Én voltam oviban az egyetlen, aki már tökéletesen tudta, hogy mi lesz belőle ha nagy lesz. Mindig is konkrét céljaim voltak és soha semmi nem tudott eltéríteni az utamtól. Nekem íróvá kell válnom, ezt már tudtam az első pillanattól kezdve.
Amint megtanultam olvasni ezernyi könyv fordult meg kezeim közt, és mikor az írás is ment folyton hamar elfogyó ceruzáim után sírtam. Más focista akart lenni, vagy rendőr, esetleg űrhajós, de nekem ezek mind nevetséges szakmák voltak. Mindegyik értelmetlen, felesleges volt, kicsiként legalábbis biztosan, de mára sem változott sok mindenben a véleményem. Nem értettem a labda után rohangálókat, sem pedig a messze vágyókat.
Én csak írni akartam. Bármiről.
Csak egy probléma volt ezzel. Míg szóban bármit képes voltam életre kelteni, addig szavaim leírva üressé váltak. Mikor először beszéltem még nagyon régen egy tanáromnak erről, támogatott. Ismerte élénk fantáziám, végtelen történeteim, amikkel elkápráztattam mindenkit, de mikor elolvasta az egyik történetemet kinevetett. Nem volt ő rossz szándékú, szimplán nem hitte el, hogy az író én voltam. A színes beszédem, az élet, minden teljesen hiányzott belőle.
Akkor sírtam elsőnek, utána pedig keserves évek követtek, ahogy próbáltam tenni valamit, hogy megleljem azt a valamit, ami megment engem. De azóta sem sikerült. Még mindig ugyanolyan üres és egyszerű minden szavam, de nem adom fel. Nem adhattam fel, mert nem akartam, mert akkor a sok rosszindulatú megjegyzés a lenézés mind valósággá vált volna. Évek voltak mögöttem, ahol piszkáltak és kinevettek, senkinek neveztek és szavaimból papírrepülőket gyártottak.
Senki nem hitt bennem, pedig én sosem akartam feladni egy pillanatra sem. Ez volt az álmom, és ha törik ha szakad nekem lesz egy könyvem. Egy kemény borítós kis tökéletesség, amin a nevem fog szerepelni, amit később lefordítanak és Byun Baekhyun nem lesz többé egy nyomorult stréber. Ma már görcsösen ragaszkodtam elhatározásomhoz, nekem kellett egy kézzel fogható bizonyíték vagy beleőrülök.
De ez még nem most lesz. Még mindig minden ugyanolyan pocsék. És én nem sietek, tényleg nem, de... Mégis mikor fogom megkapni az elismerésemet? Mikor fogok megfelelni másoknak? Meddig kell még küzdenem, hogy tehetségessé váljak? - Ezen gondolkodtam mikor elkezdtem az egyetemet. Hittem benne, hogy itt végre minden más lesz. És igazam is volt. Változott minden, a barátaim, az óráim, az életem, csak a leírt szavaim nem.
És még csak nem is sejtettem mi vár rám még...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése