Észveszejtő - 12. fejezet

Vasárnap épp, hogy dél múlt mire hazacsámborogtam, először inkább Jongdae felé vettem az irányt, aztán csak utána a koliba. Ott pedig várt a fejmosás, amiért megint szó nélkül tűntem el. Azt mondták Chanyeol rossz hatással van rám, mert azóta voltam ilyen kelekótya mire közöltem, hogy ezzel akkor később már nem lehet probléma, mert nem vagyunk már jóban.
Erre bezzeg jött Hyung a szentbeszéddel, hogy beszéljem meg vele, csak épp fogalma sem volt arról szegény teremtésnek, hogy pontosan mi is folyt köztünk. Sehunt nem foglalkoztatta különösebben ő csak el akart menni teniszezni, nekem meg minden mindegy alapon, úgy sem volt jobb dolgom, hát mentem vele. Örültem, hogy tanáraim épp a lazamancs korszakban voltak, így jutott időm minden hülyeségre, ami a vizsgák tengerében kimaradt az életemből. Persze vehettem volna lazábban, de inkább éltem két hétig remete életet és tudtam le mindent, semmint elhúztam volna. Az már csak a sors fintora volt, hogy végül a legkönnyebb vizsgán vágtak meg zsinórban kétszer, de kellet az ilyen, utolsó nekiesésre végül sikerült átbukkanni rajt, szóval nem izgatott a dolog.

- Na, kezdesz visszajönni a formádba – cseszegetett Sehun, amikor végre sikerült egy egész emberi fonákot kieszközölni magamból. Csak a tenisz miatt örültem annak, hogy átfordultunk lassacskán a jobb idő felé, bár ilyenkor meg folyton esett, amivel nem lett volna gond... csak esett. És ez megint bezárta az embereket. Nyomorult hónap volt ez a március... – Amúgy kérdezhetek valamit?

- Kérdezz – ütöttem vissza a labdát, de ő nem mozdult érte.

- Van esélye annak, hogy Chanyeollal Luhan miatt kaptál össze?

- Micsoda? – Istenem... nagyon reméltem, hogy az a barom nem jártatta a száját Sehunnak arról, amit látott. Nem... ennyire hülye nem lehetett ugye?

- Reggel beszéltünk és tökre el volt kenődve, hogy összevesztél a magassal.

- Pontosan mit is mondott? – puhatolóztam óvatosan. Bár aztán Sehun volt az, aki nem fogta volna vissza magát, ha valami számára olyan dolgot meghall. De velem nem viselkedett furán.

- Nem mondott konkrétumot csak, hogy azután vesztetek össze, miután ő is találkozott mindkettőtökkel.

- Ja nem, nincs semmi ilyesmi. Egész egyszerűen csak alapvető dolgokban más a gondolkodásunk és ennyi. Ja. Ennyi az egész.

- Nem akarsz elkotyogni valamit? – nézett rám komolyan, de én csak gyorsan megráztam párszor a fejem.

- Majd talán egyszer.

Halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy tudott-e a kitérésemről.

Semmi kedvem nem volt semmihez, így író lévén megmaradtam a legegyszerűbb és legfájdalmasabb szenvedésemnél az írásnál. Mi sem volt kegyetlenebb, mint, hogy ültem a laptopom előtt bámultam a képernyőt és egy rohadt karaktert sem voltam képes lenyomni. Igazi bénaságnak éreztem magam, mert az ötlet ott volt, de a kivitelezés megint elbukott az első pillanatban. Mégsem adtam fel, mert akkor gondolkodnom kellett volna, esetleg tennem is valamit. Így viszont csak nézhettem ki a fejemből, elhitetve Kyungsooval, hogy én most mélyen el voltam merülve a gondolataimba és nem szabad zavarni.

És ezt csináltam egész nap.

