Kai egy baba, akit csak egy valaki hív Jonginnak. Ugyanolyanok, idejük, mint a tenger, ám a létezés sem szól örökké.
Tik-tak. Tik-tak.
Kyungsoo a másodpercmutató gyors lépteit figyelte. Szüntelen
és állandó, de mégis soha vissza nem térő. Az a ficánka kis mutató minden
percben bejárta az utat, a vastagabb nagy óránként követte, az a vaskos kis
pici pedig minden nap kétszer. Csak körbe-körbe jártak, soha meg nem állva –
kivéve ha az elem lemerült, ami Kyungsoo számára szokatlanul gyakorinak tűnt.
„ Tudod Jongin, réges-rég tudom a neved. Mindig tudtam.
Láttalak és figyeltelek, másodpercről-másodpercre, minden mozdulatodat
követtem, amikor csak tehettem. A közeledben sertepertéltem, akkor is, amikor
nem lett volna szabad, nem foglalkoztatott sosem apám szava, vagy anyám
korholása. Mindig téged figyeltelek. A piperkőc gyereket, aki nagyurat játszott
és mindenki felett hatalma volt. Egyetlen másodpercre volt szükségem, hogy
ostoba gyermeki szívem téged válasszon a normális élet helyett.”
Mert egyetlen másodperc képes volt megváltoztatni mindent.
Hiába volt a jelenben csak egy múló, soha vissza nem térő felesleges pillanat,
a régben, amikor életet lehelve belé dobbant a szíve és izgatottan kapkodta a
levegőt minden pillanatban, rengeteget számított az a picike kattanás az órán.
Egyetlen másodperc volt, hogy meglátta a fiút a lovon, a poros úton, ami a
falun vezetett keresztül, és ugyancsak egy másodperc volt a bizonytalanság,
mikor a tintát a papírra vetette és feláldozta mindenét.
- Do. Miért nem alszol? - A szomszéd ágyból érkező nyűgös
hang meglepte, Jongin jó alvó volt csak néha kelt fel a megszokottól eltérőn.
- Csak a múlton gondolkodom.
- Mostanában gyakran teszed. Napok óta nem alszol. Fárasztó
így melletted lenni.
- Milyen egy finnyás kölyök vagy te Kai.
- Hívj a nevemen. Szeretem ha kimondod.
- Aludj Jongin. Messze van még a reggel.
A kreol fiú lustán hunyta le pilláit, majd pár mély kissé
kusza sóhaj után légzése egyenletessé vált, Kyungsoo pedig az ablakon beszűrődő
fényben végigmérhette angyali arcát.
Jongin volt az ő másodperce. A tik a kezdet a tak pedig a
vég. Akkor kezdődött az egész, amikor észrevette, de a befejezés... Kyungsoo
elképzelni sem tudta, melyik pillanat lesz szívének utolsó dobbanása.
A bolt szokásos giccsében fénylett, a kirakat ragyogott
Baekhyun állt a fő helyen, ő vált az ideál példájává az idő múlásával.
Hallgatag fiú volt, Kyungsoo nem is értette igazán. Ha ő lett volna, biztos egy
wont se áldozott volna arra az alakra. Egyszer megjegyezte ezt Kainak, mire a
fiú felnevetett és vállat vont, azt kérdezve, kire áldozna a zsugori alakja
akár egy fél wont is. Ő nevetett, csalfa mosolyt villantott és hallgatott
arról, hogy érte az életét áldozta. Nem azért, hogy szeresse, vagy csak őt
lássa, nem akart különleges lenni az életében, csak épp ott akart lenni.
„ Elszöktem a falu szélére minden nap, mikor ott voltál és
gyakoroltál a lovadon. Nevetséges látvány volt, ahogy drága ruhákba öltöztetve
szenvedtél azzal a szerencsétlen lóval. Még parancsolni sem tudtál neki, a
kantárt is rosszul tartottad, mégsem mert senki nevetni rajtad, vagy rád
szólni. Jongin úrfi tökéletes, nem igaz?
Aztán grimaszra állt a szád, ahogy leestél egy ügyetlen
fordulás után, de te nem tántorodtál el. Felálltál, mosolyogtál és egy
pillantásoddal megnyertél magadnak mindenkit. Játszadoztál a szívekkel,
csókokat loptál és megtörtél mindenkit, aki a közeledbe akart kerülni. Tudod...
egy borzalmas ember voltál akkoriban. Nem is értettem magam, hogy miért
figyellek és követem minden mozdulatodat. Talán még ma sem értem, bár ez most
már oly mindegy. Mondjuk úgy értelmét vesztette ezen gondolkodni, hát nem is
teszem. Igazán sosem tettem. Talán ez az én büntetésem, amiért a szívemre
hallgattam veled kapcsolatban.„
- Legyen napsárga – vetette fel, ahogy a festékek színeit
nézegették.
- Én kéket akarok. Olyan kéket, mint a nyári ég, amikor egy
felhő sincs rajta.
- Rendben.
- Komolyan? - lelkesedett Jongin. – Figyelj, mutatok egy
képet. Még az első tulajdonosom készítette. Elvitt egy múzeumba és... -
Kyungsoo nem tudott napirendre térni Jongin fecsegős énje felett, ami egyre
jobban kiteljesedett, de nem bánta. Csak figyelmesen hallgatta a történetet,
mindent megjegyezve. Bármeddig képes lett volna a hangját hallgatni, sosem
esett nehezére, és élvezte a bizalmat. - Ó... - sóhajtott jóval később, ahogy a
megfakult kép kezébe került és megmutatta neki – Nem is látszik a festmény
színe. Elfelejtettem, hogy a képek megsárgulnak. De szép volt tényleg. Tetszeni
fog!
- Tudom.
Tökéletesen látta a színt Jongin emlékeiben tündökölni. Egy
kép sem adhatta volna jobban vissza azt szemei csillogásánál.
Vékony lábak, tűsarkak kopogása és a szüntelen halk, de
tökéletesen érthető sutyorgás. A két lány érdeklődve sikkantott fel még kint,
mikor észrevették a bolt nevét.
- Bababolt. Nézzünk be!
- De órára kell mennünk. Anya megöl ha ezt is ellógom.
- Csak öt perc. Még sosem láttam azokat.
- Jó, de siessünk – sóhajtott unottan a magasabb, majd a
csengettyű jelezte, hogy betértek.
Köszönés nélkül hagyták a tulajt, nem foglalkoztak vele.
- Nézd milyen csúnya a haja, ki festeti manapság ilyenre?
- Annak meg görbe az orra...
- És eláll a füle.
- Láttad? Egy anyajegy vagy a nyakán...
Halk gúnyolódás kísérte végig az útjukat, ahogy mindent
megnéztek, elemeztek és pofátlan módon kommentáltak.
- Te ezek hallanak minket?
- Babák. Anya azt mondta a babák csak tárgyak. A tárgyak
pedig értéktelenek és pótolhatóak, mit érdekel ez téged?
