A bronz bőrű baba - Sekai

Kai egy baba. Sehun megveszi őt. Ám az élet és a létezés két külön fogalom ebben a világban, és mire ezt mindketten megértik, már nem tudnak a másik nélkül meglenni.

***

 Mikor Sehun elsőnek lépte át a küszöböt, még céltalan járókelőnek tűnt, aki csak úgy betévedt a helyre. Tekintete végigsiklott mindenen, majd alig pár perc nézelődés után hátraarcot vágott és elsétált egy halk viszlátot hagyva maga után.

Második alkalommal már alaposabban körbejárta a helyet, egyszer-egyszer megállt, elgondolkodott valamin, de végül ismét csak egy köszönést hagyott maga után.

Kai érdeklődő arccal vizslatta a már megszokottá vált vendéget. Nem tudta a nevét, de minden héten legalább egyszer benézett lassan már fél éve. Oldalra pillantott, és összenézett D.O.-val, aki csak megrántotta a vállát, ahogy mindig szokta.

- Szerinted valaha fog venni bármit is? – suttogta halkan.

- Honnan tudjam. Remélem, nem.

Hát igen. D.O. szeretett itt lenni, és szeretett Kaijal beszélgetni. Évek óta voltak a bolt tulajdonában, borsos áruk minden vevőt elriasztott, hiába is nézték ki őket sokan. Senkinek nem értek annyit, amennyit a tulaj kért értük.

Az idegen ma beszélt elsőnek az eladóval. Az öreg érdeklődve hallgatta őt, és néha bólintott. Ám ismét egy elköszönést hagyott maga után, úgy tűnt, nem jutottak megállapodásra.

Az ajtón elfordult a tábla, bezárt az üzlet.

Kai nagyot nyújtózott, majd lelépett a neki szánt helyről. Az eddig csendes helyiség lassan élettel telt meg, ahogy az áruk magukhoz tértek és megmozgatták testüket. D.O. megvárta, míg a másik körbekémlel, majd a rájuk oly jellemző békés némaságban indultak hátra, hogy a tulaj leolthassa a lámpákat.

- Minden rendben, fiúk? – kérdezte az öreg, mikor már lefekvéshez készülődtek. D.O. csak bólintott, majd leheveredett kis kuckójába, Kai azonban egy pillanatig habozott. Kíváncsi volt a férfire, aki annyiszor járt náluk, ám végül nem szólalt meg. Nem kellene ilyenekkel foglalkoznia, és nem akart szembemenni az elvárásokkal. Jó helyen volt itt, nem is igazán vágyott máshova, így csak egy jóéjttel fordult a fal felé.

Három héttel később az idegen megint megjelent, és diskurálni kezdett az üzlet tulajdonosával. A némaság nem tört meg, de mindenki lopva őket figyelte. Régóta sejteni lehetett, hogy egyszer beadja a derekát, de senki nem tudta, ki ragadhatta magával ennyire. Régiségek voltak, így sokat értek, amit a mai világban igazán kevesen értékeltek.

Az idegen kártyát nyújtott, az alku megköttetett. A fizetés után távozott, nem nézett senkire, így rejtély volt, kire eshetett a választása.

Kai D.O. felé fordult, mint mindig, mikor megjelent az idegen, ám a másik csak összeszorított szájjal nézte a távozó alakot.

Este a megszokott elvonulás közben az öreg megállította őket.

- Kai, holnap elköltözöl.

- Ő választott? – kérdezett rögtön, hiába ismerte a szabályt. Nem kellett tudnia. Neki semmi információt nem kellett tudnia, mégis feltette a kérdést. Nagyon tudni akarta, végül kié lett.

- Igen – bólintott a tulaj, majd útjukra bocsátotta őket.

Kai izgatottan feküdt az ágyban, nem tudott sehogy sem nyugton maradni, pedig tudta, hogy D.O. mennyire utálta az ilyen pillanatokat. Ő szerette a nyugalmat, így este alig várta a békés csendet, ami megszokott volt köztük.

- Sajnálom azért, hogy itt kell hagynom téged – szólalt meg a sötétségben D.O.-nak címezve szavait.

- Furcsa lesz nélküled.

- Tudod... – folytatta – hazudtam, mikor a nevemről kérdeztél. Azt mondtam, nem tudom, már nem emlékszem.

- Rémlik.

- Igazából emlékszem rá. Hogy is tudná valaki elfelejteni a nevét, nem igaz? – nevetett fel kissé, majd el is halt hangja. – Csak akkor még nem ismertelek, és rajtam kívül senki nem tudja.

- Miért hozod ezt most fel?

Kai felállt, és a másik ágyához sétált.

- Csak gondoltam, már ismerlek annyira, hogy bemutatkozzak. A nevem Kim Jongin – nyújtott a fekvő felé kezet, aki döbbenten ült fel és meredt rá.

- Miért most?

- Mert talán sosem találkozunk többé, és azt akartam, hogy tudd. Szeretném, ha valaki tudná, ki vagyok.

- Sose találkozunk? – pislogott a másik félelemmel telve, miközben megszorította a másik kezét.

- Ki tudja, merre sodor az élet. Ki tudja, meddig leszek ott, és ki tudja, meddig leszel itt, vagy mikor futnak össze újra a szálaink.

- Neked... – suttogott D.O. félve – már nincs sok időd? – Kai csak felnevetett a kérdésen.

- Egy valami biztos D.O. Időm még rengeteg, mint a tenger.

- Akkor te is jegyezd meg a nevem. Ha újra találkozunk, akkor a nevemen kell hívnod, különben sosem bocsátom meg neked.

- Rendben – mosolygott a magasabb, és kíváncsian nézett a másik szemébe. D.O., mikor megismerte, közölte, hogy nem hajlandó elárulni a nevét.

- Do Kyungsoo.

Kai nézegette apró bőröndjét, amibe elfért az a néhány dolga, ami kellékekként tartozott hozzá. Igazából a személyes tárgyai voltak, amiket mindenképp meg akart tartani, de kellékké minősült minden, amint megkötötte az egyezséget.

Ruhája, amit viselt, a kornak megfelelő stílusú volt, halványszürke farmer, sportcipő és egy fekete ing. Kint a kirakatban, mindig az akkori ruháját viselte, ám az a jelen időben igen furcsán mutatott volna rajta.

Mostantól az idegen gondja volt a megfelelő viselet kiválasztása számára.

Az új tulajdonosa délelőtt tíz óra három perckor érkezett meg. Kai megragadta bőröndjét, és majdnem elindult, de megtorpant, ahogy eszébe jutott D... Kyungsoo. Elhatározta, hogy magában így fogja nevezni őt, mert rettegett attól, hogy a hosszú évek alatt esetleg elfelejti a nevét. Még a naplójába is felírta, nem akart egy ilyen fontos információt veszni hagyni. Egy babának a neve volt a mindene. Azt óvta leginkább. Legalábbis régen ez volt a szokás. A maiakban már nyoma sem volt a régi idők hagyományainak.

- Még sok időd van, igaz? – kérdezte Kai, ahogy megállt D.O. előtt. A fiú elmosolyodott, majd vállat vont.

- Ki tudja. Lehet, pontosan annyi időm van, mint neked... – adott kitérő választ. Kai felnevetett.

- Akkor még biztosan találkozunk – kacsintott, majd bizonytalan mozdulattal lépett fel a kiemelt helyre, ami tegnap még az ő helye is volt. Esetlenül, kissé félve ölelte meg a másikat.

- Hiányozni fogsz...

- Még találkozunk. Ez biztos – simított végig Kai a kisebb hátán, mire az szorosabban magához láncolta.

Fél szemmel a falon pihenő órára nézett. Tíz óra huszonhét perc. Az idegen legfeljebb öt perc múlva ideér.

- Vigyázz magadra, rendben? – kérte halkan D.O., majd elvált tőle.

- Úgy lesz – szalutált mosolyogva, majd lelépett. – Aztán ne felejtsd el a nevem! – indult meg, mikor észrevette a nyíló ajtót.

- Mintha el tudnám... – suttogta halkan, megtörten az egyedül maradt fiú.

Az idegen ridegen bámult szemeibe, amit nem tudott hova tenni. Ha ennyire ellenszenvesnek vélte, akkor miért vette meg őt?

- Induljunk – tett egy lépést az ajtó felé. Kai felkapta bőröndjét, majd egy óvatos intéssel mondott búcsút D.O.-nak.

Kint hideg volt, Kai fázósan rezzent össze a téli levegőben. Az idegen felé pillantott, végigmérte, majd sóhajtott.

- Ennyi pénzért igazán adhattak volna rád valamit... – morgott, majd tárcájában kezdett kutatni. Némi pénz húzott elő, majd egy bolt felé intett. – Vegyél magadnak valami kabátot – nyomta Kai kezébe az összeget, és várt, hogy elinduljon.

De Kai meg se moccant. Nem értette a másikat. Tudott ő egyáltalán bármit a babákról? Tudta, hogyan megy az ismerkedés? Valamiért úgy gondolta, az idegennek fogalma sem volt arról, hogy egy baba mit jelentett.

Amíg az idegen idegen volt, ő meg sem szólalhatott. Jogai abban a pillanatban lettek, amint a tulaj vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon. Ám ez az egyén semmi hajlandóságot nem mutatott...

- Igaz is! – kapott végül észbe, és gyorsan elővett egy köteg papírt, ami használati útmutatóként szolgált. Ott a hidegben állt neki átbogarászni, míg Kai szinte már remegett az őt ért kellemetlen hőmérséklettől. – Oh Sehun vagyok, te pedig...

- Kai – szólalt meg végre. Az idegen, Sehun rákapta tekintetét.

- Most már beszélhetsz, igaz?

- Igaz.

- Akkor menj venni magadnak valamit – bökött ismét az üzlet felé.

Kai nehéz szívvel pislogott a bolt ajtajára, majd vissza Sehunra.

- Mi az?

- Évek óta nem voltam kint – adta meg a választ szerencsétlenül.

- Évek óta a boltban porosodtál? – Őszinte meglepettség lett rajta úrrá. – De hát miért?

- Régi vagyok – vont vállat. – Az antik tárgyakért csak kevesen rajonganak. Minek vennél valami régit, ha van új? – kérdezte enyhe lenézéssel hangjában.

- Menjünk... – sóhajtott lemondóan, és válaszvárás nélkül indult a bolt felé.

Kai gyorsan utána lépett bőröndjét maga után húzva.

Az eladó megbámulta őt, ami számára nem volt újdonság. Régen csodálattal figyelték őt, ez adta számára a löketet. Szerette az ámulattól elkerekedett tekinteteket magán érezni. Már a saját korában is különlegesnek számított, ám a jelen időben igazi ritkaságnak.