Mármint csináltam volna, ha nem négyen laktunk volna a lakásban egy Eunjival megspékelve. Így hát takarítottam és a leányzóval beszélgettem mindenféle yaois jóról, ami szúrta a szívem.

- Nem tudom... az ázsiai fiúk olyan édesek együtt, de a többiek... Valahogy jobban szeretem, amikor az uke kis cukorfalat arcú, mint például te.

- Én? Miért célozgatsz rám? – esett ki a kezemből az egyik kanál, én pedig összerezzentem a hangra.

- Hát mert te olyan tipikusan kis uke vagy. Édes fej, és Jézusom néztél már tükörbe Baekhyun... azok az ujjak, meg a szemeid! Amikor kihúzod a szemed jesszus, tényleg nem vetted még észre, hogy néha megbámulnak a pasik? – tátotta el a száját, én pedig csak döbbenten ráztam a fejem.

- Már minek néznének meg? És én minek figyelnék ilyenekre? Még a csajokkal se tudok mit kezdeni, nem hogy pasiknak akarjak megfelelni.

- Pedig sokan megnéznek téged... Az egyik csoporttársam látott instán egy közös képet rólunk és azóta odáig van érted.

- Mi van? – sokkolódtam le és egy kiskanál segítségével néztem szembe magammal. Semmi helyeset nem láttam a visszatükröződésben.

- Ugyan Baekhyun, te egy nagyon helyes srác vagy... mindkét nemnek.

Mosolyogva biztosított igazáról, amiért én hajamat tudtam volna tépni. Lehet nem kellett volna sose kipróbálni azt a rohadt szemceruzát... De hát Sehun is kihúzta néha a szemét, akkor őt miért nem nézték sose buzinak?

Kedd este félálomban léteztem az egyik magányos kis padban, amikor tanárom hangosan csapta le könyvét pontosan előttem szívrohammal kecsegtetve gyenge ketyegőmet.

- Nos, Mr. Byun... beszélgessünk a történetéről. A többiek mehetnek!

Meglepetten néztem rá, mert még volt bő tíz perc az órából és mindenki mással végigvesézte a sztorit csak engem hagyott ki.

- Szóval... mit csinálsz te? – kérdezte tőlem, ahogy Jimin is elhagyta a termet és ketten maradtunk

- Ezt, hogy érti?

- Mindig is tudtam, hogy a fogalmazásoddal gondok vannak, de idáig akkor is láttam benned a küzdeni akarást, ezért vagy te a legjobb diákom, mert hiába érzed úgy, hogy kudarcra vagy ítélve mégis megdolgozol minden szóért, de ez... – dobta le a paksamétát az asztalomra. – Borzalmas. Sehol egy érzés! Az érzések Baekhyun, az egész élet azokról szól. Nem kell oldalas mondatokat írnod, és ezernyi metaforát ismerned, nem kell mindent tökéletesen hasonlítani valamihez, ezek mind elenyésző apróságok az érzésekhez képest. Mégis ki nem érez semmit egy csók közben? Szerinted létezik olyan, hogy valaki hagyja, hogy megcsókolják és nem érez...semmit?

Szó nélkül mertem csak pislogni rá, mert hát... az, amit leírtam teljes egészében én voltam. Én voltam, aki nem ismert elég metaforát, nem volt elég bő a szókincse, ismételte a szavakat, még a helyesírása is pocsék volt, és én voltam az, aki nem érzett semmit, amikor Chanyeol csókolta. Végül a kegyelemdöfés is célba ért, akkor, amikor már sikerült cafatokra tépnie önbecsülésem.

- Nem hiszem el, hogy létezik ekkora érzelmi analfabéta ember, mint amilyen a karaktered a történetben.

Nos hát abban a pillanatban semmisültem meg fejben úgy igazán.

- Mit kellene csinálnom? – néztem arra a kemény tizennyolc oldalra, amit nehezen kipréseltem már magamból, és ami abban a pillanatban repülhetett a kukába.