- Végül is – a bizonytalan ellenállás megszűnt és figyelem
nélkül beszélgették végig a kirakott áruk minden jellemzőjét.
- Nézd milyen szép!
Jongin került terítékre, aki mosolytalan ajkakkal meredt
rájuk, de egy csepp félelmet sem keltett a két jövevényben.
- Milyen rég láttam ilyen bőrt... Szoláriumba kellene
járnom, hogy ilyen legyen? Micsoda pazarlás.
- Ugye? Istenem gondolj bele. Kinéznének mindenhonnan, hogy
ilyen lennék... Hé, nézd a kirakatbabát. Milyen édes arca van, és a kezei!
Milyen kis aprók! Meg lehet vajon fogni?
A cipők Baekhyun felé vették az irányt, aki mereven bámult
előre, de amint a középpontba került a megszokott ádáz tekintettel mérte végig
azt a kettőt. Hamar oda is lett az érdekessége, és a két lány inkább tovább
bámészkodott.
- Nézzük már meg mégis megint azt a barnát. Olyan cuki arca
van, még ha a bőre botrányos is. Bár pár krémmel biztosan lehetne rajta
fakítani. Apa megvenné nekem, biztos nem drága, már olyan régi...
Ám Jongin ára messze az egyik legmagasabb volt, és mikor
erre ráébredtek csak fintorral az arcukon jegyezték meg, hogy micsoda
pénzkidobás.
- Ezek a babák hülyeségek. Kinek van szüksége rájuk... - és
amilyen erős kopogással érkeztek, olyan hangosan távoztak kételyeket és
utálatot hagyva maguk után. Jongin követte a tekintetével őket, majd, ahogy
Baekhyunnal összenézett csalfa mosoly szökött ajkaira. Kyungsoo pedig
legszívesebben cafatokra tépte volna a két kislányt.
A tábla elfordult, ahogy egészet ütött az óra Kyungsoo pedig
rögtön Jonginra pillantott. A fiú felé nyújtotta bronz kezét, halvány
mosollyal, ő pedig elfogadva a segítséget egy apró ugrással ért földet. Halk
háttérzajként maradt meg környezetük fellelkesülése, csak egymást figyelték,
majd megindultak hátra az apró szobák felé.
Jongin előre engedte őt, előzékenyen figyelte mozdulatait, ő
pedig innen tudta, hogy a fiú akart valamit. Ismerte minden mozdulatát, bár ez
kölcsönös volt, tudta, hogy Jongin minden éjszaka felkelt, amikor felverte őt a
hajnali kettőt verő óra és megnyugvásra volt szüksége. Ám sosem kérdezte őt,
nem vájkált a belsőjében, nem akart mindent tudni csak megvárta míg ismét
elszenderedett majd egymás felé fordulva köszöntötték a reggelt, ahogy az
ébresztőóra megszólalt.
- Mi van veled? - kérdezett rá végül, ahogy a másik este
ágyában ücsörgött egy könyvet lapozgatva figyelem nélkül. Az egyik oldalra
percekig meredt mozdulatlan tekintete, máskor akár két-három lapot is áthajtott
mindenféle érzelem nélkül.
- Csak örülök, hogy itt vagy. Tudod csak te vagy nekem, és
belegondolni is borzalmas milyen rossz lenne nélküled.
- Én melletted maradok Jongin.
- Meddig? - meresztette rá bánattól csillogó gyermeki
szemeit. Kyungsoo mindig csodálta, hogy az eltelt idő nem változtatta meg a
fiút olyan nagyon. Persze változott de örök gyermekisége még mindig ott volt
benne, ahogy néhanapján fényképeit lapozgatta vagy álmodozva merült egy képzelt
világba. Olyankor olyan volt az arca, mint valami tünékeny pillanat csodája,
mint egy örökké élő műalkotás, amin nem fog az idő vasfoga. Igazán elképzelni
sem tudta milyen lenne Jongin felnőttként. Persze a maga nemében, a régi
korokban már érett férfi volt a saját huszonegy évével, de ma... ma csak egy
türelmetlen gyermek volt, aki megragadt a felnőtté válás első szakaszában.
„Mindig is kíváncsi voltam mi járhat a fejedben, amikor
először pillantottál rám, a ragyogó kissé gunyoros mosolyod. Aznap nekem
kellett rendbe tennem az állatokat, nyaki saras és büdös voltam, a falubeli
barátaim nevetségessé tettek. El sem tudod képzelni milyen mérges voltam.
Mindvégig abban reménykedtem, hogy az első benyomásom jó lesz nálad, hogy nem
egy vidéki parasztfiúnak fogsz látni, aki voltam, aztán lám csak a sors csak
nem állt mellém.
Ott térdeltem előtted, mert a legjobb barátom kibuktatott,
te pedig halvány fintorral méregettél és kerültél ki valamit morogva az orrod
alatt. Napokig nem mertem a falu melletti ligethez menni, mert féltem, hogy
emlékezni fogsz rám és már sosem mosom le magamról azt a szégyent. Mégis mikor
rávetem magam, vörösre dörzsöltem a durva szivaccsal bőröm, hogy tiszta legyek
és az egyik elegánsabb ruhámat vettem magamra rettegve, nehogy anyám
észrevegye.
Aznap jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Abban a
másodpercben, ahogy szemed felismerőn mért végig és bár nem fordítottál rám
nagy figyelmet, ajkaid szélére halovány mosoly szökött a várt fintor helyett.
Szinte kiugrott a szívem a helyéről, rettegtem és mindennél boldogabbnak
éreztem magam. Csak egy másodperc volt, egyetlen pillantás én mégis a rabod
lettem csak azért mert abban a pillanatban én voltam az egyetlen szemed
tükrében.”
A megszokott békés csend lebegte körbe az üzletet, mint
minden kora délután. Ilyenkor senki nem járt erre, kinek is lett volna ideje...
a babák pedig kezdtek kimenni a divatból, ma már sokkal érdekesebb dolgokat
lehetett kapni, semmint bárkinek megérje ennyi pénzt költeni. Baekhyun sütkérezett
a kirakat tavaszi napfényében, arcát lágyan érték a napmeleg sugarak, úgy tűnt
Kyungsoo számára a fiú boldog. Ajkai felfelé íveltek halovány mosolyt mutatva,
ezzel több tekintetet magával ragadva az utcán sétálók közül. A fakó fiú az
angyalarccal igazán megnyugtató látvány volt. Szinte látta háta mögött a fény
okozta szárnyakat, és elképzelni sem tudta, vajon őt, mi vitte rá a létezésre.
Aztán valami megváltozott, az angyalarcú lábaiból elszállt
az erő és szerencsétlenül lépve leesett a pódiumról. Ám nem ez döbbentett meg
mindenkit, hanem a fájdalom hangja, ahogy nagyot szusszanva kezdett halkan
szitkozódni és mikor apró ujjai térdétől elváltak, azokon piros maszatok
díszelegtek.
Baekhyun lába vérzett...