Sötét bronzszínű ragyogó bőre olyan ritkának számított, mint valami drágakő. Ma már mindenki sápadt fehérben tündökölt, eltűntek a régen olyan szokásos sötétebb bőrű emberek. Kai utálta a bőrszínét, de tudta, leginkább ez tette őt különlegessé, épp ezért sosem próbált tenni ellene. Régen még nem kapott ekkora figyelmet, akkor a szépsége hívta fel rá a figyelmet, ma meg már ha akart se tudott volna semmit tenni vele. Babaként megragadt abban az állapotban, amilyen volt az egyezség megkötésének pillanatában.

Sehun céltudatosan váltogatott a sorok között, ő pedig sietősen lépdelt utána, mint valami jó kiskutya. Nem tudta elképzelni, hogy mit is kellene majd várnia a sráctól. Elvégre... egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy tulajdonos.

A babákra vigyázni kellett, gondoskodni róluk, nem pedig fintorral fogadni a kihívásokat, amiket jelenlétük szült.

- Válassz valamit – bökött a kabátok sokaságára Sehun, majd karba tett kézzel várt.

Kai megállította bőröndjét, fülét lecsapta, és közelebb lépett a tucatnyi áruhoz. Érdekesek találta, hogy mindegyikből egy darab volt kirakva, elvégre az embereknek más-más méret kellhetett volna. Egy egyszerű szövetkabátot akasztott le és húzott magára. A kellemes, meleg anyag tökéletesen illett rá, nem kellett sokat gondolkodnia, hogy megfelelő választás lenne-e.

Sehun felé fordult, aki végigmérte, majd bólintott.

- Egyelőre elég lesz ez. Majd valamikor elmegyünk vásárolni – indult a kassza felé.

Kai lekapta magáról az anyagot, megragadta bőröndjét, és ismét a másik után sietett.

Sehun hatalmas házban lakott, legalábbis ami a belvárosi lakásokat illette. Kai sejtette, sok pénze lehetett, ám egyedül élt, nyoma sem volt senki jelenlétének a házban. Remélte, állatot sem tart, mert bizony ők utálták a babákat. Megérezték természetellenességüket, és betolakodónak, rossznak hitték őket. Pedig a babákban nem volt semmi rossz. Ugyanúgy néztek ki, mint mindenki más, az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy tovább éltek. Bár inkább létezésnek lehetett mondani, hisz Kai nem érezte magában az életet.

- A bal oldali szoba a tied – bökött Sehun egy ajtóra, mire Kai kis bizonytalanság után benyitott. Kellemes nagyságú szoba volt egyszerűen berendezve, semmi felesleges dolog nem volt benne. Ágy, szekrény, asztal, egy könyvespolc és nagyjából ennyi. Kainak mégis tetszett. Saját kis zugot jelentett, ami rég adatott meg neki.

Eszébe jutott Kyungsoo, és elmosolyodott. Az évek során teljesen hozzászokott a másik jelenlétéhez, a szuszogásához, az álmait követő nagy sóhajtásokhoz. Természetessé vált neki, hogy hajnali kettőkor egy koppanásra ébredjen, hisz Kyungsoo mindig pont ugyanakkor kelt álmából, ami után innia kellett. Tökéletesen hallotta fejben, ahogy a másik felült ágyán, a sötétben az éjjeliszekrényen pihenő poharáért nyúlt, kortyolt párat, majd halkan, ámde kissé szerencsétlenül visszarakta azt helyére. Aztán sóhajtott egy nagyot, hajába túrt – Kai a sötétben mindig figyelte mozdulatait –, majd visszafeküdt a párnára, és a plafont bámulta kis ideig, míg végül visszamerült az álmaiba.

Tudta, hogy idő kell majd neki, amíg elszokik a hajnali kettes éberségtől.

Lassan két hete lakott új tulajdonosával, ám még semmit nem tudott róla. Sehun egyedül élt – Kai nagy örömére állatok nélkül –, és kezdett belerázódni a felelősségbe, ami rá irányult. Kapott ruhákat, szabad járása volt a házban, ám Sehun még mindig meglepődött néha, ha szembetalálta magát vele. Kai ritkán beszélt vele, akkor is csak semmilyen témákról.

Gyakran nézte a tévét, újra megtanulta használni az internetet, és amikor csak ideje engedte, olvasott. Kíváncsi volt a mai világra, hisz előző tulaja mellett nem sokat tudott meg róla, ráadásul a boltban sem volt ilyesfajta lehetősége.

A nappaliban ültek, Sehun egy könyvet olvasott, míg Kai a kölcsönkapott laptopon nézelődött. A dátum szerint nemsokára itt voltak az ünnepek, Kai pedig azon gondolkodott, mit kellene adnia a mogorva fiúnak, akinél élt. Mégiscsak ő volt az egyetlen társasága, így illő lett volna ajándékot adnia neki. Tizenkét nap volt már csak hátra huszonnegyedikéig.

- Mennyit változtak az ünnepek? – kérdezte végül kissé bizonytalanul. Nem szokott beszélgetést kezdeményezni, így Sehun is meglepetten kapta fel a fejét.

- Mire gondolsz?

- A karácsony... most milyen?

- Milyen volt régen? – fordította vissza a kérdést, mire Kai szájára nosztalgikus mosoly ült.

- Szép... Békés, csendes és tényleg olyan szeretetteljes.

- Mikor ünnepeltél utoljára karácsonyt?

- D.O.-val mindig megünnepeltük – mondta, és kissé összeszorult a gyomra, ahogy a másikra gondolt.

- Mit csináltatok? - csukta be Sehun a könyvet, miután belecsúsztatta a könyvjelzőt.

- A boltos adott nekünk egy apró műfenyőt és néhány díszt. Kaptunk karácsonyi sütiket, és D.O. gyakran énekelt. Huszonnegyedikén mindenkit összegyűjtött a tulaj, és volt egy karácsonyi ebédféle.

- És előtte? Az előző tulajjal?

- Hasonló volt ott is. Nagyon szeretett, így mindig különleges ajándékokat kaptam.

- Sok helyen éltél már?

- Igen. Volt már néhány otthonom – bólintott Kai, ahogy végigpörögtek szeme előtt az évek és az életek.

- Mennyi?

- Te vagy a nyolcadik tulajdonosom.

- Mennyi volt a legtöbb idő, amennyit valakinél éltél?

- Nyolcvan év, két hónap és három nap.

Sehun döbbenten pislogott rá.

- De hát az rengeteg idő...

- Egy kislány első születésnapjára lettem ajándék – vont vállat. – És mivel az ő tulajdona voltam, így az alku az ő halálával ért véget.

- Nyolcvan év... – suttogta még mindig sokkosan. – És a legrövidebb idő?

Kai elfintorodott az emlékre, amit azóta sem tudott teljesen kiheverni.

- Három hónap, egy hét, hat nap, nyolc óra, tizenhat perc.

Sehun csak bólintott, és mintha érezte volna a téma mibenlétét, nem kérdezett többet, helyette lábait keresztbe tette és Kai felé fordulva kezdett beszélni.

- A karácsony még most is a szeret ünnepének van titulálva, ám ez hazugság.

- Hogy érted?

- A szeretet ünnepén tényleg az ajándéknak kell a legfontosabbnak lennie? Hónapokkal előtte elkezdi mindenki a meglepetésen törni a fejét. A karácsony már november elején megjelenik, és mindenki csak azon kattog, mit adjon a másiknak, miből fizesse ki.

- Ez rossz? – kérdezte Kai bizonytalanul, elvégre neki is azon járt az esze, miként szerezhetne valami ajándékot tulajának.

- Nem lenne rossz, ha nem csak erről szólna minden. De amíg az ajándékokkal mindenki foglalkozik, a jó szavak csak pár percre térnek be az ünnepekre. Szerinted melyik a nagyobb ajándék? Egy csúcs-szuper, új kütyü vagy pedig a szeretet?

- A szeretet.

- Pontosan. De az emberek nagy része mégsem arra törekszik, hogy éreztesse a másikkal annak a fontosságát, hanem a pénzen keresztül próbálja kimutatni a törődését.

- Szóval a pénz az úr.

- Úgy valahogy...

- És te? Neked mi a fontos?

- Attól függ, kit nézünk.

Kai majdnem megkérdezte, hogy vele kapcsolatban mit gondol, neki mit adna, de időben leállította magát. Nem ismerték még egymást annyira, hogy ilyesmit kérdezzen. Ráadásul még mindig nem tudta behatárolni, hogy a fiú – igen fiú, hisz még csak húsz éves volt – miért vette meg őt.

Karácsony előtt pár nappal Sehun elvitte Kait magával vásárolni. A fiút rengetegen megnézték, hiába öltözött be nyakig, különlegességét így sem tudta elrejteni.

Bőre színe – legalábbis Kai csak erre tudott gondolni – mindenki figyelmét magára vonta. Rettentő zavarban érezte magát, de próbált úgy tenni, mint akinek fel sem tűnik.

Sehun szatyrokkal lépett be egyik boltból a másikba, Kai pedig egy idő után felajánlotta, hogy segít. A fiú rengeteg dolgot vett, mindenből a legdrágábbat, ami a babát arra engedte következtetni, Sehun a pénzesek csoportjába tartozott a karácsony témájában. Kai hiába kapott egy rakat pénzt, hogy vegyen, amit szeretne, semmi nem jutott eszébe. Úgy sem volt kinek ajándékot vennie. Kyungsoonak ugyan szeretett volna valamit adni, de az antik babaüzletbe nem tehette be addig a lábát, amíg Sehun tulajdonában állt, és Kyungsoonak nem küldhetett levelet.

A képeslapoknál állt és nézelődött, mikor szembetalálta magát egy egyszerű lappal. Egy rajzolt bagoly csücsült a karácsonyi fenyőn, nyakában sállal. Kai rögtön Kyungsoora gondolt, így a lapot lekapta az állványról és a kosárba helyezte, amit magával hurcolt.

Sehunon gondolkodott. Valamit venni akart neki, de semmi jót nem tudott kitalálni. Nem ismerte a másikat, felesleges ajándékot pedig nem akart neki adni. Ő még mindig hitt a karácsony szellemében, hiába volt már annyi idős, amennyi.

Végül visszatért a képeslapokhoz, de sehogy sem tudott döntésre jutni. Egy képeslappal mégsem kívánhatott kellemes ünnepeket valakinek, akivel együtt élt. Elpillantott balra, majd jobbra, végül félve vette le a kiszemelt tárgyat, és sietett a kasszához fizetni.

Kai az íróasztalánál ült, előtte az üres kötött könyvecske hevert még mindig érintetlenül. Ceruzák és tollak pihentek az asztal minden centiméterén. A Kyungsoonak szánt lap már készen hevert az alsó fiókban, ám a Sehunnak szánt ajándéknak sehogy sem tudott nekiállni.