- Keress érzéseket. Emlékszel, amikor azt a feladatot kaptad, hogy egy kidobott állat szemszögéből írj meg egy történetet? Nem fogalmaztad túl, esküszöm soha az életben nem olvastam még annyi tőmondatot egy novellában, mint a tiedben, de nem érdekelt. Mert megragadtad az érzéseket. Ott volt az elején a boldogság, a bizalom, majd az út szélén a bizonytalanság, de még mindig a vak remény, aztán a félelem és csalódottság, a bizalom okozatos elvesztése, a magány. Megmutattam azt az írást az unokámnak, aki épp mérges volt a kutyájára, akit kapott pár hónappal ezelőtt. Tudod a kutya felnőtt, már ne az a cuki kisállat volt, akit dögönyözni lehetett, ráunt a feladatokra, amik vele jártak és nem akart vele foglalkozni. Odaadtam neki a novelládat és teljesen megváltozott a gondolkodása. Ez az írás lényege. Az érzéseire hatottál. A szép szavak, eszményi gondolatok a lelket simogatják és szépérzést adnak, de az érzések nem a fejben léteznek, hanem itt benn – tette szívére a kezét. – Az író nem észérveket sorakoztat fel, hanem érzéseket, amivel bevonja az olvasót a történetébe. Nem mindig... nem mindenkinek ez a célja, de ez az, ami teljessé tesz. Egy történet akkor válik igazivá ha az olvasót is magával ragadja.

- Mit szeretnél? – majdnem eldobtam rémületemben a telefont, ahogy Chanyeol hangja költözött fülembe, én pedig nem is értettem mi történt. – Baekhyun? – Mi a francért hívtam én fel Chanyeolt?

- Szia, én csak izé... – épp beléptem a lakásba, ahol észrevettem a szárítót. – Luhan ruhái! – vágtam rá hirtelen, ahogy valami ostoba ötlet az agyamba furakodott. – Nálam vannak Luhan ruhái, gondoltam vissza kellene adnom.

Néma másodpercek teltek el, én pedig elgondolkodtam, hogy csak úgy lecsapom a telefont, mind a ketten jobban jártunk volna vele.

- Ezért hívtál fel? – hallatszott hangján, hogy a pokolba kíván, ami éppen abban a pillanatban nem esett jól, de hát mit mondhattam volna? Tökéletesen megértetem, hogy a fasza ki van velem, hiszen... szakítottunk vagy mifene.

- Ne haragudj, csak automatikusan téged hívtalak. A ruhák csak a mentség voltak, arra milyen faszfej vagyok.

- Az vagy – értett egyet, amin akaratlanul is elmosolyodtam.

- De ha már így sikerült tényleg visszaadnám. Holnap ráérsz?

- Ja. Ebédszünetbe majd leugrok – hangja ugyanolyan unott volt így jobbnak láttam gyorsan békén hagyni.

- Rendben, köszi, szia!

És kinyomtam. Mint valami idióta gyerek... Egyáltalán, hogy lehettem akkora fafej, hogy felhívtam? A kanapéig bandukoltam, majd szinte ráestem és átnéztem a híváslistámat. Chanyeol, Chanyeol, Chanyeol... üzenetek ugyanúgy. Tényleg ennyire függtem volna tőle úgy, hogy észre sem vettem? Persze barátként tényleg kedveltem, és... igazából hiányzott. Ahogy szar kedvem lett automatikusan őt hívtam, mert vele akartam beszélni, mert ő tudta mennyire odavagyok emiatt a feladat miatt. Vele beszéltem a legtöbbet az utóbbi időben, ő volt az, akinek volt türelme hozzám és vette a fáradtságot, hogy ténylegesen érdeklődjön mindenféle ostobaságom felől. Én pedig szerettem hallgatni a történeteit, a panaszkodását, majd a hirtelen váltását egy teljesen más dolog felé.