Mindenki számára elhalt az addigi boldog gyermekzsivaj és
csak a fiút nézték. Az ujjait, ahogy a horzsolásból rákenődött pár kosza
vérpaca és könnyes szemét, fintorra húzódott száját, ami jelezte, elszokott a
fájdalomtól.
Jongin lábát lóbálva ült a pódiumon, kint fehérre festett
mindent a táj, mintha egy édes süteménnyé változott volna a világ halvány
porcukorral meghintve. Karácsony másnapja volt ő pedig mosolyogva meredt a
messzeségbe.
- Népszerű mostanság a szőke haj – ült mellé Kyungsoo.
- Igen. Vajon nekem milyen lenne? Szebbnek gondolnának, mint
amilyen most vagyok?
- Te így vagy szép, Jongin.
- Tudod a szépség, a jóképűség, a sóvárgó tekintetek,
mindezek már semmit nem érnek.
- Mi van búskomor népség? - jelent meg a harmadik alak,
vígan mosolyogva. Baekhyun úgy tűnt aznap kora este becsiccsentett és lelkes
bolondozása, szelíd boldogságot hozott a megkínzott párosra.
„Talán meg kellett volna gondolnom magam, de mikor
végigsöpört a hír mindenkin, hogy baba lettél, nem tudtam megálljt parancsolni
a lábaimnak. Fél füllel mindenki a készítőről beszélt, hogy a közelben van,
hogy most van itt az esély, micsoda átok, meg kellene ölni, el kell kergetni,
de én csak mentem a foszlányok után, követve a kusza szavakat, mint egy kincses
térkép pontjait, és mire feleszméltem, már ott álltam.
Tudod várt rám. Azt mondta tudta, hogy jönni fogok, hogy
gondosan megírta a szerződésemet, különleges pontba helyezve függésem tárgyát.
Téged. El sem olvastam, nem is tudtam igazán mit jelent ez, csak annyit fogtam
fel, hogy Kim Jongin aznap, mikor aláírta a szerződést megszűnt élni.
Túlságosan ragaszkodtam, beléd bolondultam, mint valami idióta kiskamasz és
aztán... csak ott volt. Az a pontozott vonal, a gyönyörű régies toll én pedig
csak aláírtam.
Tudod két nappal utánad baba lettem, arra áldozva
mindenemet, hogy veled lehessek az utolsó másodpercig.
Vittem magammal pénzt. Nem volt sok de mindent elloptam
otthonról. A markomban szorongattam könyörögni akartam, hogy ennyiért, azért az
elenyésző összegért is tegye meg. De nem kellett neki. Azt mondta visszaküldi a
szüleimnek, vegyen ezt kedvességnek, hisz csődbe juttatnám őket, én, aki nem is
élek. Aki számukra még létezni sem létezett sosem. Tudod, hogy mit jelent élni
és létezni, tudod, hogy már csak a létezés is milyen fájdalmas. Tőlem azt is
elvette. Azt mondta, téged választottalak, érted éltem, aláírtam, hogy senki
másra nincs szükségem. Hát még az emlékeimet is elvette.
Fájt. Sajnáltam, hogy nem hallhatom anyám dorgálását, amiért
az állatok helyett téged kergettelek, sajnáltam, hogy a húgom nem nyavalyog
többet, amiért neki is be kell segítenie, még az unalmas tanulást is
megsajnáltam, de nem bántam, mert mindezek elvesztése azt jelentette, hogy
veled lehetek. Végre. Végre összefonódik a sorsunk és együtt leszünk, melletted
létezhetek az utolsó szívdobbanásig.
Sosem tudtam, a mai napig nem tudom, mikor jön az utolsó
kattanás. Mikor ver utoljára a szívem, mikor nézhetek még egyszer rád. Nem
tudom mennyi időm van, hány kósza kattanás kíséri az utam a másodpercek gyors
folyamán, és nem bánom. Mert veled lesz az utolsó, te leszel az utolsó, te vagy
az utolsó másodpercem.”
Baekhyun összeesett. És letört a körme. Másnap pedig
ugyanolyan volt. És nem állt ki a pódiumra, helyette az irodába ment. És
Baekhyun egy szellős nyári napon örökre elhagyta az üzletet, ahova már soha
többé nem tért vissza.
- Olyan mintha nem is létezett volna – nézett Jongin a
kirakat felé. Egy vékony magas lány állt ott művészi tartással elegáns
ruhákban. - Mi történhetett vele? Megvette valaki? Vagy lejárt az ideje? Ilyen
lenne az elmúlás? Kyungsoo mondj már valamit!- csattant fel kétségbeesetten.
- Fogalmam sincs.
Az egyik pillanat még az őrjítő nyár volt, amikor a
napsugarak perzselték arcukat, a következő már kietlen tél, mikor a táj sárossá
változott, az emberek nyakig beöltöztek, gyereket dobáltak hógolyót a
kirakatnak, majd már az ősz színei mosolyogtak rájuk. Az emberek a szemük előtt
cseperedtek fel. Ahogy a kisfiú még óvodába indult, anyja kezét fogva, majd
mire újra látták már barátnőjével sétált haza a középiskolából. Pár pislantás
volt számukra az idő mikor már a fiú volt az, aki féltőn ölelt egy apró
teremtést.
Egy élet, ami másnak a mindenséget jelentette nekik csak
múló idő volt, események nélkül. Nem volt kiért kelniük, nem volt családjuk
akiknek ebédet főzhettek volna, testvérük, akivel civakodhattak volna a cukorkán,
apjuk. Szerettük... nem volt senkijük.
Jongin egy morcos viharos éjszakán, mikor a halványkék falak
visszaverték a villámok színét Kyungsoo mellé feküdt. A másik csak a fal felé
húzódott és takarója felét nyújtotta. Aznap vált Jongin számára Kyungsoo
tekintete otthonná. Kyungsoo érintése csodává, létezése pedig a fénnyé a
mindennapok poros komorságában. Kyungsoo vált a családjává, az ágya pedig a
gyermeki biztonságot jelentő kuckóvá.
„Néha, amikor egyedül voltam és senkinek éreztem magam arra
vágytam, hogy vége legyen. Elegem volt a megvető tekintetekből, abból, hogy
tárgy lettem, elegem volt mindenből, mert semmivé váltam te pedig, akiért
mindezt tettem a homályba vesztél. Éveket csatangoltam, ha megvett valaki
eltűntem, csak téged kerestelek. Északról délre, keletről nyugatra, de Kim
Jongin sosem volt ott, ahol én voltam. Hamar rájöttem a készítő miért a pokol
urának szolgája. Romba dönt mindent. Azt mondja megkapod, amire vágysz, de én
akkor csak téged akartalak, a mosolyod, szemeid csillogását, nap fényét a
bőrödön, csak téged, egyedül csak rád vártam, de oly sokat barangoltam, olyan
messze mentem, annyit változtam, hogy mikor megpillantottalak a boltban az első
pillanatban nem ismertelek fel.