Egyetlen ötlete volt csupán meglepetés gyanánt, de ahhoz rengeteg idő kellett, mégis tökéletesnek és személyre szabottnak érezte, már csak ennyi ismeretség után is.

Sehun furcsállva figyelte Kai megváltozott szokásait. A baba alig járt ki a szobából, éjjel mindig égett nála a villany, és napközben is ott gubózott. Huszonharmadikán is csak a karácsonyi zene csalta elő szobájából, amit Sehun apró mosollyal díjazott. Hiába nem beszéltek sokat, mégis megszokta már a másik jelenlétét, ami az utóbbi pár napban jócskán meghalványult.

- Mit csinálsz ennyire? – kérdezte ebéd közben Kait, aki csak elmosolyodott és vállat vont.

- Nosztalgiázok. A karácsony nosztalgikus, nem tudtad?

- Ennyire?

- Neked még csak húsz év van a hátad mögött, aminek az első időszakára nem emlékszel, nekem ennél jóval több adatott meg.

- Mennyi? – pislogott Sehun. Kai adatlapján nem szerepelt konkrétan az úgymond készítési dátuma. Antik darab volt, annyit tudott, talán az ezerhétszázas évekből.

- Mennyit is írunk most? – pislogott a naptárra, hisz neki minden év ugyanolyan volt. – Kettőezer-egyszázkettő. Akkor... – fejben gyorsan utánaszámolt – háromszáznegyvenhárom.

- Ezerhétszázban készültél?

- Ezerhétszázharminchétben születtem, és huszonegy éves vagyok. Vagyis a testem.

- Akkor idősebb vagy, mint én – villantott Sehun mosolyt.

- Még igen. De két év múlva már te leszel az öregebb.

Sehun mosolya megfakult, ahogy belegondolt abba a teherbe, amit Kaijal magára vállalt. Az öregedés megmásíthatatlan következményei a baba mellett még inkább érezhetőek lesznek.

Kai izgatottan tépte fel az ajándékot, amit Sehuntól kapott. Gyermeki lelkesedése őszinte mosolyt csalt a másik arcára. Megforgatta a kapott tárgyat, és próbált rájönni, mi is az.

- Mi ez? – pislogott bután, lelkesedése egy fokkal alábbhagyott.

- Amikor sétálni megyünk, mindig mindent megbámulsz, és sokszor mormogod, hogy bár lenne fényképezőgéped, nem?

- De – bólintott.

- Ez egy olyan gép, ami rögtön ki is nyomtatja a képet, amit készítettél. Ha akarod. De lehet gépen is tárolni, meg minden.

Kai megforgatta a kezében az eszközt, majd mikor megtalálta a bekapcsolás funkciót, Sehun felé fordította a lencsét.

- Mit csinálsz? – tette a gép és maga közé a kezét.

- Azt mondtad, fényképezőgép, hát képet készítek – vigyorgott boldogan. Sehun a boldogság láttán megadóan engedte le kezét és villantott mosolyt a kamerának.

Kai öt perc múlva a képet csodálta, ami tényleg megjelent előtte. Négyzet formájú volt, Sehun mosolya pedig tökéletes, mint a valóságban.

- Én is adhatok neked ajándékot? – kérdezte, mikor Sehun felállt a kanapéról és a konyhában lévő sütik felé indult. Megtorpant, és meglepetten nézett hátra.

- Vettél nekem valamit?

- Is. De mondtam. Én a személyes ajándékokat szeretem!

Sehun óvatosan érintette a keménykötésű füzetet. Az elejére nem volt semmi írva, de az első oldalon már egy cím szerepelt.

„Kai története, 1. fejezet”

Kai lelkesen ugrott ki az ágyból és robbant ki a nappaliba. Sehun unottan pillantott fel rá.

- Mi ez a lelkesedés?

- Ma lesz Sehunie huszonnégy éves!

- Milyen lelkes valaki, aki egy évet sem öregszik... – gúnyolódott. Kai csak felnevetett, és lehuppant mellé.

- Most mit vagy így oda, megszokhattad volna már több mint három év alatt. Amúgy is. Ki tudja, melyik a jobb. Te sosem tudod meg, milyen babának lenni, én pedig már sosem fogom tudni, milyen leélni egy életet. Mit csináljunk ma? Menjünk valahova, jó?

- Megint valami hülye ajándékot találtál ki, ugye?

- Én? Hülye ajándékot?

- Tavaly vettél egy felfújható medencét, amiben pancsolni akartál a tetőn. Előtte vettél egy pónit, amit nem is lehet a házban tartani!

- Én csak jót akartam! – sértődött meg Kai, de nem tudta sokáig eltakarni vigyorát. – Igazából csak a megdöbbent fejed miatt volt a póni. Meg mert azt mondtad, kiskorodban mindig akartál egyet.

- Szerinted huszonkét éves koromban még mindig egy pónira vágytam?

- Honnan tudjam? Olyan furcsán gondolkozol, hogy nem lehet követni.

- Mondja ezt egy üresfejű gyerekes valaki.

Kai boldogan mosolygott. Sehun sosem tekintett rá babaként, nem azért vette meg régebben, hogy dicsekedjen vele vagy bármire rákényszerítse. Igazából ötlete sem volt, miért vette meg, de nem is foglalkozott vele.

Amíg Sehun az iskolában ült, ő addig itthon volt vagy elment bárhova. Akkora szabadságot kapott, amekkorát még soha életében, amiért nagyon hálás volt.

Szerette Sehunt, és szeretett vele élni. Néha felmerült benne a gondolat, hogy jó lett volna, ha a másik huszonegyedik születésnapja után együtt ünnepelhették volna a következőt. De akkor mindkettejük tortáján eggyel több gyertya lett volna. Aztán ahogy Sehun huszonkettő, majd nem sokkal később – legalábbis Kai mércéje szerint – huszonhárom lett, beletörődött az életbe.

Sehun csak nőtt és nőtt, és lassan komolyodott, változott. Kai mindent megjegyzett, fejben naplót vezetett a másik életéről. Több tucat fénykép hevert a szobája különböző pontjain, és imádta őket figyelni.

Fájt ugyan neki, mindig fájt látni más életét, de boldog volt, hogy a részese lehetett.

Sehun az egyetem utolsó napján részegen jött haza, örömtől mámoros tekintettel, amire az alkohol csak egy lapáttal tett rá.

- Kai! – kiabált, miközben jószerivel beesett az ajtón.

- Mi a fene? – lépett ki a szobájából, és amint észrevette a spicces Sehunt, gúnyos mosolyra húzódott szája. – Csak nem? – csipkelődött. – Kicsi Sehunie nem bírja az alkoholt? Mik ki nem derülnek... – dőlt az ajtófélfának, és letörölhetetlen vigyorral figyelte, ahogy a másik próbálta leszenvedni magáról a cipőt.

- Fogd be és segíts! – nyújtotta felé sápatag hosszú kezeit, mire Kainak megesett rajta a szíve. Felé indult, kikötötte a tornacsuka fűzőit és hagyta, hogy Sehun rajta támaszkodjon, míg lesegíti cipőjét.

- Mi az öröm forrása? – kérdezett rá a részegség okára.

- Diplomás lettem, szerinted ez nem elég öröm?

- Honnan kéne tudnom? – gúnyolódott mosolyogva.

Megszokott volt köztük a korral való viccelődés, illetve hogy ki miből maradt ki az életből. Ám most Sehun arca nem húzódott kárörvendő mosolyra, mint szokott, mikor valami olyat tapasztalt meg, amire Kainak esélye sem volt. Arcáról eltűnt az öröm, és közelről nézett bánatosan a babára.

- Mi az? – olvadt le Kairól is a jókedv.

- Bárcsak velem együtt élnél...

- De hát veled vagyok – próbált mosolyogni és nem megérteni a szavakat, pedig nagyon jól tudta, mire gondolt a másik. Benne is gyakran felmerült, milyen jó is lenne Sehunnal élni. Felnőni, megöregedni... meghalni. De ő nem ezt a sorsot választotta, és hiába is tagadta volna, azóta sem bánta meg döntését.

- Miért lettél baba, Kai? – hajolt közelebb hozzá. – Miért nem akkor születtél, mint én? Miért nem öregedsz meg velem?

A baba hiába nyitotta válaszra száját, a kérdező megakadályozta feleletében. Szája az övére tapadt, és mohón kezdte csókolni. Kai hiába tagadta volna a dolgot, a lelke mélyén régóta vágyott erre. Lassan négy éve volt Sehun mellett, és kötődött hozzá. Talán jobban, mint eddig bármelyik tulajdonosához, de az biztos, hogy más értelemben.

Kai rövid élete során, akkor még Jonginként rengeteg csókot kapott és lopott, így nem volt számára ismeretlen az érzés, ahogy valaki hozzá simult és megfosztotta levegőjétől. Nem tudta, hiba lenne-e belemenni ebbe, de úgy gondolta, veszíteni nem veszíthet vele. Tudta, hogy gondolata hazugság, de már nem tudta leállítani magát.

Gyengéden szállt be a csókba, ami Sehunt jobban lázba hozta, mint az gondolta volna. Karjai köré fonódtak és makacsul húzta még közelebb magához. Kai fejét enyhén oldalra döntötte, mire Sehun bebocsátást kért szájába. Megadta neki.

Nem tudta volna megmondani az időt, meddig maradtak így. Másodpercekre váltak csak el, a csókok csak nyúltak és szenvedélyesebbek lettek, ám egyikük sem lépte át a határt, ami valami többhez vezetett volna.

Kai tökéletesen tudatában volt helyzetének. Sehun él, ő csak létezik. Ez a valami, ami kettejük között most zajlott, rövid távon talán még működhetett volna is, de rengeteg fájdalmat hagyott volna maga után. Aznap este ez mégsem érdekelte. Hagyta, hogy érzékei vezessék, és egy pillanatig sem bánta, hogy sebesre csókolták száját.

Sehun munkát vállalt, ami annyit jelentett, hogy jóval kevesebb időt tölthetett otthon. Kai unottan bámult ki az ablakon, a háttérben valami banda zenéje szólt, de nem tudott rákoncentrálni. November közepe volt, így arra jutott, lassan ideje elkezdeni a már megszokottá vált karácsonyi ajándék elkészítését.

Emlékezett még Sehun tekintetére, amikor az első könyvecskét nyújtotta felé. Azóta már az ötödik következett. Öt éve élt Sehun mellett, már huszonöt éves volt, négy évvel idősebb, mint amennyi Jongin valaha.

Mostanában szeretett Jonginként gondolni magára. Mindig voltak időszakai, amikor rátört a nosztalgia, ez most sem volt más. Pár napig régi élete járt a fejében, ez pedig meghozta a kedvét, hogy megírja azt a pillanatot – öt év elteltével –, ami megalapozta az esélyt, hogy ők ketten találkozhassanak.

