2017. január 20., péntek

A másodperc babája - Kaisoo

Kai egy baba, akit csak egy valaki hív Jonginnak. Ugyanolyanok, idejük, mint a tenger, ám a létezés sem szól örökké. 




Tik-tak. Tik-tak.
Kyungsoo a másodpercmutató gyors lépteit figyelte. Szüntelen és állandó, de mégis soha vissza nem térő. Az a ficánka kis mutató minden percben bejárta az utat, a vastagabb nagy óránként követte, az a vaskos kis pici pedig minden nap kétszer. Csak körbe-körbe jártak, soha meg nem állva – kivéve ha az elem lemerült, ami Kyungsoo számára szokatlanul gyakorinak tűnt.

„ Tudod Jongin, réges-rég tudom a neved. Mindig tudtam. Láttalak és figyeltelek, másodpercről-másodpercre, minden mozdulatodat követtem, amikor csak tehettem. A közeledben sertepertéltem, akkor is, amikor nem lett volna szabad, nem foglalkoztatott sosem apám szava, vagy anyám korholása. Mindig téged figyeltelek. A piperkőc gyereket, aki nagyurat játszott és mindenki felett hatalma volt. Egyetlen másodpercre volt szükségem, hogy ostoba gyermeki szívem téged válasszon a normális élet helyett.”

Mert egyetlen másodperc képes volt megváltoztatni mindent. Hiába volt a jelenben csak egy múló, soha vissza nem térő felesleges pillanat, a régben, amikor életet lehelve belé dobbant a szíve és izgatottan kapkodta a levegőt minden pillanatban, rengeteget számított az a picike kattanás az órán. Egyetlen másodperc volt, hogy meglátta a fiút a lovon, a poros úton, ami a falun vezetett keresztül, és ugyancsak egy másodperc volt a bizonytalanság, mikor a tintát a papírra vetette és feláldozta mindenét.

- Do. Miért nem alszol? - A szomszéd ágyból érkező nyűgös hang meglepte, Jongin jó alvó volt csak néha kelt fel a megszokottól eltérőn.
- Csak a múlton gondolkodom.
- Mostanában gyakran teszed. Napok óta nem alszol. Fárasztó így melletted lenni.
- Milyen egy finnyás kölyök vagy te Kai.
- Hívj a nevemen. Szeretem ha kimondod.
- Aludj Jongin. Messze van még a reggel.
A kreol fiú lustán hunyta le pilláit, majd pár mély kissé kusza sóhaj után légzése egyenletessé vált, Kyungsoo pedig az ablakon beszűrődő fényben végigmérhette angyali arcát.
Jongin volt az ő másodperce. A tik a kezdet a tak pedig a vég. Akkor kezdődött az egész, amikor észrevette, de a befejezés... Kyungsoo elképzelni sem tudta, melyik pillanat lesz szívének utolsó dobbanása.

A bolt szokásos giccsében fénylett, a kirakat ragyogott Baekhyun állt a fő helyen, ő vált az ideál példájává az idő múlásával. Hallgatag fiú volt, Kyungsoo nem is értette igazán. Ha ő lett volna, biztos egy wont se áldozott volna arra az alakra. Egyszer megjegyezte ezt Kainak, mire a fiú felnevetett és vállat vont, azt kérdezve, kire áldozna a zsugori alakja akár egy fél wont is. Ő nevetett, csalfa mosolyt villantott és hallgatott arról, hogy érte az életét áldozta. Nem azért, hogy szeresse, vagy csak őt lássa, nem akart különleges lenni az életében, csak épp ott akart lenni.

„ Elszöktem a falu szélére minden nap, mikor ott voltál és gyakoroltál a lovadon. Nevetséges látvány volt, ahogy drága ruhákba öltöztetve szenvedtél azzal a szerencsétlen lóval. Még parancsolni sem tudtál neki, a kantárt is rosszul tartottad, mégsem mert senki nevetni rajtad, vagy rád szólni. Jongin úrfi tökéletes, nem igaz?
Aztán grimaszra állt a szád, ahogy leestél egy ügyetlen fordulás után, de te nem tántorodtál el. Felálltál, mosolyogtál és egy pillantásoddal megnyertél magadnak mindenkit. Játszadoztál a szívekkel, csókokat loptál és megtörtél mindenkit, aki a közeledbe akart kerülni. Tudod... egy borzalmas ember voltál akkoriban. Nem is értettem magam, hogy miért figyellek és követem minden mozdulatodat. Talán még ma sem értem, bár ez most már oly mindegy. Mondjuk úgy értelmét vesztette ezen gondolkodni, hát nem is teszem. Igazán sosem tettem. Talán ez az én büntetésem, amiért a szívemre hallgattam veled kapcsolatban.„

- Legyen napsárga – vetette fel, ahogy a festékek színeit nézegették.
- Én kéket akarok. Olyan kéket, mint a nyári ég, amikor egy felhő sincs rajta.
- Rendben.
- Komolyan? - lelkesedett Jongin. – Figyelj, mutatok egy képet. Még az első tulajdonosom készítette. Elvitt egy múzeumba és... - Kyungsoo nem tudott napirendre térni Jongin fecsegős énje felett, ami egyre jobban kiteljesedett, de nem bánta. Csak figyelmesen hallgatta a történetet, mindent megjegyezve. Bármeddig képes lett volna a hangját hallgatni, sosem esett nehezére, és élvezte a bizalmat. - Ó... - sóhajtott jóval később, ahogy a megfakult kép kezébe került és megmutatta neki – Nem is látszik a festmény színe. Elfelejtettem, hogy a képek megsárgulnak. De szép volt tényleg. Tetszeni fog!
- Tudom.
Tökéletesen látta a színt Jongin emlékeiben tündökölni. Egy kép sem adhatta volna jobban vissza azt szemei csillogásánál.

Vékony lábak, tűsarkak kopogása és a szüntelen halk, de tökéletesen érthető sutyorgás. A két lány érdeklődve sikkantott fel még kint, mikor észrevették a bolt nevét.
- Bababolt. Nézzünk be!
- De órára kell mennünk. Anya megöl ha ezt is ellógom.
- Csak öt perc. Még sosem láttam azokat.
- Jó, de siessünk – sóhajtott unottan a magasabb, majd a csengettyű jelezte, hogy betértek.
Köszönés nélkül hagyták a tulajt, nem foglalkoztak vele.
- Nézd milyen csúnya a haja, ki festeti manapság ilyenre?
- Annak meg görbe az orra...
- És eláll a füle.
- Láttad? Egy anyajegy vagy a nyakán...
Halk gúnyolódás kísérte végig az útjukat, ahogy mindent megnéztek, elemeztek és pofátlan módon kommentáltak.
- Te ezek hallanak minket?
- Babák. Anya azt mondta a babák csak tárgyak. A tárgyak pedig értéktelenek és pótolhatóak, mit érdekel ez téged?
- Végül is – a bizonytalan ellenállás megszűnt és figyelem nélkül beszélgették végig a kirakott áruk minden jellemzőjét.
- Nézd milyen szép!
Jongin került terítékre, aki mosolytalan ajkakkal meredt rájuk, de egy csepp félelmet sem keltett a két jövevényben.
- Milyen rég láttam ilyen bőrt... Szoláriumba kellene járnom, hogy ilyen legyen? Micsoda pazarlás.
- Ugye? Istenem gondolj bele. Kinéznének mindenhonnan, hogy ilyen lennék... Hé, nézd a kirakatbabát. Milyen édes arca van, és a kezei! Milyen kis aprók! Meg lehet vajon fogni?
A cipők Baekhyun felé vették az irányt, aki mereven bámult előre, de amint a középpontba került a megszokott ádáz tekintettel mérte végig azt a kettőt. Hamar oda is lett az érdekessége, és a két lány inkább tovább bámészkodott.
- Nézzük már meg mégis megint azt a barnát. Olyan cuki arca van, még ha a bőre botrányos is. Bár pár krémmel biztosan lehetne rajta fakítani. Apa megvenné nekem, biztos nem drága, már olyan régi...
Ám Jongin ára messze az egyik legmagasabb volt, és mikor erre ráébredtek csak fintorral az arcukon jegyezték meg, hogy micsoda pénzkidobás.
- Ezek a babák hülyeségek. Kinek van szüksége rájuk... - és amilyen erős kopogással érkeztek, olyan hangosan távoztak kételyeket és utálatot hagyva maguk után. Jongin követte a tekintetével őket, majd, ahogy Baekhyunnal összenézett csalfa mosoly szökött ajkaira. Kyungsoo pedig legszívesebben cafatokra tépte volna a két kislányt.

A tábla elfordult, ahogy egészet ütött az óra Kyungsoo pedig rögtön Jonginra pillantott. A fiú felé nyújtotta bronz kezét, halvány mosollyal, ő pedig elfogadva a segítséget egy apró ugrással ért földet. Halk háttérzajként maradt meg környezetük fellelkesülése, csak egymást figyelték, majd megindultak hátra az apró szobák felé.
Jongin előre engedte őt, előzékenyen figyelte mozdulatait, ő pedig innen tudta, hogy a fiú akart valamit. Ismerte minden mozdulatát, bár ez kölcsönös volt, tudta, hogy Jongin minden éjszaka felkelt, amikor felverte őt a hajnali kettőt verő óra és megnyugvásra volt szüksége. Ám sosem kérdezte őt, nem vájkált a belsőjében, nem akart mindent tudni csak megvárta míg ismét elszenderedett majd egymás felé fordulva köszöntötték a reggelt, ahogy az ébresztőóra megszólalt.
- Mi van veled? - kérdezett rá végül, ahogy a másik este ágyában ücsörgött egy könyvet lapozgatva figyelem nélkül. Az egyik oldalra percekig meredt mozdulatlan tekintete, máskor akár két-három lapot is áthajtott mindenféle érzelem nélkül.
- Csak örülök, hogy itt vagy. Tudod csak te vagy nekem, és belegondolni is borzalmas milyen rossz lenne nélküled.
- Én melletted maradok Jongin.
- Meddig? - meresztette rá bánattól csillogó gyermeki szemeit. Kyungsoo mindig csodálta, hogy az eltelt idő nem változtatta meg a fiút olyan nagyon. Persze változott de örök gyermekisége még mindig ott volt benne, ahogy néhanapján fényképeit lapozgatta vagy álmodozva merült egy képzelt világba. Olyankor olyan volt az arca, mint valami tünékeny pillanat csodája, mint egy örökké élő műalkotás, amin nem fog az idő vasfoga. Igazán elképzelni sem tudta milyen lenne Jongin felnőttként. Persze a maga nemében, a régi korokban már érett férfi volt a saját huszonegy évével, de ma... ma csak egy türelmetlen gyermek volt, aki megragadt a felnőtté válás első szakaszában.

„Mindig is kíváncsi voltam mi járhat a fejedben, amikor először pillantottál rám, a ragyogó kissé gunyoros mosolyod. Aznap nekem kellett rendbe tennem az állatokat, nyaki saras és büdös voltam, a falubeli barátaim nevetségessé tettek. El sem tudod képzelni milyen mérges voltam. Mindvégig abban reménykedtem, hogy az első benyomásom jó lesz nálad, hogy nem egy vidéki parasztfiúnak fogsz látni, aki voltam, aztán lám csak a sors csak nem állt mellém.
Ott térdeltem előtted, mert a legjobb barátom kibuktatott, te pedig halvány fintorral méregettél és kerültél ki valamit morogva az orrod alatt. Napokig nem mertem a falu melletti ligethez menni, mert féltem, hogy emlékezni fogsz rám és már sosem mosom le magamról azt a szégyent. Mégis mikor rávetem magam, vörösre dörzsöltem a durva szivaccsal bőröm, hogy tiszta legyek és az egyik elegánsabb ruhámat vettem magamra rettegve, nehogy anyám észrevegye.
Aznap jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Abban a másodpercben, ahogy szemed felismerőn mért végig és bár nem fordítottál rám nagy figyelmet, ajkaid szélére halovány mosoly szökött a várt fintor helyett. Szinte kiugrott a szívem a helyéről, rettegtem és mindennél boldogabbnak éreztem magam. Csak egy másodperc volt, egyetlen pillantás én mégis a rabod lettem csak azért mert abban a pillanatban én voltam az egyetlen szemed tükrében.”

A megszokott békés csend lebegte körbe az üzletet, mint minden kora délután. Ilyenkor senki nem járt erre, kinek is lett volna ideje... a babák pedig kezdtek kimenni a divatból, ma már sokkal érdekesebb dolgokat lehetett kapni, semmint bárkinek megérje ennyi pénzt költeni. Baekhyun sütkérezett a kirakat tavaszi napfényében, arcát lágyan érték a napmeleg sugarak, úgy tűnt Kyungsoo számára a fiú boldog. Ajkai felfelé íveltek halovány mosolyt mutatva, ezzel több tekintetet magával ragadva az utcán sétálók közül. A fakó fiú az angyalarccal igazán megnyugtató látvány volt. Szinte látta háta mögött a fény okozta szárnyakat, és elképzelni sem tudta, vajon őt, mi vitte rá a létezésre.
Aztán valami megváltozott, az angyalarcú lábaiból elszállt az erő és szerencsétlenül lépve leesett a pódiumról. Ám nem ez döbbentett meg mindenkit, hanem a fájdalom hangja, ahogy nagyot szusszanva kezdett halkan szitkozódni és mikor apró ujjai térdétől elváltak, azokon piros maszatok díszelegtek.
Baekhyun lába vérzett...
Mindenki számára elhalt az addigi boldog gyermekzsivaj és csak a fiút nézték. Az ujjait, ahogy a horzsolásból rákenődött pár kosza vérpaca és könnyes szemét, fintorra húzódott száját, ami jelezte, elszokott a fájdalomtól.


Jongin lábát lóbálva ült a pódiumon, kint fehérre festett mindent a táj, mintha egy édes süteménnyé változott volna a világ halvány porcukorral meghintve. Karácsony másnapja volt ő pedig mosolyogva meredt a messzeségbe.
- Népszerű mostanság a szőke haj – ült mellé Kyungsoo.
- Igen. Vajon nekem milyen lenne? Szebbnek gondolnának, mint amilyen most vagyok?
- Te így vagy szép, Jongin.
- Tudod a szépség, a jóképűség, a sóvárgó tekintetek, mindezek már semmit nem érnek.
- Mi van búskomor népség? - jelent meg a harmadik alak, vígan mosolyogva. Baekhyun úgy tűnt aznap kora este becsiccsentett és lelkes bolondozása, szelíd boldogságot hozott a megkínzott párosra.

„Talán meg kellett volna gondolnom magam, de mikor végigsöpört a hír mindenkin, hogy baba lettél, nem tudtam megálljt parancsolni a lábaimnak. Fél füllel mindenki a készítőről beszélt, hogy a közelben van, hogy most van itt az esély, micsoda átok, meg kellene ölni, el kell kergetni, de én csak mentem a foszlányok után, követve a kusza szavakat, mint egy kincses térkép pontjait, és mire feleszméltem, már ott álltam.
Tudod várt rám. Azt mondta tudta, hogy jönni fogok, hogy gondosan megírta a szerződésemet, különleges pontba helyezve függésem tárgyát. Téged. El sem olvastam, nem is tudtam igazán mit jelent ez, csak annyit fogtam fel, hogy Kim Jongin aznap, mikor aláírta a szerződést megszűnt élni. Túlságosan ragaszkodtam, beléd bolondultam, mint valami idióta kiskamasz és aztán... csak ott volt. Az a pontozott vonal, a gyönyörű régies toll én pedig csak aláírtam.
Tudod két nappal utánad baba lettem, arra áldozva mindenemet, hogy veled lehessek az utolsó másodpercig.
Vittem magammal pénzt. Nem volt sok de mindent elloptam otthonról. A markomban szorongattam könyörögni akartam, hogy ennyiért, azért az elenyésző összegért is tegye meg. De nem kellett neki. Azt mondta visszaküldi a szüleimnek, vegyen ezt kedvességnek, hisz csődbe juttatnám őket, én, aki nem is élek. Aki számukra még létezni sem létezett sosem. Tudod, hogy mit jelent élni és létezni, tudod, hogy már csak a létezés is milyen fájdalmas. Tőlem azt is elvette. Azt mondta, téged választottalak, érted éltem, aláírtam, hogy senki másra nincs szükségem. Hát még az emlékeimet is elvette.
Fájt. Sajnáltam, hogy nem hallhatom anyám dorgálását, amiért az állatok helyett téged kergettelek, sajnáltam, hogy a húgom nem nyavalyog többet, amiért neki is be kell segítenie, még az unalmas tanulást is megsajnáltam, de nem bántam, mert mindezek elvesztése azt jelentette, hogy veled lehetek. Végre. Végre összefonódik a sorsunk és együtt leszünk, melletted létezhetek az utolsó szívdobbanásig.
Sosem tudtam, a mai napig nem tudom, mikor jön az utolsó kattanás. Mikor ver utoljára a szívem, mikor nézhetek még egyszer rád. Nem tudom mennyi időm van, hány kósza kattanás kíséri az utam a másodpercek gyors folyamán, és nem bánom. Mert veled lesz az utolsó, te leszel az utolsó, te vagy az utolsó másodpercem.”


Baekhyun összeesett. És letört a körme. Másnap pedig ugyanolyan volt. És nem állt ki a pódiumra, helyette az irodába ment. És Baekhyun egy szellős nyári napon örökre elhagyta az üzletet, ahova már soha többé nem tért vissza.
- Olyan mintha nem is létezett volna – nézett Jongin a kirakat felé. Egy vékony magas lány állt ott művészi tartással elegáns ruhákban. - Mi történhetett vele? Megvette valaki? Vagy lejárt az ideje? Ilyen lenne az elmúlás? Kyungsoo mondj már valamit!- csattant fel kétségbeesetten.
- Fogalmam sincs.
Az egyik pillanat még az őrjítő nyár volt, amikor a napsugarak perzselték arcukat, a következő már kietlen tél, mikor a táj sárossá változott, az emberek nyakig beöltöztek, gyereket dobáltak hógolyót a kirakatnak, majd már az ősz színei mosolyogtak rájuk. Az emberek a szemük előtt cseperedtek fel. Ahogy a kisfiú még óvodába indult, anyja kezét fogva, majd mire újra látták már barátnőjével sétált haza a középiskolából. Pár pislantás volt számukra az idő mikor már a fiú volt az, aki féltőn ölelt egy apró teremtést.
Egy élet, ami másnak a mindenséget jelentette nekik csak múló idő volt, események nélkül. Nem volt kiért kelniük, nem volt családjuk akiknek ebédet főzhettek volna, testvérük, akivel civakodhattak volna a cukorkán, apjuk. Szerettük... nem volt senkijük.
Jongin egy morcos viharos éjszakán, mikor a halványkék falak visszaverték a villámok színét Kyungsoo mellé feküdt. A másik csak a fal felé húzódott és takarója felét nyújtotta. Aznap vált Jongin számára Kyungsoo tekintete otthonná. Kyungsoo érintése csodává, létezése pedig a fénnyé a mindennapok poros komorságában. Kyungsoo vált a családjává, az ágya pedig a gyermeki biztonságot jelentő kuckóvá.

„Néha, amikor egyedül voltam és senkinek éreztem magam arra vágytam, hogy vége legyen. Elegem volt a megvető tekintetekből, abból, hogy tárgy lettem, elegem volt mindenből, mert semmivé váltam te pedig, akiért mindezt tettem a homályba vesztél. Éveket csatangoltam, ha megvett valaki eltűntem, csak téged kerestelek. Északról délre, keletről nyugatra, de Kim Jongin sosem volt ott, ahol én voltam. Hamar rájöttem a készítő miért a pokol urának szolgája. Romba dönt mindent. Azt mondja megkapod, amire vágysz, de én akkor csak téged akartalak, a mosolyod, szemeid csillogását, nap fényét a bőrödön, csak téged, egyedül csak rád vártam, de oly sokat barangoltam, olyan messze mentem, annyit változtam, hogy mikor megpillantottalak a boltban az első pillanatban nem ismertelek fel.
Én Do Kyungsoo az első pillanatban, idegenként tekintettem rád Kim Jongin, miközben te voltál függőségem tárgya. Amikor felismertelek szinte sokkot kaptam. Nem tudta gondolkodni, nem tudtam mit érezzek, tegyek, el sem hittem, hogy végre annyi idő után megtaláltalak...
és megtanultam a kedvenc mondatod egy pillanat alatt... Időm, mint a tenger...
De mennyi? Mindig ezen gondolkodtam. Mennyi idő egy tenger? Miért használtál egy idióta mondást egy rohadt szám helyett?”

