyeolra, ahogy meglódult rám a kellemesen meleg víz.

- 37,8. Megmondtam – vette el a lázmérőt.

- Sajnálom...

- Az istenit Baek, nem akarom, hogy beteg legyél!

- Ha zavar, hogy szipogok, akkor felmegyek és...

- Kit érdekel, ha szipogsz? – pöckölte meg az orrom. – Az érdekel, hogy gyengébb az immunrendszered és sokkal könnyebben betegszel meg. Az orvos azt mondta, hogy veszélyes, ha megfázol.

- Vigyázni fogok – ígértem esetlenül, mire szorosan megölelt.

Halkan lopakodtam be a lakásba – de nem sikerült a tervem, mivel a két idióta a nappaliban romantikázott.

- Baek? – nézett Jongin ledermedt osonó alakomra meglepetten.

- Hali! – egyenesedtem fel, és zavartan túrtam tincseim közé.

- Visszafestetted feketére! – lelkesedett legjobb barátom, majd fel is pattant. Ennyit a meglepetésről...

- Ja. Chanyeol eléggé meggyőző tud lenni – húztam el a számat, ahogy végiggondoltam a stratégiáit. Valamiért mindenáron fekete hajjal akart maga mellett tudni, de csak miután visszafestettettem mondta el, mi baja volt szőke fürtjeimmel. Legszívesebben leütöttem volna, de most már mindegy volt. Az egyik indok az volt, hogy a fekete szexi. Ezzel még problémám sem volt. A másikkal viszont inkább csak ártott magának, semmint használt. Azt mondta, hogy átlagos. Azért akart feketén látni, hogy ne tűnjek ki a tömegből. De hát ki akar átlagos lenni?

- Na? – lépett be az említett az ajándékokkal, mire a másik kettőnek leesett a dolog. Jongin vigyorogva rohant hozzám és ölelgetett meg, majd mindenki meglepetésére Chanyeolt is körbeugrálta, és megszerezte kincseit. Érdektelenül nyomta Kyungsoo kezébe a két dobozt, amin az ő neve volt, majd lelkesen kezdte bontogatni sajátjait.

- Tényleg olyan, mint egy kisgyerek – jegyezte meg Chanyeol, miközben ujjai végigfutottak tincseim közt.

- Ő ettől tökéletes.

- Nem rossz, hogy nem itt laksz?

- Veled lenni jobb – vontam vállat. – Ez pedig örökre egy otthon, bármi történik.

Fájdalmas fintor szökött arcomra, ahogy még egyszer megnéztem magam a tükörbe. Túlzott jókedvemet, ami az elmúlt hónapokban jellemzett, egy pillanat alatt törte darabokra Zhang Yixing.

Vagyis inkább az apám. Vagy a hiánya.

- Indulnunk kell – ölelt át Chanyeol. Rajta is kiábrándítóan fekete öltöny volt, szemei aggódva vizslattak.

- Mindjárt, jó? – dőltem neki, és próbáltam lenyelni a könnyeimet.

Annyira nehéz volt.

Amikor elvitték vidékre, azt hittem, minden rendeződni fog, hogy leéli az életét békében, hogy nem okoz több fájdalmat. Őszintén akartam hinni, hogy majd lenyugszik és megbékél. Abban nem mertem hinni, hogy majd elfogad újra vagy beszél velem, de minden annyira jól alakult. Hyunggal havonta egyszer találkozott, és tisztult a tudata is. Mindenki azt mondta, javul az állapota. Én a közelébe sem mentem, mert tudtam, hogy gyűlöl, de az, amit most tett...

Chanyeol mondott valamit, de nem fogtam fel, csak érzékeltem, hogy eltűnik. Hallottam csukódni az ajtót, majd pár perc múlva újra nyílni és szinte rögtön Jongin ölelésében találtam magam.

- Nem muszáj elmennünk. Semmi okod nincs rá.