Elővett egy ugyanolyan könyvecskét, mint amibe az első történetet írta, majd kedvenccé vált kék tollát kereste elő.

„ Kai története, 5. fejezet. Hogyan váltam babává.”

Kai izgatottan nézte a karácsonyfát, amire ő aggathatott díszeket. Igazából idén ő választotta ki a fát, és a díszek megvétele is az ő feladata volt. Sehun dolgozott. Kicsit bánta, hogy egyedül kellett elintéznie, de végül arra gondolt, hogy ez így meglepetés a másiknak, ami máris több hangulatot adott a vásárolgatásnak.

Sehun huszonnegyedike délután esett be a lakásba, és majd szívrohamot kapott, amikor megérezte a konyhából szálló illatokat. Megrettent, elvégre Kai főzőtudománya, vagyis katasztrófája igazi káoszt tudott eredményezni.

- Mondd, hogy nem főzöl! – robbant be a konyhába, mire Kai felkapta a fejét és ellőtt egy képet. Megnézte, majd vigyorogva a nyomtatásra bökött, mire a gép lázasan dolgozni kezdett.

- Rendelt kaja, csak melegen kell tartani – vigyorgott saját találékonyságán, mire Sehun csak megnyugodva fújta ki a levegőt. A képet már meg sem említette, tudta, hogy Kai legfelső fiókja tele van az ilyen és ehhez hasonló képekkel. Van, amin csak egyikük szerepelt, de rengeteg közös kép is készült az elmúlt évek során. Elsőnek pokolian idegesítette Kai fényképész mániája, de az idők folyamán rájött, hogy nincs ezzel semmi gond.

- Mikor kaptál rá a fényképezésre? – kérdezte már este a nappali kanapéján ülve, miközben kezében forgatta a füzetet. Igazából alig várta, hogy kinyithassa és olvashassa, de tudta, Kai menyire imádja a fa közelében vele tölteni az időt, így félretette kíváncsiságát, és inkább a másikra figyelt.

- Az előző tulajdonosomnál. Tudod, ő egy gyűjtő volt.

- Gyűjtő? Babákat gyűjtött? – Kai csak bólintott. – Lehet ilyet?

- Persze. Ne feledd, a babák a világban ugyanolyan tárgyként vannak számon tartva, mint egy tányérkészlet vagy valami más akármilyen tárgy.

- De hát élsz. Hogy lehetnél tárgy?

- Létezem. A kettő teljesen más – ellenkezett. Sehun tekintete láttán elmosolyodott. – Az élet véget ér. Elkezdődik, mikor megszületsz, és befejeződik, mikor meghalsz. Én nem élek. Nekem megállt az idő abban a pillanatban, mikor aláírtam az egyezséget.

- Miért írtad alá?

- Minden benne van – bökött a füzetre.

- De én hallani akarom, nem olvasni! – ellenkezett Sehun.

- Mindig sok kérdésed van – vigyorgott Kai, ahogy kinyúlt a fotelban.

- Akkor válaszolj is rájuk!

- Sok idő mindent elmondani, ezért írom le – bökött a füzetre. – Elmondom a fényképezést, és elolvasod az egyezségemet, nem jó így? És ha kérdésed lesz, válaszolok.

- Legyen.

- Szóval egy gyűjtőhöz kerültem. Már öreg volt, mikor rám talált, de rögtön a szívébe zárt. Hetekig alkudozott rám, mire a boltos engedett, és majdnem féláron adott neki. Tudta, hogy így is jobban járt, mintha nemet mondott volna, és tovább porosodtam volna a helyen. Rengetegbe kerül egy antik baba, én pedig, ha mondhatjuk, már jócskán benne vagyok a korban – vigyorgott saját maga poénján. Sehun csak egy enyhe mosollyal válaszolt. – Szóval a gyűjtő imádott beállított képeket készíteni velünk, én pedig ahogy figyeltem és szerepeltem a képein, megszerettem a fényképészetet. Időtálló dolog, ami megmarad és emléket ad azután is, hogy valaki eltűnik.

- Szóval az emlékeket szereted.

- Mondhatjuk. Bár nem történik sok minden velem, de az évek elhalványítják a dolgokat.

- Engem is el fogsz felejteni? – nézett rá oldalról Sehun.

- Kétlem, hogy képes lennék rá.

- Még sokáig fogsz... létezni?

- Mondhatjuk... – tért ki a konkrét válasz elől.

- Mitől függ, hogy egy baba meddig él? – faggatta tovább őt.

- A ténytől, hogy miért válik babává. Minél önzőbb a kérés, annál tovább tart a büntetés.

- Büntetés?

- Igen. Büntetés a létezés babaként.

- Miért?

- Tényleg nem tudod? – mosolyodott el Kai kissé keserűen. – Szerinted jó érzés kötődni valakihez, aki a szemed előtt éli le az életét, és akit a végén el kell engedned?

- Akkor miért?

- Mert az önzőség és az egoizmus hatalmas erő.

- Önzőségből lettél baba?

- Mi másból? Ha nem lett volna önző a célom, akkor kevés időt kaptam volna, de nekem időm, mint a tenger...

Sehun elgondolkodva nézte az egyszerű fotóalbumot, ami a kirakatban pihent. Megvegye vagy ne? Csenjen el Kaitól képeket vagy ne? Szüksége van neki erre vagy nincs?

Végül album nélkül sétált tovább a kirakattól, hogy időben odaérjen a találka helyszínére.

Kai életében először várta rettegve, hogy tulajdonosa hazaérjen. Enyhe neheztelés ült a levegőben részéről, pedig tudhatta volna, hogy erre semmi joga nem volt.

Lassan három év telt el azóta, hogy Sehunnal csókolózott, ami az elmúlt időben néhányszor megismétlődött, de sosem kapott nagyobb jelentőséget életükben. Néha-néha egymásnak estek, szigorúan nem átlépve a határt, de eléggé ahhoz, hogy sóvárgás alakuljon ki bennük. Legalábbis Kai sóvárgott. Nem csak a csókokért, a figyelemért is, ami mostanában nem ölelte őt körül. Sehun folyton dolgozott, vagy ha szabadideje volt, azt sem itthon töltötte.

Kai tudta, ez mit jelentett, a másiknak barátnője volt, ami előfordult az évek során néhányszor. Ám valamiért a mostanit másnak érezte. Ez volt az első alkalom, hogy Sehun nem csak beállított este a lánnyal, akivel épp volt, hanem közölte, hogy elhozza őt megmutatni neki a lakást. Vagyis nem a szex és másnap lelépsz terv volt terítéken, hanem az együtt vacsorázunk és együtt töltünk egy romantikus éjszakát dolog. Ez pedig kifejezetten idegesítette őt.

Miért nem lehetett ez a lánynál? Miért kellett ott, ahol ő is ott van?

Sehunnal töltött életének idejében most először érezte magát babának. Egy kirakati bábunak, aki csak a helyet foglalja, mert még a kirakatban sincs rá szükség.

Nem tudta, mit kellene tennie, ha a lány megérkezik. Maradjon a szobájában? Menjen ki és köszönjön? Esetleg Sehun azért közölte, mert azt várta, hogy ő elmenjen? De hát azt csak mondta volna, vagy nem?

Kai dühösen fújtatott egyet, és végül úgy döntött, majd a sors elintézi a kérdéseit.

Halk nevetés ütötte meg a fülét és az ajtó nyitódása. Majdnem kirobbant, mikor eszébe jutott a lágy női hang. Megtorpant, és szemezett pár pillanatig az ajtóval. Menjen, ne menjen?

Végül Sehun benyitott hozzá, és beköszönt.

- Jössz vacsorázni? – kérdezte, miközben valamit átnyújtott neki. – Ezek kellettek ugye?

- Igen, köszönöm – pislogott. Nem gondolta, hogy a másiknak eszébe jut pont most a hetekkel ezelőtt kért különleges papír a fényképezőgépébe.

- Na? Jössz?

- Nem zavarok? – kérdezett rá arra, ami hosszú ideje nyomasztotta. Nem akart kirakati bábuvá minősülni. Nem akart babaként szerepelni a lány előtt.

- Gyere – húzta ki a szobából Sehun minden figyelmeztetés nélkül.

- Krystal, ő itt Kai – mutatta be őt Sehun.

- Szia, Krystal vagyok – hajolt meg kicsit a lány, mire Kai rendezte vonásait és bemutatta magát. - Nem is tudtam, hogy van lakótársad.

Sehun megakadt, Kai pedig kíváncsian pillantott rá. A lány nem tudta, hogy Kai milyen forma, hisz annyira beleolvadt stílusa a mai világba, hogy senki nem sejtette róla az igazat. Végül a kérdezett legyőzte a sokkot.

- Kai... egy baba.

Némaság telepedett a társaságra, Krystal szemei elkerekedtek, majd alaposan végigmérte. Kai rettegett, hogy ezzel elijesztette Sehun mellől a lányt, ám az pár perc hallgatás után elmosolyodott és közelebb lépett.

- Nem is látszik, hogy egy tárgy vagy.

Kai lélekben megtört, és már most gyűlölte a nőt, de nem mutatta ki érzéseit. Baba volt. A baba pedig tárgy. Végül is igaza volt, bár így kimondva fájdalmas érzéseket keltett benne. Sehun megrettenve pillantott a lányra, ismerte már a másikat annyira, hogy tudja, ezzel gyenge pontra tapintott. Krystal nem vette észre a némaságot, mosolyogva csacsogott tovább.

- A nővérem egyik barátnőjének is van egy babája. Baekhyun a neve, ismered?

Kai értetlenül nézett rá. Honnan kellene neki ismernie bármilyen babát?

- Taeyeon teljesen odavan érte. Bár mióta udvarlója van, azon gondolkodik, hogyan kellene megszabadulnia tőle. Tudsz valami tanácsot adni, Kai?

- Ha a barátnőd megvette a babát, biztosan tudja, milyen kötelezettségei vannak vele kapcsolatban – tért ki a válasz elől, majd lehuppant megszokott helyére.

Egyre jobban gyűlölte a nőt.

Kai lassan forgatta a tollat a kezében, miközben a rejtvényt nézegette. Ma volt Sehun huszonkilencedig születésnapja, de ő a hétvégét Jejun vagy hol töltötte Krystallal. A lány meglepetése volt ez, mondván kell nekik valami romantikus kikapcsolódás kettesben. Már másfél éve egy párt alkottak, és bizony Kainak egy fikarcnyival sem lett szimpatikusabb a hölgyemény. Folyton belerúgott, és amióta ideje nagy részét a lakásban töltötte, folyton ugráltatta. Kopogás nélkül benyitott a szobájába, leküldte a boltba, takaríttatott vele. Úgy viselkedett, mintha ő lett volna a lakás űrnője, Kai pedig csak egy cseléd.