Az utolsó mosolyok mindig az emberek tekintetébe égnek, az utolsó találkozás az idővel megszépül. Hiába váltak el haraggal ha az az utolsó elválássá vált az utálat megszűnt és mindent átvett a szeretet. Utálhatta, a pokolba kívánhatta, mégis... ha többé nem látta nem volt képes benne a rosszat látni.
Kyungsoo a foltos üvegen bámult ki, ahogy a komor október megsárgult levelek százait hordta szemei elé. Levéllé akart válni. Színessé, szabaddá, elmúlóvá. Bele akart olvadni a természetbe, véget akart vetni a sivár életnek, egy tavaszt akart, amikor a fa ágán lassan életre kelhet, egy forró nyarat, ami mindent megperzsel és égig emeli őt, a lágy szellőt, ami végigcirógatja, a békét, a kacagást, az őszt. A színessé válást, a halványulást és az elhullást. És a telet. Mindennél jobban vágyta megfáradt lelke a telet, ami nyomtalanul eltüntette, hogy helyét egy új vehesse át. Egy jobb, egy fiatalabb, egy létezni akaró kis rügyecske, ami követte volna őt. Az élet rendjét várta. Úgy érezte ennél tovább már nem bírja.


Aztán tavasszal megtörtént az, amire senki nem számított. Kim Jongin levelet kapott. Díszpecsétes mintadarabot, ami utána napokig feküdt az asztalon. Kyungsoo élénk fellobbanó aggodalommal tarkított figyelemmel követte minden pillanatban a tépelődő alakot. Az asztal felé lépett majd megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami fontos halaszthatatlan dolog, majd megint arra nézett félve csak fél szemmel, mintha nem is érdekelné.
Kyungsoo sosem tudta meg mi állt pontosan a levélben, ám mikor egy este belépett egy összetört Jongint látott ágyában. Sírt és reszketett olyan volt, mint egy végtelenbe veszett kisgyermek.
Jongin kapkodott. Sietve kelt fel reggel, gyorsan végzett az étkezéssel, mindent gyorsan csinált, mintha sietett volna. Tavasz volt. Akkor még nem tudta, de az utolsó.

- Tudod, mikor Sehunnal éltem azt kívántam bár életért dobbanna a szívem. Szerettem volna megünnepelni a születésnapomat, egyre több gyertyát látni és elfújni minden évben, mint ahogy ő tette. Meg akartam tudni milyen megőszülni, milyen egy nap csendben meghalni. De most félek. Félek, hogy ez az egész nem is olyan, mint amilyennek hisszük. Tudod Sehunra már nem emlékszik senki. Már nincsenek róla képek, a temetőben talán már kiásták a sírját és egy névvel ellátott urnába rakták, hogy ne mocskolják be egy ismeretlen öregember emlékét, de senki nem visz neki virágot. Senki nem tudja milyen volt. Az az urna senkinek nem jelent már semmit.
- De igen... - szólalt meg halkan. - Neked jelent. Te még mindig emlékszel rá. Benned él.
- De én nem élek. Emlékszel a levélre? Emlékszel, hogy mindig azzal bolondoztam, hogy időm, mint a tenger? Ennek vége. Tökéletesen tudom mikor lesz vége, és az a dátum, most egy bárdként lebeg felettem. Nem kellene félnem, nincs mit megbánnom, hisz annyi mindent átéltem, de a vég Kyungsoo félelmetes.
- Nincs semmi baj – suttogta rekedtem maga elé meredve. - Nincs semmi baj Jongin, miért is lenne? - szorította magához a fiút, haját simogatva.
- Nem attól félek, hogy vége lesz, hanem attól, amit magam mögött hagyok. Akit magam mögött hagyok. Mi lesz veled?
- Nem tudom.

„Rettegtem mikor elmondtad, hogy a vég közelebb van, mint az valaha hitted volna. Szorított a mellkasom, fájt minden egyes légvétel... mindig azt hittem milyen borzalmas, hogy nem tudom, mikor lesz az utolsó dobbanás, de tévedtem. A másodpercek idegesítően gyorsan telnek, és én nem tudom megállítani őket. Sosem éltem igazán. Talán ezért nevezik létezésnek ezt az egészet. Talán pont ez a lényege. Annyi mindent látunk, átélünk de mégsem velünk történnek igazán az események.
Sosem mertem elmondani neked, hogy érted tettem ezt, hogy te vagy a mindenem, nem volt jogom hozzá, nem tehettem azt, hogy egy ekkora terhet helyezek a válladra. Biztosan bántott volna a tudat. Mérges lettél volna, és bűntudatot keltettem volna benned, pedig sosem volt ez a célom. Nem bántam meg. Meg kellett volna, tízszer, százszor, meg ezerszer, de nem tettem.
Élvezek mindent pillanatot veled. Szeretem hallgatni a szuszogásod, a buta történeteid, a gyermeki kacagásod...”

A nyár közeledtével a bolt arculatot váltott, egy porcelánbőrű szépség került a kirakatba, fehér pirospozsgás arccal, halvány szőke hullámos loknikkal, Jongin helye pedig a bolt legeldugottabb része lett szorosan mellette Kyungsooval. Olyannyira elértéktelenedtek egyik pillanatról a másikra, hogy még az akciós babák, és kiegészítők is nagyobb rivaldafényt kaptak, mint szerény személyük. Ám egyikük sem bánta ezt. Már nem voltak eladhatóak. Túl kevés volt hozzá az idő, csak a kényszer miatt tették még fel őket az áruk közé, az öreg tulaj néha már arra se vette a fáradtságot, hogy kiparancsolja őket az eladótérbe.
Egy ilyen napon, mikor a feladatuk semmittevéssé változott Jongin dobozok terhe alatt roskadozva lépett be apró szobájukba.
- Mit csinálsz? - nézett rá meglepetten Kyungsoo, míg a bronz baba szépen lepakolt a szoba közepére.
- A tulaj adta, társasjátékok – lelkesedett, ám mosolya lekonyult, ahogy a másik érdektelenül nézett vissza könyvébe. - Na Kyungsoo-ja! - nyafogott gyerekesen, de nem ért célba kívánsága. - Kérlek, játsszunk!
- Legalább hagynád, hogy elolvassam ezt az oldalt... - morgolódott a másik, Jongin pedig a világ legboldogabb mosolyával nézett rá csillogó szemekkel, és izgatottan heveredett le a földre néma csendben, hogy ne zavarja a másikat.
Aznap délután halk nevetés járta körbe a szobát, elszórt szitkokkal, mikor egyikük vesztett és megjátszott sajnálkozással. Jongin ragyogott. Mosolygott akkor is ha a szerencse a másik mellé állt, és akkor is mikor ő volt az, akinek a régi kis bábúja elsőnek ért be a célba. Nevetett, ahogy Kyungsoo ügyetlenkedve mutogatott, vagy épp rajzolt és elámult milyen jól gondolkodott.