- Ő az apám volt – kapaszkodtam szorosan belé, miközben könnyeim végleg megindultak. – Tényleg ennyire rossz voltam, Jongin? Tényleg miattam kellett megölnie magát?

- Baek, állj le! Tudod, hogy...

- Komolyan gondolta – szakítottam félbe. – Itt kellene lenned Baekhyun, szembe kellene nézned a fegyver csövével, és nekem kellene meghúznom a ravaszt. Neked kellene meghalnod, nem pedig nekem. Gyűlöllek.

Éreztem Jonginban a feszültséget, ahogy akaratlanul mondtam ki a szavakat.

- Gyűlölöm őt Baekhyun, és most lehet, megutálsz, de egy cseppet sem bánom, hogy meghalt. Milyen ember mond ilyet a saját fiának?

- Hallottam a lövést. Sokkal ijesztőbb, mint a filmekben...

Valahogy minden homályosan maradt meg. Felfogtam, hol vagyunk, miért vagyunk ott, felismertem, mikor ki ért hozzám, de az egész annyira irreális volt. Ott volt a sír, a szertartás, az a maréknyi ember... Istenem, Kyungsoo még az apámat sem ismerte, mégis ott volt! Borzalmas volt látni azt a pár alakot, hisz rajtuk sem látszott a gyász. Ott volt Yixing, aki csak beszélni akart velünk a temetés után, Hyung, aki elveszetten álldogált mellettünk. Ugyan könnyek csillogtak a szemében, de nem apánk halálát siratta, hanem azt, amit még évekkel ezelőtt elvesztettünk.

Nem tartottunk tipikus megemlékezést, mert egyikünk sem akart ilyen formaságokat. Csak a tényleges temetést akartuk megtartani és minél hamarabb továbblépni.

- Félév – énekelte lelkesen Jongin, miközben nyakkendőjét igazgatta. – Soo, kelj már fel!

- Mintha az év elején másképp álltunk volna – jegyeztem meg gúnyos mosollyal.

Most Chanyeol pakolta ki a reggelit az asztalra – szerencsére semmit nem kellett rajta készítenie –, én kerestem Jonginnak ruhát, és rám várt a feladat, hogy emberi külsőt adjak neki.

- Na jó, én feladom. Chanyeol, te ismered, milyen totál másnaposan, kapard össze, könyörgöm – huppant le barátom a székbe, és bekapott egy falat húst. – Ti hol voltatok tegnap este?

- Volt jobb dolgunk is, mint nyilvánosan egymásra nyomulni – cukkoltam őt.

Kyungsoo a sikeres vizsgái miatt kellemesen leitta magát, és mint kiderült, ilyenkor cseppet sem érdekelte, ki látja őket vagy ki nem, a szórakozóhely közepén csábította el Jongint.

- Sosem volt még ilyen – motyogta vörös fejjel. – Le se lehetett állítani.

- Nem akarom tudni, mi lett a vége – röhögtem elégedetten.

- De most komolyan, ti hol voltatok Chanyeollal?

- Komolyan? – vihogtam még jobban. – Az az idióta leitta magát még délután, ami miatt már este rosszul volt, szóval tizenegy körül eljöttünk. Kellett két óra, mire hazavergődtünk, aztán egész éjszaka hányt, de reggelre már kutya baja volt. Eszméletlen cuki volt, ahogy nyavalygott, hogy milyen rosszul van.

- Gonosz vagy!

- Nem – ráztam a fejem. – Tényleg cuki volt. Ráadásul eldarálta az éjszaka alatt a kapcsolatunkat. Szerencse, hogy nem emlékszik rá, mert számára elég kínos dolgokat ecsetelt. De ezt nem mondom vissza neki, jobb, ha nem tudja.

Jongin csak kíváncsian fordult hátra pletykára éhesen, de az összes kis mocskos titkát megtartottam Chanyeolnak. Túl sok édes dolgot mondott ahhoz, hogy azt a néhány ciki emlékét kiadjam.

Kyungsoo gyilkosul méregette Sehunt, aki szart bele az egészbe, csak elégedetten vigyorgott.

- Gyerünk, Jongin! – szította a légkört. – Vagy vetkőzöl? – Legjobb barátom végignézett lassan már teljesen csupasz valóján, és görcsösen gondolkodott a kiúton. Vagy megcsókol, vagy meztelenre vetkőzik a többiek előtt. Végül kérlelőn nézett Luhanra, de a kínai srác egy percig sem sajnálta.

- De én nem akarom – nyafogta.

- Mi bajod van Baekhyunnal? – értetlenkedett még mindig a pösze. Szerintem ezerszeresen akart minden szívatást visszaadni. Én csak ültem, és vártam a végeredményt. Egy csók nem világvége. Jonginnal meg pláne nem. Chanyeol pedig, jelenleg akármilyen csúnyán méreget mindenkit, meg fog bocsátani.

- Csináljuk... – szólaltam meg pár perc hallgatás után, mire mindenki rám kapta a tekintetét. – Te – mutattam a féltékeny barát szerepében tündöklő Mókusképűre – ne féltékenykedj! Chanyeol, szeretlek. Ti pedig, mocskos dögök... most mit mondjak? Hamarabb ismertem Sehun száját, mint te, Luhan, szóval ne vigyorogj. – Az említett mosolya fakult, és bánatos kiskutyaszemekkel meredt előre, ahogy eszébe jutott minden régről. – Essünk túl rajta – nyomtam fel magam álló helyzetbe.

- Várj! – kiáltott rémülten Jongin. – Beszélnünk kell. Mert ez... izé... – El akart húzni, de Sehun nem engedett el minket. – Baek... mi már csókolóztunk egyszer – motyogta, és láttam porcelán bőrét vörösödni. Nem néztünk oldalra, márpedig ez a vallomás itt nem csak minket érintett.

- Tudom. Emlékszem rá.

- Mi? – pillantott rám döbbenten. – Hogy? Miért? Nem is mondtad?!

- Nem. Azt kérted, ne emlékezzek rá.

- Jézusom – temette kezeibe arcát. – Ez annyira ciki.

- Most mi a franc van? – vesztette el a türelmét Kyungsoo. – Ti kavartatok?

- Egy csók volt – ellenkeztem. – Egyszer és ennyi volt. Igaz?

- Igen.

- Csak csináljátok már – szólt közbe Chanyeol. – És előtte inkább öltözz fel. Már így is elég gáz ez...

Senki nem volt oda az ötletért, amit tenni készültünk. Jongin magára kapta ruháit, és kissé szerencsétlenül lépett elém. Nekem már előre mosolyoghatnékom volt, hisz annyira béna volt ez a helyzet. Ahogy belenézett a szemembe, ő is mosolyra húzta ajkait, annyira nem jelentett nekünk semmit ez az egész, és ezt ő is tudta. Nem volt olyan magas, mint Chanyeol, ráadásul alapból kicsit nyeglén járt néha, most sem húzta ki magát, szóval elég volt csak nyújtóznom, hogy elérjem, nála nem kellett pipiskedem.

- Ne nevess – suttogott ajkaimra, és az első puszinkat egymás szemébe bámulva éltük át. – Ne nevess! – szólt rám újra, mikor visszahajolt hozzám, és tényleg megcsókolt.

Teljesen más volt, mint Chanyeolé, ebben nem éreztem semmi olyat, mint a magasnál, de nem is bántam. Jonginnal volt egy tökéletes első csókom, de az volt igazán az egyetlen is. Magamban számoltam a másodperceket, és ő is így lehetett vele, mert amint harmincig jutottam magamban, el is vált tőlem.

- Hát... – nézett Sehun. – Ez nem volt túl izgi. Két volt hosttól várt volna valamit az ember.

