2017. április 24., hétfő

Észveszejtő - 20. fejezet



Minseok egyszerűen sokkolt. Olyannyira, hogy hirtelenjében a világ fordult egyet velem és a kényelmes kis lakásunk a srácokkal a legkényelmetlenebb és legkínosabb hellyé változott az életemben.
Nem tudván mit kellett volna tennem egész egyszerűen nem mentem haza. Pár nap csak nem feltűnő. Ellenben a menekülés már kissé nehezebb volt, hisz Fülesen még mindig az ágyat nyomta és nem volt hajlandó találkozni mondván én is elkaphatom. Hát szívesebben lettem volna taknyos mellette, de nem ellenkeztem.
A kínos vallomás után az első utam Taemin felé vezetett, akinek félve vázoltam a helyzetet valamiféle segítséget várva tőle, bár aztán mit tudott volna ő tenni? Szerinte helyesen tettem, hogy elutasítottam nekem mégis bűntudatom volt, hisz Minseok lassan a barátommá vált, és ez rossz érzés volt. Bár nem tehettem róla, nem is tudtam róla, honnan is tudhattam volna? Sose volt semmi olyan jele, még azt se gondoltam róla, hogy meleg, ameddig nem mondta. Akárhogyan is, nem igazán tudtam, hogyan is kellett volna kezelnem a helyzetet. Elég volt nekem egy meleg pasi az életembe, nem hogy kettő... Nem is voltam népszerű, erre ketten estek belém... Tuti a sors valami elbaszott iróniája volt ez.
Otthon azt mondtam Chanyeolnál vagyok, Chanyeolnak azt, hogy otthon a valóságban meg Jongin kanapéját béreltem magamnak már három éjszakája. Nem volt egy kényelmes darab, de hát ez van, ez jutott. Jobb volt, mint a semmi. Sokszor voltam itt, így nem igazán zavarta jelenlétemet, legalábbis vigyorogva mondta, hogy felőle ide is költözhetek, legalább akkor kevesebb lesz a fizetnivalója, de ez ki volt csukva. Hosszútávon tuti kiidegeltük volna a másikat, ráadásul ő folyton különféle kiscsajokat hordozott fel, nekem meg saját szexuális életem sem volt, nemhogy máséra lettem volna kíváncsi.
- Szia Hyung! - szóltam bele tettetett jókedvvel a telefonba, ahogy Junmyeon neve jelent meg a kijelzőn, majd elhúztam kezem a jó irányba.
- Baekhyun, hol vagy?
- Mondtam már, hogy pár napig napig Cha...
- Chanyeol itt áll mellettem. Hol vagy?
- Ó... - nyögtem elhalón, majd lassan összeraktam a képet. - Ott van? Miért?
- Mert látni szeretett volna téged, de hol vagy? Valami kiscsajt hülyítesz?
- Mi? Nem! Add oda neki a telefont!
- Baekhyun!
- Azt mondtam add oda neki a telefont, most! - vesztettem el a türelmem és megemelt hanggal utasítottam újra.
- Szia... - szólt bele, hangjából sütött a megbántottság és a düh, én pedig hirtelen rettenetesen érezte magam.
- Chanyeol! Szó sincs semmi olyasmiről, amit Hyung mondott!
- Nincs? Akkor mégis miről van szó? Mert tudod ide jöttem, hogy jaj de rég láttalak, biztos hiányzom neked és az fogad, hogy "Hát te? Baekhyun nem nálad van három napja?" Három napja Baekhyun! Az isten bassza meg mit csinálsz? Nem azt mondtad, hogy nincs több titok? Erre ennyi ideje mosolyogva a képembe hazudsz!
- Én nem akartam, én csak...
-Te csak mi? Hol vagy?
- Jonginnál. Menj haza, egy fél óra és én is megyek, és mindent elmondok.
- Mi lenne ha most szépen elfecsegnéd mi a fene van?
- Chanyeol kérlek, neked el akarom mondani személyesen, de Hyungéknak semmi közük nincs hozzá - könyörögtem megrökönyödve, hogy milyen mérges. - Esküszöm mindenre, hogy nem csaltalak meg és semmi ilyesmiről szó sincs.
- Akkor? Mi a fene van? - vesztette el a türelmét és beletörődve hallkított hangján, mintha elengedte volna a dolgot.
- Ne haragudj rám. Nem bírtam volna otthon maradni, de beteg voltál és annyira mondtad, hogy ne menjek át, hogy nem akartalak még jobban fárasztani.
- Lesz értelmes magyarázatod?
- Lesz.
- Jó. Hiszek neked, de ezért nagyon szépen kell bocsánatot kérned... - hallottam a hangján, hogy mosolygott így valamivel nyugodtabban szorongattam tovább a párna sarkát.
- Nagyon, nagyon szépen fogok bocsánatot kérni.
- Remélem is... Elég szarul esett.
- Elhiszem és sajnálom.
- Szeretsz? - tette fel hirtelen a kérdést, mire magam elé meredtem majd elmosolyodtam.
- Igen.
- Mondd ki! - parancsolt rám, már boldogan, mire megráztam a fejem.
- Nem egy veszekedés után telefonon keresztül fogom először kimondani.
- Néha borzasztóan cuki vagy - nevetve nyomtam ki a telefont és csak azt felejtettem el, hogy ezt nem csak ketten hallhattuk.
Kapkodva öltöztem fel, az első ruhákat vettem magamra, még az sem izgatott, hogy a pólóm kifordítva került felsőtestemre, csak hamar Chanyeolnál akartam lenni, hogy vége legyen a félreértéseknek. Tényleg el akartam neki mondani, ám személyesen vágytam erre a beszélgetésre nem telefonon keresztül. Talán érthető volt talán nem, de látni akartam a reakcióit, hogy az igazat mondja. Tudni akartam, hogy mit gondolt, a tanácsára vágytam és az ölelésére, hogy végre megnyugodhassak és vele lehessek.
Jonginnak írtam egy smst, hogy elmentem és lehet nem is jövök, amire rávágott egy okot és közölte, hogy akkor bánata ide vagy oda ő felvisz egy csajt. Csak remélhettem, hogy Fülesem nem pipul be rám. Ah, nem hittem el, hogy sosem lehetett nyugtom és mindig megtalált valami kín.
Nem volt türelmem megvárni a liftet így kettesével szedtem a végtelen lépcsőket és enyhe légzési problémákkal támaszkodtam az ajtónak, ellenben időm se volt kifújni magam, mert Chanyeol szinte abban a pillanatban kidugta a fejét.
- Hát te? - mérte végig szétesett alakomat, mire figyelmeztetőn emeltem fel kezem, hogy várjon egy picit.
- Mindjárt, még megfulladok és utána beszélünk.
- Gyere már be, te nyomi - húzott magához, nekem pedig nem volt teljesen tiszta a kép, hisz azt hittem épp mérges rám. - Hiányoztál - suttogta fülembe.
- Nekem is - ismertem el halkan, és óvatosan osontam ajkaira, hogy egy csókot lopjak tőle. Féltem, az elutasítástól, de nem volt semmi, csak magához szorított és közelebb vitt a fulladáshoz, bár cseppet sem bántam. 
Lihegve vetődtem le a kanapéra, egy pohár víz társaságában, míg Chanyeol a fene sem tudta mit csinált. Lépkedett erre meg arra, nézelődött aztán felém indult, de visszafordult, egész egyszerűen csak szenvedett. Néztem kis ideig, amíg vártam, hogy visszaálljon a légzésem, de a végén már én untam teszetoszaságát.
- Mi van veled? - tettem fel a nagy kérdést, ő pedig csak meredt rám gülüszemeivel.
- Harcol a szívem meg az eszem. Az egyik a kanapéra tiporna és kicsókolná belőled a szuszt, a másik meg egy kicsit szívesebben látna az ajtón kívül, mint belül.
- Ez azért fájt - szisszentem fel, mert ez tényleg gonosz volt. - Mi lenne ha leülnél én meg elregélném, miért nem akarok hazamenni?
- Akkor nincs semmilyen csaj?
- Nincs. Egy pasi van. Minseok, a lakótársam, tudod - meredtem rá kérdőn.
- Mi van vele?
- Azt mondta szerelmes belém, én meg...
- Te meg? - hajolt közelebb.
- Lesokkolódtam baszki, mi mást csináltam volna? Kurvára nem érdekel, mint pasi, csaj, akárki, aki bejöhet, de a barátomnak tartottam, és semmi értelmeset nem tudtam kinyögni neki, azon kívül, hogy sajnálom.  
- Sajnálod? 
- Miért mit kellett volna mondanom? Igen sajnálom, mert rossz embert nézett ki, és amiatt is sajnálom, hogy a kinézett hetero sráca fogta magát és bebuzult. Csak épp egy másik pasival. Borzalmas lehet...
- Akkor te elutasítottad? Azért nem mész haza, mert kínos, nem pedig azért mert valakivel voltál?
- Veled akartam lenni, de olyan határozottan mondtad, hogy nem és nem, de nem maradhattam otthon, viszont ha nem nálad vagyok, akkor kérdezősködnek, de nem akartam, hogy kiderüljön és...
Lendületesen hajolt hozzám belém fojtva a szót, és a következő pillanatban keze már a pólóm alatt volt bizsergetve minden érintésével bőröm. Határozottan csókolt, a finomkodást és becézést későbbre hagyva, ez amolyan birtokló csók volt. Mély, szédítő, kissé letaglózó, de mindezek ellenére is jó. Felsóhajtottam, ahogy a fülem mögötti részre tért át, majd egy hanyag mozdulattal hátra dőlt, engem pedig noszogatás nélkül húzott ölébe. Térdeim közrefogták lábait, keze hajamban járt, szinte tépte tincseimet, ahogy minduntalan közelebb akart húzni magához. Nem értettem a hirtelen kialakult helyzetet, de kár lett volna tagadni, hogy élveztem. Pedig szerettem irányítani, most mégis észveszejtő volt, ahogy birtokolt. 
- Nem mehetsz haza egy ideig, majd belebolondultam úgy hiányoztál - suttogta szédítően, ahogy nyakamra tért át, belőlem pedig meglepett nyögés szakadt fel, ahogy nem is olyan apró foltokkal tarkította nyakam. Fejem oldalra döntöttem, kezemmel vágyakozva szorítottam magamhoz, szinte teljesen elvette az eszem. 
- Nem is akartam elmenni egy ideig - sóhajtottam, mire csípőjét nekem lökte, én pedig csak meglepetten dermedtem meg.
- Nem? - meredt rám kissé ködös tekintettel, nekem pedig leesett.
- Chanyeol! - csaptam a vállara zavartan és hátrébb húzódtam, ezzel a lendülettel pedig én mozdultam meg rajta, egy nyögést kicsalva ajkai közül.
- Ne nézz így, pasi vagyok. Persze, hogy beindultam tőled, te sem vagy épp nyugodt - simított végig hasamon, keze útja pedig nadrágomon folytatódott, végigbizsergetve testem minden porcikáját. - Annyira cuki vagy - sóhajtott fel megadva magát, és visszadőlt egy kis távolságot hagyva kettőnk közt. Ajkamba harapva figyeltem, nem mertem megmozdulni, mert nem voltam biztos a dolgomban. Egyszer már elutasított, amikor próbálkoztam, bár akkor más volt a helyzet, de még egy visszautasítást, nem tudtam hogyan kellett volna lereagálnom. Oké, akkor oka volt rá, de ha most is, akkor mi van? Ráadásul képes lennék én erre? Mit kéne tennem?
- Chanyeol... - sóhajtottam bizonytalanul, mire fél szemmel rám nézett, de fejét nem emelte fel a kanapé támlájától
- Hm?
- Neked... - néztem rá teljesen elvörösödve, mert már a kérdés is zavarba ejtett, nem még az esetleges válasz, de ha már belekezdtem nagy fiúnak kellett lennem. - Mi okoz örömöt?
- Hát sok minden - vont vállat. - De ezt tudod, már az is feldob, ha írsz nekem - mosolyodott el.
- Nem erre gondoltam.
- Tudom - simított végig oldalamon. - De legalább kicsit ellazultál. Annyira be vagy feszülve.
- Zavarban vagyok.
- De nincs miért - csípett belém, mire felnevettem. - Múltkor már egészen jól feltaláltad magad a testemen, mi változott azóta?
- Hogy tovább akarok menni - böktem ki meglepő határozottsággal, ami egy pillanatra őt is megakasztotta.
- És ha én mennék tovább veled egy picit? - vetett ellent, de megráztam a fejem.
- Én akarom... valahogy.
- Baekhyun, ez nem kényszer.
- Tudom, hogy nem az, azt mondtam én akarom, nem? - húztam ki magam, mire elhúzta a száját, hogy ne fejezze ki mennyire is tetszett testének a helyzet. - És te is akarod. Annyi mindent kaptam tőled, vissza szeretném adni legalább egy kis részét. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá - vallottam be végül. Nem rémisztett meg annyira a gondolat, hogy bármi olyasmit csináljak, de nem is kezdhettem úgy hozzá, hogy na most akkor Chanyeol én leszoplak és pont. Az olyan... semmilyen.
- Mi lenne ha nem gondolnád túl megint a dolgokat, csak hagynád, hogy megtörténjen, aminek kell? - nyúlt állam alá, és közelebb húzott magához. Vállára támaszkodtam, hogy valahogy azért csak tartsam már magam és ajkaira hajoltam, hogy végre egyszer az életben megfogadjam a tanácsát, elvégre okos ember volt ő, jó ötletekkel. Gyengéd csókba kezdtünk lassan, semmit nem sietve el, elvégre volt időnk, végre együtt voltunk csak ki kellett élvezni a pillanatot, mindenféle továbbgondolás nélkül. Bebarangoltam nyakát, ajkaimmal végigszántottam kulcscsontján, fürdőztem reakcióiban és lassan egyre intenzívebb mozdulataiban.
Igaza volt. Túlgondolkodni a dolgokat mindig csak egyre több és több problémát szül, így hát próbáltam csókja közben elüldözni szívemből a félelmet és arra gondolni, ami ténylegesen történt köztünk. 
Légzése lassan sóhajtozásba csapott át, ahogy ajkaim mellkasára vándoroltak, miközben néha ösztönösen mozdítottam csípőmet, tovább hergelve őt. Elfogadta, hogy ez most az én köröm, kezei csípőmet szorongatták, mintegy biztosítékként, hogy ne tűnhessek el, ám nem kért, nem követelt még egy apró érintést sem, csak élvezte, amit kapott.
- Baekhyun... - sóhajtott fel ajkaim alatt, hajamba markolt én pedig rémültem kaptam rá a tekintetem elválva merevedésétől.
- Mi? - merevedtem le lihegve, félő volt, hogy engem sokkal jobban izgalomba hozott a dolog, mint őt. Mit basztam el?
- Olyan vagy most, mint egy szűz kisfiú - nevetett fel, mire combjára vágtam, ám visszavágás helyett magához húzott és inkább ajkaimra mart, ahelyett, hogy hagyott volna tovább ténykedni. - Szeretlek - suttogta fülembe, engem pedig kirázott a hideg és vörösödve bújtam hozzá közelebb.
- Miért nem hagyod, hogy csináljam?
- Mert rég voltam a közeledben és félek, hogy túl sokat akarok tőled - simított hajamba.
- Ugye tudod, hogy úgy is behisztiznék ha sok lenne? Szóval miért? - dőltem el rajta.
- Baekhyun... nem korai ez?
- Hova lenne korai? Veled vagyok egy csomó ideje, a kapcsolatunk eleje arra épült, hogy ide jussunk, és azóta tudom, hogy ez változott...
- Változott?
- Hát már nem a történetem miatt vagyok veled.
- Még szerencse. Az elején úgy voltam vele, megéri szenvedni ha megkaplak, mert legalább ennyire az enyém vagy, de azt hiszem, nem bírtam volna ki ha dobsz.
- Meztelenül fekszel alattam, nem hiszem, hogy a közeljövőben dobnálak - csókoltam nyakába és valamivel bátrabban simított kezem kettőnk közé. - Egyértelmű jeleket adj.
- Mindent élvezek, amit csinálsz...

Vigyorogva meredtem Chanyeolra, ahogy kissé izzadt tincsei homlokára tapadtak, hangosan kapkodta a levegőt és ajkain levakarhatatlan mosoly csücsült. Kielégültnek tűnt és visszafogottan boldognak, mint, aki még mindig ne hitte el, ami történt. Ajkaira hajoltam egy gyengéd csókért, miközben tincseit tüntettem el szeme környékéről.
Tetszett amit csináltunk, tetszett a hangja, az, hogy én okoztam neki örömöt, és miattam volt olyan amilyen. És egyben az egész... sokkalta jobb volt, mint azt valaha gondoltam volna.
- Remélem ez most nem egy kiengesztellek megmozdulás volt, mint amilyet először akartál - jegyezte meg már azután, hogy minimálisan felöltözött.
- Nem. Azt hiszem előtte lebeszéltük a dolgokat, nem?

Épp a könyvtárba üldögéltem ábrándos mosollyal ajkaimon, hisz hiába minden más, Chanyeol teljesen elfeledtette velem a gondokat. Az, hogy meggyógyult annyit jelentett, hogy nem kellett Jongin kanapéját tovább stoppolnom, helyette alhattam a barátom karjaiba és kelhettem az ébresztő hideg hangja helyett a csókjaira. Mennyivel jobb volt ez így. Oké, hogy az elmúlt pár napban a tananyagból nem sok maradt meg de ennyi áldozatot megért a dolog. Szóval elvoltam, hivatalosan fordítottam, amúgy meg csak bámultam ki a fejemből mikor telefonom megszólalt. Ijedten ugrottam meg, aztán még jobban megrémültem, ahogy néztem a számokat és a nevet, mert egész egyszerűen nem passzolt a dolog. Miért hívott volna a proffom?
- Byun Baekhyun? - szólt bele mély hangján, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy tényleg ő volt.
- Jó estét!
- Hál istennek, hogy maga, már féltem, hogy rossz számot írtam be megint... az előbb valami lelkes kis hölgyeménnyel kellett elbeszélgetnem majdnem negyed órát. Legközelebb a kérem olvashatóbban írjon.
- Elnézést.
- Mindegy is. Fontos dolgokról kell beszélgetünk. Először is mondja csak Urasága miért mással küldeti el e-mailban a történetét?
- Hogy micsoda? Én nem küldettem senkivel semmit! - ellenkeztem hirtelen kissé udvariatlanul, hisz egy mondat nem sok annyi nem volt az újrakezdett verziómból.
- Nem? Hát ez igen érdekes, ugyanis ma délelőtt kaptam egy terjedelmes e-mailt benne az állítólagos történetével, de ha nem a magáé, hát nem mondok rá semmit. Pedig a téma is stimmel, a stílus is... de ha nem maga...
- Átküldené? - vágtam közbe türelmetlenül, mert nem tudtam elképzelni miről is beszélt.
- Hát legyen. Holnap este órán várom a magyarázatot. Kellemes estét!
- Önnek is - nyögtem majd meg is szakította a vonalat, én pedig örülten kaptam a gépen után, hogy háromszor is elgépeljem a jelszavam.
Nem kellett csalódnom, máris ott várt tőle az üzenet, de csak a történet, maga a kapott e-mail nem, így fogalmam sem volt mi ez, egészen a harmadik sorig. Addigra összeraktam magamba a képet, és nem tudtam uralkodni magamon. Chanyeol...
Hiába hívtam este háromszor, nem vette fel, én pedig kénytelen voltam hazamenni mert neki valami csapatépítő izéje volt, és nem akartam egyedül maradni a lakásba. Másnap pedig bár keresett sosem esett meg egy cseppnyi szabadidő sem, amikor nyugodtam felhívhattam volna. Jiyeon érdeklődve figyelte lassú idegösszeroppanásomat, de nem tehettem mást. Egész egyszerűen nem hittem el, hogy képes volt ezt tenni. Elküldeni neki azt, amit betegen a telefonba mondtam neki. Mégis, hogyan magyarázhattam volna ezt el? Legalább kérdezett volna rá, akkor megmondhattam volna neki, hogy felejtse el ezt az eszement ötletet. De ő csak a hátam mögött sunyiskodott! Egyáltalán, hogy képzelte ezt? Este is idegesen toporogtam már kicsengetőnél a terem ajtajában, mert bezzeg az a nyomi nem vette fel a telefont. Tuti rájött az üzeneteim alapján, hogy megölném még telefonon keresztül is!