A legszebb nyári napon, amikor az egyszínkék égen egy kósza bárányfelhő sem tudott elszökni a nyájtól, Jongin az asztalánál ült és fénykép albumát nézegette. Mennyi emlék, micsoda kincsek, mindig így gondolkodott róluk, imádta képeit, ám szépen lassan ezek is a múlt homályába vesztek. Sehun...
Mostanság rengeteget gondolt a rég megismert fiúra, akinek utoljára végigkísérte életét. Az egyetlenre, aki valaha ismerte egész történetét. Az apró laminált képek sorozatában ott pihent Sehun első mosolya, emlékek százai, és hiába a fakó valóság, a szomorú elmúlás, amíg Jongin létezett Sehun vele maradt.
- Megint rajta gondolkodsz - sóhajtott Kyungsoo, ahogy belépett a szobába és pár szál virágot rakott asztalára a már majdnem csonkig égett gyertya mellé.
- Honnan veszed?
- Más a szemed. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Tudom mi jár a fejedben.
- Tudod - fordult el képeitől és albumát összecsapta. - Sehun volt az egyetlen, aki ismerte a történetemet.
- Igen - mosolygott Kyungsoo, ám szív alakú ajkain nyoma sem volt a megértésnek, bánat húzta őket csalfa mosolyra csak. - Ő volt az egyetlen.
Aznap éjszaka Jongin az ajtó halk csukódására kelt, és mikor kinyitotta szemeit, a sötétségben egyedül találta magát. Mintha nem lett volna otthona. Vajon az ember mikor jön rá mennyi mindent adott neki a sors? Mennyi mindent kell átélni, hogy a könnyek tisztává mossák a világot?

Kyungoo az utolsó nyár utolsó naplementéjét figyelte, nem szabadott volna, sosem tett ilyet, most mégis megszegte a szabályt, és a bolt tetején ült vékony pulcsiban napsárga sugarakban fürdőzve. Ha valaki megkérdezte volna jól van-e, némán könyörgött volna segítségért, de az emberekben manapság már csak az én létezett. Ha kinyitotta volna száját, és ajkain bánattól síró szavak szöktek volna ki, ő sem lett volna más.
Belegondolva nem tudta, hogyan lehetett volna jó és példamutató ember, miként "élhetett" volna követendő példaként, a mai világban már semmi nem volt jó, mindenkiben csak hiba volt, mindenki csak hibát látott a másikban. Talán ő sem volt kivétel.
Látta a hibákat magában, a rengeteg keservesen eltöltött évet, amit mégsem adott volna fel semmiért, látta a hibát a tucatnyi babában, akikből néhány olyan volt, mintha egy sémában készült volna, látta a hibát a már rég nem létező Sehunban, mindenkiben látta, kivéve Jongint. Pedig tudta, hogy van benne, ó de még mennyi... ha egy idegenben hibát fel tudott fedezni, hogyne lett volna képes ezt a hozzá legközelebb álló személlyel is megtenni.
Ám Kyungsoo Jongin hibáit csak apró szépségpöttyöknek vélte az egészben. Nem tudta felróni neki gyermekiességét, ábrándosságát, naivságát... szeretetét. Ezek nem is voltak hibák igazán, nem de bár? Szeretni nem hiba, hinni az emberekben úgyszintén nem... Talán a vakság volt Jongin egyetlen igazi hiányossága. A vakság, ami meggátolta abban, hogy valaha egy pillanatra is rá nézzen... úgy.

A fakószürke ég sálat varrt az emberek nyakába, apró szitáló cseppekkel permetezte a földet, az ősz pedig színessé varázsolta a tájat még pár kósza napra, a semmitmondó kietlenség előtt.
Az őszi levelek szivárványszínben pompáztak, tarka volt még a táj  ám a pompa gyakran vált a reggeli köd áldozatává.
A kirakatbabák kabátot kaptak, koruknak megfelelőt, ismét megváltozott a bolt. az öreg tulaj derekát nyomkodta, Kyungsoo pedig először gondolkodott el rajta. Fel sem tűnt neki, sosem vette figyelembe, csak egy jelenlévő mellékrészletnek tűnt, ám most, ahogy figyelte az öreg szakállas, ráncos embert ráébredt, hogy ő már akkor itt volt, amikor ő idejött. Pedig annak már rengeteg ideje volt.
Babaéveinek első szakaszában csak vándorolt és Jongint kereste egészen addig, amíg fel nem karolta egy másik bababoltos. Ott aztán hosszú évek után kényelmes párnára hajthatta fejét, meleg étel várta és nemsoká első igazi tulaja is rátalált.
Az akkori fiatal nő házasság előtt állt egy olyan férfival, akit sosem szeretett, így kétségbeesésében egy babától várta a megváltást, Kyungsoo pedig szépen lassan elfogadta sorsát és igazi babává vált. Ám a nőt nem tudta megmenteni, kevés volt hozzá. Tíz évet élt vele, és ott volt az utolsó pillanatokban, amikor saját maga vetett véget életének.
Kyungsoo pedig mivel értette fájdalmát nem akadályozta meg.
A férj őt hibáztatta, undorító hazugságokba rejtette az igazságot és Kyungoo lassan megtanulta, hogy az embernél undorítóbb és önzőbb lény sosem volt a világon.
Lassan nőtt fel, ő teljesen másképp élte még a létezést, mint Jongin. Jongin ugyanolyan maradt, talán csak finomultak tulajdonságai, de tényleges, végleges változás sosem következett be benne. Ő ellenben belefáradt ebbe az egészbe, évekig nem érzett, nem tudott senkit közel engedni magához. Talán olyan volt, mint a letört kőrmű srác, aki hosszú évekkel ezelőtt még a kirakat éke volt aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Akkor attól tartott Jongin és ő is, hogy ez a vég. De nem lehetett az. Baekhyun - ha jól emlékezett ez volt a neve - nem értéktelenedett el. A pompából tűnt el a ködbe ez pedig rettenetesen furcsa volt számára. Most már értette, hogy az, ami akkor történt, nem volt normális.  Ám a fiút sose látta többé, nem látta furcsa mosolyát és szinte mindig komor szemeit, sosem ismerte meg igazán őt.