Rettenetesen idegesítette, ráadásul bántotta, hogy az utóbbi időben Sehun már nem is szólt rá a nőre.

Kai tudta, hogy kilenc év alatt az emberek megváltoznak, ám a szíve mélyén nagyon fájt ez a változás. Hiányzott neki az a Sehun, aki még közös életük elején regéket mesélt az xboxáról és nem lehetett lelőni, annyit olvasott. Mostanában már csak a napi hírlapot futotta át reggelente, de a hosszabb cikkeket abban is átlépte.

Végül feladta a rejtvényt, és szobájába vonult. Hiába volt még csak délután hat óra, jobb ötlet híján ágyba bújt és várta a holnapot.

Oda akarta adni Sehunnak az ajándékot.

Még aznap éjszaka valami furcsa zajra kelt. Neszelést hallott, amit nem tudott hova tenni, hiszen biztos volt benne, hogy egyedül volt, az ajtót bezárta és a kulcsot a már olyan jól megszokott helyre akasztotta. Ám lépteket hallott, most már tökéletesen be tudta azonosítani.

Kipattant az ágyból, és félelemérzet nélkül nyitotta ki az ajtót.

Sehun állt a nappaliban, és megtorpant, mikor szemébe világított a szobából kiáradó fény.

- Hát te? – cövekelt le meglepetten Kai.

- Én? Csak hazajöttem – vont vállat lazának tettetve magát.

- Nem Jejun kellene lenned? – Sehun nagyot sóhajtott.

- Kelleni kellene – ismerte el. – De már megszoktam, hogy veled vagyok a szülinapomon és mindig valami idióta ajándékot kapok. Gondoltam, hiba lenne kihagyni az esélyt egy alapos fejfájásra – mosolyodott el, mire Kaiból kiszakadt a nevetés.

- Komolyan hazajöttél emiatt? – kapkodta a levegőt, miközben próbálta kontrollálni nevetését.

- Tán zavarok?

- Nem... – lökte el magát az ajtófélfától, és Sehunhoz sétált. – Jó, hogy itt vagy... – dőlt neki, és szorosan magához ölelte.

Enyhe fintorral figyelte a nő ujján azt a flancos, csillogó gyűrűt. Annyira be akart szólni neki, annyira el akarta mondani, hogy Sehun hányszor csalta meg őt. Még ha mai szleng szerint félredugni ugyan nem dugott, de Kai tökéletesen érezte csókjaiban a szeretetet. Mert Sehun többek között a születésnapja éjszakáján sebesre csókolta száját, és úgy ölelte magához, mintha össze akarta volna törni.

Ám az a Sehun ismét eltűnt valami gödörben, mert a mostani kedves mosollyal fogadta a gratulációkat az esküvőn. Mert nem elég, hogy eljegyezte a szipirtyót, de még el is vette!

Kai tudta, hogy ezek után rengeteg megpróbáltatás várja majd. A pár már kinézte az új lakást, megvették a berendezést, és a családnak adott információk alapján dolgoztak a babaügyön.

Sehun harmincegy éves korában izgatottan ült a kórházi szoba előtt. Kai mosolyogva figyelte a férfi – mert most már nem mondhatta őt fiúnak semmiképp sem – rettegéssel és izgalommal teli tekintetét.

- Ne aggódj, jó kezekben van – bökte oldalba.

- Tudom... de mégis. Kai, apa leszek! Akármelyik pillanatban megszülethet a fiam! El tudod ezt hinni?

Kai csak vigyorogva csóválta a fejét a szeleburdi viselkedésen. Nagyon is el tudta képzelni Sehunt apaként. A gyerek szobája már berendezve állt, a falak kékek voltak, az apró babaágy mellett ott pihent minden spéci cucc, ami a kicsi egészségét figyelte.

Sehun mindent megtett annak érdekében, hogy jó apa lehessen. Kevesebbet dolgozott, mindig figyelt Krystalra és próbált a lehető legtöbbet feleségével foglalkozni.

- Rettenetesen félek... – ismerte el halkan Sehun, ahogy most már komolyan nézte az ajtót.

- Nincs mitől. Jó apa leszel – nyugtatta őt, mire Sehun felé fordult.

- Apának talán jó leszek... Férjnek pocsék, nem igaz?

- Miért lennél az?

- Nagyon jól tudod, miért vagyok pocsék férj! Miattad.

- Miattam? Én nem csináltam semmit! – próbált védekezni Kai. Ötlete sem volt, miért lehetett volna az ő hibája bármi is Sehun és Krystal kapcsolatában.

- Milyen férj az, aki a házassága után is megcsókol mást? Egy férfit?

Kai szíve összeszorult, ahogy az esküvő egy pontja jutott eszébe. A násznép a zenére táncolt, mindenki a boldog menyasszonyt figyelte, mikor Sehun megragadta a kezét és elhúzta a tömegtől. Egy kihalt folyosóra rángatta, ahol úgy tapadt rá, mint a veterán, aki évek után találkozik szeretteivel. Kai nem értette, miért tette ezt Sehun, de ellenkezni ereje nem volt. Akaratosan csókolták ott egymást, semmivel sem foglalkozva, ami egy szinten megpecsételte Sehun életét.

Még vége sem volt az esküvőnek, mikor megcsalta feleségét. Ezt pedig ott csókolózva mindketten nagyon jól tudták. Tudták, hogy hibát követtek el, hogy ez Sehun életében milyen nehéz következményeket szült, mégsem szakadtak el egymástól.

Kai pedig, bár undorodott az egész házasságtól, tudta, örökre helye marad a másik életében.

- Ne tekints rám élőként, Sehun – szólalt meg nehezen Kai. A szavak nem akartak kicsúszni száján, ami nem volt véletlen. Saját magát döntötte romba és alázta meg, azért, hogy a másiknak valami erőt adhasson. – Én egy baba vagyok. Ezt sose feledd el.

- Kai, Kai! Játssz velem! – A hároméves kisfiú fülig érő szájjal rohant a magas alak után, miközben apró lábai néha megbotlottak.

Kai hiába tettette azt, hogy nem figyel, az ilyen pillanatokban időben ott volt, hogy megtartsa az apró teremtést.

- Mit szeretnél játszani? – kérdezte, miközben felkapta a gyereket és lesétált a lépcsőn.

- Játsszunk sárkányosat! Te leszel a sárkány, én pedig a lovag!

- Ennyire nem szeretsz? – konyította le száját, és bánatos kiskutyaszemekkel nézett a picire, aki rögtön megbánta minden szavát.

- Kai a legjobb. Szeretlek – ölelte át a gyerek, mire boldogan elmosolyodott.

Kettesben voltak itthon, Sehun ismét a kórházban ült a váróterem előtt, bár most már egyedül. Kai itthon maradt vigyázni a kicsire.

Igazi fordulatot vett élete abban a pillanatban, mikor Sehyun a világra jött.

A gyerek már egészen kicsiként különleges kapcsolatot ápolt vele. Pár naposan hiába ringatta anyja vagy Sehun, nem hagyta abba a sírást, ám amint Kai a látóterébe került, megnyugodott. Csak az ő kezében tudott elaludni, ami elsőnek rengeteg bosszúságot okozott Krystalnak, végül hosszú idő után sikerült elfogadnia. Ahogy telt az idő, a kapocs nem lazult közte és Sehyun között. A gyerek imádott vele lenni, mindig a nyakán lógott.

- Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot, Sehun, boldog szülinapot!

- Apu, apu, hagy fújjam el veled én! – ugrált Sehyun. Sehun mosolyogva kapta fel a kicsit, és hagyta, hogy apró fújásai segítsék a feladat megoldásában.

Kai a fényképezőgépével a kezében várta a tökéletes pillanatot. Hiába volt már lassan tizenöt éves a darab, Kai sosem engedte, hogy Sehun másikat vegyen neki. Inkább kiharcolta, hogy szervizbe vigyék, akárhányszor valami baj történt vele.

Amint Krystal a férje mellé lépett a képen, kezében a pár hónapos csecsemővel, ellőtte a képet. A vaku villanására meglepetten néztek felé, mire készült is a következő. Sokkal jobban szerette a spontán képeket, Sehunról rengeteg ilyen feküdt a fiókja felső részében.

Krystal mosolyogva kezdett elégedetlenkedni, az idők során igazán megkedvelte Kait, míg Sehun már meg sem szólalt, annyira ismerte a másikat. Ám boldog tekintete mögött Kai észrevette a fájdalmat, ahogy ránézett.

- Mi a baj? – kérdezte este, mikor kettesben maradtak a kertes ház verandáján. Sehun nagyot sóhajtott, és nem válaszolt, csak a csillagos eget fürkészte. – Sehunie... – cukiskodott Kai, mire a másik felnevetett.

- Évek óta nem csináltad ezt... – nézett nosztalgikus mosollyal Kaira.

- Enyhén kínos lenne szerintem ez neked például Sehyun előtt. Krystal sem viselné túl jól, azt hiszem. Napokig cikizne mindkettőnket.

Sehun mosolya semmivé vált, mire Kai is elhallgatott.

- Miért vagy baba? – kérdezte halkan, de a némaságot így is kettévágta. – Miért kellett téged megvennem?

- Nem tudom...

- El sem tudod képzelni, hányszor kívántam, hogy bár egyszer csak elkezdenél változni, de nem. Kai mindig Kai marad. Még a hajad szála sem görbül sose. Lassan tizenöt éve ismerlek, és te semmit sem változtál.

- Ez a babák sorsa, Sehun.

- Tudom! – csapott a combjára. – De miért? Miért rohan el mellettem az élet, míg te maradsz? Miért?

Kai közelebb csúszott a megtört alakhoz, és halkan átölelte. Megérezte Sehun rázkódását, mire simogatni kezdte a hátát.

- Miért fogok meghalni, míg te élni fogsz?

- Mert a halál az élet velejárója. Az életed normális, csak a létezésem szennyezi be.

- Egy percét sem bánom annak, hogy velem vagy – szipogta, ami korához képest Kai számára rettenetesen aranyosnak tűnt. Elmosolyodva vigasztalta a férfit, akit életében először látott sírni.

Sehun lassan nyugodott le, és mikor sikerült normalizálni légzését, óvatosan emelte fel fejét Kai válláról. A baba nem csúszott hátrébb, természetellenes közelségből néztek egymás szemébe. A vonzalom még ott szikrázott közöttük, ám Kai már rájött arra, amit Sehun még nem tudott elfogadni. Óvatosan hajolt közelebb hozzá, szájuk már majdnem összeért, mikor Kai lehajtott a fejét.