Bizonytalanul meredtem Chanyeol munkahelyére elég kellemetlenül éreztem magam, fogalmam sem volt mit is várjak ettől a találkozástól. A tegnapi telefon is épp elég kínos volt, de aztán már a lelki békémet nem zavarta különösebben, taccsra vágta azt tanárom az érzelmi bénaságommal. De azért bennem volt a félsz, hogy hanyag mozdulattal melegebb éghajlatra küld, amihez még mindig megvolt minden joga. Szóval számat rágcsáltam miközben csörgött a telefon, majd hamarosan kisípolt mindenféle válasz nélkül. Kinyomott, ami nem tudom mit jelentett, szóval nem foglalkozva semmivel leültem a lépcsőre és vártam rá, közben bámulva ki a fejemből.

- Bocs muszáj volt befejeznem egy feladatot – meglepetten kaptam fel a fejem Chanyeol hangjára, mire vállat vontam. Azt se csodáltam volna ha csak úgy puszta utálatból itt várat végig és meg sem jelenik.

- Semmi gond. Köszönöm szépen őket – nyújtottam felé a szatyrot, amibe belehajtogattam a ruhákat.

- Nincs mit. Megyek. Szia – bólintottam és halkan elköszöntem, de kedvem az nem volt mozdulni. Furcsa érzés volt két szót váltani vele, azt is, mint holmi idegenek, miközben az utóbbi időben ő volt az, aki a legtöbb dolgot tudta rólam. Igazából fájt, hogy nem volt mellettem. Végül csak pár másodpercre maradtam egyedül, mert Chanyeol egy nagy sóhaj kíséretében mellém telepedett.

- Na mi a helyzet? – döbbenten néztem oldalra, mert nem hittem, hogy visszafordul és érdeklődik. Igazából – hiába is tagadtam volna – boldogság futott végig bennem, ha nem lettem volna Baekhyun, most a nyakába ugrottam volna örömömben. Meg ha nem lett volna az, ami volt köztünk ugyebár.

- A tanárom szerint érzelmi nulla vagyok.

- Ezzel nem tudok vitatkozni – mosolyodott el halványan, amit viszonoztam és rábólintottam. Úgy tűnik mindenki egy balfasznak tart. Ha pedig ez így van, akkor már én sem tagadhatom az igazságot.

- Ne haragudj. Csak annyira... – kerestem a megfelelő szavakat arra a kapcsolatra, ami hozzá kötött de egyszerűen nem tudtam megtalálni őket. Nem tudtam meghatározni, hogy mi volt köztünk, de már ilyen kevés idő után is hiányzott picit. A csókok meg a plusz dolgok nem, de mégiscsak...

- Rémisztő? Gondolom. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetedbe és talán tényleg nem volt okos ötlet ez. Egyszer sem tudtál ellazulni a közelemben, amikor olyasfajta dolgok történtek közöttünk. Kivéve, amikor nyögtél. Akkor sikerült – vigyorodott el egy pillanatra, én pedig éreztem megint vörösödni magam. Képtelenségnek tartottam, hogy valaha megszabaduljak attól az emléktől. – De azért hiányzol... csókok meg minden nélkül is. Jó barát vagy.

- Ezzel most arra célzol, hogy dobjuk az extrákat és maradunk barátok? – pislantottam rá meglepetten.

- Ha neked ezzel nincsen gondod, én benne lennék.

- Unatkozom nélküled – ismertem el. – Meg aztán szépen besompolyogtál úgy az életembe, hogy a mindennapjaim részévé válj. Tegnap automatikusan hívtalak, hiába is a... – elakadtam és próbáltam a megfelelő szavakat keresni arra, ami történt, de a csendbe vágott megmentve a némaságtól.

- Na hát akkor ismét egy új kezdet nekünk – állt fel mosolyogva.

- Vagy a visszatérés a kezdetekhez.

- Nem. Most már teljes totál barát barát kategóriába pakoltalak.