Halk muzsika és csillogó fények, arany-piros-zöld színbe bújtatott áruk, Kyungsoo pedig a bolt hátuljában vastag pulcsiba bugyolálva nézett ki az ablakon ütemesen mozgatva fejét, ahogy a boltból kiszűrődött az egyik karácsonyi dallam. Huszonnegyedike volt, a béke és a szeretet ünnepének kezdete, ő pedig halvány mosollyal ajkain figyelte a kinti tájat. Pár évvel ezelőtt volt utoljára fehér karácsony, neki nem volt sok idő, de tudta, hogy az embereknek ez mennyit számított. Kiskorában ő is mindig csillogó szemekkel kelt, és bámult ki az ablakon, ám rá sosem várt igazán hófehér táj, nem szánkózhatott, pedig talán másfél kilométerre tőlük már tetszetős domb várt. Minden évben fogadtak a falubeli gyerekekkel, hogy ki csúszik le a leggyorsabban.
Emlékezett egy őszi napon megjelent a Kim gyerek, szegény Jongint csak így nevezték, hatalmas mosollyal ajkain és játszani kívánt velük. Mindenki csak lenézőn méregette, utálat mögé rejtették féltékenységüket, ő viszont csak szó nélkül várt a csodára. A saras téli napon, amikor egy szem hó sem esett, helyette eső áztatta a földeket napokon át, sárcsúszdát tartottak. Azon a napon látta Jongint először nyakig sarasan, még szemeit is a sár füstös árnyalata emelte ki és bőre sokkal sötétebb lett.
Szégyene után hepciásan pattant fel, majd mire bárki feleszmélt volna már egy marok sarat vágott a leghangosabban hahotázó fiú arcába. Ő csak csendesen figyelte a kialakuló csatát és abban a pillanatban nem volt Jongin egy előkelő uraság, ugyanolyan kölyök volt, mint ők.
- Nézd! - toppant be emlékeinek szereplője egy apró csomagot szorongatva kezeibe. - Ajándék neked!
- Nekem? Nem is ilyenkor szoktuk odaadni - ellenkezett Kyungsoo, de a másik hajthatatlan volt.
- Ne csináld már, tudod milyen nehéz volt elcsenni? Csak örülj neki - nyújtotta felé, ő pedig ne ellenkezett, halvány mosollyal átvette és bontogatni kezdte.
- Te elcsentél egy sütit? - nézett fel meglepetten, ahogy kedvenc édessége pihent kezében.
- Igen. Mindig mindenkinek csak egy jut, gondoltam...
- Köszönöm Jongin, ez kedves tőled.
- A felét nekem adod?


" Sosem mertem elmondani... mert sosem volt odaillő a pillanat, mert nem rám vártál, mert nem emlékeztél rám, de mindig én voltam az egyetlen, aki tökéletesen ismert, még ha másnak is adtad ezt a dicsőséget, még akkor is, ha saját magad sem tudtál róla, én akkor is ott voltam, ott melletted a háttérben és szerettelek. Mindvégig. És szeretni foglak az utolsó másodpercig, és ha valami van azontúl akkor ott is. Mindegy hol vagyok, te hol vagy, ismerlek vagy sem, nekem csak te létezel."

- Kyungsoo? - szólította meg a tulaj, mire az említett letette a könyvet és felé nézett. - Jól vagy?
- Talán nem hiszi el, de csodásan.
- Jongin nem akarta elmondani, de jogod van tudni. Holnapután reggel szabad vagy.
- Meg fogok halni, igaz?
- Abban másodpercben fog utoljára dobbanni a szíved, amikor Jonginé. Tudod - Sóhajtott az öreg. - Te vagy a legönzetlenebb mind közül. Mindent odaadni érte...
- Ez nem inkább önzőség? Elvégre mindent odaadtam azért, hogy csak vele lehessek. Az életemet, a családomat, a szívemet... mindent.
Elgondolkodva figyelte az öreg a másikat majd vállat vont. Ami egy embernek kedves segítő gesztus volt másnak lehetett egy ádáz lépés. Csak nézőpont kérdése volt az egész. Számára Kyungsoo cselekedete egy tiszta szívű önzetlen feláldozás volt, de ha más szemszögből nézte máris más lett a világ.

Nehéz szívvel tette borítékba a hosszú paksamétát, gondolt rá, hogy elolvassa a hosszú évek során lekörmölt sorokat, de rájött, saját maga már nem is kíváncsi rá. Talán megbánt volna néhány leírt szót, lehet oda sem akarta volna adni ha minden részletre emlékezett volna. Ez így volt rendjén. Ő megírta azt, ami akkor éppen a szívét nyomta, a döntés joga Jonginé volt, hogy mennyit ért neki és mit gondolt róla.

Az utolsó hajnal az emlékezetébe égett, azelőtt éberen feküdt ágyába, hogy a nap besütött volna az ablakon. Szíve furcsán zakatolt, eddig nyugodt, békét váró lelke háborgott, riadt volt, ismeretlen helyzetbe került, ami az évek során elkerülte őt. Bár aztán ki is tudta volna előre a halála napját? Élő másodpercenként öregedő emberként sem tudta volna mit hoz a holnap, az öregek sem tudták igazán mikor is van az utolsó nap, csak ők... a babák, akik mindent feladtak egy ostoba célért. Elgondolkodott vajon másokat mi vitt rá erre. Jongint tudta, a fiatal szépségéért való rajongás, az elismerés utáni vágy, saját magát pedig Jongin, de a többiek? Mi érte meg ezt a szenvedést, hogy annyian estek a csapdájába. Vajon a babakészítő honnan tudott róluk, hogyan szemelte ki őket? Ki lehetett és honnan volt az ereje? Eddig sosem jutott ez az eszébe, miért is érdekelte volna, most viszont bármit megadott volna a válaszokért. Amikor elment hozzá csak Jongin után akart menni, de a készítőt csak az találhatta meg, akit ő is akart. Tudta. Tudta, mert többen is jártak keltek a falujában, amikor híre ment, hogy a környékbeli uraság is babává vált. Többen jártak utána évekig, követték útját, mégis mindig kudarcot vallottak. Őt viszont valami láthatatlan erő vonzotta és keresnie sem kellett, a készítő pedig szinte már várta a felbukkanását. Vajon miben volt ő különleges, hogy megadta neki azt, amire vágyott? Nyerni nem nyerhetett vele, fájdalmat sem okozott elvégre családja elfelejtette őt, akkor mégis mi volt benne annyira értékes?
- Kyungsoo?
Szobatársa álmosan pislogott felé, majd egy pillanat alatt szállt el szemei elől a köd és kapkodva ült fel. Végigpillantott magán, mintha változásokat keresne, Kyungsoo pedig türelmesen várt. Várt arra, hogy végre Jongin is bevallja azt, amiről már rég tudott. Ám a bronz bőrű baba csak félrenézett, mikor tekintetük találkozott és a paplan már oly ismerős redőit nézegette.
- Tudod igaz? Hogy a mai az utolsó napom?
- Tudom.
- Féltem elmondani, hisz itt hagylak. Kyungsoo én nem akarlak egyedül hagyni, csak mi vagyunk egymásnak. Csak mi maradtunk. Olyan... olyan mintha egyek lennénk.
- Nem kell aggódnod miattam. Jól leszek.
- Nem hiszek neked.
Jongin kétségbeesése mosolygásra késztette. El akarta mondani, hogy az utolsó pillanatuk is közös lesz, ám sosem volt rá lehetősége. Pedig mennyiszer szerette volna, ám a szerződés kötötte. Szavai benne rekedtek minden alkalommal, ez volt az ő béklyója. Nem lehetett őszinte azzal, akiért mindent megtett volna.
- Nem kell aggódnod értem. Jól leszek. Nem fogom túlélni, hogy elveszítelek.
- Ne mondj ilyet.
- Szeretnél még egyszer társasozni?
Az apró szoba még félhomályban pihent mikor Jongin az ágya elé ült és a már megviselt játéktáblát a földre helyezte. Kyungsoo a bábukat rakta a kiterített lapra, majd elsőnek dobott.
Halkan suttogtak, hangtalan nevetéssel vették az akadályokat és boldogan mosolyogtak egymásra. Nem volt már tét, mint régen, egyikük sem vágyott a győzelemre, csak játszottak, mintha gyerekek lettek volna, akik örökre Sohaországban ragadtak.
- Menj ahova szeretnél, az utolsó napod, élvezd ki.
- Én veled akarok lenni.
- Ne hazudj, nekem ne Jongin. Ismerlek. - Kyungsoo gyengéd mosollyal ajándékozta meg a másikat, majd elpakolt és ágyára heveredett mintha mi sem történt volna. - Kérhetek tőled valamit?
- Persze.
- Ezt elolvasnád? - nyújtotta felé a borítékot, keze megremegett szíve rémülten vert. - Csak menj, ahova szeretnél, de ha van időd, kérlek... kérlek olvasd ezt el.