- Ez... nem helyes – suttogta lehunyt szemekkel. Szíve őrülten vert, egy része vágyta a csókot, akarta az érintést, az érzést, de Sehunnal töltött ideje alatt először józan eszére hallgatott.

Ott ültek egymással szemben, lehajtott fejjel, és Kai szeméből kicsordult egy könnycsepp. – Neked életed van, Sehun. Ne add fel ezt egy tárgyért.

- Miért beszélsz így magadról? Akkor is, most is? – kapta fel dühösen a fejét.

- Mert ez az igazság. Tudod, miért tiltották egy időben a készítésünket és forgalmazásunkat? Mert függőséget okozunk, függsz tőlem, Oh Sehun, amit ha nem kontrollálsz, akkor tönkretesz.

- Én nem akarlak elveszíteni.

- Nem is kell. Csak szeress másként, mint ahogy eddig tetted. Jó? – Kai közelebb hajolt, és teljes tudatában cselekedetének súlyával egy utolsó csókot nyomott Sehun szájára.

Belesűrítette a szeretetét, azt, amit lezárt magában abban a pillanatban véglegesen, minden érzését átadta, amitől a másik megremegett.

Rövid ideig tartott, ám hosszú időnek tűnt, elvégre lezártak majdnem tizenöt évet.

- Ez volt az utolsó – suttogta Sehun.

Kai lehajtott fejjel bólintott, majd hátrébb húzódott, és a csillagokat kezdte figyelni.

- Csináljunk egy képet! – kapta fel a fejét, és elvette maga mellől a gépet.

- Komolyan még mindig magadnál tartod? – csóválta meg a fejét Sehun.

- Fontosak a pillanatok.

- És ez milyen pillanat?

- Amikor elhatároztad, hogy a családod a legfontosabb dolog az életedben.

- Kérhetek valamit, Kai?

- Mit? – pislogott fel a fényképezőről.

- Soha ne beszélj előttem magadról babaként.

- Rendben – mosolygott rá tiszta szívből.

Még mindig szerette Sehunt...

Karácsony volt. A huszonharmadik, amit Sehun mellett töltött. Lassan negyed évszázada ismerte. Sehyun Kai mellett ült a nappaliban, épp a nemrég kapott vadiúj telefonját mutogatta neki.

- Legyen közös képünk, jó? Majd az lesz a hátterem. És akkor mindenki tudni fogja az iskolában, hogy nekem van a legmenőbb Hyungom!

Kai csak felnevetett erre az érvelésre. Hihetetlennek találta, hogy a nemrég még csecsemő gyerek már tizenkét éves volt. Sehyun még mindig ragaszkodott hozzá, ám kis csapatukhoz gyakran csatlakozott a kilencéves Hana, akinek bár volt koreai neve, de annyira magával ragadta pár éve anyja külföldi neve, hogy hajthatatlan volt, hogy ő is kapjon egyet. Krystal és Sehun pedig nem bírtak sokáig egy kislány hisztijével szembemenni, így még iskolás kora előtt megkapta amerikai nevét, amit azóta is büszkén viselt.

- Én is akarom! – robbant be Kai gondolatainak tárgya.

A két gyerek marakodni kezdett a nappali szélén. Kai kihasználta a figyelemhiányt, és a kanapén ülő Sehun mellé huppant.

- Elfáradtál? – vigyorgott, mikor meglátta, hogy a másik szemei majd leragadnak.

- Te csak meg se szólalj. „Menjetek nyugodtan, én majd vigyázok a gyerekekre” – imitálta Kai hangját morogva.

- Én csak segíteni akartam – vigyorgott, hisz tudta mit élt át Sehun. Épp ezért használta fel Krystal ellen az aduász dolgot, a gyerekvigyázást.

- Ne hazudj, Kai, ismerlek, mint a rossz pénzt.

Kai ezen csak felnevetett, majd a tévészekrényhez lépett, és levette a tetején pihenő, lapos ajándékcsomagot.

- Boldog Karácsonyt, Sehun! – mosolygott, miközben átadta a már régről ismert füzetet.

Sehun felcsillanó szemekkel vette át az ajándékot, és mint már évek óta mindig, csak az első oldalt nézte meg. Nem akart semmiről lemaradni, ami családjával történik. Ráadásul Kai imádta a szentestét vele tölteni. Mégis elbizonytalanodott egy pillanatra.

„Kai története, 23 fejezet – Oh Sehun”

Sehyun vigyorogva rúgta el a labdát a kapu felé, amit Kai hiába vetődött jól, már nem tudott elkapni.

- Igen! – bokszolt a levegőbe.

Lehelete meglátszott a levegőben, Kai pedig nagyot sóhajtva állt fel és porolta le magát az őszi kora reggelen.

- Te Kai... mennyi idős volt apa, amikor megvett téged?

A kérdezett egy pillanatra megállt mozdulatában, majd mintha mi sem történt volna, tovább porolgatta farmerját.

- Annyi, amennyi most te vagy.

- Hogy lehet babát venni?

- Mire fel ez a nagy érdeklődés? – kérdezte Kai kíváncsian, miközben Sehyun felé kocogott.

- Néhány csoporttársam venni akar egyet, poénból.

Sehyun félőn nézte Kai elsötétülő tekintetét, ami pár másodperc alatt kitisztult.

Tudta, hogy butaság lenne a babákat áldozatnak beállítani, mint ahogy azt is tudta, hogy ha megtennék azok az ostoba kölykök, amiről beszélnek, akkor alaposan pórul járnának.

- Akármi is történik, és akármit mondanak, te maradj ki a dologból, jó? A köttetett szerződésnek hatalma van. Ne keveredj bajba. És ha lehet, őket is beszéld le. Nem a babák miatt, maguk miatt.

Sehyun a másik komoly hangja miatt rémülten fogadott szót.

Kai élvezettel fürdőzött a napfényben a ház hátsó udvarán. Bronz bőre hálásan fogadta a nap meleg sugarait, ő pedig lehunyt szemmel szívta magába a kényeztetést. Elcsendesedett a ház. Már régóta halkabb volt, hisz Sehyun elköltözött, Hana pedig egyetemre járt, ám most ismét minden megváltozott. Hana összeköltözött a barátjával, és elkezdték együtt közös életüket. A nagy ház elcsendesedett, és Kai csak most érezte meg az idő múlását.

Sehun már ötvenhét éves múlt. Senki nem tudta, mennyi ideje volt még hátra. Bár Kai tudta, hogy fiatal még a halálhoz, azt is nagyon jól tudta, hogy már benne járt a korban.

Itt olyan össze-vissza haltak meg az emberek, és még csak nem is a balesetekre gondolt. Aggódott Sehunért, aki visszavetette magát a munkába, hogy ne érezze családja hiányát, és Krystal is furcsán viselkedett. Valami történhetett köztük, de nem tudta, mi...

Egész délelőtt az őszi napsugarakat élvezte, csak dél körül kapta fel a fejét, mikor Sehun sétált felé.

Nem akart Kai arra gondolni, hogy a másik mennyire megváltozott. Nem akarta tudni az évek számát, amiket vele töltött. Vissza akart menni az első napokba, amikor Sehun még sután és elutasítón viselkedett vele. Azok a pillanatok, amikor még az élete elején járt, és Kai minden bűntudat nélkül szerethette akár másképp is.

- Szia – ült le kissé nehezebben Sehun, mint szokott. Kai nyelvére harapott, hogy ne kérdezzen és ne vágjon fintort. Utálta átlépni a határt. Sehunnal pedig minden ezerszer fájdalmasabb volt.

- Szia. Hogyhogy itthon?

- Mi van veled, Kai? – hagyta figyelmen kívül a kérdést.

- Hogy érted? – kapta fel a fejét zavartan.

- Napok óta lézengsz, teljesen más vagy, mint szoktál lenni.

- Nincs semmi gond – mosolygott zavartan, de Sehunt nem tudta átverni.

- Kai...

- Tényleg... – Nyelt egy nagyot, hogy elfojtsa könnyeit. – Tényleg nincs semmi – nézett magabiztosan Sehunra.

Imádkozott, hogy a másik álljon fel és induljon vissza a házba, és úgy tűnt, imái meghallgatásra kerültek, mert Krystal szólt ki az ajtón.

Sehun lassan felállt, vetett még néhány féltő pillantást Kaira, majd elindult vissza. Amint elhaltak a lépek, Kai arcán megindultak a könnyek.

Ő élni akart. Sehunt akarta. Vissza akart menni az elejére. Gyűlölt ránézni a férfira, akivé vált. Ő a fiatal arcot, a gúnyos mosolyt, a gyerekes beszólásokat akarta.

- Bárcsak, bárcsak vele élhettem volna... – dőlt hátra zokogva. Életében először bánta, hogy akkor régen felkereste a babakészítőt és megkötötte vele az egyezséget.

Sehun idegesen állt a kórházi ágy mellett, amin Krystal feküdt. Kai a sarokba húzódva figyelte az eseményeket, szája széle folyamatosan remegett. Krystal hatvannégy éves, és... lehet meg fog halni...

- Gyere már ide, te nagy gyerek – fordult felé a nő – talán már néni? –, aki az ágyban feküdt.

Kai engedelmes gyerekként lépett közelebb és huppant le az ágy szélére, mikor gyengéd húzást érzett. Sehun halkan hagyta el a kórtermet, kettesben hagyva őket.

- Vigyázz majd rá, rendben? És a gyerekekre is. Segíts Sehunnak...

- Én... rendben – Nyugodtságot erőltetett magára. Bármennyire gonosz volt ilyenre gondolnia, Krystal halála neki a kisebb rossz volt. Ezerszer kívánta volna inkább Krystalt ide, minthogy Sehun mellett legyen így.

- Tudod... amíg nem ismertelek meg téged, lenéztem a babákat. De te, Kai, egy olyan teremtés vagy, aki szeretetre született. Hiába mondanám, hogy nem tudom, Sehun miért szeret téged ennyire, hazugság lenne. Pontosan tudom. És egy részem épp ezért nem fél a haláltól. Tudod, én nagyon szeretem őt, de azzal is tisztában vagyok, hogy én mindig második voltam számára. Hiába adtam neki családot, ő tőled függött egész életében igazán. Épp ezért kérlek téged, hogy óvd meg őt és tedd boldoggá addig, amíg utánam nem jön.

- Mindent megteszek – ígérte halkan, és megszorította kezét.

Krystal három hét múlva csendesen és békésem halt meg. Kai pedig ott maradt kettesben Sehunnal pont úgy, mint közös életük elején. Ám Sehun már nem az a Sehun volt. Azóta eltelt több mint negyvenkettő év.

