Kirakat

Az apró teremtés elkeseredve szorongatta fagyos ujjai közt azt a pár wont, amit hosszú idő alatt sikerült összegyűjtenie. Alig várta a karácsonyi forgatagot, a mindent elárasztó ünnepi illatot, az egész hangulatot, ami mindig boldogságot csempészett apró szívébe. Tavaly már látta a boltot, minek kirakatában álldogált sóvárgó tekintettel, de akkor sehogy sem sikerült elég pénzt összeszednie a hőn áhított süteményre, így elhatározta idén sikerrel jár. Ám apja a vásár napja előtt rátalált apró kis perselyére, hova gondosan gyűjtögette wonjait és azt a keveset is elvette tőle, amit sikerült megspórolnia. Nem volt ő mérges emiatt, apja kezes bárány volt, dolgozott, nem ivott, szó sem volt semmi ilyesmiről, csak szegények voltak. Gyermeki fejében még nem álltak össze az ok-okozati függések, de tudta a hitel rossz dolog, a kemény kétkezi munka pedig nem kifizetődő.
Szerinte valami nagyon nem volt rendben az élettel. Látta apja tekintetében a bűntudatot, ahogy pénzét zsebre tette, mégsem sírt csak csendes búskomorsággal fogadta a valóságot. Ha kellett neki hát kellett.
Tekintete éhesen cikázott a kirakaton, hideg ujjai a pénzt szorongatták, nem merte zsebre rakni, mert félt azt a pár kis érmét is elhagyja,  pedig azok semmire nem voltak elegek.
Bent egy vele egykorú fiú álldogált, az ő körmei nem kéklettek a hidegtől, fogai nem koccantak egymásnak a csontjáig hatoló fagytól. Nem. Ő mosolyogva szaladt egyik nyalangságtól a másikig és néha anyja kezébe csúsztatta sajátját, ahogy csillogó szemekkel került egyre több és több sütemény a tálcára.
A kinti fiú ismerte őt. Egy osztályba jártak, még jóban is voltak csak más életet szánt nekik a sors. A magasabb alak gazdag volt, mindig ezt mondták rá a többiek, sosem varrták neki össze a nadrágját ha elszakadt egy esés után, helyette újat kapott, mégsem érzett iránta ellenszenvet. Kedves alak volt, aki igyekezett másokkal jól kijönni és békében meglenni, nem éreztetni többségét. Ezért is voltak ők ketten jóban, amiért sokan nevettek rajtuk.
A benti alak toporogva várta a süteményhegyet, hogy végre becsomagolják és amint kezei közé foghatta, már futott is az ajtóhoz hátra sem nézve. Az apró fiú a kirakat előtt összeszorította markát könnyes szemekkel tartotta azt a pár wont és el akart tűnni a föld színéről szégyenében, ám hiába nézett félre a másik észrevette.
- Szia. Nézd! - mutatta a nagy csomagot. - Van benne almás süti, amit annyira szeretsz, és olyan csokis tetejű. Meg olyan gesztenyés, amit annyira szeret anyukád, és az a fura nevű gyümölcsös is, amit apukád szeret. Még olyan is van, ami az a konok bátyád akart a múltkor venni, emlékszel? Az a szedres! - sorolta lelkesen.
- De jó - próbált lelkesedni a másik de könnyei már egyre inkább szabadulni vágytak. Tudta, hogy a magasabb nem akart ezzel rosszat, nem lenézésből sorolta neki a nyalánkságok tengerét, de hiába próbált nem tudott igazán örülni.
- Boldog Karácsonyt!
- Mi?
- Neked hoztam őket. Hogy boldog legyél, az utolsó napon mindenki mosolygott csak te nem. Nem akarom, hogy szomorú legyél.
- Miért? - pislogott kábán és remegő kezekkel vette el a felé nyújtott hatalmas tálcát. - Én nem vettem neked semmit.
- Nem baj.  Ezek csak sütik gyorsan elfogynak, de ideiglenes köszönetnek megteszik. A legfontosabb dolgot már megkaptam tőled.
- Mit?
- A szeretetedet.