Bizonytalanul állt a bolt előtt pár pillanatig, nem is tudta hirtelen merre induljon. Szabad volt, olyan volt ez, mint egy hihetetlen mese, nem volt többé emberhez vagy helyhez kötve, akármit tehetett volna. Ám nem vágyott semmire. Talán gondolnia kellett volna valamire, amivel elüthette volna utolsó napját. Talán meg kellett volna kérnie Jongint, hogy vigye magával, de az már minden határon túlment volna. Így is épp elég önző volt egész végig, nem várhatta el a másiktól, hogy az utolsó napját is rááldozza, ennél azért több tartás volt benne. Végül épkézláb ötlet híján nekiindult a világnak. Lábai magától vitték, nem volt konkrét célja, tüdejét a város koszos szaga lepte el mégsem bánta, élvezettel bámult a nagyvilágba. Ezer éve járt kint utoljára, ismeretlenné vált minden, mintha egy másik korból jött volna.
Nem voltak céljai, vágyai, zsebében szorongatta azt a furcsa kártyát, amit a tulaj adott neki, hogy vegyen, amit csak szeretne. De ő nem vágyott semmi különlegesre. Meglepetésére nem siettek jobban a másodpercek egy picivel sem, minden békés és nyugodt volt, a mai nap is olyan volt, mint a többi. A kirakatra pillantott, és hosszú idő óta most érezte először az élet törékeny mivoltát. A babáknak ott benn, a mai nap semmiben sem tért el az átlagostól. De neki ez volt a legutolsó…


Egyedül állt a híd lábánál, pár centire volt tőle a folyó és pár kósza percre az utolsó másodperc. Várta. Várta, hogy vége legyen, hogy egy utolsó igazit dobbanjon a szíve majd a sodrás vigye messzire. Annyi ideje lett volna kitalálni a halálát, megteremteni magának a tökélete távozást ám sosem gondolt rá. Sosem izgatta az utolsó perce, hisz mindvégig vele lehetett.
Jongin reggel eltűnt, magával víve azt a vaskos levelet, amit írt neki az évek folyamán. Szerette volna látni az arcát, kíváncsi volt a fiú mit gondolhatott róla, de tovatűnt minden reménye, ahogy kilépett az ajtón kényelmes ruhába bújva, az utolsó napját járva.
Három perc. Ennyi maradt. Száznyolcvan aprócska másodperc, és életében – már ha nevezhette ezt az egészet annak – most érezte kevésnek ezt a számot. Jongint akarta, mellette akart lenni, vele szerette volna átélni az utolsó perceket, mellette akarta tölteni az utolsó másodpercét.
- Kyungsoo... - meglepette kapta oldalra a fejét.
- Vérzik a szád.
- Verekedtem. Kíváncsi voltam milyen érezni.
- És milyen volt?
- Fájdalmas. Azt hiszem babaként mindent elfelejtettem, de nem ez a lényeg. Hanem te. Miért nem mondtad el soha?
- Mert nem volt mit elmondani.
- Mi...
- Jó volt ez így. Jó ez így – mosolyodott el
Éjfélt ütött a közelben lévő hatalmas óra.
- Egy perc – pislogott fel Jongin az égre, majd mellé lépett. - Köszönök neked mindent – fogta meg óvatosan a fiú kezét. - És sajnálom is. Miattam...
- Nem miattad tettem. Magam miatt. Önző voltam és melletted akartam lenni. És nem bánom. Örülök, hogy akkor régen így döntöttem.
Tik-tak...tik-tak.
A csendbe, ami körülvette őket Kyungsoo régi kopottas órájának hangja rondított bele, egyre és egyre hangosabban, jelezve a fogyó időt.
- Sosem hittem, hogy valaha eljön majd ez a pillanat.
Egyikük sem nézett az órára, mélyen belül tökéletesen tudták mennyi idejük maradt hátra. Kyungsoo lehunyta a szemét és élvezte Jongin forró kezét az övébe simulni. Az első másodperc az életében, amikor a mogorva bába kezei közt felsírt, értelmet nyert, akkor, amikor meglátta az egoista fiút a lovon ülni és fennkölt mosollyal ügyetlenkedni. A másodperc mikor aláírta a szerződést és lemondott mindenről pedig itt az utolsó másodpercben nyert értelmet. Abban a pillanatban, mikor a szorítás erősödött a kezén és egy múló pillanatnyi csók érte ajkait. Abban a másodpercben mikor a szíve egy utolsót dobbant és ő Jongin ragyogó szeretetteljes tekintetével térhetett örök nyugalomra.



Mert sosem mondta ki, sosem kért tőle semmit, nem akart az övé lenni és maga mellé láncolni. Csak mellette akart létezni. Nézni a mosolyát, megvigasztalni sebzett szívét... Egy másodperc akart lenni Jongin életében. Az utolsó. Mert számára ez volt a szerelem. Az utolsó másodperc azzal, akik szeret.  