Hanyagul vállat vontam, ahogy visszaültem Chanyeol mellé. Ő csak felém fordult, pulcsija ujjával megtörölte a szám, majd inkább ő nyomott rá egy puszit. Mosolyogva néztem rá, és a sértettsége is csak pár másodpercig tartott, nem tudott nem mosolyogni rám.

Kyungsoo ellenben felállt, és egy baromi nagyot behúzott Sehunnak.

- Legközelebb Luhant fogom ráküldeni Baekhyunra – mondta fenyegetőn.

- Vége a játéknak! – váltott Sehun féltékenykedő barátba, én meg csak értetlenül néztem rájuk. Nekem nincs beleszólásom abba, hogy csak Chanyeolt akarom csókolni?

- Én is behúzzak mindenkinek? – hajolt a fülemhez, nekem meg valahogy megszűnt a világ. Egy csomószor volt ilyen velem a közelében. Olyan érzés volt, mintha mindig egy egészen kicsit jobban megszeretném. Ez az egész egyre csak erősebb és erősebb lesz, nekem pedig elmondhatatlanul tetszik. Megráztam a fejem, mert aztán engem hidegen hagytak a kéréseik.

- Ugye tudod, hogy a szülinapodon neked kellene ajándékot kapnod, nem pedig adnod?

- Ez csak egy semmiség – vigyorogtam Chanyeolra. – Amolyan örülök, hogy vagy nekem.

- Akkor ne képzeljek bele túl sokat?

- Csak annyit, amennyit szeretnél – vontam vállat.

Igazából szétvetett az ideg, a zsebemet égette az a rohadt gyűrű, ami mentesült minden vele járó előítélettől. Nem volt eljegyzési, de még fogadalomgyűrű se, csak amolyan... tényleg jó, hogy vagy nekem.

- Kérem – vigyorgott Chanyeol.

- Szeretnél hozzá beszédet, vagy...

- Csak add már ide! – lelkesedett túlságosan, bennem pedig felmerült a gyanú.

- Tudod, mi az, ugye?

- Persze, hogy tudom. Azóta kész vagy idegileg, mióta a kirakatban megnéztük azokat a gyűrűket.

- Aucs... ennyire látszott?

- Csak a vak nem vette volna észre – mosolygott rám. – De kérem – nyújtotta a kezét.

- Még fel is kéne rá húznom? – fintorogtam.

- Ne légy makacs – cukkolt. – Utána én is adok neked valamit, na?

- Egy csókkal nem kenyerezel le – sóhajtottam látványos szenvedéssel, majd megragadtam mancsát, és kissé remegő kezekkel szerencsétlenkedtem rá fel a gyűrűt. Jó volt rá, tökéletesen illett hozzá.

El akartam húzni a saját mancsom, de elkapta, és mire kettőt pislogtam, már a gyűrűs ujjamon pihent a darab kisebb kiadása.

- Hogy csináltad? – lepődtem meg, miközben szemem elé emeltem kezem. Ugyanolyan volt. – Mikor visszamentem, már csak a te méretedben volt.

- Félretetettem, és tudtam, hogy vissza fogsz menni érte, szóval ezt is elrakattam – lengette meg a kezét.

- Szóval... – néztem szemébe. – Ez most mit jelent?

- Örökre? – vigyorgott pimaszul, mire elfintorodtam. Szerettem, de ez a szó nem szerepelt a szótáramban. – Nem kell fintorogni – pöckölte meg az orromat. – Semmit nem jelent – vont vállat. – Csak szeretlek.

- Én is téged – mosolyogtam rá.

Jonginnal kettesben ültünk a kanapén, és nyomogattuk rég játszott játékunkat, mikor Sehun berobbant a lakásba.

- Meg kéne változtatni a kódot – gondolkodott el Jongin morcosan.

- Minek? Te lennél az első, aki elfelejtenéd.

- Most mit mocskolódtok. Ha rajtatok múlik, egész nap nem esztek, csak játsszátok a hülye játékaitokat.

- Ennyire hiányzik Luhan? – néztem fel rá, minek hála meghaltam.

- Ja. Tudom, csak egy hónap, de baszki! Ez sok idő. Utána meg elhozza valami haverját.

- Kuss legyen már! – zúgolódott Jongin, és egyedül folytatta a mészárlást.

Az egész nap így telt, sőt lassan már egy hete ez volt a program. Mi itthon döglöttünk, Sehun jött és megmentett minket az éhhaláltól, aztán ő is itt döglött, majd este vagy kipurcant a kanapén, vagy hazavánszorgott.

Igazából én cseppet sem bántam ezt a rövidke kis semmittevős korszakot, mert rég volt ennyi időm Jonginra, esténként ott kucorogtunk valamelyikünk ágyában – főleg az enyémben, mert az övé hát... Kyungsoos volt eléggé – és hajnalokig beszélgettünk. Hiába is voltunk legjobb barátok, a szerelem kicsit mindkettőnk fejét elcsavarta. Legmeglepőbb módon a megvonást Sehun bírta a legrosszabbul, naponta több tucat üzenetet írt Luhannak, aki alig győzött neki válaszolni, de a reakciók sosem voltak elég kielégítők a legfiatalabbnak. Jongin csak néha-néha írt, akkor viszont sokat, ők voltak az a páros, akik bírták egymás nélkül, de napi szinten hat-nyolc üzenetet váltottak, de legalább értelmes dolgokról.

A hét elején elcsentem Sehun mobilját, és én még olyan csöpögős valamit nem láttam... borzalmasan szerelmes volt a srác. Én meg... nekem csak egy jó éjszakátra, és jó reggeltre futotta minden nap, azt is a saját időmhöz mérten.

Chanyeolék a vizsgaidőszak után szinte rögtön elutaztak Amerikába, ahova minket is vinni akartak,  de én nem akartam menni, mert nem, Jongin drágaság pedig visszatért a félelmeihez, így a sok egyéb mellett a repülőket sem szerette, szóval mi maradtunk, ők meg mentek.

Be nem ismertem volna, de az első pillanatban teljesen ellene voltam a dolognak, néha olyan szinten ragaszkodtam Füleshez, hogy már én találtam borzasztónak, és féltem, nem fogom kibírni nélküle, de... egész jó volt.

Jó volt megint szabadnak lenni, azt csinálni, amihez csak kedvünk van, és nem, nem volt jó, hogy nem volt itt, de mivel tudtam, hogy jön majd vissza, nem is hiányzott annyira.

- Hm... – nézett maga elé Jongin az ágyamban, mikor már éjszaka szemeztünk a félvakságban a falakkal. – Szerinted ez így marad?

- Hogy?

- Végig ilyen lesz ez az érzés?

- Nem tudom. Nem hiszek abban, hogy a szerelem örök lenne.

- Akkor majd jön valaki más, te pedig elmész elhagyva Chanyeolt?

- Az, hogy a szerelem nem örök, nem jelenti rögtön azt, hogy vége van az egésznek. A szerelem szerintem csak egy kezdet. Amiatt együtt lenni végleg valakivel... nem az igazi.

- Akkor mi az?

- Amikor még akkor is ott vagy, ha eltérőek a nézeteitek, de támogatjátok egymást, és akkor is csak vele akarsz lenni, ha nem feltétlen értesz egyet vele. Lehet, hogy egyszer már nem fogom szerelemmel szeretni, de a szeretet akkor is ott lesz.

- Mint nálunk?

Elnevettem magam, mert csak ő lehetett akkora bolond, hogy a kettőt összehasonlítsa, mégis volt benne ráció.

- Emlékszel, az elején mennyire utáltalak? – kérdeztem.