Kai még sosem utálta annyira a számokat, mint a Sehunnal töltött évek alatt. Annyiszor kívánta az idő megállását, visszapörgetését, hogy számolni sem tudta.

Sehun haja már teljesen ősz volt, arcán ráncok sorakoztak, csak a mosolyában és szemeiben vélte felfedezni a régi fiút, aki az első karácsony alkalmával a mára már ütött-kopott fényképezőgépet vette neki. Kai foggal-körömmel ragaszkodott az eszközhöz, minden számára fontos pillanatot meg akart örökíteni. Sokszor fényképezte az udvart, Sehunt, ahogy visszatért régi imádatához, a könyvekhez. Képeket készített magáról. Kérte Sehunt, hogy egy-két kép erejéig álljon mellé. Mániákussága Sehunnak is szemet szúrt, de magára hagyta Kait a problémáival, úgy gondolta – és jól sejtette –, a fiatal fiú nem adott volna válaszokat neki.

- Nézd! – kiáltott Kai, miközben a fára helyezte a csúcsdíszt. Amint kész volt, leugrott és az ablakhoz szaladt. – Esik a hó! Sehun, a fene se emlékszik már rá, mikor volt fehér karácsonyunk! Nézd! – lelkesedett.

Sehun csak a fotelból nézte a lassan fehérré váló tájat.

December huszonnegyedike volt. Kai elmerengve figyelte a gyönyörű pelyheket, így nem vette észre az őt vizslató, már gyengén látó szemeket.

Sehun apró mosollyal figyelte a babát, aki végigkísérte életét. Rengeteg mindenért volt hálás Kainak.

Bár sosem beszélt a Kai előtti életéről vagy Kai kiválasztásáról, most beszélgetni volt kedve.

Halkan szólt rá, mire az említett rákapta tekintetét. Sehun szíve összeszorult. Kai semmit sem változott. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a tökéletes, porcelán sima, bronz bőr. Benne nem volt semmi hiba. Tökéletes baba volt. Sehun igazán bánta, hogy nem élhetett abban az időben, mikor Kai is az élők sorában volt, és nem csak létezett.

- Egyszer kérdezted, hogy miért téged választottalak.

Kai izgatottan kapta rá tekintetét, és végig szemkontaktust tartva sasszézott a kanapéra, majd a Sehun felé eső végére huppant.

- Miért? – kérdezte izgatottan.

- Mert különleges voltál. Éreztem magamon a tekinteted, figyeltem, ahogy összenéztél azzal a másik babával.

- D.O. – mosolyodott el Kai. Magában felidézte apró termetű barátjának mosolyát. Az íróasztala alsó fiókjában pontosan ötven darab karácsonyi lap szerepelt, mindegyik Do Kyungsoo-nak címezve.

- Már az első alkalommal megfogtál.

- Mégis fél évig jártál vissza a boltba, mire...

- Mert meg kellett fontolni... sokba fájtál ám nekem – jegyezte meg mosolyogva Sehun.

Kai előtt felrémlett a vele egyidős Sehun arca, ahogy ezt mondta. De aki előtte ült, egy hetvenedik életévén túl lévő bácsi volt. Mégis megmelengette a szívét. Őszintén megszerette Sehunt.

- És mi döntötte el, hogy kellek?

- A kíváncsi tekinteted, ahányszor csak beléptem a boltba. Tudod... a tulaj próbált lebeszélni rólad. Azt mondta, te és a másik baba össze vagytok nőve, ami érezhető is volt.

Kai nem is próbálta tagadni, mennyire fontos volt neki D.O. Az évek, amiket egyedül töltött, szomorúvá tették. Aztán megjelent az a fiú, aki olyan volt, mint ő, aki végre nem hagyta el, ez pedig boldogságot és biztonságot adott neki.

- A hasonló sorsú emberek vagy vonzzák, vagy taszítják egymást. Nálunk a vonzás lépett életbe – vont vállat Kai. Még sosem beszélgetett Sehunnal D.O.-ról.

- Szerinted... meddig fogok még élni? – kérdezte Sehun enyhe félelemmel a hangjában.

Kai megdermedt. Egy része azt akarta, Sehun éljen örökre, tőle akár ilyen kinézettel is. Egy másik része a boldog befejezést vágyta neki. Egy békés halált, ahol elbúcsúzhat tőle, és segíthet neki békében nyugodni.

- Az élet addig tart, amíg mindent meg nem teszel, amit meg kell tenned. Te már mindent megtettél?

- Ki tudja...

Sehun bottal tudott már csak járni. Tartása összecsuklott, régen mindig egyenes háta már görbébe hajlott. Tavasz volt, pár hét múlva ünnepelte a hetvenhetedik születésnapját. Kai hetek óta piszkálta ezzel a számmal, ami mosolyt csalt arcára.

Furcsán érezte magát, ám erről hallgatott. Úgy érezte, ez lesz az utolsó ünnepe Kai mellett. Bejárta az egykor mozgalmas kertet, ami ma már csak Kai gondoskodásának köszönhetően volt szép és rendezett. Rengeteget volt kint, mindent megcsinált, amivel régen Sehun foglalkozott. Elsőnek nem értette, a másik miért tette ezt, aztán leesett neki. Így próbált vigyázni rá.

- Kiirtottad az összes rózsát elöl... – jegyezte meg ebédnél Sehun, mire Kai kisfiús mosolyt villantott.

- Utálom a rózsákat. Szúrósak.

- Azok – ismerte el Sehun, majd tovább falatozott. Orvosa szerint sok halat kellett fogyasztania, minek hála Kai halat rendelt hallal, hozzá pedig halat. A másik még a desszertbe is pikkelyes élőlényeket csempészett, ami kezdett Sehun idegeire menni, de sosem szólt érte.

Igazából boldog volt, amiért Kai még mindig vele volt. Sosem gondolta volna, hogy ennyire magányos lehet az élet. Eszébe jutott, ő mennyit foglalkozott szüleivel, nagyszüleivel, és elszégyellte magát. Apja halálakor pár napot otthon töltött anyjával, de utána utazott is vissza saját életébe. Anyja eltávozásakor pedig szinte csak leugrott vidékre megszervezni a temetést. Csak túl akart lenni rajta.

Tudta, hogy ha nem lett volna neki Kai, akkor egy idősek otthonában vagy egy apró házban élte volna élete utolsó pár évét. De hála a babának, boldogságban tölthette azokat abban a házban, ahol élete javát leélte.

- Hiányzik a régi panel... – szólalt meg Sehun, miután lenyelte az utolsó falatot. Kai rákapta a tekintetét, benne villant valami szomorú fény, de egy pillanat múlva már mosolygott.

- Nekem is. Ott mindig hallottam, mikor jöttél a szobámba – vigyorgott.

- Ezzel mire célzol?

- Arra, hogy úgy közeledtél, mint egy elefánt – csipkelődött Kai.

Sehun felnevetett, ám öröme köhögésbe fulladt.

- Ennyire azért nem volt rossz poén – mormogott a baba, miközben felállt és vizet töltött neki.

- Nem volt az... – ismerte el Sehun. Lassan, kortyonként fogadta magába a vizet, miközben lehunyt szemekkel játszotta vissza az átélt pillanatokat.

Kai, ahogy a tükörben illegeti magát az új ruhákban, amiket Sehun vett neki. Vagy mikor a srác rácsodálkozott valami új találmányra, ami az előző tulajánál még nem volt. Szerette figyelni Kai rezdüléseit. Bár az elején maga sem tudta, miért vette meg, ma már világos volt, hogy a fiú valóságossága vonzotta. Hiába volt baba, aki soha egy pillanatot sem öregedett, mégis valami olyan arcul csapósan valós volt benne, hogy nem tudta elengedni.

Kai okos volt, mégis megvolt benne a gyermeki báj, ami nyitottá tette az újdonságok felé. Félénk volt, kissé zárkózott, ahogy Sehun is, így barátságuk kialakulása hosszú időbe telt.

Szerette Kai ajándékait karácsonyra, hisz a fiú mindent megosztott vele. Kai... egy szerethető ember lehetett a maga korában, aki mindenkit magával ragadott.

Mégis tudta, hogy ez nem teljesen volt így. A fiú őszintén leírt neki mindent. Megtudhatta, miért vált babává – talán a világ legostobább indokát olvasta azokkal a cikornyás írásjelekkel, amik csak Kaira voltak jellemzőek. Emlékezett. Mikor elolvasta, nem hitte el, háromszor vagy négyszer esett neki újra annak a bekezdésnek.

Kai az egoizmusa és szépségimádata miatt vált babává. Nem akart megöregedni, nem akarta elveszíteni fiatalságát és elbűvölő külsejét. Ám a babakészítő nagy árat kért érte, amit Kai minden további nélkül kifizetett, annyira akarta egész létezésében az imádott külsejét.

Elítélhette volna döntéséért, de miért? Ha Kai akkor nem választja a babalétet, sosem ismerték volna meg egymást, ez pedig Sehun számára annyit jelentett, mint a céltalan élet.

Nagyon jól tudta, hogy bár elvette Krystalt, sosem volt belé igazán szerelmes. Tudta, hogy az a pár tucat csók, amit Kaijal váltott, sokkal több érzelmet hordozott, mint a feleségével töltött közös éjszakák. Nem tudta eldönteni, hogy Kai és ő szerelmesek voltak-e egymásba, vagy csak a szoros kapcsolatuk tette őket ilyenekké. Emlékezett még a figyelmeztetésre is. A babák függőséget okoznak. Végül is igaza lehetett. Sehun soha egy pillanatra nem tudta kitörölni a fejéből Kait. Elég volt csak megpillantania, hogy örökre az emlékeibe vésődjön.

Sehun születésnapján Kai fogta az egyszerű kötésű könyvet, amiből már hetvenhat ugyanilyen darab pihent Sehunnál és lehuppant a nappaliba. Tudta, érezte, hogy a karácsonyt már nem fogja megélni vele a másik, ami rettenetes fájdalmat okozott neki. De el akarta neki mondani az utolsó történetet. A munkája összecsapott és kusza volt, félt, hogy a félig már szétesett Sehun nem fogja érteni, de remélte, minden gondolatát át tudja adni.

„Kai története, 77. fejezet – Kim Jongin, aki szerette Oh Sehunt”

Kai üres tekintettel meredt a ravatalra. Sehun békés arccal feküdt a fehér lepelben, szép öltönyben, halvány mosollyal az arcán.

Kai üresnek érezte magát. Sehun nem szenvedett, ám ő itt maradt, és megint ólomsúlyú fájdalom nyomta őt mindenhonnan.

Sehyun és Hana mellette álltak, elsiratták apjukat, akivel már alig foglalkoztak, ám mégis a gyermeki szeretet zokogása kényszerítette őket.