Én Do Kyungsoo az első pillanatban, idegenként tekintettem
rád Kim Jongin, miközben te voltál függőségem tárgya. Amikor felismertelek
szinte sokkot kaptam. Nem tudta gondolkodni, nem tudtam mit érezzek, tegyek, el
sem hittem, hogy végre annyi idő után megtaláltalak...
és megtanultam a kedvenc mondatod egy pillanat alatt...
Időm, mint a tenger...
De mennyi? Mindig ezen gondolkodtam. Mennyi idő egy tenger?
Miért használtál egy idióta mondást egy rohadt szám helyett?”
Az utolsó mosolyok mindig az emberek tekintetébe égnek, az
utolsó találkozás az idővel megszépül. Hiába váltak el haraggal ha az az utolsó
elválássá vált az utálat megszűnt és mindent átvett a szeretet. Utálhatta, a
pokolba kívánhatta, mégis... ha többé nem látta nem volt képes benne a rosszat
látni.
Kyungsoo a foltos üvegen bámult ki, ahogy a komor október
megsárgult levelek százait hordta szemei elé. Levéllé akart válni. Színessé,
szabaddá, elmúlóvá. Bele akart olvadni a természetbe, véget akart vetni a sivár
életnek, egy tavaszt akart, amikor a fa ágán lassan életre kelhet, egy forró
nyarat, ami mindent megperzsel és égig emeli őt, a lágy szellőt, ami
végigcirógatja, a békét, a kacagást, az őszt. A színessé válást, a halványulást
és az elhullást. És a telet. Mindennél jobban vágyta megfáradt lelke a telet,
ami nyomtalanul eltüntette, hogy helyét egy új vehesse át. Egy jobb, egy
fiatalabb, egy létezni akaró kis rügyecske, ami követte volna őt. Az élet
rendjét várta. Úgy érezte ennél tovább már nem bírja.
Aztán tavasszal megtörtént az, amire senki nem számított.
Kim Jongin levelet kapott. Díszpecsétes mintadarabot, ami utána napokig feküdt
az asztalon. Kyungsoo élénk fellobbanó aggodalommal tarkított figyelemmel
követte minden pillanatban a tépelődő alakot. Az asztal felé lépett majd
megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami fontos halaszthatatlan dolog,
majd megint arra nézett félve csak fél szemmel, mintha nem is érdekelné.
Kyungsoo sosem tudta meg mi állt pontosan a levélben, ám
mikor egy este belépett egy összetört Jongint látott ágyában. Sírt és
reszketett olyan volt, mint egy végtelenbe veszett kisgyermek.
Jongin kapkodott. Sietve kelt fel reggel, gyorsan végzett az
étkezéssel, mindent gyorsan csinált, mintha sietett volna. Tavasz volt. Akkor
még nem tudta, de az utolsó.
- Tudod, mikor Sehunnal éltem azt kívántam bár életért
dobbanna a szívem. Szerettem volna megünnepelni a születésnapomat, egyre több
gyertyát látni és elfújni minden évben, mint ahogy ő tette. Meg akartam tudni
milyen megőszülni, milyen egy nap csendben meghalni. De most félek. Félek, hogy
ez az egész nem is olyan, mint amilyennek hisszük. Tudod Sehunra már nem
emlékszik senki. Már nincsenek róla képek, a temetőben talán már kiásták a
sírját és egy névvel ellátott urnába rakták, hogy ne mocskolják be egy
ismeretlen öregember emlékét, de senki nem visz neki virágot. Senki nem tudja
milyen volt. Az az urna senkinek nem jelent már semmit.
- De igen... - szólalt meg halkan. - Neked jelent. Te még
mindig emlékszel rá. Benned él.
- De én nem élek. Emlékszel a levélre? Emlékszel, hogy
mindig azzal bolondoztam, hogy időm, mint a tenger? Ennek vége. Tökéletesen
tudom mikor lesz vége, és az a dátum, most egy bárdként lebeg felettem. Nem
kellene félnem, nincs mit megbánnom, hisz annyi mindent átéltem, de a vég
Kyungsoo félelmetes.
- Nincs semmi baj – suttogta rekedtem maga elé meredve. -
Nincs semmi baj Jongin, miért is lenne? - szorította magához a fiút, haját
simogatva.
- Nem attól félek, hogy vége lesz, hanem attól, amit magam
mögött hagyok. Akit magam mögött hagyok. Mi lesz veled?
- Nem tudom.
„Rettegtem mikor elmondtad, hogy a vég közelebb van, mint az
valaha hitted volna. Szorított a mellkasom, fájt minden egyes légvétel...
mindig azt hittem milyen borzalmas, hogy nem tudom, mikor lesz az utolsó
dobbanás, de tévedtem. A másodpercek idegesítően gyorsan telnek, és én nem
tudom megállítani őket. Sosem éltem igazán. Talán ezért nevezik létezésnek ezt
az egészet. Talán pont ez a lényege. Annyi mindent látunk, átélünk de mégsem
velünk történnek igazán az események.
Sosem mertem elmondani neked, hogy érted tettem ezt, hogy te
vagy a mindenem, nem volt jogom hozzá, nem tehettem azt, hogy egy ekkora terhet
helyezek a válladra. Biztosan bántott volna a tudat. Mérges lettél volna, és
bűntudatot keltettem volna benned, pedig sosem volt ez a célom. Nem bántam meg.
Meg kellett volna, tízszer, százszor, meg ezerszer, de nem tettem.
Élvezek mindent pillanatot veled. Szeretem hallgatni a
szuszogásod, a buta történeteid, a gyermeki kacagásod...”
A nyár közeledtével a bolt arculatot váltott, egy
porcelánbőrű szépség került a kirakatba, fehér pirospozsgás arccal, halvány
szőke hullámos loknikkal, Jongin helye pedig a bolt legeldugottabb része lett
szorosan mellette Kyungsooval. Olyannyira elértéktelenedtek egyik pillanatról a
másikra, hogy még az akciós babák, és kiegészítők is nagyobb rivaldafényt
kaptak, mint szerény személyük. Ám egyikük sem bánta ezt. Már nem voltak
eladhatóak. Túl kevés volt hozzá az idő, csak a kényszer miatt tették még fel őket
az áruk közé, az öreg tulaj néha már arra se vette a fáradtságot, hogy
kiparancsolja őket az eladótérbe.
Egy ilyen napon, mikor a feladatuk semmittevéssé változott
Jongin dobozok terhe alatt roskadozva lépett be apró szobájukba.
- Mit csinálsz? - nézett rá meglepetten Kyungsoo, míg a
bronz baba szépen lepakolt a szoba közepére.
- A tulaj adta, társasjátékok – lelkesedett, ám mosolya
lekonyult, ahogy a másik érdektelenül nézett vissza könyvébe. - Na Kyungsoo-ja!
- nyafogott gyerekesen, de nem ért célba kívánsága. - Kérlek, játsszunk!
- Legalább hagynád, hogy elolvassam ezt az oldalt... -
morgolódott a másik, Jongin pedig a világ legboldogabb mosolyával nézett rá
csillogó szemekkel, és izgatottan heveredett le a földre néma csendben, hogy ne
zavarja a másikat.