- Ja... Amikor kiderült Soo, buzinak neveztél és folyton lenéztél.

- De megszerettelek. Azért vagyok melletted, mert szeretlek. Látod? Nem kell a szerelem ahhoz, hogy kitarts valaki mellett.

- De a kettő nem ugyanaz...

- Nem, de nem is teljesen más.

- Szóval akkor is lesz Chanyeol, ha már nem leszel szerelmes belé?

- Addig lesz Chanyeol, ameddig több a boldog pillanatunk, mint a nem az. Én addig akarok mellette maradni, amíg boldog velem.

- Én nem akarom, hogy Soo ne legyen... – lekonyította száját, és bánatosan nyüsszentett egyet, mire kutyája felugrott és máris ezernyi puszival halmozta el gazdáját.

A két kutyával felpakolva mentem le a parkba, hogy ők kifutkározhassák magukat, én meg ellegyek. Jongin már rég a reptéren volt, bár Chanyeol azt mondta, késni fog a gépük, az az idióta nem tudott megmaradni a seggén. Szerencsére ma Sehun sem igényelte a társaságom, főleg azért, mert ma tuti betegesen romantikus lesz mindenki. Én csak kiröhögtem és kellemes napot kívántam neki, és inkább le is léptem a dögeimmel.

Alapjáraton utáltam kutyát sétáltatni, mert hát nem, ezért volt szerencsére, hogy legrosszabb esetben mondhattuk azt, hogy négyen jutottunk két kutyára. Kyungsoo pedig szerette őket, így az ő nyakába volt a legkönnyebb varrni a dolgot.

- Nem igazán láttalak még így.

- Hé – fordultam hátra mosolyogva, és nem foglalkozva mással, szorosan megöleltem Chanyeolt. – Jó volt az út?

- Ennél lelkesebb fogadtatásra számítottam – jegyezte meg fintorogva, mire kiröhögtem.

- Ennyire futottad. Sehun szerint túl romantikus vagyok, most próbálom visszafogni magam.

- Nem tennéd ezt meg azután, hogy legalább megcsókoltál? – sóhajtott lemondón.

- Így kéne? – vigyorogtam, és visszasomfordáltam hozzá. – Na jó, egy csók belefér.

- Ennek örülök – hajolt le hozzám, én pedig mindig azt éreztem, amit valamikor régen az ajtajánál az első csóknál. Ebből sosem elég.

Talán túl lelkesen viszonoztam, talán túlságosan is hiányzott, de nem engedtem elhúzódni őt, nyújtottam a pillanatot, próbáltam a végtelenségig, de végül feladtam.

- Szóval hiányoztam – mosolygott elégedetten.

- Nagyon, de ennyi elég volt – léptem el tőle, és megigazgattam hajam.

- Borzalmas vagy... Megyek is – fordult meg, és elindult.

- Várj már, Füles! – indultam utána.

- Baek... a kutyák.

- Hopsz – torpantam meg. Chanyeolnak elég volt egyszer kiengedni a hangját, hogy a két, amúgy rám egyáltalán nem hallgató kutya iderohanjon. Féltékeny voltam. – Honnan tudtad amúgy, hogy itt vagyok?

- Jongin. Ne, ne, ne! NE ugrálj! – próbált kitérni előlük, de veszett ügy volt.

Két perc sem kellett, hogy Chanyeol nyakig saras legyen.

- Tudod Baek, a kutyákat nem szoktuk engedni a sárban dagonyázni – korholt, miközben igyekezett a pórázt rájuk adni. Nem segítettem, sőt még csak a sétáltatásra sem voltam hajlandó.

- Még szerencse, hogy visszajött Kyungsoo – indultam el őket hátrahagyva.

- Te egy borzalmas teremtés vagy – vágott a tarkómra, ahogy beért, majd összefűzte az ujjainkat. – Zavar?

- Nem. 

***