Apró temetés volt, békés némaságban. Pár koszorú került a sírra, Sehun pedig örök nyugalomba merült. Kai könnyek nélkül ülte végig a tort és a halotti búcsúztatót. A rokonság lassan szívódott fel, már csak Sehyun és az épp indulni készülő Hana volt ott.

Hosszan megölelte Sehun gyermekét és örökre búcsút mondott neki. Hanát Kai elvesztése is megviselte, ám erős nő volt. Köszönetet mondott az évekért, amiket velük töltött, és ezerszer suttogta fülébe, hogy mennyire szereti.

Másnap már csak Kai és Sehyun tartózkodott a házban. A kellemes kertvárosi épület közös tulajdonba került a két testvér között, akik az eladás mellett döntöttek, és a kapott összeg elfelezésében állapodtak meg.

- Köszönöm, Kai, hogy itt voltál vele.

- Semmiség – mosolygott bágyadtan, alig várta, hogy a férfi beüljön a kocsiba és elhajtson innen. Bár szerette Sehyunt, most csak Sehun emlékével akart foglalkozni.

Amint az autó kifordult a behajtóról, útnak indult az első könnycsepp arcán.

Elsőnek szobájába ment, ahol több évtizedig élt. Bőröndjét elővette, és lassan pakolni kezdett. Visszakerültek azok a holmik, amik annak idején vele jöttek. A rengeteg fénykép közül, ami a felső fiókban pihent, talán egy tucatot tartott meg, a többit egy vödörbe söpörte. A ruhák, amiket Sehuntól kapott, a szekrényben maradtak. A fényképező, amiért évtizedekig rajongott, a kukában végezte. Célirányosan, könnyek nélkül próbált túllendülni tulaja halálán, de nem tudta megállni.

Az alsó fiók képeslapjait táskájába szórta. Elméjébe villant Kyungsoo, de jelenleg nem tudott rá koncentrálni, Sehun emlékével akart még maradni, arra a kis időre, amit még kapott.

Barátja szobájába ment, és lassan leemelte a füzeteket a polcról.

Krystal halála után kiemelt helyet kaptak, de Kai most összeszedte őket. Sorba voltak rendezve, érződött rajtuk, hogy Sehun a hosszú évek alatt mennyire óvta őket. Ott volt az utolsó darab is, az, amit alig pár napja a hetvenhetedik szülinapján adott oda.

Tudta, mit kell tennie, ám a lélek nem vitte rá. Nem akarta elégetni a képeket, a füzeteket, hisz mindegyik Sehunhoz kötötte. Nem akart tőle elszakadni.

Lassan csúszott le a könyvespolc mentén a földre, és hagyta, hogy elragadja a keserves zokogás.

Elgémberedve, bedugult orral és bedagadt szemekkel ébredt. Mégis, ami a legfurcsább volt, az a mérhetetlen béke, ami megszállta őt. Sehun meghalt, ezt már elfogadta. Feldolgozni még nem sikerült, de tudatosult benne a dolog.

Nem akart többet sírni, nem volt értelme. Végignézett a szobán, felszedte a könyveket, és szobájából összeszedte a képeket.

Kisétált a tűzrakó helyhez, ami mellett még ott pihent valamikorról néhány tucat gally, és pár nagyobb rönk.

Lassan pakolta egymásra a füzeteket. Látta a számokat.

37 Az első szerelem

21 A tulajdonosok átka

64 Sehyun és Sehun

45 Szeretet

Kai a legbelsőségesebb gondolatait adta ki ezekben a füzetekben, és Sehun az összeset olvasta és tudta. Örült, hogy végül az utolsó füzetben elárulta a nevét.

A tűz lassan lobbant fel és égette fel Kaiban Sehun emlékeit. Ahogy az első fénykép lángra kapott, Kai arcán végigfutott egy könnycsepp.

Elsiratta azt a különleges egyént, akit majd hatvan évre mellé sodort az élet. Fejben átélte az első beszélgetést, az első nevetést, őszinte pillanatot, a részeges csókot, az azt követő tucatnyi gyengéd érintést.

Szerette Oh Sehunt. Talán nem szerelemmel, de őszintén. Ebben biztos volt. Mint ahogy abban is, hogy Sehun számára semmi bánnivaló nem volt az életben.

Mikor az utolsó füzetet készült a tűzre dobni, kihullott belőle egy kép. Ketten voltak, az első közös kép, amit Kai hosszas hiszti és vita árán harcolt ki. Nagyon szerette, ám évekkel ezelőtt nyoma veszett, ami fájdította szívét, ám most meglelte.

A hátoldalán Sehun egyszerű jelei pihentek.

„Köszönök mindent, Kim Jongin”

Pislogott párat, hogy lenyelje könnyeit, majd mikor minden elégett, a képet magához szorítva vonult be a házba. Sehun megtudta a nevét. Bár sosem szólította rajta, tudta, és ez Kainak épp elég volt.

Ismerős érzés lengte körbe, ahogy bőröndjét maga után húzva lépett be az üzletbe. Sokan kapták fel rá a fejüket, néhány arc ismerős volt Kainak, így feléjük odabólintott. A tulaj mosolyogva fogadta őt.

Kai körbetekintett, ám hiába nézelődött, sehol nem látta Kyungsoot. Talán megvették?

- Menj hátra lepakolni. A régi szobában lesz a helyed.

Csak bólintott, és hátracsoszogott. A tulaj számára Sehun csak egy sikeres üzlet volt. Kai nyolcadik tulaja, aki ötvenhét évig birtokolta a babát. A tulaj számára Sehun csak egy vevő volt, Kai pedig egy eladott áru.

Mikor belépett a megszokott helyiségbe, megcsapta Kyungsoo senkivel össze nem téveszthető illata. Nem értette, hogy mi a fene volt itt, hisz kint nem látta D.O.-t, amikor elsétált a polcok között, akkor sem látta a nevét. Mégis az illat biztosan az övé volt.

A régi ágya bevetve pihent a helyén, a szoba fala időközben megváltozott, épp halványzöld színben játszott. Kai nagy sóhajjal huppant le rá.

Vége volt. Ismét le kellett zárnia egy korszakot. Tudta, hogy tudata mélyére kell száműznie szépen lassan Sehunt, és azt is tudta, hogy ez menni fog. Annyiszor kellett már továbblépnie, ez sem történhet másként. Az élet megy tovább... Sehun meghalt, neki pedig talán valamikor új tulajdonosa lesz. Ám nem akart már sehova sem kerülni. Úgy érezte, ennyi elég volt.

Most érezte igazán régi döntésének súlyát. Most érezte igazán, hogy hiba volt hiúságába kapaszkodni az élet helyett.

Lassan kezdett kipakolni bőröndjéből, az elmúlt ötven év csak pár képet jelentett, amiket gondosan az albumba helyezett. Tudta, hogy még rengetegszer fogja felidézni Sehun arcát, hangját, illatát, és tudta, hogy az idő múlásával majd már csak a képek fogják előcsalni belőle a ma még friss emlékeket.

Kai unottan bámulta az ágyát. D.O. illata kiszökött a szobából, egyedül volt már hosszú hónapok óta. Napi rutinja visszatért, reggel felkelt, felöltözött és kirakatbabává vált. Nem volt más, csak egy vevőcsalogató, akinek mosolyogva kellett elbűvölnie a kirakat előtt elhaladókat.

Régisége ismét növelte árát, ami rengeteg csalódott tekintetet hozott neki. Nem vették meg, Kai pedig egy pillanatig sem bánta.

Este az üres szobába tért vissza, figyelte a talán másfél méter távolságra levő ágyat, remélte, hogy valamikor D.O. visszatér, és nem kell egyedül lennie. De nem jött...

Tavaszt tavasz követett, Kai már rég nem számlálgatta idejét a kirakatban. Új babák érkeztek, régiek távoztak, lassan cserélődött az áruválaszték. Csak ő volt itt.

Megjelent a boltban az a baba, akiről Kai talán ötven-hatvan éve hallott.

Baekhyun ott állt a megszabott helyen, előremeredő tekintettel, és csak néha pillantott fel. Kainak el kellett ismernie, gyönyörű volt. Rengetegen tértek be miatta, ám a fiú, amint valaki közel merészkedett hozzá, rideggé vált, és kisugárzásával eltaszította a potenciális vevőjelölteket. A tulaj sokszor orrolt rá, de a fiú hajthatatlan volt. Kai az idők folyamán megtudta, hogy két évvel idősebb volt nála, mikor az alkut kötötte. Sosem beszélt vele sokat, mert egyikük sem akart mély kapcsolatokba bonyolódni, ám mikor egyik karácsony este egymás mellett ültek, Baekhyun nyelve megeredt és sokat beszélt hozzá. Aztán ahogy véget értek az ünnepek, a srác is visszaváltott.

Kai csodálta, hogy nem titkolta a nevét, pedig a boltban volt, vagyis régen köthette az egyezséget. A régiek pedig úgy érezték, hogy a nevük a legféltettebb kincsük.

Kai nevét egyetlen valaki tudta. Valaki, akit már lassan hetven éve nem látott.

Egy forró nyári reggelen csilingelve nyílt az ajtó. Kai csukott szemmel meditált, nem volt kedve a járókelőkre figyelni. Ketten léptek be, hallotta a lépteket. Egy alacsony és egy magas, majd beszélgetésbe bonyolódtak a tulajjal.

Az csak fáradt sóhajjal vette át az érkező portékát, ami már felkeltette Kai figyelmét. Óvatosan hátrapillantott, de azt hitte, menten leesik az emelvényről.

D.O. állt háttal neki, kezében táskája pihent. Nem vette észre őt, ő pedig tudta, hogy nyitvatartási időben nem mászkálhat. Idegesen toporgott, és szidta az eget, amiért még csak reggel volt, a bolt pedig délután hatig nyitva állt.

Amint megfordult a tábla az ajtón, Kai lelépett a pódiumról és hátrarohant. Félve, mégis kapkodva nyitott be az ajtón. Az ágyán D.O. ült, kezében a karácsonyi lapok sorakoztak, amiket Kai még Sehunnál írt neki.

A hangra felnézett az alacsonyabb, és elmosolyodott.

- Boldog élete volt? – kérdezte, ahogy elfordította az egyik lapot, amin Sehun neve is szerepelt.

Kainak évek óta először gyűltek könnyek a szemébe, mikor régi tulajdonosára gondolt. Hiányzott neki, de már megszokta ezt, mégis... néha olyan elviselhetetlen volt a tudat, hogy nincs. Pedig már annyi idő eltelt...

- Igen – bólintott könnyes szemeivel. – Boldog élete volt – mosolygott szívből.

- Akkor jó – tette a lapot a már elolvasottak közé D.O.

- Örülök, hogy végre itt vagy... Kyungsoo.

- Te is hiányoztál, Jongin.