Meglepetten néztem magam elé, ahogy kimondta a szavakat. A lényem nagy része megnyugodott, ám furcsa mód némi kellemetlen érzés férkőzött belém. Talán tetszett volna a gondolat ezidáig, hogy tetszem neki? Abban a pillanatban gondolkodtam el, hogy nem küldtem-e felé azalatt az idő alatt olyan jeleket, amiből ő többet vehetett ki, mint kellett volna. Képes lettem volna arra, hogy játsszam az eszem csak azért, hogy magamon tartsam a figyelmét? Nem gondoltam volna magamról, hogy vagyok olyan szemét, hogy ezt megcsináljam, de mégis elgondolkodtatott pár pillanatra. Mi van ha nem magától jöttek neki ezek a dolgok, hanem észrevétlenül, saját lényem önfényezése közben azt mutattam neki, hogy akarom?

Majdnem kiszökött a számon a kérdés, de időben moderáltam magam. Most már lényegtelen volt. Barátzónába kerültem, aminek örülnöm kellett volna, hisz ezzel minden gondom megoldódott kivéve a feladatot, de Chanyeolt jobban kedveltem annál, semmint a feladat fontosabb legyen, még ha annak apropóján is kerültem vele kapcsolatba.

- Akkor barátokként van annyi időd, hogy meghívjalak egy bocs ha köcsög voltam ebédre?

- Kajára bármikor kapható vagyok – vigyorgott. – Akkor meg pláne ha nem nekem kell fizetnem. Gyere törpe – nyújtotta felém a kezét és felhúzott, majd hanyag mozdulattal túrt a tincseim közé. – Bocs de erről nem hiszem, hogy képes leszek leszokni.

- Oda se neki – vontam vállat.

És az életem visszaállt a tipikus kerékvágásba. Némi kellemetlen érzéssel megfűszerezve. Bármennyire idegesített, hogy piszkálta a hajam, mindig kellemes borzongás futott végig rajtam ennek hatására.

Sokkal egyszerűbbé vált Chanyeol közelébe lenni, nyoma sem volt az első idők kényelmetlenségének. Cukkolt ha kedve volt, beszélt mindenféléről, de a köztünk lévő előző kapcsolat kellemesen kimaradt a mindennapjainkból. Cserébe viszont kérdezgethettem gond nélkül. Taeminék mellett ő vált a fő információ forrásommá.

- Mit nézel meg egy srácon először? – kérdeztem mikor a munkahelyéhez közeli kis étteremben sziesztáztunk az utolsó falatok után.

- Attól függ mire szeretném a dolgot. Ha csak egy éjszakára, akkor a kinézete érdekel, az, hogy milyen egyáltalán nem.

- Semmi? Az se zavar ha segg hülye? – vontam fel a szemöldököm érdeklődve. – Nincs valami alapkritérium?

- Egy futókalandhoz nincs. Egyszer volt egy srác, aki baromi jól nézett ki. Asszem ma már ulzzang modell, de akkor amikor találkoztunk még senki volt. Esze meg nulla. De jól nézett ki – vont vállat vigyorogva mire megcsóváltam a fejem.

- Ez nem szép dolog...

- Minek foglalkozzak a belsőségekkel, ha az egész csak egy éjszakára szól? Ahhoz, hogy jól érezd magad valakivel annyi időre, nincs szükség semmi ilyesmire. Te nem csábítottál el még olyan lányt, aki agyilag nulla, de jól néz ki?

Elgondolkodtam és szégyen szemre igazat kellett adnom neki. Szétesős időszakomban igenis volt olyan, hogy a partipicsa volt a legjobb választás, akinek elég volt két szép szó, és egy olcsó ital, hogy a karjaimba hulljon. Persze volt olyan lány, akit tiszteltem és elismertem, de több kalandom is szimpla vágyon alapult mindenféle ismeretség nélkül. Volt olyan, akinek még a nevére sem emlékeztem.

- Jó igazad van, csak mégis furcsa.

- Miért? – kortyolt bele kólájába, mire megpróbáltam megfogalmazni a dolgot.

- Hát tudod, szerintem egy hetero egyéjszakáshoz kevesebb bizalom kell, mint mondjuk egy meleghez.

- Miért?

- Hát mert a meleg sokkal kevésbé természetes. Nem tudom. Nekem kellene egy alap bizalom ahhoz, hogy bárkinek megengedjek olyat, hogy belém bújjon.

- És szerinted a csajaidnak nem kellett?

- Nem tudom. Még sosem gondolkodtam el ezen igazán.

- És most miért ilyenekről kérdezgetsz?

- Csak kíváncsi vagyok... – vontam vállat és lehajtottam a fejem, mert kicsit megzavart kíváncsi tekintete.

A villogó kurzort figyeltem és ugyanolyan szerencsétlennek éreztem magam, mint mindig. Azok a kurva szavak... sosem volt semmi jó leírva. Amikor sikerült kiküzdeni azt a tizennyolc oldalt, büszke voltam magamra. Úgy éreztem végre sikerült valamit összehozni de, amikor kiadtam a kezeim közül, megint szarra sem volt elég.

Sehun szuszogott mellettem a kanapén, a tévében még ment a film, amit elkezdett nézni, de már az első percekben elaludt. Szerettem, hogy a közelemben volt, amikor magam alatt voltam. Az se kellett, hogy megszólaljon, vagy támogasson, csak a közelségére volt szükségem. Megpiszkáltam homlokát, mire szusszant egyet, és morcosan a másik oldalára fordult. Rádobtam egy plédet aztán inkább tovább szuggeráltam a laptopomat.

Hyung egyszer azt mondta, ne gondoljam túl az írást, csak írjam le a gondolataimat úgy, mintha mesélnék. Sosem sikerült. Amint a billentyűzeten volt a kezem a szavaimnak nyoma veszett, mintha sosem léteztek volna, és hiába kerestem őket nem sikerült rájuk találni.

Nem akartam érzelmi nulla lenni, nem hittem el, hogy képtelen vagyok bármit érezni, bár az utóbbi idő pont ezt mutatta. Nem vonzott Chanyeol, oda se neki pasi volt, én is, és én nem voltam meleg. De ott volt Naeun. Jó már régóta nem voltam belé szerelmes, és eléggé ellaposodott felé az érdeklődésem de mégiscsak egy olyan csaj volt, akire nem egyszer megfordultak az utcán, aki után én is megfordultam.

- Aludj már... idegesít a géped hangja – morgolódott Sehun, mire majdnem szívrohamot kaptam.

- Baszki te pöcs – vágtam oldalába de csak kiálló csontját találtam el, ami nekem fájt jobban. – Rohadt ijesztő vagy.

- Most már elmondod mi a fene volt ez Chanyeollal?

Ahogy ránéztem éber tekintetével találtam szembe magam, és hirtelenjében semmilyen hazugság nem jutott eszembe. Nem mintha olyan nagyra lett volna szükségem, bármit mondhattam volna, de persze nem működött az agyam megfelelően, így csak maradtam a valóságnál.

- Én... kavartam vele.

- Úgy érted, hogy...

- Igen úgy! – vágtam szavába gyorsan, hogy ne mondjon semmi olyat.

- Akkor ezért volt Luhan olyan idegbeteg?

- Micsoda? Miért?

- Semmi. Mindegy. És vége?

Értetlenül néztem rá, mert nem hittem el, hogy ennyivel le van rendezve az egész. Semmi kiakadás, hogy buzi vagyok, vagy hasonló? Semmi undor, kérdés, vagy egyéb, csak annyi, hogy Luhan és vége van-e? Annyira furcsa volt ez az egész.

- Vége.

- Luhan örülni fog... – nyammogta már félálomban és míg én döbbenten pislogtam magam elé, ő már az igazak álmát aludta.