Aznap délután halk nevetés járta körbe a szobát, elszórt
szitkokkal, mikor egyikük vesztett és megjátszott sajnálkozással. Jongin
ragyogott. Mosolygott akkor is ha a szerencse a másik mellé állt, és akkor is
mikor ő volt az, akinek a régi kis bábúja elsőnek ért be a célba. Nevetett,
ahogy Kyungsoo ügyetlenkedve mutogatott, vagy épp rajzolt és elámult milyen jól
gondolkodott.
A legszebb nyári napon, amikor az egyszínkék égen egy kósza
bárányfelhő sem tudott elszökni a nyájtól, Jongin az asztalánál ült és fénykép
albumát nézegette. Mennyi emlék, micsoda kincsek, mindig így gondolkodott
róluk, imádta képeit, ám szépen lassan ezek is a múlt homályába vesztek.
Sehun...
Mostanság rengeteget gondolt a rég megismert fiúra, akinek
utoljára végigkísérte életét. Az egyetlenre, aki valaha ismerte egész
történetét. Az apró laminált képek sorozatában ott pihent Sehun első mosolya,
emlékek százai, és hiába a fakó valóság, a szomorú elmúlás, amíg Jongin
létezett Sehun vele maradt.
- Megint rajta gondolkodsz - sóhajtott Kyungsoo, ahogy
belépett a szobába és pár szál virágot rakott asztalára a már majdnem csonkig
égett gyertya mellé.
- Honnan veszed?
- Más a szemed. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Tudom mi
jár a fejedben.
- Tudod - fordult el képeitől és albumát összecsapta. -
Sehun volt az egyetlen, aki ismerte a történetemet.
- Igen - mosolygott Kyungsoo, ám szív alakú ajkain nyoma sem
volt a megértésnek, bánat húzta őket csalfa mosolyra csak. - Ő volt az
egyetlen.
Aznap éjszaka Jongin az ajtó halk csukódására kelt, és mikor
kinyitotta szemeit, a sötétségben egyedül találta magát. Mintha nem lett volna
otthona. Vajon az ember mikor jön rá mennyi mindent adott neki a sors? Mennyi
mindent kell átélni, hogy a könnyek tisztává mossák a világot?
Kyungoo az utolsó nyár utolsó naplementéjét figyelte, nem
szabadott volna, sosem tett ilyet, most mégis megszegte a szabályt, és a bolt
tetején ült vékony pulcsiban napsárga sugarakban fürdőzve. Ha valaki
megkérdezte volna jól van-e, némán könyörgött volna segítségért, de az emberekben
manapság már csak az én létezett. Ha kinyitotta volna száját, és ajkain
bánattól síró szavak szöktek volna ki, ő sem lett volna más.
Belegondolva nem tudta, hogyan lehetett volna jó és
példamutató ember, miként "élhetett" volna követendő példaként, a mai
világban már semmi nem volt jó, mindenkiben csak hiba volt, mindenki csak hibát
látott a másikban. Talán ő sem volt kivétel.
Látta a hibákat magában, a rengeteg keservesen eltöltött
évet, amit mégsem adott volna fel semmiért, látta a hibát a tucatnyi babában,
akikből néhány olyan volt, mintha egy sémában készült volna, látta a hibát a
már rég nem létező Sehunban, mindenkiben látta, kivéve Jongint. Pedig tudta,
hogy van benne, ó de még mennyi... ha egy idegenben hibát fel tudott fedezni,
hogyne lett volna képes ezt a hozzá legközelebb álló személlyel is megtenni.
Ám Kyungsoo Jongin hibáit csak apró szépségpöttyöknek vélte
az egészben. Nem tudta felróni neki gyermekiességét, ábrándosságát,
naivságát... szeretetét. Ezek nem is voltak hibák igazán, nem de bár? Szeretni
nem hiba, hinni az emberekben úgyszintén nem... Talán a vakság volt Jongin
egyetlen igazi hiányossága. A vakság, ami meggátolta abban, hogy valaha egy
pillanatra is rá nézzen... úgy.
A fakószürke ég sálat varrt az emberek nyakába, apró szitáló
cseppekkel permetezte a földet, az ősz pedig színessé varázsolta a tájat még
pár kósza napra, a semmitmondó kietlenség előtt.
Az őszi levelek szivárványszínben pompáztak, tarka volt még
a táj ám a pompa gyakran vált a reggeli
köd áldozatává.
A kirakatbabák kabátot kaptak, koruknak megfelelőt, ismét
megváltozott a bolt. az öreg tulaj derekát nyomkodta, Kyungsoo pedig először
gondolkodott el rajta. Fel sem tűnt neki, sosem vette figyelembe, csak egy
jelenlévő mellékrészletnek tűnt, ám most, ahogy figyelte az öreg szakállas,
ráncos embert ráébredt, hogy ő már akkor itt volt, amikor ő idejött. Pedig
annak már rengeteg ideje volt.
Babaéveinek első szakaszában csak vándorolt és Jongint
kereste egészen addig, amíg fel nem karolta egy másik bababoltos. Ott aztán hosszú
évek után kényelmes párnára hajthatta fejét, meleg étel várta és nemsoká első
igazi tulaja is rátalált.
Az akkori fiatal nő házasság előtt állt egy olyan férfival,
akit sosem szeretett, így kétségbeesésében egy babától várta a megváltást,
Kyungsoo pedig szépen lassan elfogadta sorsát és igazi babává vált. Ám a nőt
nem tudta megmenteni, kevés volt hozzá. Tíz évet élt vele, és ott volt az
utolsó pillanatokban, amikor saját maga vetett véget életének.
Kyungsoo pedig mivel értette fájdalmát nem akadályozta meg.
A férj őt hibáztatta, undorító hazugságokba rejtette az
igazságot és Kyungoo lassan megtanulta, hogy az embernél undorítóbb és önzőbb
lény sosem volt a világon.
Lassan nőtt fel, ő teljesen másképp élte még a létezést,
mint Jongin. Jongin ugyanolyan maradt, talán csak finomultak tulajdonságai, de
tényleges, végleges változás sosem következett be benne. Ő ellenben belefáradt
ebbe az egészbe, évekig nem érzett, nem tudott senkit közel engedni magához.
Talán olyan volt, mint a letört kőrmű srác, aki hosszú évekkel ezelőtt még a
kirakat éke volt aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Akkor attól tartott
Jongin és ő is, hogy ez a vég. De nem lehetett az. Baekhyun - ha jól emlékezett
ez volt a neve - nem értéktelenedett el. A pompából tűnt el a ködbe ez pedig
rettenetesen furcsa volt számára. Most már értette, hogy az, ami akkor történt,
nem volt normális. Ám a fiút sose látta
többé, nem látta furcsa mosolyát és szinte mindig komor szemeit, sosem ismerte
meg igazán őt.