- Ah Byun uraság, hogy van? - nézett rám meglepetten a tanárom, amikor észrevett. - Lemondtam a mai órát, ma csak magára fókuszálunk ha már ilyen nagy lépést tudott tenni. Az úr, aki elküldte az e-mailt egészen meglepő dolgot írt, ami nekem meg sem fordult a fejemben, de így belegondolva van benne ráció.
- Mit mondott magának az a tökkel ütött? - vesztettem el a maradék életkedvemet is és halálomat várva estem be az első padba. Máskor nem itt ültem, de ha már csak ketten voltunk, akkor miért ne.
- Ne siessünk ennyire. Beszélgessünk inkább, végre nem kell a többiek előtt kényelmetlenül éreznie magát. Meséljen erről az egész ötletről, és a történettel kapcsolatos érzéseiről.
- Hát... - akadtam meg és tanácstalanul pislogtam a semmibe. Mit is kellett volna mondanom?
- Akkor menjünk vissza még egy kicsit. Beszéljen nekem az írásról. Miért akarta?
- Mert szeretem.
- Azt tudom, maga az egyetlen ilyen diákom. Hiába a rossz helyesírása, a szinte írásképtelensége, maga ide küzdötte magát. Ehhez pedig elég nagy motiváció kellett.
- Meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok jól csinálni - jelentettem ki határozottan, de kedveskedő, kissé lenéző mosolya arra engedett következtetni, hogy nem volt megelégedve a válaszommal.
- Mi volt az igazi oka? Magát mindenki el akarja téríteni ettől, őszintén már én is kezdtem feladni a dolgot, de maga akkor is csinálta, miért?
- Nincs oka. Engem nem érdekel ha mások nem olvasnak, ha nem tartanak elég jónak, ha béna vagyok. Ha szeretem, miért ne csinálhatnám? Még akkor is ha nincs tehetségem hozzá.
- De van, és ennek az úrnak a segítségével meg is mutatta. Reméltem, hogy tényleg van magában valami és lám van. Amit pedig mondott, nézzen utána. A diszgráfia egy valós dolog.
- Már megint ezzel jött? De én tudok írni!
- Tipikus tüneteket produkál, amit észre kellett volna tennem, bár ki hinné, hogy egy huszonéves férfinél nem vették észre sosem - rázta meg a fejét, én pedig fejben már ezredjére gyilkoltam meg Chanyeolt. Minek küldte el? Minek állított rólam hazugságokat? Nekem nincs semmi bajom! - Ne nézzen így, szegény srác attól félek ki lesz végezve a legközelebbi találkozásuknál.
- Igen, erre én is látok valószínűséget. Mindenfélét beszél, pedig semmi alapja nincs. Ha diszgráfiás lennék ennyire se menne!
- Ismeri Agatha Christiet?
- Igen.
- Sosem írt egy szót sem, mert diszgráfiás volt. Mégis hány könyve jelent meg? Gondolkodjon el ezen Mr Byun, aztán mehet is, nyírja ki azt a szerencsétlen alakot. 

2 megjegyzés:

  1. Ciaaa!!!
    Nagyon tetszik a ficid! Tegnap kezdtem el olvasni,vagy ma reggel,már nem is tudom,de kb olyan fél nap alatt elolvastam ezt a ficidet meg a "Baekhyun szerelem kommandói" című ficidet is! Omo! Nagyon imádom és várom a folytatást! Annyira örülök hogy Baekhyun szereti Chanyeol-t❤❤❤
    Siess a folytival!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, elnézést a késői válaszért, mindig elmaradok :(
      Örülök, hogy rám bukkantál és wáó :O Ennyire gyorsan kivégezni egy ficit, vagy kettőt :O Hát minden elismerésem. Örülök, hogy tetszett :)) Gyors folytatást nem tudok ígérni, mostanában sosem tartok be semmit, ígérek, de megpróbálok igyekezni. Köszönöm, hogy írtál és bocsánat a késői válaszért <3

      Törlés