4 megjegyzés:

  1. Jézusom jézusom jézusom.
    Szia!
    Valahogy éreztem hogy ez engem meg fog siratni, DE MENNYIRE NEM BÁNTAM MEG TE JÓ ÉG.
    Egyszerűen olyan gyönyörűen fogalmazol, és ez az egész alapkoncepció teljesen levett a lábamról. Imádtam hogy a történet Kyungsoo érzelmeire alapult, és alig volt benne párbeszéd.
    Illetve ahogyan az elején leírtad a dolgokat és később kezdted el megmagyarázni a miérteket. Olyan jó volt olvasás közben így rádöbenni, hogy "Áh, szóval ez ezért volt!"
    A régmúltban játszódott, a gyermeki ártatlanságból a mai világban már megérett D.Oval, ah *3*
    Az, hogy mindent az időhöz igazítottál, meg ahogy leírtad az elmúlások folyamatát ami számukra csak pár pillanat volt. És az abszolút kedvenc a "Mennyi idő egy tenger?" mondat volt.
    Ahogy Ksoo mindig a háttérből figyelte, és támogatta Jongint. Hogy csak ott akart lenni mellette KOMOLYAN AZON SÍRTAM HOGY HOGY LEHET VALAMI ILYEN TISZTA ÉS SZÉP.
    Baekhyunról nem igazán tudom, hogy mit írjak. Igazából tetszett a rejtélyes valója és ahogy körülirtad például az angyalszárnyas résznél.
    Az meg, hogy az utolsó pillanatban beteljesültek, és megtörtént az a csók, hát esküszöm *^*
    Istenem, köszönöm hogy megírtad, és olvashattam. Szerintem ez a legfantasztikusabb Kaisoo amit olvastam. És elnézést ha kicsit össze-vissza fogalmaztam meg a véleményem xd
    Mindenesetre csak így tovább!:3 ~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:)
      Bocsánat a késői válaszért, eléggé szét vagyok csúszva, a véleményekre pedig mindig olyan nehéz válaszolni, pedig elmondhatatlanul hálás vagyok értük :)
      Örülök, hogy nem bántad meg az olvasását, bevallom igyekeztem könnyeket csalni legalább néhány olvasóm szemébe ^^"
      Köszönöm, el sem tudod képzelni mennyire jó érzés ezt olvasni, pláne, hogy a végén én nem voltam teljesen elégedett a történettel, a közzététel után pedig még inkább elfogott a félsz, hogy nem lett elég ez a történet. De már csak miattad megérte minden percét az írása.
      Örülök, hogy sikerült átadni a kibontakozását a történetnek, és nem lett kusza, mint amilyennek éreztem, hanem lassan letisztult olvasás közben minden gondolat. Próbáltam jól felépíteni és akkor ezek szerint sikerült is bár, nem volt mindig könnyű, de megérte :) Valahogy a felnövést nehéz megfogalmazni, az idő mindenkinek annyira más ha belegondolok, hogy féltem értelmetlen lesz ez az egész. Haha az a mondat bennem is megmaradt, de leginkább amiatt, hogy biztos értelmes ez? Van értelme leírva? Úgy tűnik szerencsére volt :)
      Bevallom imádtam Kyungsoot, bár furcsa volt a régi Sekairól áttérni a Kaisoora, de már alapból (régen) is ez volt a terv, szóval kikívánkozott. Kyungsoo nekem gazából az igaz szerelem volt ebben a történetben, mert milyen is lehetne a tiszta önzetlen szeretet ha nem ilyen? Nekem legalábbis. Az pedig, hogy rád is ilyen hatást gyakorolt... Elképesztő.
      Baekhyun egy rejtély volt itt, de nem véletlenül bukkant ő fel ennyiszer, a szívem nem tud elszakadni tőle, aminek egyszer írott nyoma is lesz :))
      Örülök, hogy tetszett a vége, és nem tartottad kevésnek, ma már olyan nehéz olyat írni, amiben ennyi is elég az olvasóknak és nem várnak többet. Viszont szerény véleményem szerint ide nem is szabadott volna több, szóval köszönöm <3
      Én köszönöm, hogy elolvastad, hogy átérezted é írtál is, ráadásul, hogy ilyeneket írtál, és így gondolsz erre a történetre. Szóval elmondhatatlanul köszönöm.
      És rettenetesen sajnálom, hogy csak most válaszoltam ráadásul ilyen gyérül, de tudnod kell, hogy elmondhatatlanul köszönöm, hogy írtál hozzá <3 <3 <3

      Törlés
  2. Sziaaaaaaa!

    Úristen, teljesen kész vagyok... Hosszú idő óta A bronz bőrű baba a valaha olvasott egyik kedvenc ficem, és amikor ezt megláttam, rögtön heves dobogásba kezdett a szívem... De felülmúltad minden várakozásomat, egyszerűen gyönyörűséges volt, egy csoda! Megfelelő szavakkal ki sem lehet fejezni, úgyhogy inkább nem is próbálkozom a helyes kifejezés keresgélésével^^ Gyönyörűen írsz, mintha egy több éve leszerződtetett, profi író sorait olvastam volna. És az érzelmek, amiket belevittél... Nem tudom eldönteni, hogy a torok és fülfájásom csalt-e könnyeket a szemembe, vagy Kyungsoo szívbe markoló gondolatai, de azt hiszem, egyértelműen az utóbbi:-) Tudod, imádom minden írásodat, de jelenleg ez mindent visz! És a vége... TÖKÉLETES! Nem is szaporítom tovább a szót, mert csak ismételni tudnám magam... Köszönöm, hogy olvashattam, és még sok ilyen gyöngyszemet követelek Tőled^^

    Szandi<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa :))
      Rettenetesen sajnálom a késői választ, ne haragudj <3
      Úr isten, el sem hiszem, hogy ilyet olvashatok, milyen rég volt már az a történet, nem is hittem volna, hogy bárki emlékszik még rá *.* Azt meg pláne nem, hogy ez a rész a nyomába érhet, én annyival kevesebbnek éreztem az elődjéhez képest. Dehogynem tudod kifejezni, az, hogy egy profihoz hasonlítod a szavaimat, istenem el sem tudom mondani milyen érzés. Bevallom egy álmom válna valóra ha valaha az életben csak egy írásom is kézbe fogható lenne :)
      Remélem Kyungsoo váltotta ki belőled és nem a betegség okozta fájdalom :)
      Köszönöm, hogy így vélekedsz az írásaimról, azt pedig pláne, hogy ezzel is sikerült elnyernem a tetszésedet, és, hogy nem tartottad kevésnek a végét ( bevallom ettől féltem, hisz ma már egy gyengécske kis csók, gyakran nem tűnik elégnek az érzések valósságának kifejezéséhez)
      Szóval köszönöm, hogy elolvastad, hogy emlékszel az elődjére, hogy írtál, és hogy ilyeneket írtál <3 Az pedig, hogy mit sikerül még alkotni a jövő zenéje jelenleg még, de igyekszem <3
      (És bocsánat a kusza válaszért.)

      Liti ^^

      Törlés