Halk muzsika és csillogó fények, arany-piros-zöld színbe
bújtatott áruk, Kyungsoo pedig a bolt hátuljában vastag pulcsiba bugyolálva
nézett ki az ablakon ütemesen mozgatva fejét, ahogy a boltból kiszűrődött az
egyik karácsonyi dallam. Huszonnegyedike volt, a béke és a szeretet ünnepének
kezdete, ő pedig halvány mosollyal ajkain figyelte a kinti tájat. Pár évvel
ezelőtt volt utoljára fehér karácsony, neki nem volt sok idő, de tudta, hogy az
embereknek ez mennyit számított. Kiskorában ő is mindig csillogó szemekkel
kelt, és bámult ki az ablakon, ám rá sosem várt igazán hófehér táj, nem
szánkózhatott, pedig talán másfél kilométerre tőlük már tetszetős domb várt.
Minden évben fogadtak a falubeli gyerekekkel, hogy ki csúszik le a
leggyorsabban.
Emlékezett egy őszi napon megjelent a Kim gyerek, szegény
Jongint csak így nevezték, hatalmas mosollyal ajkain és játszani kívánt velük.
Mindenki csak lenézőn méregette, utálat mögé rejtették féltékenységüket, ő
viszont csak szó nélkül várt a csodára. A saras téli napon, amikor egy szem hó
sem esett, helyette eső áztatta a földeket napokon át, sárcsúszdát tartottak.
Azon a napon látta Jongint először nyakig sarasan, még szemeit is a sár füstös
árnyalata emelte ki és bőre sokkal sötétebb lett.
Szégyene után hepciásan pattant fel, majd mire bárki
feleszmélt volna már egy marok sarat vágott a leghangosabban hahotázó fiú
arcába. Ő csak csendesen figyelte a kialakuló csatát és abban a pillanatban nem
volt Jongin egy előkelő uraság, ugyanolyan kölyök volt, mint ők.
- Nézd! - toppant be emlékeinek szereplője egy apró csomagot
szorongatva kezeibe. - Ajándék neked!
- Nekem? Nem is ilyenkor szoktuk odaadni - ellenkezett
Kyungsoo, de a másik hajthatatlan volt.
- Ne csináld már, tudod milyen nehéz volt elcsenni? Csak
örülj neki - nyújtotta felé, ő pedig ne ellenkezett, halvány mosollyal átvette
és bontogatni kezdte.
- Te elcsentél egy sütit? - nézett fel meglepetten, ahogy
kedvenc édessége pihent kezében.
- Igen. Mindig mindenkinek csak egy jut, gondoltam...
- Köszönöm Jongin, ez kedves tőled.
- A felét nekem adod?
" Sosem mertem elmondani... mert sosem volt odaillő a
pillanat, mert nem rám vártál, mert nem emlékeztél rám, de mindig én voltam az
egyetlen, aki tökéletesen ismert, még ha másnak is adtad ezt a dicsőséget, még
akkor is, ha saját magad sem tudtál róla, én akkor is ott voltam, ott melletted
a háttérben és szerettelek. Mindvégig. És szeretni foglak az utolsó
másodpercig, és ha valami van azontúl akkor ott is. Mindegy hol vagyok, te hol
vagy, ismerlek vagy sem, nekem csak te létezel."
- Kyungsoo? - szólította meg a tulaj, mire az említett
letette a könyvet és felé nézett. - Jól vagy?
- Talán nem hiszi el, de csodásan.
- Jongin nem akarta elmondani, de jogod van tudni. Holnapután
reggel szabad vagy.
- Meg fogok halni, igaz?
- Abban másodpercben fog utoljára dobbanni a szíved, amikor
Jonginé. Tudod - Sóhajtott az öreg. - Te vagy a legönzetlenebb mind közül.
Mindent odaadni érte...
- Ez nem inkább önzőség? Elvégre mindent odaadtam azért,
hogy csak vele lehessek. Az életemet, a családomat, a szívemet... mindent.
Elgondolkodva figyelte az öreg a másikat majd vállat vont.
Ami egy embernek kedves segítő gesztus volt másnak lehetett egy ádáz lépés.
Csak nézőpont kérdése volt az egész. Számára Kyungsoo cselekedete egy tiszta
szívű önzetlen feláldozás volt, de ha más szemszögből nézte máris más lett a
világ.
Nehéz szívvel tette borítékba a hosszú paksamétát, gondolt
rá, hogy elolvassa a hosszú évek során lekörmölt sorokat, de rájött, saját maga
már nem is kíváncsi rá. Talán megbánt volna néhány leírt szót, lehet oda sem
akarta volna adni ha minden részletre emlékezett volna. Ez így volt rendjén. Ő
megírta azt, ami akkor éppen a szívét nyomta, a döntés joga Jonginé volt, hogy
mennyit ért neki és mit gondolt róla.
Az utolsó hajnal az emlékezetébe égett, azelőtt éberen
feküdt ágyába, hogy a nap besütött volna az ablakon. Szíve furcsán zakatolt,
eddig nyugodt, békét váró lelke háborgott, riadt volt, ismeretlen helyzetbe
került, ami az évek során elkerülte őt. Bár aztán ki is tudta volna előre a
halála napját? Élő másodpercenként öregedő emberként sem tudta volna mit hoz a
holnap, az öregek sem tudták igazán mikor is van az utolsó nap, csak ők... a
babák, akik mindent feladtak egy ostoba célért. Elgondolkodott vajon másokat mi
vitt rá erre. Jongint tudta, a fiatal szépségéért való rajongás, az elismerés
utáni vágy, saját magát pedig Jongin, de a többiek? Mi érte meg ezt a
szenvedést, hogy annyian estek a csapdájába. Vajon a babakészítő honnan tudott
róluk, hogyan szemelte ki őket? Ki lehetett és honnan volt az ereje? Eddig
sosem jutott ez az eszébe, miért is érdekelte volna, most viszont bármit
megadott volna a válaszokért. Amikor elment hozzá csak Jongin után akart menni,
de a készítőt csak az találhatta meg, akit ő is akart. Tudta. Tudta, mert
többen is jártak keltek a falujában, amikor híre ment, hogy a környékbeli
uraság is babává vált. Többen jártak utána évekig, követték útját, mégis mindig
kudarcot vallottak. Őt viszont valami láthatatlan erő vonzotta és keresnie sem
kellett, a készítő pedig szinte már várta a felbukkanását. Vajon miben volt ő
különleges, hogy megadta neki azt, amire vágyott? Nyerni nem nyerhetett vele,
fájdalmat sem okozott elvégre családja elfelejtette őt, akkor mégis mi volt
benne annyira értékes?
- Kyungsoo?
Szobatársa álmosan pislogott felé, majd egy pillanat alatt
szállt el szemei elől a köd és kapkodva ült fel. Végigpillantott magán, mintha
változásokat keresne, Kyungsoo pedig türelmesen várt. Várt arra, hogy végre Jongin
is bevallja azt, amiről már rég tudott. Ám a bronz bőrű baba csak félrenézett,
mikor tekintetük találkozott és a paplan már oly ismerős redőit nézegette.
- Tudod igaz? Hogy a mai az utolsó napom?
- Tudom.
- Féltem elmondani, hisz itt hagylak. Kyungsoo én nem
akarlak egyedül hagyni, csak mi vagyunk egymásnak. Csak mi maradtunk. Olyan...
olyan mintha egyek lennénk.
- Nem kell aggódnod miattam. Jól leszek.
- Nem hiszek neked.
Jongin kétségbeesése mosolygásra késztette. El akarta
mondani, hogy az utolsó pillanatuk is közös lesz, ám sosem volt rá lehetősége.
Pedig mennyiszer szerette volna, ám a szerződés kötötte. Szavai benne rekedtek
minden alkalommal, ez volt az ő béklyója. Nem lehetett őszinte azzal, akiért mindent
megtett volna.
- Nem kell aggódnod értem. Jól leszek. Nem fogom túlélni,
hogy elveszítelek.
- Ne mondj ilyet.
- Szeretnél még egyszer társasozni?
Az apró szoba még félhomályban pihent mikor Jongin az ágya
elé ült és a már megviselt játéktáblát a földre helyezte. Kyungsoo a bábukat
rakta a kiterített lapra, majd elsőnek dobott.
Halkan suttogtak, hangtalan nevetéssel vették az akadályokat
és boldogan mosolyogtak egymásra. Nem volt már tét, mint régen, egyikük sem
vágyott a győzelemre, csak játszottak, mintha gyerekek lettek volna, akik
örökre Sohaországban ragadtak.
- Menj ahova szeretnél, az utolsó napod, élvezd ki.
- Én veled akarok lenni.
- Ne hazudj, nekem ne Jongin. Ismerlek. - Kyungsoo gyengéd
mosollyal ajándékozta meg a másikat, majd elpakolt és ágyára heveredett mintha
mi sem történt volna. - Kérhetek tőled valamit?
- Persze.
- Ezt elolvasnád? - nyújtotta felé a borítékot, keze
megremegett szíve rémülten vert. - Csak menj, ahova szeretnél, de ha van időd,
kérlek... kérlek olvasd ezt el.
Bizonytalanul állt a bolt előtt pár pillanatig, nem is tudta
hirtelen merre induljon. Szabad volt, olyan volt ez, mint egy hihetetlen mese,
nem volt többé emberhez vagy helyhez kötve, akármit tehetett volna. Ám nem
vágyott semmire. Talán gondolnia kellett volna valamire, amivel elüthette volna
utolsó napját. Talán meg kellett volna kérnie Jongint, hogy vigye magával, de
az már minden határon túlment volna. Így is épp elég önző volt egész végig, nem
várhatta el a másiktól, hogy az utolsó napját is rááldozza, ennél azért több
tartás volt benne. Végül épkézláb ötlet híján nekiindult a világnak. Lábai
magától vitték, nem volt konkrét célja, tüdejét a város koszos szaga lepte el
mégsem bánta, élvezettel bámult a nagyvilágba. Ezer éve járt kint utoljára,
ismeretlenné vált minden, mintha egy másik korból jött volna.
Nem voltak céljai, vágyai, zsebében szorongatta azt a furcsa
kártyát, amit a tulaj adott neki, hogy vegyen, amit csak szeretne. De ő nem
vágyott semmi különlegesre. Meglepetésére nem siettek jobban a másodpercek egy
picivel sem, minden békés és nyugodt volt, a mai nap is olyan volt, mint a
többi. A kirakatra pillantott, és hosszú idő óta most érezte először az élet
törékeny mivoltát. A babáknak ott benn, a mai nap semmiben sem tért el az
átlagostól. De neki ez volt a legutolsó…
Egyedül állt a híd lábánál, pár centire volt tőle a folyó és
pár kósza percre az utolsó másodperc. Várta. Várta, hogy vége legyen, hogy egy
utolsó igazit dobbanjon a szíve majd a sodrás vigye messzire. Annyi ideje lett
volna kitalálni a halálát, megteremteni magának a tökélete távozást ám sosem
gondolt rá. Sosem izgatta az utolsó perce, hisz mindvégig vele lehetett.
Jongin reggel eltűnt, magával víve azt a vaskos levelet,
amit írt neki az évek folyamán. Szerette volna látni az arcát, kíváncsi volt a
fiú mit gondolhatott róla, de tovatűnt minden reménye, ahogy kilépett az ajtón
kényelmes ruhába bújva, az utolsó napját járva.
Három perc. Ennyi maradt. Száznyolcvan aprócska másodperc,
és életében – már ha nevezhette ezt az egészet annak – most érezte kevésnek ezt
a számot. Jongint akarta, mellette akart lenni, vele szerette volna átélni az
utolsó perceket, mellette akarta tölteni az utolsó másodpercét.
- Kyungsoo... - meglepette kapta oldalra a fejét.
- Vérzik a szád.
- Verekedtem. Kíváncsi voltam milyen érezni.
- És milyen volt?
- Fájdalmas. Azt hiszem babaként mindent elfelejtettem, de
nem ez a lényeg. Hanem te. Miért nem mondtad el soha?
- Mert nem volt mit elmondani.
- Mi...
- Jó volt ez így. Jó ez így – mosolyodott el
Éjfélt ütött a közelben lévő hatalmas óra.
- Egy perc – pislogott fel Jongin az égre, majd mellé
lépett. - Köszönök neked mindent – fogta meg óvatosan a fiú kezét. - És
sajnálom is. Miattam...
- Nem miattad tettem. Magam miatt. Önző voltam és melletted
akartam lenni. És nem bánom. Örülök, hogy akkor régen így döntöttem.
Tik-tak...tik-tak.
A csendbe, ami körülvette őket Kyungsoo régi kopottas
órájának hangja rondított bele, egyre és egyre hangosabban, jelezve a fogyó
időt.
- Sosem hittem, hogy valaha eljön majd ez a pillanat.
Egyikük sem nézett az órára, mélyen belül tökéletesen tudták
mennyi idejük maradt hátra. Kyungsoo lehunyta a szemét és élvezte Jongin forró
kezét az övébe simulni. Az első másodperc az életében, amikor a mogorva bába
kezei közt felsírt, értelmet nyert, akkor, amikor meglátta az egoista fiút a
lovon ülni és fennkölt mosollyal ügyetlenkedni. A másodperc mikor aláírta a
szerződést és lemondott mindenről pedig itt az utolsó másodpercben nyert
értelmet. Abban a pillanatban, mikor a szorítás erősödött a kezén és egy múló
pillanatnyi csók érte ajkait. Abban a másodpercben mikor a szíve egy utolsót
dobbant és ő Jongin ragyogó szeretetteljes tekintetével térhetett örök
nyugalomra.
Mert sosem mondta ki, sosem kért tőle semmit, nem akart az
övé lenni és maga mellé láncolni. Csak mellette akart létezni. Nézni a
mosolyát, megvigasztalni sebzett szívét... Egy másodperc akart lenni Jongin
életében. Az utolsó. Mert számára ez volt a szerelem. Az utolsó másodperc
azzal, akik szeret.
Jézusom jézusom jézusom.
VálaszTörlésSzia!
Valahogy éreztem hogy ez engem meg fog siratni, DE MENNYIRE NEM BÁNTAM MEG TE JÓ ÉG.
Egyszerűen olyan gyönyörűen fogalmazol, és ez az egész alapkoncepció teljesen levett a lábamról. Imádtam hogy a történet Kyungsoo érzelmeire alapult, és alig volt benne párbeszéd.
Illetve ahogyan az elején leírtad a dolgokat és később kezdted el megmagyarázni a miérteket. Olyan jó volt olvasás közben így rádöbenni, hogy "Áh, szóval ez ezért volt!"
A régmúltban játszódott, a gyermeki ártatlanságból a mai világban már megérett D.Oval, ah *3*
Az, hogy mindent az időhöz igazítottál, meg ahogy leírtad az elmúlások folyamatát ami számukra csak pár pillanat volt. És az abszolút kedvenc a "Mennyi idő egy tenger?" mondat volt.
Ahogy Ksoo mindig a háttérből figyelte, és támogatta Jongint. Hogy csak ott akart lenni mellette KOMOLYAN AZON SÍRTAM HOGY HOGY LEHET VALAMI ILYEN TISZTA ÉS SZÉP.
Baekhyunról nem igazán tudom, hogy mit írjak. Igazából tetszett a rejtélyes valója és ahogy körülirtad például az angyalszárnyas résznél.
Az meg, hogy az utolsó pillanatban beteljesültek, és megtörtént az a csók, hát esküszöm *^*
Istenem, köszönöm hogy megírtad, és olvashattam. Szerintem ez a legfantasztikusabb Kaisoo amit olvastam. És elnézést ha kicsit össze-vissza fogalmaztam meg a véleményem xd
Mindenesetre csak így tovább!:3 ~
Szia:)
TörlésBocsánat a késői válaszért, eléggé szét vagyok csúszva, a véleményekre pedig mindig olyan nehéz válaszolni, pedig elmondhatatlanul hálás vagyok értük :)
Örülök, hogy nem bántad meg az olvasását, bevallom igyekeztem könnyeket csalni legalább néhány olvasóm szemébe ^^"
Köszönöm, el sem tudod képzelni mennyire jó érzés ezt olvasni, pláne, hogy a végén én nem voltam teljesen elégedett a történettel, a közzététel után pedig még inkább elfogott a félsz, hogy nem lett elég ez a történet. De már csak miattad megérte minden percét az írása.
Örülök, hogy sikerült átadni a kibontakozását a történetnek, és nem lett kusza, mint amilyennek éreztem, hanem lassan letisztult olvasás közben minden gondolat. Próbáltam jól felépíteni és akkor ezek szerint sikerült is bár, nem volt mindig könnyű, de megérte :) Valahogy a felnövést nehéz megfogalmazni, az idő mindenkinek annyira más ha belegondolok, hogy féltem értelmetlen lesz ez az egész. Haha az a mondat bennem is megmaradt, de leginkább amiatt, hogy biztos értelmes ez? Van értelme leírva? Úgy tűnik szerencsére volt :)
Bevallom imádtam Kyungsoot, bár furcsa volt a régi Sekairól áttérni a Kaisoora, de már alapból (régen) is ez volt a terv, szóval kikívánkozott. Kyungsoo nekem gazából az igaz szerelem volt ebben a történetben, mert milyen is lehetne a tiszta önzetlen szeretet ha nem ilyen? Nekem legalábbis. Az pedig, hogy rád is ilyen hatást gyakorolt... Elképesztő.
Baekhyun egy rejtély volt itt, de nem véletlenül bukkant ő fel ennyiszer, a szívem nem tud elszakadni tőle, aminek egyszer írott nyoma is lesz :))
Örülök, hogy tetszett a vége, és nem tartottad kevésnek, ma már olyan nehéz olyat írni, amiben ennyi is elég az olvasóknak és nem várnak többet. Viszont szerény véleményem szerint ide nem is szabadott volna több, szóval köszönöm <3
Én köszönöm, hogy elolvastad, hogy átérezted é írtál is, ráadásul, hogy ilyeneket írtál, és így gondolsz erre a történetre. Szóval elmondhatatlanul köszönöm.
És rettenetesen sajnálom, hogy csak most válaszoltam ráadásul ilyen gyérül, de tudnod kell, hogy elmondhatatlanul köszönöm, hogy írtál hozzá <3 <3 <3
Sziaaaaaaa!
VálaszTörlésÚristen, teljesen kész vagyok... Hosszú idő óta A bronz bőrű baba a valaha olvasott egyik kedvenc ficem, és amikor ezt megláttam, rögtön heves dobogásba kezdett a szívem... De felülmúltad minden várakozásomat, egyszerűen gyönyörűséges volt, egy csoda! Megfelelő szavakkal ki sem lehet fejezni, úgyhogy inkább nem is próbálkozom a helyes kifejezés keresgélésével^^ Gyönyörűen írsz, mintha egy több éve leszerződtetett, profi író sorait olvastam volna. És az érzelmek, amiket belevittél... Nem tudom eldönteni, hogy a torok és fülfájásom csalt-e könnyeket a szemembe, vagy Kyungsoo szívbe markoló gondolatai, de azt hiszem, egyértelműen az utóbbi:-) Tudod, imádom minden írásodat, de jelenleg ez mindent visz! És a vége... TÖKÉLETES! Nem is szaporítom tovább a szót, mert csak ismételni tudnám magam... Köszönöm, hogy olvashattam, és még sok ilyen gyöngyszemet követelek Tőled^^
Szandi<3
Sziaa :))
TörlésRettenetesen sajnálom a késői választ, ne haragudj <3
Úr isten, el sem hiszem, hogy ilyet olvashatok, milyen rég volt már az a történet, nem is hittem volna, hogy bárki emlékszik még rá *.* Azt meg pláne nem, hogy ez a rész a nyomába érhet, én annyival kevesebbnek éreztem az elődjéhez képest. Dehogynem tudod kifejezni, az, hogy egy profihoz hasonlítod a szavaimat, istenem el sem tudom mondani milyen érzés. Bevallom egy álmom válna valóra ha valaha az életben csak egy írásom is kézbe fogható lenne :)
Remélem Kyungsoo váltotta ki belőled és nem a betegség okozta fájdalom :)
Köszönöm, hogy így vélekedsz az írásaimról, azt pedig pláne, hogy ezzel is sikerült elnyernem a tetszésedet, és, hogy nem tartottad kevésnek a végét ( bevallom ettől féltem, hisz ma már egy gyengécske kis csók, gyakran nem tűnik elégnek az érzések valósságának kifejezéséhez)
Szóval köszönöm, hogy elolvastad, hogy emlékszel az elődjére, hogy írtál, és hogy ilyeneket írtál <3 Az pedig, hogy mit sikerül még alkotni a jövő zenéje jelenleg még, de igyekszem <3
(És bocsánat a kusza válaszért.)
Liti ^^